hirdetés

Nagy Gabriella: Közös katarzisunk – Takács Zsuzsa 80

2018. november 23.

Takács Zsuzsa egészen egyedülálló, különös, sőt, páratlan költői karakter, aki az emberi psziché és intellektus olyan rétegeit képes megszólítani, olyan mikroszkopikus odvakba is eljut, amelyekről sem tudás, sem leírható tapasztalat nem állt rendelkezésünkre. – Takács Zsuzsát Nagy Gabriella köszönti.

hirdetés

Van abban valami zavarba ejtő, amikor írók-költők személyes életének fontos napjait nyilvános térben ünnepeljük, mintha intim terekbe illetéktelenül tekintenénk, nem volna elég a vers, a próza, szükségünk lenne életrajzi támpontokra, a pályaív mellett az alkotói és emberi karakter megrajzolására. Ezeken a kivételes, ritka napokon valóban összeér minden, mintha költőnk láthatatlan kísérőjeként egy addig bevehetetlennek tetsző, óriás hegy tetejére érnénk, pillanatra megállunk, nagy levegőt veszünk és kifújjuk, miközben tekintetünk a szemkápráztató fényben a távolba vesző utat pásztázza. Kevés alkalom adódik arra, hogy tisztán lássunk és láttassunk, ez a pillanat most ilyen. Takács Zsuzsa 80 éves, és ki kell mondani, egyszerű emberi szóval, a hallgatás után elsőként kimondható alanyállítmányban megfogalmazni, mit jelent, mit ad, mi a súlya teljében tündöklő költői életművének.

Az Anschluss évében született, sötét, vérzivataros történelmi időben, amikor megjelent Radnóti Meredek útja, Weöres megírja A vers születését, Móricz az Életem regényét, Camus a Caligulát, amikor kiadják Sartre művét, Az undort és Thomas Mann megjelenteti Európa, vigyázz! esszéjét, amikor bemutatják Bartók Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című zeneművét, megszületik Viszockij, Ágh István, Szilágyi István, Claudia Cardinale, Szilágyi Domokos, Nádler István és Tandori Dezső. Micsoda évjárat. A Némajátéktól (1970) a Vak Reményig (2018) húsz kötet kövezi eddigi útját. Pályakezdésekor Pilinszky így méltatja: „Két vonását emelném ki: hangjának tisztaságát s egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát". Mintha rímelne rá jóval későbbi, két csodálatos önéletrajzi feljegyzése egyikében, az 1995-ös Ez csaknem olyan, mint amikor egy orvos önmagán kísérletezik... című írásban szereplő összegzés: „Nem éltem vakon, személyesnek és összefüggőnek látom az életemet, bár jól tudom, hogy nemegyszer a véletlen alakította; jó pillanataimban harmóniát érzek: biztos vagyok benne, hogy nem tévesztettem el irányát". Az ív mai pontján, Jánossy Lajos idén készült interjújában így vall pályájának jelen szakaszáról: (a szerző) „Látja, hogy a szakadék szélére került. Belebámul a feneketlen mélybe, tesz egy lépést előre, megcsúszik, jó esetben visszakapaszkodik. Leporolja magáról az esés nyomait, szétnéz. Int az arra haladó járműveknek, hogy vegyék föl. Órákig vár, elege van a várakozásból, önmagából, azt gondolja, jobb lett volna meg sem születnie. Aztán fékez előtte egy robbanóanyagot szállító teherautó, vagy egy rozoga személyautó, melyben egymás hegyén-hátán diákok ülnek. Egy vezető nélküli iskolabusz. A szerző felvillanyozódik."

Nem ismerek olyan embert, aki Takács Zsuzsa költészetéről ne nyilatkozna elragadtatottan. A nevére, verseinek említésére nem pusztán a nagy költő iránti tisztelet jeleit látom az arcokon, nem csak szakmai főhajtás, elismerő bólintás vagy lelkes rajongás a válasz, hanem van ott valami más is. Takács Zsuzsa egészen egyedülálló, különös, sőt, páratlan költői karakter, aki az emberi psziché és intellektus olyan rétegeit képes megszólítani, olyan mikroszkopikus odvakba is eljut, amelyekről sem tudás, sem leírható tapasztalat nem állt rendelkezésünkre. Arra pedig főleg nem gondoltunk, hogy ez a hely, a talált kincs és a megtalálás öröme közös vagyon. Takács Zsuzsa verseiben, készüljenek a lélek obszervatóriumában, Tulp doktor bonclaborában, Schubert vagy Brahms koncerttermében, Jung kezelőjében vagy A varázshegy röntgenszobájában, valami olyan történik, ami nehezen magyarázható: alkímia, varázslat. Maga úgy fogalmaz: „A zenével verseim csaknem olyan mélyen összefüggenek, mint álmaimmal", és valóban, a kulcs a tudattalan zónában, a lényünk teljes spektrumát, struktúrájának összes rétegét felbolygató, átható zenében sejthető. Takács Zsuzsának titka van. A Ha van lelkünk ugyan című versét olvasom a Vak Remény kötetből, amelyet nem csak poétikailag kiművelt, versértésben járatos kevesek tartottak nagyra, de – mondhatni – tömegeket kapott el elemi módon. Mindegy, hogy a jól ismert, ám soha ki nem ismerhető árnyalak, a Vak Remény („Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez! / Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja / külsejét: a Vak Remény"), mely hol koldus, hol fiatal nő, mások szolgálója, vagy a megaláztatásban-megnyomorítottságban is egyenes derék, a „kopog a szemünk, de nem eszünk" ellenállása, netán „ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk, / bízzunk-e benne még?" szorongató kérdése, a mélypont ünnepélye vagy az „akadálytalan képzettársítás" váltja ki. A mi közös katarzisunk.

Egy nagy költőt ünneplünk ma, az alkalom fényét emelje Schubert Esz-dúr triója. Boldog születésnapot, kedves Zsuzsa!

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.