Titániában minden titáni, tehát semmi sem az. Nem kell és nem is lehet titánnak lenni, elég annak látszani. Nem saját tehetsége, ereje, formátuma tesz valakit titánná, hanem a tömeg - pénztömeg, árutömeg, hatalomtömeg, képtömeg, embertömeg, testtömeg -, amely fölött rendelkezési jogot nyer vagy szerez, akár él, akár visszaél vele. A modern tömeghez képest - bárminek a tömegéről legyen is szó! - az egyes ember eltörpül: kicsinek, jelentéktelennek, szánalmasnak látszik. Agyonnyomja őt az iszonyú tömeg. Eltakarja, észrevehetetlenné teszi. Ha hagyja magát. De van, aki nem hagyja. Vannak bátrak, akik mernek. Mernek titánná válni! 
Az agyonnyomott, arctalan kisember a tömeg élére áll, a fejpiramis csúcsára kapaszkodik, arcot ad a tömegnek. Nem ő titáni, hanem a tömeg, amelyet felmutat, amelyre feláll, amely előtt fényképezteti magát. Mindegy milyen tömegről van szó, csak titáni legyen. Az iszonytató tömeg - pénztömeg, képtömeg, hatalomtömeg, bűntömeg - őt is iszonytatónak mutassa. Iszonytatóan erősnek, hatalmasnak. A mutatvány néha túl jól sikerül. A kisember, ha titánná nem is, a titán karikatúrájává válhat. A titánmaszk mögül előbukkan a szörny - a magánszörny - pofája. A kisember vérszomja olykor nem ismer határt. Förtelmessége fölülmúlja a múlt legundokabb zsarnokaiét is. A huszadik század tele van ezekkel a titánok utáni titánokkal, bár az emblematikus kezdet dicsősége mindenképp Napóleont illeti meg. Ő az első kisember a világtörténelmi személyiség titáni maszkjában. Az első giccspolitikus, az első a titáni túlzások sorában.
Minden titán imitáció és túlzás. Titánok után csak titánutánzatok következhetnek. A Titanic - a modern titanizmus jelképének - katasztrófája után ember-katasztrófák. Imitálni, imitálni, imitálni. Ez a legjobb, amit a modern titanizmus korszakának lezárulásával a politikus tehet. És tesz is szüntelen. Persze ettől még az utánzat nem lesz eredeti. Ahhoz titáni viszonyok és föladatok köllenének. Ám bármily nagy úr a Köll, nem lesz belőle Muszáj.
A huszadik században vette kezdetét a tömeg titanizálása. A Párt titanizálása. Az állam vagy a piac titanizálása. A politikai pártvezérek titanizálása. Titáni szerénység. Titáni tervek. Titáni tömegrendezvények. Titáni mosópor. Az író-titán. A tudomány titánja. A szépség titánja. A sport titánjai. A korrupció titánja. Ameddig szem ellát: titán, titán, titán. Bárkit letitánozhat bárki. Egyik titán a másikát. És így mindenik titanizált.
Ahogy forradalmat is ma már legfeljebb a mosószerek vagy a digitális kép világában lehet csinálni, titánok is csak az árupiacon léphetnek föl. Titáni áruházláncok. Pláza pláza hátán. Élménytereik lakói is titánok. Egytől-egyig. Élménytitánok. A termék és a fogyasztó titanizálása bevett piár-fogás. "Titán vagyok. Mert megérdemlem." Ha politikus mondja, akkor a refrén módosul: "mert megérdemeljük/megérdemlitek!" Mármint azt, hogy nektek is legyen egy titánotok. Én! Egy, csak egy legény. Legalább. Aki nem titán, az nem is nyer. Akinek nincs titánja - úgyszintén.
 Titániában senki nem lehet titán. Se te, se én, se Ő. Igen, igen, még Ő sem! A Nagy Ő! Ő őfelsége! Őtitokzatossága! Titáni Őségének oda. Szertefoszlott mint molyette Én-költemény ládafiában a padláson. Nem is találja azóta Ősége magát. Pedig kétségbeesetten keresi. Tűvé teszi érte önmagát. Mi ez? Hol vagyok? Ezt ővele nem lehet megcsinálni! Korábban keljen fel, aki túl akar járni Torgyán doktor eszén! - mondja Torgyán doktor. Ezt Bástya elvtárssal nem lehet megcsinálni! - mondja Bástya elvtárs. Ezt egy Liza Minnellivel nem lehet megcsinálni - mondja Liza Minnelli. Ezt a miniszterelnök úr nem fogja megengedni - mondja a miniszterelnök úr. Ezt az Éberség Pártja nem fogja eltűrni - jelenti ki az Éberség Pártja. Nem Mi, nem én, hanem Ő, Ő, Ő!
Ősége nem mindenkinek van, csak a titanizált kisembernek. A modern ember rendesen egyes szám első személyben beszél magáról. Gondolkodom, tehát vagyok. A fejedelmi többes és a szerénységi többes egyaránt idegen tőle. A legritkább esetben cseréli fel az egyes szám első személyt harmadikkal, s beszél önmagáról úgy, mintha a maga számára is harmadik személy lenne: nem én, nem te, hanem ő. A kisember azonban Én-jét éppen egyes szám harmadik személyben titanizálja. Ha ő lenne Kovács kartárs, nem azt mondaná: "kikérem magamnak", hanem azt, hogy "Kovács kartárssal ezt nem lehet megcsinálni, Kovács kartárs ezt nem fogja eltűrni".
Ősége akkor lesz valakinek, ha bármi okból kiszorul, vagy kiesik önmagából, s kívülről pillantja meg, méri fel, ki is ő! Elismeréssel adózik Neki. Csodálattal látja, milyen óriás ő! (Ritkábban: kétségbeesve, mekkora barom: "Persze, majd a barom elvégzi a piszkos munkát!") Az Én szerényen meghúzódik Ősége titáni névalakja mögött. Szenvedő vagy diadalmas Ősége csúcsán lakozik. Boldog, hogy Én-je lehet e hatalmas Istenségnek, szolgája, bizalmasa, jó ismerője, tolmácsa, eszköze Őkelmének. Ilyenkor kezd el valaki egyes szám harmadik személyben gondolkodni és beszélni önmagáról.
Az Ő-zés a méltatlankodás helyzeteiben bújik ki legkönnyebben egy én bábjából. ("Korábban keljen föl, aki túl akar járni Sztálin elvtárs eszén" - mondja Sztálin elvtárs.) Akkor, amikor az Én-t - benyomása vagy megítélése szerint – olyan kihívás éri, amelyet mélységesen méltánytalannak tart. Ilyenkor mintegy kifordul önmagából. Már csak tolmácsa lehet a sértett Nagy Embernek, aki olyannyira méltóságán alulinak érzi, hogy válaszoljon a sértésre, hogy szolgájára, Én-jére bízza: képviselje Őt.
Az Én kisemberi titanizálása az Én Ő-be fordulásával veszi kezdetét. A titáni ember úgy kezd magáról beszélni, mintha arra ébredne, hogy ketten vannak: Ő és - Ősége csodálója és tolmácsa - Én. Egy ponton persze mindenki hajlamos így beszélni, akinek képe, szerepe, szólamai leválnak valóságos személyiségéről, mindennapi életéről és önálló életre kelnek. Minden Nagy Ő. Persze, nem kötelező titánt (vagyis bohócot) csinálni önmagunkból. De nehéz nem csinálni elvtársak, pokolian nehéz! Könnyű azt mondani: agyő, Nagy Ő!