hirdetés

Nagy Gabriella: Nagyapám

Munkanapló 2.

2018. december 3.

Összeomlik minden. Nem csodálom, hogy nagyapám elveszti lába alól a talajt, és derék asszonyt keresve hazaérkezése után nem sokkal összemelegedik a családi emlékezet szerint szimpatikusnak messziről sem mondható P. Lídiával. – Nagy Gabriella 2flekken.

hirdetés

Maradok a nagyapámnál. L. Gábor, akinek nem ismerjük az apját, 35 évesen, 1944 májusában vonult a frontra szakaszvezetőként, maga mögött hagyva feleségét, és két kislányát, a nyolcéves Máriát és húgát, a tíz hónapos Gabriellát az anyai nagyszülőkkel. Nagyapám fél évet ha harcolt a szovjet hadsereggel, még ebben az évben fogságba esett a Miskolc fölötti Lyukóbányánál. Itt terelték sokadmagával marhavagonokba, és szállították a Rosztovhoz közeli Sahti bányászvárosban fenntartott GUPVI-táborba, ahol nem épp emberséges körülmények között szénbányában dolgoztatták. Haza nem jött hír felőle, egészen 1948. november 21-éig, amikor váratlanul megjelent. Azt hitték, halott, de a táborok felszámolásakor a november 20-ai csoporttal Debrecenbe érkezett, ahol egészségügyi átvizsgáláson esett át a fertőtlenítő intézetben, majd a Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság kihallgatta, nyilvántartásba vette, aztán sorszám szerinti vagonban lakóhelye közelébe szállította. Nem tudott semmit a családjáról, a szentmihályi házban érte a hír, hogy nagyobbik lánya kórházban fekszik egy fülműtét miatt, melyben anyám koponyacsontjából mindkét oldalon kivágtak egy-egy nagyobb darabot, felesége, H. Mária és édesanyja, L. Julianna pedig idő közben meghalt.

Itt tudta meg a részleteket is, szerelmét repesztalálat érte, és 1945. január 1-jén majd' egy hetes haláltusa után eltávozott az élők sorából. Állítólag gyermeket várt, egy fiú növekedett a hasában. Ha ez igaz (anyám sosem mesélte), kis fejszámolás után nem nehéz kitalálni, hogy nagyapám hadba vonulása környékén foganhatott a búcsú hevében, és februárban született volna meg. Ha csak nem engedték nagyapámat szabadságra az alatt a pár hónap alatt, amíg frontszolgálatot teljesített. Mindenesetre nyolc hónapos terhesen jókora hasa lehetett nagyanyámnak, szinte meglepő, hogy a halotti anyakönyvben nem emlékeznek meg erről, hiszen a gyermek jó eséllyel túl is élhette volna az anya halálát. Ám nagyanyám a hasán sérült meg, a feljegyzett halálok: hashártyagyulladás gránátszilánk által okozott sérüléstől. Esélye nem volt egyiknek sem. Korántsem biztos, hogy nagyapám tudott a gyermekáldásról, nem bizonyítja semmi (nem maradt tábori levél utána), hogy abban a reményben tartott ki, hogy mire hazaér, egy fiúcska is várja.

Nem sokkal nagyanyám halála után, 1946 májusában L. Juliannát, dédanyámat elvitte a májrák. Nem lévén, csak nevelőapja, nagyapám különösen kötődhetett az anyjához. Mit érezhetett, amikor négy és fél év szenvedés után végre hazatért, és mindkét nő, akit szeretett, halott volt, a gyermekeit nagyszüleik gondozásába adta az állam (állítólag haldokló nagyanyám kívánságára), és még egyetlen anyagi javától, örökségétől is elesni látszik, hiszen nem tudván, él-e, hal-e, lemondtak róla a rokonok. Összeomlik minden. Nem csodálom, hogy nagyapám elveszti lába alól a talajt, és derék asszonyt keresve hazaérkezése után nem sokkal összemelegedik a családi emlékezet szerint szimpatikusnak messziről sem mondható P. Lídiával. Előbb azonban rendezni igyekszik életét. Miközben felesége szüleinek házában él a két gyerekkel, munkába áll hentesként vagy bármi másként, és örökségéért bírósághoz folyamodik. 1949 szeptemberében zajlik le a pótlólagos tárgyalás, melyre azért van szükség, mert „az alaphagyatéki eljárás folyamán L. Gábor örökösnek örökjoga nem lett figyelembe véve, mert a halálesetfelvételben ő nem szerepelt, és személyesen nem tudott jelentkezni, mert orosz fogságban volt". Egy Béla utcai ház eredeti értéken vett egyhatod részét állapítják meg számára, 2700 forintot, melyet havi 150 forintos részletekben kell a tulajdonosoknak neki megfizetniük. Nagyapám ekkoriban ismerkedhet meg a kétgyermekes kereskedőasszonnyal, Lídiával, akivel 1951 szeptemberében sebbel-lobbal anyakönyvvezető elé állnak, s vele nagyapám Zuglóba költözik. Fél év sem telik bele, a friss pár keresetet nyújt be a bírósághoz a gyermekekért a nagyszülők, H. Kálmán és K. Julianna alperesek ellen, nagy valószínűséggel Lídia kezdeményezésére (ha csak nem maga Lídia adta be), hiszen az 1952. januári első tárgyaláson távol maradó nagyapámat furcsa mód egymagában ő képviseli. A jegyzőkönyvből megtudjuk, hogy nagyapám, miután elköltözött az alperesektől, „magával akarta vinni a gyermekeket is, az alperesek azonban ezen kívánságát megtagadták (Lídia szerint). Azóta nem adták ki a gyermekeket többszöri felszólítás ellenére sem". Anyám és húga tehát nem ment dalolva az új családba. Miért is mentek volna, 4,5 évig nem látták az apjuk, a kicsi gyakorlatilag nem ismerte, kevesebb mint egy év leforgása alatt vesztették el mindkét szülőjüket. És hogy mondhatott volna le nagyapám róluk? Nehéz a fejébe látni, ha érzelmeit fejtegetem, leginkább zavarodottságot érzékelek. Egyszerű gazdasági érdekek befolyásolhatták? Ha nem nála voltak a gyerekek, havi 400 forintot kellett fizetnie a gondviselőknek, amit nem lehetett túl egyszerű előteremtenie. A nagyszülőknek sem a gyerekek eltartásához és taníttatásához szükséges összeget. Anyám ugyan megkapta a szegénységi bizonyítványt, míg élt az anyja, és fronton vagy fogságban volt az apja, havi 120 forint hadisegélyt utalt ki az állam, az anya halála után 25 forint teljesárva-járadékot, aztán azt sem, egyedül dédapám, H. Kálmán asztalos keresetére támaszkodhattak.

A következő idézés január 28-án érkezik, a februári tárgyalásra az alperes előállítja makrancos anyámat, akinek apja jelenlétében tett vallomásából ordít a szemrehányás: „Édesapámhoz azért is nem mentem karácsony óta, mert úgy engem, mint a húgomnak azt mondotta, hogy meg fog pofozni. Én hajlandó vagyok édesapámhoz rendszeresen látogatóba eljárni. Engem és a húgomat a nagyszüleim küldöttek az édesapámhoz, mi azonban azért nem mentünk el, mert ehhez nem volt kedvünk. Többször előfordult, hogy az édesapánk minket hívott magához délutánra, azonban nem mentünk el hozzá. Az édesapámhoz azért is nem szerettem menni, mert arról nem is volt tudomásom, hogy újból meg fog nősülni. Csak egyszer említette azt, hogy majd Pestre fogunk menni. Az édesapám jelenlegi feleségével mindössze két alkalommal találkoztam. Az egyik alkalommal este 10 óra tájban bekopogott hozzánk, és kérdezte, hogy ott egy biciklit elhelyezhet-e és ekkor említette, hogy édesapámnak a menyasszonya. A másik alkalommal pedig vásárlás alkalmával találkoztam, amely után az édesapám lakására is felmentünk. Nekem zokon esett az, hogy amikor az említett alkalommal az édesapám felesége este hozzánk beszélt, akkor az édesapámat kereste, majd hozzá bejött, és anélkül, hogy tudtuk volna, hogy tulajdonképpen kicsoda, az édesapámmal bizalmasan beszélgetett, és ily módon üdvözölte őt. A húgomtól hallottam, hogy egy alkalommal az édesapám felesége délelőtt bejött hozzá, és kérdezte, hogy hol van édesapám, milyen ruhában ment el, és mondotta azt, hogy az édesapámnak vele aznap meg kell esküdnie, mert ha nem, akkor lelövi".

Persze egyértelmű, hogy tizenhat éves anyám nem beszélhetett úgy, ahogy a jegyzőkönyvíró papírra vetette, a tárgyalás is egész másképp folyhatott le, minden bizonnyal kérdés-felelet formájában, a válaszokat pedig feltehetőleg a bíró diktálta tollba. De kiderül azért anyám válaszaiból, hogy a testvéreket mélyen érinti apjuk nősülése, de még inkább nem szívelik (kimondhatjuk, utálják) az erőszakos arát, aki az anyjuk halála után három évvel végre visszakapott apát csellel-csáberővel elrabolta, és most az egyetlen biztonságot jelentő nagyszülőktől akarja elvenni őket. Anyám épp olyan karakán volt, dacos és szemtelen, ahogy az a sorokból kitűnik, és amilyen feltehetőleg az apjával is lehetett, Lídiáról pedig pontosan olyan képet fest, mint amilyenről később, miután a megegyezésnek megfelelően mindkét lány nagyapám új családjához költözött, beszámoltak. Féltékeny, erőszakos, „gonosz mostoha" (ki más mondana olyat, hogy lelövi), aki megkaparintotta nagyapámat, majd miután az sok év után elmenekült, és szinte szó szerint kilopta kisebbik lányát a Nagy Lajos király úti lakásból (anyám nagykorúvá válva maga távozott a nagyszülőkhöz), évekig fenyegette, üldözte. Börtönben is ült, meszelt tojásokért. Nagyapámnak, úgy tűnik, nemigen fűlt a foga a házassághoz, beadta a derekát mégis, s majdnem tíz évet lehúztak együtt, talán Lídia praktikáinak köszönhetően, talán a nő ikerterhessége miatt, amelyből végül nem született gyermek.

De nagyapám sem beszélhetett úgy, ahogy a jegyzőkönyvben leírták, pofonnal fenyegetőzhetett, de soha nem jött volna ki a száján a saját lányaira az a szó, hogy „kiskorú"... Azt mondta volna, hogy „olyan kikötés a megállapodásunkban nem volt, hogy a kiskorúakat az alperesek kötelesek hozzám elhozni, de én úgy gondoltam, hogy nekik kell a kiskorúakkal hozzám jönni, illetve gondoskodni róla, hogy eljöjjenek, én a kiskorúakért a látogatás gyakorlása végett nem voltam és senkit értük nem küldöttem"? Vagy mégis ezek a szavak hangoztak el a Markó utcai tárgyalóteremben? És mi az, hogy nem ment a lányokért, de pert indított értük halott felesége szülei ellen? Mégis mi eshetett nagyapám és dédapám között? Miféle háborúság előzhette meg a pert? Bűntudata volt nagyapámnak, hogy nem volt jelen, amikor meghalt a nagyanyám, hogy másodszor is megházasodott, hogy (bár akaratán kívül) kétszer is elhagyta a gyerekeit? A feleségét, a felesége emlékét? Ki sejtheti, mit vágtak a fejéhez, mi gyötörte, mi hiányzott vagy fájt neki? Kemény volt, mint a kő, mi mást tehetett volna, mivé vált volna? De ott és akkor mi vezérelte? És szeretett-e, tudott-e szeretni?

Sosem tudtam, miért a sok bántás, az évekig tartó csendek a családban. Azt hiszem, igazán sosem bocsátottak meg egymásnak, vagy nagyapám magának, nem tudom.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.