hirdetés

Nagy Gabriella: Széljegyzetek az Esethez

2017. augusztus 7.

Látszik a cikken, hogy fogalmam sincs, hogy kéne viselkedni, mit kéne mondani a nyilvánosságnak. A tényekre igyekszem koncentrálni, de kommentálok, vagyis tompítok, enyhítek, cenzúrázok, védem magam. Pontosságra törekszem, de alig írok a tényekről. – Nagy Gabriella 2 flekken.

hirdetés

Kezembe került egy meg nem jelent cikk, egy rosszul megírt, döcögős beszámoló a múltból, ami derékba törte amúgy is bizonytalan elhatározásom, hogy a hisztérikus nyaralásról írjak. Tudtam róla, hogy ott lapul a polcon, kikészítettem rég a gépiratot, de nem bírtam elolvasni, csak most, nagyjából 25 év után. Nem lettem erősebb vagy okosabb azóta, és azt sem mondhatnám, hogy maradéktalanul meggyógyultam. Mert nincs vége, valami mindig hiányzik a képből, hogy úgy érezzem, megszabadultam. Egy apró részlet, egy érzelmi kitörés, egy igen vagy egy nem, a düh vagy a megbocsátás, rossz szavak. Az érzelmi állapotból, amelyben a cikk tanúsága szerint a leírás pillanatában vagyok, hűen kikövetkeztethetőek az előzmények, a kihagyásokból, felejtésekből kimutathatóak a blokkok. Tovább nem mennék, amit törölt az agyam, most már úgy marad.

Az írás az egyik legjobb barátnőm kérésére a Magyar Narancsnak készült akkoriban, hozzávetőleg egy évvel az eset után, Anonima álnéven. Rossz írás, jogosan nem jelentették meg az akkori szerkesztők. Megjegyzem, megkönnyebbülésemre, merthogy egyrészt képtelen voltam szavakba önteni, ami történt, látszik is, keresem a hangot, a stílust. Másrészt pedig – nem tagadom – nagyon féltem. És nem csak attól az embertől, aki megtámadott, hanem a szégyentől, az emberek ítéletétől, a kiszolgáltatottságtól, a meztelenségtől és a bántástól, hogy nem leszek elég jó ezentúl. Két szövegem is szól a történtekről, úgyhogy magát az eseményt nem mondom újra (Eset, Utána). A cikk ostobácska, Magamentés című (miért is?) bevezetése után így kezdődik a történtek leírása: „Télelő, sötét, éj feléhez közel". Végig kopogós tő- és félmondatok. Magát az eseményt így foglalom össze: „egyszerű ügy, útonállás, nemi erőszak", „saját ház saját lépcsőháza, fej a kőbe, sál a nyakra", „Ikszet a tetthelyhez közel elkapják, bizonyítékok is. Fényképezés, minták, orvosi vizsgálat és kihallgatás, másnap szembesítés, vallomástétel. Gyorsított eljárás".

A gyorsított eljárást a tettenéréshez közeli, szinte azonnali elfogás, a bizonyítékok, a vallomásom és az indokolta, hogy a férfi többszöri visszaeső („három, hasonlóan koreografált esetéből csak egyet tudtak rábizonyítani, a többi réges-rég, mintegy másfél év leforgása alatt. Előtte közokirathamisítás, egyebek. Ült alig egy évet", négy napja szabadult). Egyszerű ügynek nézett ki valóban, napnál világosabb volt, aztán valahogy mégsem lett olyan egyszerű.

Az első tárgyalásra az eset után négy hónappal került sor. Egy év alatt nyolc kitűzött tárgyalás volt, ebből egyet más napra halasztottak, egyet pedig a záros határidő miatt a bíróság külön tartott meg (vagyis arra már nem kaptam idézést, ez az utolsó volt, úgy emlékszem, amelyen megtörtént az ítélethirdetés). Voltam tárgyaláson a születésnapomon is. Sürgette a bíróságot az idő, ha három hónapon belül nem születik ítélet, újra kell tárgyalni az ügyet. Nem feltételezek semmit, de így utólag kissé furcsának tűnik ennek fényében, hogy öt tárgyalást azért kellett a bírónak elnapolnia, mert a beidézett négy hatósági tanú (az épp arra járőröző rendőrök) közül indoklás és értesítés nélkül egy sem jelent meg. Nem értek rá, épp volt egy sürgős bevetés, nem volt, aki helyettesítse őket munkaidőben, megbetegedtek, meghalt az anyjuk, nem kapták meg az idézést, utasították őket a távolmaradásra, takargatnivalójuk akadt (állítólag ott helyben megverték a tettest), nem tartották elég jelentősnek az ügyet – lehet találgatni. A bíró az első tárgyalás után először szóban, majd írásban kérte a kerületi rendőrkapitányt, gondoskodjon a megjelenésükről. Hatástalanul. A budapestihez a harmadik napolt tárgyalás után azért nem tudott fordulni, mert illetőt akkor tájt függesztették fel pozíciójából, később aztán ő volt, aki felfüggesztésének visszavonása után írásban biztosította a bíróságot, hogy az idézett tanúk rendelkezésre állnak. Nem álltak. Végül az országos rendőrkapitánynál kötött ki az ügy, a bíró kínjában azt kérdezte az ügyésztől: „Van-e joga a bíróságnak előállíttatni hatósági személyeket? Nincs." Végül a négyből egy tiszteletét tette, a többinek híre-hamva se volt.

Mint ahogy ezekre a részletekre sem emlékeztem, elfelejtettem azt is, hogy a tetthelyen hagyott fél pár cipőt, amely bizonyítékként szolgált volna, a helyszínelő rendőr visszaadta a vádlottnak. Vagy a pillanatot, amikor a büféslánynak udvaroló ügyvéd hóna alól kivillant a mappához szorított, színes fedelű Corfu útikönyv.

De volt ennél mellbevágóbb.

A vádlott kikérte tanulmányozásra ez egész vizsgálati anyagot, hogy kellően felkészülhessen a vallomására. Akkor állt elő azzal a történettel, mely szerint Budapest egyik hírhedt utcájában, egy beszédes nevű kocsmában (a valós neveket sem akkor nem írtam le, sem most nem fogom – dolgozik a reflex) látta meg a lányt, aki azt kérte tőle, kísérje haza, mert fél egyedül. Villamoson zötykölődtek, majd a háznál férfiak várták, kirabolták, eszméletre verték, aztán amikor magához tért, akkor került elő a lány, aki lehetetlen dolgokkal vádolta. A helyszínelő rendőrök mindezek után akkumulátor segítségével áramot vezettek a hátsójába. Emlékszem, kusza betűkkel, tollal teleírt spirálfüzetből olvas, majd kéri a bírót, bocsássa el az előzetesből, hogy szabadlábon védekezhessen. Azt írom, megijedtem. Az ügyvéd – aki erről az akcióról mintha nem tudott volna előre – nem érvel tovább az ártatlansága mellett. A vádlott a bűnügyi orvosszakértő egyértelműen ellene szóló vallomása után feláll, és testének alsó felére mutatva azt mondja: Doktor úr, vágja le.

A legvégére hagytam az első tárgyalás jelenetét. „Forduljon a vádlott felé. Ismeri? Igen. Felismeri benne azt, aki megtámadta? Igen. Áll-e rokoni vagy más kapcsolatban a vádlottal? Nem. Érez-e haragot vele szemben? Szünet." Itt most megállok, idáig a szokásos ügymenet, standard kérdések, standard válaszok, minden a helyén. Aztán így folytatom: „Józannak lenni, nem elfogultnak, a francba. Nem." Nem éreztem volna haragot? Hazudtam, vagy ekkora seggfej vagyok, hogy tényleg nem? Cenzúráztam az érzéseim? Nem tudom, mit gondolhattam, hogy nem engedhetem meg magamnak, nem illik, nem ezt várják? Féltem? Túl akartam lenni rajta, mint az eseten? És mi az, hogy nem elfogultnak lenni? Elfogultnak? Az istenért! Miért magyarázom meg, miért érzem szükségét? Minek akarok megfelelni akkor és minek, amikor a cikket írom? Kisebb a baj, ha nem haragszom, ha nem akarom mondjuk tökön rúgni? A tárgyalásokból csak képek villannak elő, nagyjából semmire nem emlékszem, utána is csak annyira, hogy egyszerre akartam beszélni róla, és eltemetni a tudat mélyére örökre. Látszik a cikken, hogy fogalmam sincs, hogy kéne viselkedni, mit kéne mondani a nyilvánosságnak. A tényekre igyekszem koncentrálni, de kommentálok, vagyis tompítok, enyhítek, cenzúrázok, védem magam. Pontosságra törekszem, de alig írok a tényekről. A cikk nagy része irodalmiaskodó kínlódás, olyanokat írok, hogy „Bizalommal lenni. Hinni", „A sajnálat erőtlen és empátiátlan", „Aki elszenvedi, bezárja, így szárítja ki és el magát". Végig azt akarom bebizonyítani, hogy egészséges ember maradtam, aki jó még a férfiaknak. Okosabb és erősebb, minthogy egy bármilyen szörnyűség befolyásolja az életét.

És a zárás. A zárás mindent visz: „Nem átkozódom. Éljenek. Éljen mindenki jól". Beleértve persze a nőket megverő, megerőszakoló, fojtogató férfiakat (vagy a férfiakat megerőszakoló nőket). Én pedig baromi jófej vagyok, klassz csaj, „Dunának sem megyek, mert akárhogy is van, az élet olyan... szörnyűségesen kívánatos valami". Szörnyűségesen. Kívánatos. Valami.

Pont. Nincs pont. Olvastam ezer cikket a bántalmazottak lélektanáról, de nem kívánok ezzel a címkével élni, magamra ragasztani, hogy védjen, igazoljon és/vagy kiszolgáltasson, karanténbe zárjon, mint ahogy letagadni, elhazudni sem, ami történt. Csak annyit tudok, hogy azóta is azt bizonygatom magamnak, hogy nem hagyott rajtam nyomot.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.