hirdetés

Nagy Márta Júlia: Szigligeti titkos napló

2018. szeptember 6.

Fő a fejem, csupa tartalmas, szeretetteljes, értelmes témákról való beszélgetés, és még sehol egy igazi tahó poén, vagy értelmetlen párbeszéd, pedig anélkül nincs titkos napló. – A József Attila Kör szigligeti táborának titkos naplóját Nyilas Atilla mellett Nagy Márta Júlia írta. Elsőként az ő írását közöljük.

hirdetés

Szerda

Pár nappal a tábor előtt szervezési horrorsztorikkal ijesztgetem Nagy Katát, puszta emberi jóindulatból. Ez lesz a tizedik táborom, voltam már a JAK-ban titkár, szerző, közmunkás. Igen, ebben a sorrendben. Éppen azon morfondírozom, hogy csak titkos naplót ne kelljen írnom soha, sem színészkedésben, sem titoktartásban, sem ismerkedésben nem vagyok a helyzet magaslatán, amikor rám ír Kata: Márti, szeretnélek megkérni valamire...

Bűntudatból elvállalom – végül is én riasztgattam először.

Fedősztorim az első esti JAK Líraműhely-moderálás lesz, valamint a Kerber Balázs és Körtesi Marci alkotta Litmusz Műhelyben való munka. Balázzsal indulunk a Déliből, spontán csatlakozik hozzánk Nemes Z. Márió, aki ismerteti legújabb projektjét: a kereszténydemokráciában újra kell értelmezni a sátánizmust, ezért megalapítja a Magyar Boszorkánypártot, és úgy gondolja, én ideális tag lennék.

Késik a vonat, Tördemicről pedig csak másfél óra múlva indul busz Szigligetre. L. Varga Péter, Vásári Melinda, Deres Kori és Sopotnik Zoltán valami titokzatos autóról beszélnek, ami majd jön értünk. Nem jön. Még mindig nem. Itt fogunk éhen halni, kivéve L.Varga Petit, aki aggódik, hogy kiolvad a szívpörköltje – ebből aztán a fiatal irodalmi kannibalizmus disztópikus víziója körvonalazódik. Egyébként is úgy kezdődik az egész, mint egy horrorfilm – állapítja meg Márió. De jön Urbán Ákos, és megment minket.

Rossz hírem van – fogad Kata az irodában. Egy pillanatra kihagy a szívem, mi van, ha valahonnan tudják, hogy halálos beteg vagyok, vagy ilyesmi? MEDOSZ – mondja Kata. Megkönnyebbülök. Úgy tűnik, a lebukástól való félelem komoly paranoiához vezetett nálam.

A tavaly bezárt cukrászda utódjának is tekinthető Púpos Pincében Nemes Z. Márió, Mohácsi Balázs, Fehér Renátó, Vida Kamilla és Borda Réka ülnek. Nem is vitathatnának meg mást, mint azt, hogy ki lehet a naplóíró. Vadabbnál vadabb elméletekkel állok elő, hogy eltereljem magamról a gyanút. Szerencsére a hungarofuturista mozgalom legújabb történései – vagy nem történései – elég izgalmasak ahhoz, hogy ejtsék a naplótémát. Kamilláról kiderül, hogy szinte csak közéletről szokott álmodni; legutóbb például azt, hogy Majka és Curtis újra együtt léptek fel, és Curtis bejelentette, hogy feloszlott a KMTG.

Vacsora után már megint a moderálás miatt pánikolok. Nyolc tehetséges, fiatal pályakezdőtől szeretnék kérdezni, lehetőleg relevánsat, nem közhelyeset. Vadul lapozgatom a jegyzeteimet – pechemre Balog Endre és L. Varga Péter jönnek szembe, akik egyszerre ordítanak fel, hogy TE ÍROD A NAPLÓT! Halkan tagadok, mit tehetnék mást?

Elvegyülök a teraszon. Mindenkinek azt magyarázom, mennyire izgulok a moderálás miatt, nehogy a naplóírás kerüljön szóba. Két kis kéz befogja a szemem. Vajon ki lehet? Kiderül, mentoráltam, Kustos Julcsa köszönt ilyen romantikusan.

Beülünk a Híd Kör bemutatkozó estjére. Szeretnék koncentrálni, csak fáradt vagyok és szorongok, de a beszélgetés dinamikus, a témák – háború, trauma – érdekesek, a fellépők kellő öniróniával kerülik el az esetleges klisés válaszokat, Terék Anna meg kifejezetten tökös, ahogy fáradtan veszi kézbe a kötetét a felolvasás előtt: „öt évig írtam ezt, és egy évig kellett róla beszélnem, elég volt már".

Becsülettel levezénylem a beszélgetést, körülbelül tíz bocsánatkéréssel, hogy a kérdések esetleg túl egyszerűek, és feltüzelem a hallgatóságot, hogy a felolvasásra koncentráljanak, az lesz az igazi. Élő Csenge és Pege Ibolya hevesen ellenáll az előképeknek, Veréb Laci nyilvánosan vall szerelmet Nemes Z. Máriónak. A műhelyesek hálája szinte szentté avatja a műhely vezetőjét, Deres Korit, aki – egyszeri műhelyvendégként tapasztaltam, és a szövegek is ezt bizonyítják – valóban kiváló munkát végez.

A teraszon füstbe ment témavezetőm, L. Varga Péter huppan mellém, akiről nem tudom, megette-e a szívpörköltjét, a nem leadott szakdolgozatomról viszont annál inkább kérdezősködik. Hát, ezzel négy hónapot késett, de így is kínosan érzem magam. Töredelmesen bevallom neki, hogy egy ponton úgy éreztem, hülyeséget találtam ki, erre közli velem, hogy ez nem is hülyeség, szólhattam volna. Ja, hogy a témavezető erre való. Tényleg túl régen voltam egyetemista. Posta Marianna csatlakozik hozzánk, a Független Mentorhálózatról beszélgetünk – elmondom neki, hogy ez olyan dolog az életemben, ami meglepő módon jól sült el. Három lánynak segítek, ha éppen úgy érzik, hogy kell, Szentléleky Szabó Áginak, Kustos Júliának és Bajtsi Violettának, és jobban örülök annak, hogy már mind publikálnak, mint ha nekem végre van időm átnézni a gépemen a mappákat, hogy na, akkor mit hová küldjek, mert most már ciki, hogy hónapok óta nem jelentettem meg semmit. Vagy csak annyira lusta vagyok, hogy örülök, hogy más publikál helyettem.

Fő a fejem, csupa tartalmas, szeretetteljes, értelmes témákról való beszélgetés, és még sehol egy igazi tahó poén, vagy értelmetlen párbeszéd, pedig anélkül nincs titkos napló. Igaz, megkérdeztem Máriót a vonaton, hogy ugye, hogy úgy nézek ki, mint egy kivénhedt rocksztár, amire azonnal rávágta, hogy DE – ez még nem elég, ennél nekem több kell. Szerencsére segítségemre siet Richter Tamás, aki hatszor megkérdezi, hogy biztos nem kell-e pálinka, én meg hatszor mondom, hogy biztos nem, és hatszor elmondja azt is, hogy nem érti, miért jelöltem vissza az Instagramon, őt nem ismerik, én meg értetlenkedem, hogy ne viccelj már, a mentoros bemutatkozó esten találkoztunk, még jó, hogy nem hittem azt, hogy valami perverz sztalker vagy. Megkérdezi, hogy miért opheliaofcourse néven vagyok fent, mire eldarálom, hogy első kötetcím, és annyira hozzámnőtt, hogy egy ideig a barátaim is így szólítottak. „Opheliának hívtak?" – figyel fel Rékai Anett. – „Ez tök menő!" Az első gondolatom, az, hogy ugyan mi a menő egy vízihullában, akinek a kattant pasija húzta az agyát, aztán kapcsolok, hogy ja, ha valakit egy Shakespeare-hősnő nevén becéznek, az azért mégiscsak menő. De már senki nem hív így.

Indulok poént vadászni a szigligeti éjszakába, én, aki pár napja arról panaszkodott Baróthy Zolinak, hogy á, igen, kifejezetten extrovertált, nemhogy kilép a komfortzónájából, de nincs is olyanja, kommunikatív és ugyan, dehogy van tömegfóbiája. Nincs szerencsém. Mohácsi Balázzsal és Fehér Renátóval vitatjuk meg a világlíra széleskörűbben való megismertetésének problémáit, és mindenki nagyon lelkes és elkötelezett. Ez már az öregedés volna? Igen, a csontjaimban érzem, és különben is, késő van már, haza kellene menni. Ebben még háromszor akadályoznak meg, és természetesen az a vége, hogy már javában pitymallik, mire felkúszom a MEDOSZ-ba.

Csütörtök

Még csak egy nap telt el, de máris totális leharcoltság, és még naplóírásra alkalmas búvóhelyet is kell találnom. A kastély, a kocsma és a vendégház ugyebár felejtős – minden bokorban egy író. Nyugalmazott cirkuszi elefánt stílusában csörtetek le az Antal-hegyről, majd a tájban a régi titkárok szelleme kezd kísérteni. Kassai Zsiga felhív, hogy ugye biztos minden rendben van? Bálint is jól van? Nem igazán értem, mi ez az egész a régi titkárok és az új testi épségének felelőssége körül, de azért megnyugtatom, hogy a távolból igazán nem kell felügyelnie.

Szabó Ágival beverekedjük magunkat az ebédlőbe. Bolognai – Ági elmeséli, hogy imádja a bolognait, és éppen Bolognában ette a legrosszabbat, úgyhogy reméli, ez nem lesz annál is rosszabb, mert mi lesz a sztorijával. Körtesi Marci beszámol a líraszemináriumon kapott feladatokról – ha jól értem, egymás verseit kell áttördelni.
Végre találok egy viszonylag eldugott padot a faluban, ahol írhatok. Egyébként tényleg tudok vigyázni magamra – ritka gorombán küldök el egy ismeretlen, ám ismerkedni akaró biciklis férfit – társaságra vágyom, csak nem az övére.
Szerencsére megtalálom a tűzrőlpattant és a kastélykertbeli mutáns vérszúnyogoknál is csípősebb nyelvű Mucha Dorkát, őbenne bíztam eleitől fogva – minden könyves tömegrendezvényen való összeülést fel tudott dobni. Kastély Máté ül még ott, Bányai Tibor, Kazsimér Soma, Puzsér Zsanna és Szikszai Dóra. Szidjuk a magyar munkáltatókat, felvetődik egy olyan elmélet, hogy tulajdonképpen minden főnök pszichopata. „Én is főnök vagyok" – tudjuk meg Dorkáról, és elhallgatunk. Zsanna friss házas, Dorka már nem annyira, de viszonylag még friss, és felvilágosítanak engem, mint hajadont, hogyan is működik ez az intézmény. Mármint jól. Mélyen elgondolkodom, és a következő párbeszéd lendít ki az állapotomból: „- Miért mentél hozzá? – Mert szeretem azt a kakifejet!"

Ezután megyünk vacsorázni. Sopotnik Zoltánnal tűrjük fakírként a szúnyogcsípéseket, közben olyan mozdulatokat produkálok, mint az orosz néptáncosok. Beszélgetés a kultúrkampfról – érdekelne, mint annyi minden más, de ha jól tudom, nekem másféle mocskot kellene kiteregetnem. Rettenetes lelkifurdalásom van. Én itt kémkedem, gyakorlom az ártatlan arckifejezéseket a tükör előtt, hazudok, vetítek, miközben hallom a barátaimtól-mentoráltjaimtól, hogy Tóth Krisztina szigorú, de a szemináriumai nagyon jók, Darvasi László mindenki szövegét felolvassa, és kíméletlen, de azért mégse, Visy Beához meg azok is szívesen járnak, akik eredetileg nem is kritikaírást akartak tanulni, és ahogy Kastély Máté mondta, annyira jókat vitatkoznak, hogy már azért megéri. „Az összecsapás miatt focizom, nem azért, hogy egészséges legyek!" – kiált fel Kukorelly Endre. Ettől felébredek.

Márióval a teraszon sokadjára akadunk ki azon, hogy jövőre lesz húsz éve annak, hogy ismerjük egymást. Abban reménykedem, hogy az itteni fiatalok is erre a sorsra jutnak majd, aztán kapcsolok, hogy nem kell reménykedni, mert így lesz – attól függetlenül frusztrál minket a tény, hogy tegnap még serdületlen sárvári csemeték voltunk, ma meg már évtizedekben mérhetünk egy barátságot.

És ma végre van diszkó, DJ Dorka felelős a muzsikáért. Minden hely közül a legjobban Szigligeten imádok táncolni, egyrészt azért, mert a kedvenc slágereim sosem maradnak ki, másrészt olyan emberek kérnek fel, akikről sosem gondoltam volna. Mindig lányok. Kustos Julcsával először néptáncos elemeket vegyítünk a diszkóba a kör közepén, aztán tangóval zárunk, legalábbis azt hiszem, az volt, én voltam az az ember, aki a szalagavatós táncot is meghekkelte a ritmusérzék teljes hiánya miatt. Ugrándozni és kezeket-a-magasba-feldobni azért tudok, bizonyítom be Kállay Eszternek és Halász Ritának, és sajnos a Bonanza Induljon a banzáj! című számát is ordítva éneklem, de Ákos már sok. Seres Lilivel vitatjuk meg, hogy a lelki üdvünket eladnánk egy tisztességesen elcsépelt Madonna-slágerért, de már Britney-vel is beérnénk. Kukorelly Endre felvilágosítja Dorkát, hogy ide Rammstein és Placebo kell, kérem szépen. Dorka nem fogad szót. Felcsendül Britney Spearstől a Toxic – hát, végül is Endre mondta pár órával korábban, hogy nem az egészség érdekli. A Szerelemvonat alatt bevonatozunk az ebédlőbe, és körbefutjuk az elmélyülten beszélgető Deres Korit és Péczely Dórát. Alighanem kezd elmenni az eszünk, de imádom, hogy ennyire gyermeki szintre lehet itt süllyedni.

Hullafáradtan zuhanok le Vásári Melinda mellé – bemutat Pataky Adrienn-nek, egyúttal mindkettőnket megkoszorúz. Mármint átvitt értelemben. Mindkettőnket váratlanul ér. L. Varga Péter hevesen invitál minket egy sétára a sötét parkban, de az előző napi szívpörkölt és az irodalmi kannibalizmus miatt valahogy a vámpírokra asszociálok, és bele sem merek gondolni, mit érthetett a testtechnikákon, amiket nekem tanulmányozni kellett volna, ha meg akarom írni azt az elátkozott második szakdolgozatot, úgyhogy pánikszerűen menekülök Veréb Laci kocsijába, hogy végre álomra hajtsam a fejem, mert ha nem is érdemlem meg, akkor is muszáj.

Péntek

Reggeli a MEDOSZ-ban. Richter Tamást majdnem megkergették a vaddisznók, vagy csak látta őket átcsörtetni a lugason, ez valahogy nem egyértelmű. Én csak kecskéket látok. Ebéd után beülök a Litmusz Műhely ihletgenerátorát csodálni – Kerber Balázs felolvassa az ott készült műveket. „Taknyom lebeg, a hiányod" – valahogy így végződik az egyik. Tamás vaddisznós kalandját ecsetelem hangosan, mire észreveszem, hogy mellettem áll. Ferentz Anna Kata kétségbe vonja, szerinte a kecskéket nézte vaddisznónak. „Vidéki vagyok, tudom, hogy néz ki egy kecske" – mondja Tamás. A kecskéket egyébként én is láttam reggel. Kiengedték a biofűnyírókat? – kérdezi Feri, azaz Anna Kata, de kiderül, lehet Ferinek is hívni.
Nagy Katával elbújunk délután a faluban, a táborlakók elől – nehogy gyanút fogjanak, amiért kettesben pusmogunk. Elmondom neki, hogy az a taktikám, hogy igyekszem annyira felelőtlenül viselkedni, amennyire csak lehet, mert akkor azt gondolják, én egy történet vagyok, nem pedig szerző. Később csatlakozik hozzánk Hidas Judit, iszunk egy kávét, a kultúrafinanszírozás idegborzoló kérdéseit feszegetjük.

Kerekasztal a fiatal magyar költészeti trendekről. Kiss Georgina lelkesen mondja, hogy a fiatal magyar költészettel igenis meg lehet fertőződni. Vásári Melinda kap el utána: „mit szólsz a tizenötödhöz?" Nem értem, milyen tizenötöd? Sokszor azt hiszem, a kétharmadon kívül nem is létezik már tört szám. Ja, hogy ez volt az elhangzott nevek aránya és a nők javára. A Telep-csoport hatástörténeti jelenségén kicsit kiakadunk – Ferentz Anna Kata meg is jegyzi, hogy gyakrabban mondják lírakritikai beszélgetésben azt, hogy Telep, mint Orbán azt, hogy Soros. És amúgy koktélpartizott Károly herceggel, aki meg se várta, hogy Royal Highnessnek szólítsa, csak odajött hozzá, hogy „How are you?"

A metoo kampányról szóló beszélgetést nagyon várom. Fontos dolgok hangzanak el, de még fontosabb, hogy egyáltalán beszélünk a témáról. Felmerülnek a problémakör megfogalmazásával kapcsolatos nehézségek, és hogy sajnálatos módon hányan ironizáltak a testhatárok óvásával – ami valahol nagyon szomorú.

Beesem a JAK-füzetek bemutatójára is – Simon Bettinának valami baja van Noéval, legalábbis Mohácsi Balázs többször megemlíti, hogy „megbeszéltük, hogy nem beszélünk Noéról". Baróthy Zolit sajnos lekéstem, mert közben megérkezett a szobatársam, Pesti Orsi. „Velem vagy kinn a faszban!" – ugrom a nyakába, a trágár hangnemért, remélem, csak a fáradtság a felelős, amúgy meg örülhetnék, ilyen kilátás mellett nem mindennap reggelizhet az ember. Orsinak vadászunk ételt, mert későn érkezett – Ferencz Móni mogyoróval kínálja. Orsi ráveti magát. Egyébként mindenki fáradt. Nagyon. Kivéve Puskás Pannit, aki ma érkezett, és olyan tempóban szolgálja ki a sörre vágyókat, mint egy Duracell nyuszi.

Az álcázási technikám valószínűleg működik, két napja senki sem gyanúsított meg. Szorongás, lelkifurdalás – a fejembe vettem, hogy mindenkit megemlítek, aki megfordul a táborban, de ez egyszerűen lehetetlen. Gyakorlatilag a barátaimat kellene fapofával elhajtani, hogy szedegessem a bon mot-kat. Kint pusztulgatunk a teraszon, Molnár Illésnek is lelkiismeret-furdalása van, mert úgy érzi, nem tudott mindent elmondani a fiatal magyar költészetről, amit akart. Németh Bálint és Bende Tamás nekiállnak összeszedni a szemetet, mint két kommandós. Illés fél, hogy nem talál el a MEDOSZ-ba. Hazakísérem, és megmutatnám neki a kecskéket, de már nincsenek kint.

Szombat

Baj van. Itt van Orsi. Baromi feltűnő lesz, ha én most csak úgy elindulok a laptopommal a búvóhelyemre. Úgy teszek, mintha link lennék, bár valószínűleg tényleg az vagyok, de most kivételesen azért tűnök linknek, mert felelősségteljesen kezelem a titoktartás-menedzsmentet. Orsi tízkor felpattan, én délig fetrengek, hogy a távozása után megírjam az előző napot, aztán indulok lefelé élményanyagért.

Borult az ég és hideg van. Igazi nyár – mondja nekem a szembejövő Kellermann Viki köszönés helyett, de ezt nem pejoratíven értem.

Orsival beülünk a JAK-irodába. Most engem szállhatott meg a régi titkárok szelleme, mert azon kapom magam, hogy spontán besegítek, holott nem ez lenne a dolgom. Vagy már ez is vonzóbb, mint az ipari kémkedéssel vetekedő pozícióm? „Mit csinálsz?" –kérdezi Balogh Endre. „Nosztalgiázom" – felelem. Úristen, ha ezt a 2012-es énem hallotta volna, biztos leken nekem egy maflást, de magamtól hadd ne féljek már. Közben jönnek leadni a szavazatokat a titkos naplóra – ártatlanul magyarázom az embereknek a szavazás menetét.

Állítólag volt egy DJ-forradalom tegnap, hallom a teraszon. A zenén való marakodás a JAK-táborok elmaradhatatlan kelléke, állapítom meg, csoda, hogy eddig egy évben sem jutottunk el a lincselésig.

A közgyűlésen meg volt elnök-invázió van – Endre mellé Gaborják Ádám is megérkezett. Mindenképpen be szeretnék ülni, de közben szorongok, hogy erről a napról is írni kell valamikor, és ha eltűnök, akkor biztos lebukom. És ebben a szent pillanatban kérdezi meg tőlem Renátó, hogy „na, kész van a napló?" Értetlenül nézek, jobbat nem tudok kitalálni. És persze félek. Mert hogy nem írok mindenkiről legalább fél mondatot, nem írom le, hogy itt van Vendel bácsi, mert ő minden évben itt van, és most is ajándékozott verseket a szervezetnek, hogy Garaczi László, Nagy Ildikó Noémi, Nagy Gabi, Sarankó Márti és Kéri Piroska a strandon töltik a napokat, és igazuk van, és be kell vallanom, tíz táborból kettőn jutottam el csak oda. Attól is félek, hogy pocsék lesz, amit írok, de majd arra fogom, hogy nem írok prózát, a tudósításoktól pedig most tekintsünk el. Annyi kaján örömöm azért marad, hogy mit fognak érezni azok a táborlakók, amikor lehullik rólam a lepel, akik esetleg nagyon nem publikus információkkal szolgáltak nekem – aztán elgondolkodom, hogy mi van, ha éppen azt szerették volna, hogy beleírjam ezeket is, de ez már túl aberrált.
Ja, és fogalmam sincs, ki lehet a másik naplóíró.

Gyűlnek a viharfelhők – ahogy Kori felhívta a figyelmünket, ma már ősz van -, alig várom, hogy még egyszer levessem maga, a padra a teraszon és csak nézzem a parkot meg a rózsákat, a táncoló Vendel bácsit – na, mégiscsak beleírtam, és ma már kétszer -, de most inkább zárom soraimat, és elindulok lefelé a zuhogó esőben, mert ez is egy szigligeti klisé, hogy az utolsó nap mindig esik.

Nagy Márta Júlia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.