hirdetés

Balla Zsófia: Megállsz és szívsz egy korty levegőt a nagy irodalomból

2019. január 15.

A szkepszis, amely bennem – most már a hazai viszonyokat is hozzávéve – mostanában egyre erősebb, inkább úgy szól, hogy mi az értelme a költészetnek, van-e arra esély, van-e értelme annak, hogy itt valaki egyáltalán megszólaljon. – A ma 70 éves Balla Zsófiával készült nagyvizit-interjúnk első részét olvashatják.

hirdetés

JL: Kicsit forgassuk fel az időrendet ahhoz képest, ahogy egy beszélgetést – amúgy nem terméketlenül – el szoktunk kezdeni. Most ne a kútfőtől, a gyerekkortól induljunk, hanem elsőre arra lennék kíváncsi, mennyire tehető láthatóvá, mennyire lehet láttató erővel megjeleníteni a hétköznapiságot, a költői mindennapokat. Mennyire van ennek rendje? Most itt vagyunk nálad, ez nyilván rendkívüli állapot, de ha a tegnapi napod úgy gondolod el, mint egy átlagos hétköznapot, abból mennyire tűnik ki az életed rendje?

Tulajdonképpen küzdök az életem rendjéért, hogy úgy élhessek, ahogy akarok. Ha nincsenek házi feladatok, akkor leghamarabb 7 órakor, de inkább fél 8-kor kelek. Miután kávézom és elkészülök, le tudok ülni dolgozni, délig. Nem könnyíti meg a dolgom, hogy én este és éjszaka tudok a legjobban írni, akkor vagyok formában. Márpedig a társadalmi kapcsolatok nem ennek kedveznek. Gyakran előfordul, hogy hazajövünk valahonnan 10-11-kor, és még odaülök a gép elé... Ha módom van rá, akkor délután és este dolgozom, de amikor hosszabb ideig egyedül lehetek, például egy ösztöndíj jóvoltából, akkor délelőtt is. Az elmélyült munkához egyedüllét és magány kell. Akkor még főzés közben is, miközben tesz-vesz az ember, akkor is forog, kattog tovább a fejében az, amin dolgozik. A magányban formába jövök, felpörög az íráskedvem, egyre több ötletem támad, és mindezt nem kell megszakítanom különböző feladatokkal, napi gondokkal, beszélgetésekkel. Ami nem azt jelenti, hogy szeretnék teljesen magányosan, egyedül élni, de amikor Csaba elutazik, éppen, mert szüksége van ilyen magányos hetekre ahhoz, hogy befejezzen egy könyvet, hogy gondolkodni tudjon, nos, azt az időszakot én is kihasználom.

Hogy sokat vagy keveset ír-e az ember, annak nem csak életviteli oka van, hanem a környezet is befolyásolja, mindaz, ami egy irodalmi életben vagy az országban, a világban zajlik. Van, aki mindettől teljesen függetleníteni tudja magát, és nem gyötri semmifajta szkepszis. Engem, sajnos, elég mélyen érint, ami körülvesz. Olyan családban nőttem föl, amelyben számított, mi történik, milyen a világ, a történelem, mi lesz velünk, mindannyiunkkal. Mert jó ideje az az érzésem, hogy én ezt már egyszer láttam, átéltem, és azt hittem, hogy túl vagyok, túl vagyunk rajta.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

Fotók: Valuska Gábor (A képekre kattintva megnyílik a galéria)

JL: Az írást, a munkát hogyan lehet elgondolni, vannak-e periódusokban mérhető munkafolyamatok? Mennyire vannak egy versnek olyan ihletett idői, amelyek a szónak alkotói vagy inspiráló értelmében rendetlenné teszik az életed?

Amikor az ember jó formában van, akkor lejegyez valamit, majd egy bizonyos idő alatt kidolgozza, megcsinálja. Az, hogy milyen gyorsan ülök le kidolgozni a verset, sok mindentől függ. Van olyan versem, amelyik évekig áll. Előveszem, látom, hogy nem tudok lényegesen javítani rajta, és megint leteszem. De nem dobom, el, mert nyugtalanít. Gyakran át kell néznem a jegyzetfüzeteimet. Előfordul, hogy majdnem kész a vers, de hiányzik valami lényegi mozzanat. És dolgozom rajta, próbálgatom. Semmifajta szabály nincs arra, hogyan kell, hogyan lehet verset írni. A csiszolás ‒ az a versírás. Közben sokszor a kedves zenéimet hallgatom, vannak kiválasztott műveim. A munka nem úgy megy, hogy most van egy félórám és írok. Hanem úgy, hogy a hétköznapi gondokból, feladatokból át kell állni valami belső mélyebb, felismerésre és láttatásra kész állapotba. És ehhez, hogy ráforduljon az ember a saját világára, néha több idő kellene. Hosszas előkészítés helyett felteszek egy Schubert-vonósötöst, és akkor szinte pillanatok alatt megint ott vagyok a nagy művészet áramkörében, a magam képességeinek birtokában. Én nem fejben írok, mint mondjuk Petri vagy Weöres, hanem az a fajta vagyok, aki leír valamit, aztán lassan, szinte szótagonként, szavanként dolgozza ki. Órásmesteri vagy grafikusi foglalatosság.

Kérdésedre: vannak intenzív írási szakaszok és vannak lazábbak. És az intenzív szakaszban minden más életfeladat háttérbe szorul. Persze, az írás igazibb élet, mint a valóságos. Olyan intenzív, mint a boldog ölelkezés.

Óriási élmény volt egyszer egy kis német múzeumban Hölderlin kéziratait látnom. A kéziratokból rengeteget lehet tanulni. Ahogy rohannak az időmértékes verssorok, aztán néhány sornyi szünet a papíron. Hölderlin tudja, hogy ide és ide majd átvezetés, kitöltés jön, és akkor folytatja másutt. Azokat a nagy fordulópontokat, amelyek a fejében vannak, gyorsan lejegyzi, hogy el ne felejtse, és tudja, hogy valaminek a kifejtése, a kitöltése majd később következik. Szintén szenzációs számomra a József Attila-kéziratok ábráit nézegetni, mert nagy élmény látni, hogy mit mire javít. A javítás mindig felemeli, kitágítja a verset. Nemrég olvastam, hogy előkerült egy Radnóti-kézirat, amelyben egy sor ki van húzva, és a megtalálók nagy gaudiummal kisilabizálták az ezer áthúzás alól, hogy eredetileg mi állt ott a végleges, későbbi sorhoz képest. Nos, az a jobb sor, amire Radnóti javított! Hogy mit mire javít egy költő, ebből lehet látni, hogy egy szótól mennyire megerősödik egy kép, egy sor, egy vers.

NG: Számítógépen írsz?

Verset kézzel egy füzetbe, és amikor elkezdek rajta dolgozni, akkor viszem gépbe, és ott javítom.

NG: A javítások megmaradnak?

Részben. Amíg füzetben vagy papíron dolgozom, többször átjavítom, így keletkezik néhány vers- vagy csak sorváltozat. Amikor úgy érzem, hogy majdnem kész van, akkor gépbe viszem, és akkor már ott javítgatom. De néha a gépben félrecsúsztatom zárójelben vagy alulra az újabb változatot vagy ötletet. De gyakorlatilag papírra írom le. És mindig hozzányúlok a verseimhez. Sokszor a már megjelentekhez is, egy újabb kiadásban például.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

NG: Egy kicsit úgy tekinted, mintha partitúrát látnál...

A partitúra azt jelenti, hogy van egy kész zenei alapszöveg, és azt minden megszólaltatás újraalakítja. A versről, amíg nincs kidolgozva, nem mondanám, hogy létező. De maga a befejezett versszöveg már kész mű, nem csak megszólaltatásra váró partitúra. A vers nem akkor válik valamivé, amikor felolvassák. Pontosabban, akkor is változik valamelyest, amiképpen az egyes olvasatokban is. De azt jelenti a jó vers, a nagy vers, hogy majdnem minden olvasóban fölkelt egyfajta értést-emóciót-reflexiót, élményt, akkor is, ha ez olvasóként más és más. A jó versnek van időtlen töltete. Már amíg van még nyelv és versolvasó ember.

Van olyan versciklusom, amellyel gyakorlatilag 1980 óta küzdök, és nem tudom befejezni, mert túl személyes. Ami nagyon fontos a költőnek, a magánszemélynek, annak csak úgy szabad megjelennie, hogy valaki más számára is saját tapasztalatává legyen; hogy ne fedje el a vers mögötti magánszemély azt, amire a vers rávezet, vagy amivel megérint. Nehéz megvalósítani, hogy ne a partikuláris tolakodjon előtérbe, ne az életrajz. Sok kortárs versben azt látom, hogy csak a mindennapok görögnek elő, vagy ekörül gyűrűzik a szöveg, és nem lép túl közvetlen, empirikus tárgyán, nem töltődik fel olyasmivel, ami mások számára is releváns, vagy azzá lehet. Szerencsések azok, akik eleve lírikusként is egy objektívebb, más hangot tudnak megütni, vagy más hangon közelítenek a vershez, vagy amelyekben eleve epikai elem az alappillér. Ilyen alkat Rakovszky Zsuzsa például, nagyszerűen el tudja távolítani magától az anyagát. De mondhatnék más példákat is, Ted Hughes Varjú kötetét. Vagy Tandori verebeit. A Semmi kézben – amely csodálatos vers, a kötet is ezt a címet viseli – azt szívhatjuk magunkba, hogy a vak létezésben is érzékelünk még valami gyöngédséget. Vagy talán abban igazán. Tandori ebben a versben egy verébbel (korábban koalákkal, mackókkal ‒ változik az eszmehordozó külső objektum) való viszonyában „meséli el”, mit jelent a másik lény jelenléte. Mit jelent az elmúlással szemben egy érintés, egy gesztus. Nagy vers.

József Attilánál ugyanakkor nincs közvetítő, epikai történet. Közvetlen líra van, Rilkénél is. Erre nincs általános szabály.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

JL: Valóban, a verseknél ez nagy kérdés, hogy a partikularitást hogyan lehet visszavonni és megemelni, hogy az érvénye túlmutasson önmagán. De ebben a beszélgetésben a partikularitás is fontos szempont, pontosabban azt érdemes megemelnünk és nyitottá tennünk. Onnan kezdeném, hogy az első köteted nagyon hamar jelent meg. Tizenkilenc éves voltál. Ennek a könyvnek a történetére hogyan emlékszel vissza? Mennyire volt számodra ez a fajta korai érettség teher is egyben?

Azt hiszem, a korai siker az egyik legnagyobb veszély, amely egy fiatal szerzőre leselkedhet, mert egyből olyan vágányra kerül, amelyen soha többé nem tudja meg, hol tart, mit tud, mire képes valójában, hol és mit kellene másképp csinálnia. A túl gyors siker azt eredményezi, hogy nem képes többé hitelesen elfogadni semmilyen kritikát, megnehezíti az önreflexióhoz, és ezzel önértéshez, tágabban a költői fejlődéshez vezető utat.

Ami a kezdetet illeti: apám író volt és lapszerkesztő. Egy hosszú betegség idején ötévesen megtanultam olvasni, nagy betűkkel leírtam az első verset, illetve apunak diktáltam egy Búcsú az óvodátólt, és arra még énekeltem is. Apám ezeket gondosan eltette. Egyszóval nagyon korán kezdtem verseket faragni. Apám fiatalon, 46 évesen halt meg '59-ben. Én akkor tízéves voltam. Anyám barátai, költők, irodalmárok elolvasták a verseimet és sok mindent észrevételeztek. Ez nagy szerencse. Ilyen volt Majtényi Erik, aki Bukarestben a Pionír újságot szerkesztette, amelyben először publikáltam és nyertem is egy versenyt, vagy a későbbi műfordító nyelvtanárom, Szegő György, akitől magyar és orosz verstant tanultam. Később Bajor Andor, Deák Tamás, de távolabbról Székely János volt az, akinek a véleményét kamaszosan berzenkedve vagy tiszteletteljesen megilletődve, de komolyan vettem. Anyámnak, mint német szakos irodalomtanárnak nagyon fontos volt, hogy a mesterség alapjait rendszeresen és módszeresen elsajátítsam. Az egyik legfontosabb korai tanítómesterem Bajor Andor, aki az Állami és Művészeti Kiadó versszerkesztője volt, ő adta ki az első könyvem. Ezt megelőzően az első felolvasásom a Gaál Gábor irodalmi körben történt, azt Bodor Pál vezette. 1965-ben 16 éves voltam, és az estet vezető diákon, Király Lászlón kívül Deák Tamás és Földes László (csupa itt alig ismert nagy intellektus) szólt hozzá a versekhez. A korai indulás nagy örömmel töltött el – ahogy Kolozsváron mondták, megjelenéskor a hónom alatt a hencegőpéldánnyal (ez az első nyomdából kikerült példány) közlekedtem. Apám akkor már kilenc éve nem élt, így nem az jutott rólam az olvasók eszébe, hogy ez a Balla Karcsi lánya. Nem valakinek a gyerekeként futtattak, mert ez a másik nagy veszély. A híres apa nem szándékosan, de elfedheti, hogy a gyereke tehetséges-e vagy sem. Mert azok az akadályok, amelyeket az ifjú poétának a tehetségével és a meggyőző erejével kéne legyőznie, azok a híres apa árnyékában a kritika és a belső figyelemben is félre vannak tolva. A neves írószülő voltaképpen megnehezíti, hogy önmagához eljusson valaki. Goethe fiának, Augustnak római sírján nem áll teljes név, hanem csak annyi: Goethe Filius. Ez súlyosabb teher, mint bármi kirekesztés vagy semmibevétel. Úgyhogy nem voltam csodagyerek, csak tizenkilenc éves fiatal költő, de nagyon jó mentoraim voltak, akik nem hagytak elkallódni. Majtényi Erik, Bajor Andor, Bodor Pál, Szász János. Amikor kijött az első kötetem, Bajorhoz éppen látogatóba érkezett régi váradi osztálytársa, Réz Pál, akinek megmutatta, és amikor '69 telén első éves egyetemistaként Budapesten jártam, Réz összehozott Vas Istvánnal és Zelk Zoltánnal. Vas írt is erről a könyvről a Négy indulás című írásában. Évekig vittem Bajor Andorhoz a verseimet, csodálatosan javított minden értelemben. Akkor is, ha úgy érezte, hogy metrum- vagy rímhiba van, de akkor is szólt, ha olyan szellemi attitűdöt vettem fel egy fiatal költő nagyotmondásával, amelynek hiteltelenségére időben kell őt figyelmeztetni. Volt egy versem, amelyben az identitásommal vesződtem, hogy... Kié a Duna ilyformán? / Az én folyóm a meleg Jordán. Bajor elolvassa, azt mondja: ‒ Milyen Jordán a te folyód, kisfiam, és milyen Duna, az talán itt folyik? A Szamos a te folyód, az folyik ebben a városban!...

Örökre hálás vagyok érte. Egy kezdő arra figyeljen, ami valóban az övé, amiről mondani tud valami lényegeset, és ne frázisokat pufogtasson. Persze több más olyan verset benne hagyott az első kötetemben, amelyben az identitáskeresésről nagyon is szó van. Sok mindenre kellett és lehetett engem figyelmeztetni. Bajor kedves, fergeteges humorú ember volt, de szólt, hogyha valamit hamisnak vagy sikerületlennek érzett. A szigorú kritika a legnagyobb segítség egy költőnek.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

NG: Visszamenve picit az időben, ez után az indulás után hogyan jött, hogy zenei tanulmányokba kezdtél?

Előbb volt a zene. Egészen kis koromtól sokat és tisztán énekeltem, mert apám népdalokat hegedült, tanított meg nekem. Ő egyedül tanult meg játszani egy mócvidéki fatelepen, ahol laktak, maga faragott hangszert magának, később került a kezébe gyári hegedű. Végigmuzsikálta a Mócvidék lakodalmait. Abszolút hallása volt. Soktehetségű és korán ellobbanó emberként tűnt el, nagyon korán. Zenélt, rajzolt, írt, színészkedett is egy rövidke ideig. Mindenben tehetséges volt, de semmiben sem eléggé kitartó. Végül íróként, szerkesztőként maradt fönt a neve. Idő, érettség kellett ahhoz, hogy felismerjem: nem volt nagy író. De az a világ, amelyet rögzített, nagyon érdekes. A hegyek világa, a fűrésztelepeké, Bánffyhunyad cipészműhelyéé, ahol román-magyar-zsidó munkások élnek egy közös, nyomorú és civakodó közösségben.

Apám zeneszerző barátja, Zoltán Aladár járt hozzánk, aki meghallotta, milyen tisztán énekelek. Elkezdtek zongorára taníttatni, elsős koromtól végig zeneiskolába, majd a Zeneakadémiára jártam. A zongoragyakorlás szenvedései mellé kaptam egy könyökömet lapogató hegedűtanárt is. A negyedik elemi után, nem egészen saját belátásomból, hegedű szakra felvételiztem, fölvettek, a zongora mellékszak maradt. Gyakorolni utáltam, sokszor előreállítottam az órát, amíg anyám rá nem jött... De mire érettségire került a dolog, akkorra már egy nagyon jó hegedűtanárnál, Kabdebó Soós Gertrudnál megszerettem ezt a pályát, kamara-illetve zenekari muzsikus akartam lenni és nagyon érzékenyen érintett, hogy nem vettek fel hangszerszakra. Anyám nem volt járatos abban, hogy kinek mennyit kell fizetni egy tövig korrupt világban. Végül elméleti szakot, zenetanárit-karmesterit végeztem, és zenei szerkesztő lettem, tizenhárom évig, a Kolozsvári Rádiónál. No, az sem egyből, mert előbb az irodalmi osztályra vettek föl ‒ugyanis 1972-ig már két verseskötetet publikáltam ‒, ám egy év múlva átdobtak a zenei osztályra, mert az irodalmi műsoraimban, úgymond, szocializmus-ellenes dolgokat terjesztettem... De a zene, a zenehallgatás egész életem egyik legfontosabb örömforrása maradt. Apám 1957-ben szerzett valahonnan egy orosz lemezjátszót, pickupot, és hozzá néhány 78-as fordulatszámú lemezt, úgyhogy közös zenehallgatásaink első szerzői közé Muszorgszkij, Beethoven, Chopin, Bach, Vivaldi tartozott. És Kabalevszkij Hegedűversenye, ezt különösen szerettem, ezzel érettségiztem, apám emlékére is. Nekem a zene a lélegeztetőm. Nagyon hiányzik, hogy itt nincs zongorám. Mindent el kellett adnunk Kolozsváron a kilencvenes évek végén ahhoz, hogy itt Budapesten egy olyan lakásba költözhessünk, amelyben mindenkinek van saját szobája.

JL: De később már fel sem merült, hogy zenei pályára menj?

Lelkes kamarazenekari hegedűs lettem volna, szólistának nem voltam alkalmas. Érettségi előtt kezdtem a Képzőművészeti Főiskolára bejárni. Földes Lászlónak az esztétikai óráit hallgattam, később pedig a Tudományegyetemre, filozófia szakra jártam el, Szegő Katalin etika-óráira. Akkoriban elolvastam és kijegyzeteltem egy vaskos filozófiatörténeti művet. Az akadémia elvégzése után szerettem volna filozófiát végezni. Azon őszön beiratkoztam a látogatás nélküli esztétika szakra, '74 őszén fel is vettek, de egy veszélyeztetett terhességgel majdnem egy évig feküdnöm kellett. Mire májusban egy műtét és gyermekem halála után előkerültem, addigra Ceaușescuné letiltotta az egyetemi oktatásban a második szak lehetőségét, egyben a tisztán főszakként hallgatható filozófiát, szociológiát... A filozófia ilyen módon elmaradt.

De írni mindig, gyermekkoromtól kezdve írtam. Az volt az igazi énem, az igazi életem. Vagy két életem volt.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

JL: Szeretnék felolvasni egy rövid verset. Tavasz, 1967. „Viharos a tavasz, mint a nátha, / hó szállingál meg szirom. /A pezsgés már a bőrömet bántja: / a lángolásom nem bírom. // Szerte a zongorán legelnek a kották, / a Földön mindenütt nagyobbakat köpnek, / vadul nő a fű, s a tehenek magukra / örömükben tiszta farkat kötnek. // Azt hiszem, a szárnyasokat most rázzák a hangok, / s a föld, mint egy gyászkocsi, virággal tele. / Én is nagyon örülök a tavasznak, / mint oázisnak a teve”. Le voltam nyűgözve ettől a verstől. Ebben vettem észre azt, hogy mennyire szabad és játékos már a korai szakaszában ez a költői gondolkodás, és jó néhány olyan – nem direkt, de visszaolvasható – hatás is van, ami végső soron ezt a részben klasszikus irányba is törekvő, de ugyanakkor ezt a legvadabb és a legérdekesebb elemekkel megbontó motívumokkal meg metaforákkal él. Tehát a hatásokra lennék kíváncsi, és arra is, hogy volt-e olyan, amitől szabadulnod kellett, mert nagyon nyomott rajtad, mert úgy érezted, hogy úgy kerültél a hatása alá, hogy ez már súly, és nem költői megszólítottság, hanem inkább olvasói.

Király László, Bodor Ádám, Csiki László, Farkas Árpád nemzedékével indultam, az első kötetem 1968-ban jelent meg. – Akikkel pályámat kezdtem, azok a költők a népi irodalom és az irodalom azon ágának elkötelezettjei voltak, úgy gondolták, hogy a nemzeti és a nemzetiségi, a nagy sorsfordító kérdésekről kell írni. Tehát a nagy, közös elvárás szerint valamilyen ideológia mentén, nemzetiségi tudattal kell, lehetőleg népiesen, írni. Ennek jelentős darabjait írták meg néhányan, Kányádi Fekete-pirosa vagy az E se tánc? Páll Lajostól, az is ilyen.

Számomra ez az elvárás szűk, kényszeredett és nivelláló volt. Elviselhetetlen súly egy irodalomban – a politikai diktatúra és a nemzetiségi elnyomás mellett. Az utánam jövő költőkkel nagyobb közösséget éreztem, Egyed Péter, Markó Béla, Szőcs Géza, Adonyi-Nagy Mária, Cselényi Béla, Salamon Anikó, Palotás Dezső, Zudor János (hosszú a névsor) nemzedékével. Több klasszikus formát és formai szabadságot és a magyaron kívül a nagy világirodalomhoz való kapcsolódást, a személyes szabadság és az irodalmi formák sokaságát próbáltuk érvényesíteni egy szűkkeblű társadalmi-kritikai közegben. Erre a kettősségre válasz a Kolozsvári táncok könyvem, amelyben a táncritmus formailag ellenszegül valamilyen hatalomnak. Életem első negyven évét alapvetően meghatározta, hogy hol élek, és minek ellenében kell élnem. Mert az ellenszegülés, az energiavesztés: nem arra fordítod minden erődet, hogy műveltebb, pontosabb és jobb legyél, hanem hogy valamit, ami meg akar semmisíteni, távol tarts magadtól. Vagy teljes erőddel lázadj ellene. Ez rendkívül előnytelen helyzet. A hivatalos kényszer- és elvárásrendszert nem is mondom, abban csak a csasztuska és a szocializmus dicsérete fért bele. Ezzel szemben kellett valamilyen más hagyományt találni, és én először, egészen fiatalon Adyt, majd József Attilát – no meg Aranyt találtam meg. Ehhez jöttek még azok a költők, akiket úgy olvastam, hogy tökéletesen érteni véltem a verseiket, világukat, mintegy belülről. Ilyen volt József Attilán kívül Rilke, Shakespeare vagy John Donne, a maga frivol, ugyanakkor mélyen áhítatos verseivel. Majd Pilinszky, Goethe következett. Elkezdtem szemezgetni a Shakespeare-szonetteket, megdöbbentettek. Egészen közvetlen hangnem és képvilág. Az én írói nemzedékemnek fontos volt, hogy más világot, más irodalmi műveltségeszményt szívjon magába. Igyekeztünk nyelveket tanulni. Az emberre közvetlenül, fizikailag is hat a nagy művészet, a katartikus zene vagy vers, de szellemileg bizonyosan, egészen más savakat és szavakat szív magába.

Az itt felolvasott vershez annyit, hogy a rólam szóló írásokban először Bányai János jegyezte meg, hogy kezdettől fogva mindig van egyfajta irónia, de inkább humor és játékosság a szövegeimben. Ez megmaradt, csak a melankolikus alkatom miatt nem szokták észrevenni. Pedig számomra elengedhetetlen az elnéző derű. Nem azért, mert gyengíteni szeretném, amit, mondjuk, egy drámai vers állít, hanem mert mindkettő egyszerre igaz. Mindig látnunk kell magunkat kívülről is. Mindig volt külső szemem, amellyel láttam magam egy szituációban, tudok nevetni magamon. Belelovalod magad a dühbe, és egy idő után elgondolod, hogy néztél ki, miközben ordítoztál. És akkor az ember kicsit elszégyelli magát, kap egy kis esélyt, hogy máskor ellenőrizze magát. És ez társadalmilag sem ártana, mindannyiunkra ráférne. Nekünk, erdélyieknek egyébként – minden nehézség és egy diktatúra ellenére – nem is tudjuk felbecsülni, mekkora lehetőség volt, hogy egy második nyelvvel nőttünk fel. Kiejtésben, észjárásban sokat jelentett, hogy egy más struktúrájú nyelvet is megismertünk. Szerencsémre, remek romántanárnő oktatott minket. Egy más kultúra szemszögéből is ránézhettünk magunkra. Akár egyetértünk a kritikával, akár nem, el kell gondolkodnunk azon, hogy mások hogyan látnak minket. Nagyon sokféle hely, szokás és értékrend felől tud rápillantani az ember a saját nyelvére és mentalitására, és akkor nem süpped bele, nem száll el olyan könnyen a kritikátlan nemzeti önelégültség irányába. A kritika is elég jól végezte a dolgát. Vagy a baráti kör, amelyben akkor még Tamás Gazsi otthon volt, és tagja volt még a zeneszerző Orbán György, Selmeczi György, továbbá Tabacu Marius és Cselényi László is. Érdekes, széles társaságot képeztünk volt, abba még beletartozott a fiatal Tőkés László, akinek az Auschwitzról szóló verskézirata itt van nálam, a papírjaim között. Más világ volt, még mindenki a pályája elején, a későbbi életpályától még érintetlenül. Ami később következett... akikké néhányan alakultak, azoknak ezt a közös történelmi-eszmei pillanatot nem szabad elfedniük. Hogy aztán később kiből mi vált, az talán nem is az irodalom történetéhez tartozik, hanem a társadalomtörténethez. Ebben a körben annak idején egymást szakmailag nagyon élesen és komolyan bíráltuk. Megbeszéltük a verseinket, minden sértődés nélkül. Egy nagyon művelt társaságról beszélek, amelynek a tagjai komoly szakmai érvekkel tudtak hozzászólni vershez, prózához, filozófiához, zenéhez. Rengeteget olvastunk és számíthattunk egymásra drámai élethelyzetekben is. Ez ma már nincs így. Számunkra az életben maradásnak az egyetlen mentsvára a műveltség és az olvasás volt, az, hogy valamilyen más szinten létezni tudjunk.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

JL: Azt hiszem, az őszinteség a kulcsszó. Egy korábbi interjúdban kérdezték meg tőled, hogy amikor véglegesen átkerültél Magyarországra, mi volt a legszembetűnőbb dolog számodra mint különbség az otthonod és Magyarország között. Akkor mintha azt mondtad volna, hogy az otthoni szellemi életedben megszoktad a nyílt, őszinte, akár konfrontatív, de baráti hangnemet, itt pedig egy sokkal udvariaskodóbb világgal találkoztál. Vajon abból adódott ez, hogy a diktatúra nyomása sokkal erősebb volt, így ezek a baráti közösségek sokkal nyitottabbak is voltak, és hogy kevésbé voltak próbára téve a felfelé alkalmazkodás és kompromisszumok ügyében, mint itthon?

Ez az otthoni közösség, azt hiszem, akkor és ott, kivételes volt: anélkül, hogy esztétikailag hasonlítottunk volna egymásra, ezerféle ember volt közöttünk, mégis bizonyos célokban és egyfajta mesterségbeli minimumban volt bennünk valami íratlanul is közös. Például Cselényi Béla furcsa, csodálatos verséről beszélgettünk. Salamon Anikó néprajzos barátnőnk, amikor öngyilkos lett, Cselényi írt egy kétsoros gyászverset: „Most, hogy meghaltál, / ki tudja, látlak-e még." Két sor és gyász, Béla egyszerre abszurd és drámai. Egyszerre hisz és nem hisz a túlvilágban. A kételkedés tragikumát tudta az ígéret abszurditásával, a remény lehetetlenségével ötvözni.

Ha volt valamilyen fontos esemény, vagy született egy mű, akkor megbeszéltük, mindannyiunknak fontos volt. Itt tudsz olyan embert, aki megmondja a barátjának, hogy nem jó a kötete? Egyet mondjál! Senkit sem ismerek. Talán Spiró Györgyöt kivéve. Nagyon szeretem a szókimondását. Itt Pesten nem mondják azt, hogy: figyelj, ezt az írásod vagy könyved nem tudtam elolvasni. Vagy, hogy ez gyengébb, mint az előző könyved... Vagy hogy nyelvileg gondatlan, pongyola, meg kellett volna jobban nézned. Vagy hogy öncélú, divatkövető az obszcenitás a színpadi rendezésedben vagy a tárcádban. A probléma az, hogy ezt fiatalabb korban kellene elmondhatni, első-második kötetnél még érdemes szólni. Akkor még javítani lehetne az irányon és az irályon... Amikor átjöttem, a barátaim is körülbelül a harmadik kötetüknél tartottak. És volt úgy, hogy egyikükkel-másikukkal le szerettem volna ülni, az otthoni reflex alapján, hogy valamit elmondjak a könyvükről. De megéreztem, hogy nem akarják hallani. A többség úgy érzi, hogy az alkotói szuverenitását sérti a baráti hozzászólás, vagy fél szembenézni a hibáival, különösen, ha már kezdik futtatni, jönnek az interjúk, alakul a híresíró-szerep. Itt nem udvarias igazat mondani. Az ember élete során sokféle beszédre fanyalodik, már tapintatból is. De utálok hazudni. És irodalomban, művészetben nagyon igyekszem vigyázni arra, hogy ne hazudjak. Mert az a művészet egészére nézve veszélyes. Most már csak akkor mondom el a véleményem, ha tetszik a mű. Akkor őszintén tudok gratulálni. Ha nem, akkor inkább hallgatok.

NG: Azért az is egy üzenet.

Nem is örülnek neki. Azért ez nem olyan egyszerű az életemre nézve. Nagyon súlyos következményei vannak ennek a magatartásnak. Mert az irodalom mindig érdekközösségekben és műhelyekben, kimondatlan baráti szövetségekben működik.
Hamvas Béla egy Molnár Antalnak írt korai levelében, 1936-ban írja: „Az igazi művész, valamely terület hőse helyett fellép a hős-szurrogátum, a hős-pótlék, a sztár. A mai világban a hős/az alkotó, BZS megjegyzése/ és a hírnév között fordított viszony van: aki a hírnevet akarja, annak éppen a nagy művészetről kell lemondania; aki híres akar lenni, annak éppen nem szabad hősnek/művésznek/ lennie, csupán sztárnak. Ezért kell annak, aki hírnévre szomjazik, a divattal járnia” – azaz újságírók és médiák, internet és Facebook kegyét, az ismertséget keresnie –, „de az ismertség még nem tudás, nem művészet; a hírnév nem igazolása, nem garanciája a nagy művészetnek”. Persze, nagy művész is lehet híres, de manapság a hírnév megszerzése a magas minőségre, az írói elmélyülésre és teremtésre való törekvés elébe került. Vagy azt gondolják sokan magasnak, amit teremtenek? Az nagyon szomorú volna. Remélem, nem így van, hanem „csupán” a brandjük fenntartása érdekében alkusznak meg... Inkább legyen egy író cinikus, mint rossz ízlésű.

Amikor valami formalizálódik, és valaki egy túlstilizált modorban ír már, akkor azonosulnia kell azzal, amit csinál, hiszen nem lehet állandó lelkiismeret-furdalással dolgoznia... Tudja, hogy már nem így kéne írnia, de mit tegyen, így jobban elkelnek a könyvei, több helyre hívják, több cikk és interjú jelenik meg róla, több díjat kap... egy idő után azonosul ezzel a képpel, hiszen nem lehet állandóan meghasonlottságban élni. És akkor az eredetileg roppant tehetséges emberek munkái átváltoznak olvashatatlan makarónivá. Ezt finomkodva el lehet hazudnia a (baráti vagy sznob) kritikának, de az irodalom egészét tekintve ez előbb-utóbb lelepleződik. Abban a pillanatban például, amikor belenéz az ember egy régi költő vagy regényíró könyvébe, és elemi erővel hat rá a szöveg, az író világa. Csokonaiból négy olyan sort tudnék olvasni, hogy megáll az emberben az ütő. Vagy Bessenyeiből. Érdekes, hogy most, idősebb koromban kerültem közelebb Babitshoz, Babits tartott életben egy nehéz, drámai korszakomban, a Ne mondj le semmiről ki volt tűzve az ágyam fölé. És rájöttem, egész életemben az írásaim tetején mindenütt Babits-idézetek álltak. Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. / Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél! / Őrizzed árnyékodban szent, komoly / s nyugodt dolgok biztos lélekzetét – írja a Ha nem vagy ellenállás című versében. Most éppen erre a biztatásra lenne szüksége ennek az országnak, ennek a lakosságnak. Szóval, ha megállsz és szívsz egy korty levegőt a nagy irodalomból, akkor hirtelen megérzed, hogy mi az, ami manapság öncélúan, üresen pattog, és mi az, ami nagyon szép, nagyon telített. Sok olyan szerzőt is tudnék a fentiekkel szemben említeni, akiknek nagyon szép írásműveik megjelenésükkor nem kaptak s azóta sem kapnak igazi figyelmet. Mintha nem is léteznének. Prózára gondolok például, két-három emberre.

JL: Kikre gondolsz?

Például Györe Balázs három kis könyvének egyáltalán nem ott van a helye a magyar prózaszemléletben, ahol lennie kell, pedig nagyon jól, finoman megírt könyvek. Jók! Vagy Zalán Tibor 2010-es prózakötete milyen pontos, érzékeny, remek gyűjtemény. Csaba adta a kezembe, hogy nézzem meg. Van prózai világa, szemlélete. Vagy ott van például Győri László, akinek a versei is jók, de van egy A kései Éden című kis kötete 2005-ből. Ebben visszaemlékezik gyermekkorára, Orosházára. Nem azt állítom, hogy megrendíti a próza történetét, csupán azt, hogy a nagy magyar klasszikus prózához mérve is szép. Nyelvileg egységes, és van atmoszférája. Akárcsak a nagyszerű Bodor Ádámnak. Az első mondat után ott vagy a világában, egy korban, egy mentalitásban, egy szituációban. Hogy visszatérjünk a hétköznapra vonatkozó kérdésedre: ezekben az említett munkákban, nem egy az egyben átemelve jelenik meg a hétköznapi élet, hanem megjelenik a könyvben az, ami a hétköznapok sűrítménye. Húsz év múlva is érthető és irodalmilag élvezhető lesz. Költőként Jónás Tamással jártam úgy, hogy olvastam a publikációit, de semmit nem tudtam róla. Elkezdtem a nevére, a verseire figyelni. Az anyjáról írott versét elemeztük a Versközelítésekben, ez egy megrázó verse, ki volt ragasztva hosszú ideig a lámpámra. Lehet egy vers ragyogó formai tűzijáték, hibátlan, de nem nagy költészet, és lehet valami nagy költészet úgy, hogy verstanilag esetleg nem tökéletes, és mégis elemi erejű.

MB: Hogy szerveződött a kolozsvári kör?

Ez egy baráti társaság volt. Nyáron elmentünk úszni, aztán átmentünk valakihez pingpongozni, amikor neki dolga lett, továbbálltunk. És közben beszélgettünk. Vonultunk ide-oda, ahogyan csapatostul jönnek-mennek ma is a fiatalok. Nagyon időrabló, de ifjúkorban ez a kollektív létezés fontos. Szinte a családot helyettesíti. Ha működik, akkor a barátság nagy erősség. És azért mindenki rendesen dolgozott közben. Persze a híreket is meg kellett osztani. Amikor Szőcs Gézát bevitték, akkor gubbasztottunk Cselényi Laci és Sütő Ági lakásában, és vártuk, hogy mikor engedik ki. Aztán odajött, és beszámolt mindannyiunknak, hogy mit kérdeztek tőle. Utólag már tudom, hogy ez nem volt olyan egyszerű, mert lehet, hogy nem minden úgy volt, ahogy tűnt, de mindenképpen élt bennünk egy kemény, biztonságot adó szolidaritás is. Egy ideig. A fordulat először a hetvenes évek közepén-végén, Orbán György, Selmeczi György, Tamás Gáspár Miklós, Gáll Anna és mások kivándorlásával kezdődött, és végleg 1980 után következett be. Néhányan egészen más vonzáskörbe kerültek, a társaság szétszakadozott.

SzD: Voltak ebben a körben nők?

Voltak. Például Adonyi Nagy Mária, nagyon jó költő volt. Aztán a francia, később kínai szakos, rendkívül okos Fränkel Anna, meg Gál Anna, a Korunk–alapító Gaál Gábor lánya, vagy a néprajzos Salamon Anikó. Egyikük sem él már.

Ebben a baráti körben nem tapasztaltam se nemi, se világnézeti, se származásbeli, rangsort vagy bármiféle megkülönböztetést, kiközösítést. Ez azóta sem fordult elő velem. Ott, akkor mindenkit egyformán komolyan vettek-vettünk, tekintélyét kinek-kinek a műveltsége és a munkája alapozta meg, de a baráti segítőkészség is rangot adott. Valaki egyszer a társaságból megkérdezte: Szívem, még mindig azzal az oláhhal jársz? A csúfnév kimondása egyben a jelentés ironikus-vicces megsemmisítése volt. A „bozgor" és az „oláh" a legközelibb, legodaadóbb barátok lettek... A magyar-román történelmi ellentétet csodálatos szókimondással és rengeteg humorral, gyakori iróniával oldottuk föl. És a nagy anekdoták. Volt például egy nagy összejövetel nálunk, ahol jelen volt a baráti kör majdnem minden tagja. Elkezdődött egy beszélgetés, Orbán György első felesége, a Pesten végzett néprajzos, Salamon Anikó robbantotta ki. Azt mondja kicsit székelyes è-hangzóival, hogy milyen érdekes, anyja-apja székely, de neki van lengyel felmenője és egy osztrák nagymamája is. Elkezdtünk ezen nevetgélni, hogy erdélyinek lenni talán egy változó ötvözetet jelent, hét-nyolc, de legalábbis két-három nációból vagyunk összegyúrva. Mindenki elmondta, Orbán Gyuri is, akinek egyik nagyapja, Seprődi János zenetörténész írta le 1909-ben a Kájoni-kódexet és erdélyi nemesek az ősei; nos, mondja, hogy neki is van egy román szálacskája, egy dédmama. Az köztudott volt, hogy Tamás Gazsi félig zsidó-félig székely. Megszólalt az első férjem, Marius Tabacu. (Ő volt az egyik legkomolyabb politikai ellenálló Ceaușescu alatt, ő röpcézett románul Doina Corneáékkal, nagyon jó barátok vagyunk a mai napig. Jelenleg a Filharmónia igazgatója, de másfél évtizede műfordító is, mintegy tizenöt kortárs magyar prózakötetet fordított románra.) Mondja tehát Marius, hogy temesvári román papi és tiszti családból származik, de az egyik nagymamája horvát... És így, mindenkinél akadt 2-3 náció. Amire a társaság egyik oszlopos tagja megszólalt, hogy ő márpedig tizennegyedíziglen magyar. Nagy csend lett. És honnan tudod, kérdeztük. Hát, apám kikutatta. Ja, hát persze, a 40-es években elő kellett állítani a családfát, az árjaság bizonyítására. Feszült csend támadt. A nagy számok törvénye alapján még akár ez is lehetséges – mondta valaki a társaságból. Ránéztem színmagyar barátunkra: ‒ Hát akkor csak ketten vagyunk itt fajtiszták... Nézett rám, csodálkozva, hüledezve... A nagy csendben valaki suttogott: – Te? hogy... hogy... Mire folytattam: ‒ Hát igen, ketten vagyunk fajtiszták: te tiszta magyar, én tiszta zsidó... ‒ Kirobbant a nevetés, röpködtek a megkönnyebbült élcek. Ez a történet sok mindent előrevetít életeink későbbi alakulásából.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

JL: Hogyan alakult a zsidóságodhoz való viszonyod? Hogyan vált támpontoddá, mennyire volt ez családilag elbeszélve, mennyire kellett utánamenned? És mikorra vált saját, fontos, személyes kérdéssé számodra?

Jelen volt Erdélyben is az antiszemitizmus, de meghatározóbb volt a nemzetiségi elnyomás. Meg ami az egész lakosságot sújtotta, az, hogy nem volt fűtés, nem volt élelem, nem volt közlekedés, nem volt semmi, ez akkori életünk alaprétege. És az embernek ahhoz, hogy élni tudjon – nagyon sokan kivándoroltak, lettek öngyilkosok és súlyos alkoholisták –, nyilván valamit ki kellett kapcsolnia, vagy legalábbis bevonnia egy szigetelő viaszréteggel. Én a zsidóként kapott megjegyzéseket, kiközösítő gesztusokat fojtottam el. Csak itt Budapesten jöttek elő fájdalmas' és gyógyíthatatlanul.

Nekem az a szerencsém, hogy anyám soha nem titkolt el semmit. Gyermekkoromtól fogva elmesélte, hová tűntek a nagyszüleim, nagynéném, nagybátyámék gyermekeikkel együtt. A szüleim sok gyermekes családjaiból mintegy száz ember. Mindkét nagyapám megjárta egyébként az olasz frontot az első világháborúban. Anyám máramarosi, mélyen vallásos nyolcgyermekes haszid családból származik. Szülei földművesek voltak, nagyapám sót szállított Moldovába. Ma már ki gondol arra, hogy a holokauszt során nem hatmillió bankárt öltek meg, hanem parasztokat, mesterembereket, kisembereket... Apai ágon neológok voltak a felmenőim, nagyapám gatteresként dolgozott egy fűrésztelepen, Bánffyhunyad fölött, a hegyekben. Felesége, a hétgyermekes Dóra nagymamám, írástudatlan volt. Ők is kósert ettek, és megtartották a nagy ünnepeket, de nem voltak olyan mélyen vallásosak, mint a máramarosi ág. Mi otthon baloldali, kommunista szüleimmel nem voltunk vallásosak. Anyám, legfiatalabb gyermekként már tanulhatott, érettségizett, azután megismerte apámat, és eljött hozzá Kolozsvárra. Egy szövőgyárban dolgozott apámmal együtt, bekapcsolódtak a munkásmozgalomba, de ő közben, munka mellett, beiratkozott az egyetemre és el is végezte német-angol szakon. Apám korán kezdett írni is, a háború után íróként és újságíróként kereste a kenyerét. Mindkettőjüket Auschwitzba deportálták, külön-külön, egymásról mit sem tudva tértek haza a felszabadulás után. Anyám szívesen és gyakran mesélt, minden kérdésemre válaszolt. De számomra nem volt egészen világos, miért vitték el őket, valahogyan a zsidóság – mivel a szüleim számára ez magától értetődő volt – nem került szóba. Egészen addig, amíg az első tanévben egy szép napon azzal állítottam haza, hogy a gyerekek szidják a zsidókat az iskolában. Az egyik fiúnak mindenáron bele akartak nézni a gatyájába... miért? Otthon anyámtól megkérdeztem, már gyanakodva, hogy mi is zsidók vagyunk-e... Anyu jó internacionalista módjára, világosan elmondta, mi a nagy helyzet: te zsidó származású, magyar nemzetiségű és román állampolgár vagy. Erre én, huss, ki a folyosóra, és elkezdtem boldogan kiabálva hirdetni a második emeletről a világegyetembe harsogva, hogy micsoda boldogság ez: én háromféle vagyok, magyar is, zsidó is, román is, amire anyám berángatott az előszobába: ‒ Nem azt mondtam, hogy kint ordítozzál!... Mindenesetre azóta tudom, hogy zsidó vagyok és magyar vagyok. És nem román, vagy „magyar (/német) anyanyelvű román", ahogy a rendszer urai nevezték meg a kisebbségieket... Innen kezdve elkezdtem mindenfélét tudakolni, anyu mesélt, és könyveket adott a kezembe. Elsők között Nyiszli Miklós: Orvos voltam Auschwitzban könyvét, még az első, az 1946-os, váradi kiadást... Ötven évvel később, 2007-ben, amikor egy krakkói és auschwitzi látogatás után újraolvastam, jöttem rá, hogy a mamámat Nyiszli mentette meg, így maradt életben. Anyám ekkor már nem élt, de készítettem vele a hetvenes években néhány hangfelvételt és tudom, hogy Birkenauban váradiakkal volt egy barakkban. De ez egy hosszabb, regényes történet, majd máskor mesélem el.

NG: Hány évesen adta a könyvet a kezedbe?

Körülbelül tíz-tizenegy lehettem. De addig már olvastam erről mást is. Például Lord Russell A horogkereszt rémtettei című könyvét. De mindenképpen mesélt anyám erről, hiszen mindketten lágerből jöttek haza.

NG: És hogyan tudtad ezt magadban elrendezni?

Az ember akkor nem fogja fel igazán. Én tulajdonképpen huszonegy évesen értettem meg. Mindent tudtam addig is, de egyszer, ahogy mentem fölfelé a Zeneakadémia lépcsőjén, és az első fordulóban, a hatalmas üvegablakban hirtelen mintha felbukkannának a képek: a hetvenéves nagyszüleimet látom, ahogy értük jönnek a csendőrök, egy batyuval kidobolják őket a házukból, majd ahogy a gettóban a batyuikon ülnek – vajon mire gondolhattak a tömegben? Pergett előttem, ahogy a fénybe meredtem, mint egy film: látom őket, ahogy a gázkamra előterében meztelenre kell vetkőzniük, mennyire szégyellhetik a testüket egymás előtt. Vagy már nem? És lejátszódott előttem, ahogy beterelik őket. És amit már a könyvekből tudtam. Akkor csak meredten álltam a világos ablak előtt, és mint egy villámcsapás, hirtelen felfogtam, hogy mi és hogyan történt velük. Megfogják, beterelik, és megölik. Ekkor fogtam fel, ekkor járt át az iszonyata és jóvátehetetlensége ennek a történetnek. Tulajdonképpen akkor értettem meg, amikor ilyen furcsa módon élményemmé vált. Azután sokszor küzdöttem vele versben, lírai esszében, hol jobban, hol rosszabbul. Mert erről nagyon nehéz anélkül megszólalni, hogy adathalmozó riporttá ne válna. A holokauszt abszurd értelmetlenségét, iszonyát valahogy belülről éltem át. Ebben, bizonyos vagyok benne, József Attila segített, és Johann Sebastian Bach zenéje. Ők nagyon sokat tudtak a szenvedésről, a kegyelemről és annak hiányáról. Huszonegy éves voltam, amikor ilyen módon nem csak tudtam, hanem felfogtam, ami történt.

Jelen volt az antiszemitizmus, de meghatározóbb volt a nemzetiség. Erdélyben magyar íróként éltem, a munkahelyi és egyéb gyötrelmek ilyen minőségemben, elsősorban kisebbségiként értek. Magyar népzenei és egyéb adásokat szerkesztettem, falun és egy középiskolában, majd Désen népzenét tanítottam – Dés városából ezért például 1981-ben kitiltottak. Ma már hihetetlenül hangzik, ugye?

Zsidónak lenni Erdélyben is ugyanazt jelentette, mint egyebütt. Hogy ne lett volna ott antiszemitizmus, az nem igaz, legfeljebb kevésbé volt látható. Nem véletlen, hogy a két világháború között az Erdélyi Szépmíves Céh előfizetői listáján nagyon nagy számban zsidó előfizetők neve található. Magyar író voltam, zenei szerkesztő a rádió magyar adásánál. Hol nacionalistaként vegzáltak a főnökeim és az ő főnökeik, a cenzorok, a megyei pártemberek és a szekuritáté, hol a többségi vagy kisebbségi körökben zsidóztak le, több-kevesebb bájjal. Egy román kollegám imígyen: Miért adod össze magad a magyarokkal, amikor te zsidó vagy? Az Utunk szerkesztőségében például így: Gyere, gyere – intett a kritikai rovat vezetője ‒, te olyan okos zsidó lány vagy, mondd, mit gondolsz erről... És hasonlók. Azt soha senkinek nem mondták, hogy gyere ide, te olyan okos református, vagy okos katolikus lány vagy... És sok minden más is történt. De akkor elfojtotta ezt az ember, hiszen épp elég volt magyar kisebbségiként talpon, azaz költőnek maradni. De ahogy telik az idő és amerre a világ züllik és butul ‒ itt is, jobb helyeken is, habár nem azonos mértékben ‒, nos, a zsidóságom egyre mélyebben foglalkoztat. De meggyőződésem, hogy az ember az, aminek vallja magát és nem az antiszemiták mondják meg nekem, ki vagyok. Minden ember ötvözet, hiszen a nemünk, az érdeklődésünk, a foglalkozásunk is meghatároz.

Ugyanakkor a vallásos zsidók sem vették jó néven, hogy anyám kommunista. A velünk a zsidó kantinba járók azt, hogy apám nem a zsidó temetőben nyugszik... Valahogyan senkinek sem voltam ínyére. Kétfelé tartoztam, de elsősorban anyámhoz, az irodalomhoz, a művészekhez, a személyes szabadságomhoz. Ez sokak számára elfogadhatatlan. A zsidózás néha szándéktalanul jelentkezett. Ha valaki találkozik velem, és rögtön azt újságolja, „tudja, Zsófi, tegnap láttam egy szépen felújított zsinagógát”, akkor nem tudok nem arra gondolni, hogy „persze, rólam mindig valami zsidó dolog eszébe”. Persze, kedves akar lenni. De nem azt kérdezi, hogy vagyok, hogy ment a hegedűvizsgám, vagy mit írtam.

Ugyanakkor külföldön élő zsidó rokonaink egy része sem örült annak, hogy mi egyáltalán nem tartjuk a szokásokat. Igen, a legbensőbb szokásrend, ez hiányzik az életemből. Rossz érzés vallásilag sehova sem tartozni, nemzetiségileg kétfelé, ami tudvalevőleg kevesebb, mint egy... A kommunizmus mint vallás gyerekkoromban jelen volt az életemben, de '56 után a szüleim csalódottan beleroppantak abba, amiért korábban börtönt, verést is elviseltek... az ő csalódottságuk mélyebb és fájdalmasabb, mint az én illúziótlanságom. Egy időben megpróbáltam a születésemmel kapott hitvilág rítusait bevezetni az életünkbe. Gyertyát gyújtani minden pénteken, megtartani az ünnepeket. De anyu figyelmeztetett, hogy ezzel nem lehet, nem érdemes belső késztetés nélkül kísérletezni. Az csak bohóckodás. Vagy hiszel, és elmondod az imát, akkor az fontos. De ha nem... akkor például nem utazol el pénteken terepre... De el kellett utaznom, és a szállodában próbáltam gyertyát gyújtani... Hát ez így nem ment. Tizenhat-tizenhét éves koromban olvastam el a Bibliát, az Ó- és Újszövetséget is. Anyám biztatott erre. Elolvastam Dubnovtól A zsidók történetét és sok mást. Anyám gyakorta máramarosszigeti gyermekkora ünnepeiről és az életviteli szabályokról mesélt nekem, úgyhogy részben tőle megismertem és megtanultam a zsidó szokásokat. Később Raj Tamás barátsága – ő még Kolozsváron keresett föl először minket – adott nekem sokféleképpen támaszt és választ a magyar és zsidó identitás összetartozásának kérdéseiben.

Volt életemben egy vallásos időszak, s ma is van közöm a transzcendenciához, filozófiai értelemben és távolságból. Ám akkoriban, azaz húszas-harmincas éveimben mégis, elsősorban, a reformáció érintett meg. Barátaim többsége protestáns volt ugyanis, és nagyon jó, nyitott szemléletű teológusokkal beszélgethettem. Ezt Erdély javára írom. Eljártam a főtéri katolikus templomba is, a zenés Haydn- és Mozart-misék miatt, és mert a prédikációkban valamiféle szellemi-lelki ellenállás hangját hallottam meg. Akkor úgy éreztem, hogy az istenhit így is lehetséges, hogy amúgy sincs három Isten, csak egy, mindenkinek ugyanaz. Volt olyan pillanat, amikor nagy szükségem lett volna a fenntartás nélküli hitre, akár gyónásra és feloldozásra is. De csak Isten eszméje vonzott, nem az egyházak és a szertartások. És úgy véltem, hogy a különböző vallások rítusai csupán geopolitikai alkalmazások arra, hogy az emberek, a társadalmak az életmódjukhoz, az éghajlati-időjárási övezetnek megfelelően bizonyos alapértékeket megtanuljanak. Ez igaz, a nagy vallásokban például a „ne ölj, ne lopj” mindenütt alapkövetelmény, a legfőbb isteni parancsok közé tartozik. És akkor magamban ezt így elrendeztem. Ma pedig elég ehhez Kant etikája... A gyermekkorom egy baloldali mozgalmár rítus-szövevényben telt, megvoltak a körmenetei, a szertartásai, a nagy felvonulások, a szentjei, és megvolt az inkvizíciója. Gyerekkoromban ebből kevesebbet éreztem, de '56-ban, a huszadik kongresszus, majd a magyarországi forradalom idején, amikor szüleim a barátaikkal őrült cigarettafüstben tárgyalták az eseményeket, megéreztem, hogy baj van, hogy ők megrendültek. A huszadik kongresszus után mindketten megtorpantak, kiábrándultak, kétségbeestek. Apám tulajdonképpen ebbe halt bele. Halála előtt azt mondta, nekem, a tízéves gyereknek, hogy „egy őrültségre tettem fel az életem”. Anyámat 1943-ban két hétig verték a szamosfalvi börtönben. Az eszményeikért sok szenvedést vállaltak.

Mindenesetre a szüleim szemléletére jellemző, hogy mindketten őszintén-nyíltan beszéltek mindenről, és semmit nem tagadtak meg se a múltjukból, se a szüleikről, soha. Van egy Goethe-kötet a birtokomban, amelyet a lágerből való hazatéréskor ajándékozott apám anyámnak, aki német szakos volt. Mert ugye könyvtáruk nem volt, semmijük nem maradt. A rajtuk levő ruhában jöttek vissza. Kaptak egy lakást a várostól, a hitközség osztotta szét a vissza nem tértek ingóságait, ezek voltak a bútoraink.

NG: Végül honnan, hogyan jöttek vissza?

Mindketten Auschwitzban voltak, de anyám aztán elkerült munkára Nürnbergbe, és amikor lebombázták Nürnberget, akkor Holeischenben (Holisow) szabadult, apám pedig elkerült Auschwitzból Mauthausenbe, majd egy al-lágerbe, végül Ebensee-be. Ott jártunk ezen a nyáron és találtunk dokumentumokat. Apám egyik öccse is oda került, ő ott halt meg mellette, a priccsen. Ezek hosszú történetek.

Nagyvizit Balla Zsófiánál

JL: Szóval a Goethe-kötet...

Hazajöttek, hazakerültek, különböző időkben. Mindig megkérdeztem, ez alapkérdésem volt, hogy miért jöttek Kolozsvárra vissza, mi az ördögért kellett visszajönniük oda, ahonnan halálba, a gázkamrákhoz exportálták őket. Azt válaszolták, hogy csak így tudhatták meg, hogy ki maradt életben. Ráadásul hittek egy új világban, mivel baloldaliak voltak. A Goethe-kötetben az áll: „Bertukának, felszabadulásunk emlékére”. Nem tévesztették össze Goethét a táborokkal. Ez a szemlélet, ez a két sor nekem igazi nagy örökségem.

JL: Adornót elkerülném, mert már annyira sokat idézték, de közben mégiscsak ott van, a cezurális kérdés, hogy ezek a tapasztalatok vagy ez a tudás a költészetre, a költői megszólalásra nézve mennyire késztet hallgatásra. Volt-e veled olyan, hogy meghőkölésre késztetett?

Mindig megpróbálom, és sokszor visszarettenek. Ha arra gondolsz, hogy mi volt Paul Celan, Jean Améry, Primo Levi, Tadeusz Borowski és többek sorsa: megölték magukat, mert úgy érezték, elviselhetetlen az, ami megtörtént, hogy nem lehet erről beszélni, és a világ nem fogja föl. Kertész Sorstalansága ellenben azt mutatja, hogy lehet, és van hozzá irodalmi forma. Méghozzá az irónia. Nem riportszerűen, hanem valamit elemien tud elmondani... A könyvből készült film nagyon rossz ehhez az íráshoz képest. De a regényben az a lebegés, ahogyan a kamaszfiú visszavágyik a láger biztonságába, az mutatja meg, hogy mennyire alkalmazkodunk, mennyire más lesz a gondolkodásunk egy ilyen extrém helyzetben. És hogyan állatiasodnak el az emberek. És mindennek ellenére voltak óriási emberi gesztusok, például a tanító úré, aki a fejadagját adja oda, hogy a másik túléljen. Anyám is beszélt hasonló dolgokról, és a lágertársa, Rózsa Ágnes nürnbergi lágernaplójában is olvashatunk ilyen történeteket. Hasonló pillanatokról beszámoltak mások is. Kertésznek sikerült találnia egy nyelvet. Az esszéiben sikerült rendkívül fontos dolgokat mondania. A harmadik történet című könyvem címadó verse Kertész két esszéjére reflektál. Azt mondja, hogy az emberiség – én Európára és Amerikára szűkíteném – harmadik nagy narratívája a görög-római mitológia és a kereszténység mellett a Holokauszt története, amelyben már mindent tudunk, és utalásszerűen használjuk, mint egy nagy mítoszt. Csak reflexiókat fűz hozzá az ember. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs, mindenesetre a Holokauszt az egyik legfontosabb narratíva. Van, aki megkíséreli, és időnként bámulatos művek születnek. A szkepszis, amely bennem – most már a hazai viszonyokat is hozzávéve – mostanában egyre erősebb, inkább úgy szól, hogy mi az értelme a költészetnek, van-e arra esély, van-e értelme annak, hogy itt valaki egyáltalán megszólaljon.

Folytatjuk!

 


Jánossy Lajos – Modor Bálint – Nagy Gabriella – Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.