hirdetés

Grecsó Krisztián: Nincs visszaút, nem lehet, muszáj II.

2017. október 23.

Az az érdekes, hogy olvasóként most is egészen odavagyok ezekért a szövegekért, de engem íróként nagyon tévútra vittek. Bolyongtam ebben a Nádas–Mészöly-féle, de különösen a Mészöly-féle szövegérzékenységben és finomságban egy darabig, és nem akart kisülni belőle semmi, mert nem akartak a mondatok a kezemre állni. – Grecsó Krisztiánnal készült nagyvizit-interjúnk második részét olvashatják.

hirdetés

JL: A kortárs szerzők – Parti Nagytól Tarig – mennyire hatottak rád, és mikor lett ebből próza?

Az a fura dolog történt, hogy a rendszerváltással azonnal meglett a fiatalok belépője, és két generáció egymásra csúszott. Így aztán nekünk bizonyos értelemben az előző generáció – Darvasi, Háy –, ami korban nem olyan távoli, nem lett elutasítandó, sőt új volt. Láttad, hogy radikálisan jön vissza a történet, és őrületesen izgalmas volt. Szegeden ott volt Laci, A veinhageni rózsabokrok, ami akkorát szólt, hogy beszakadt alatta az asztal. Miért lázadtunk volna ez ellen? Ilyen értelemben ez egy nagyon szabálytalan generációs pályakezdés, mert mintakövető volt.

NG: Sosem gondolkodtam ezen, hogy egymásba csúszott ez a két generáció...

Ők ugye vissza voltak tartva, aztán nagy nehezen megindulhattak. Mondjuk az előttük lévő generációhoz képest még mindig korán. Egyébként ezt meg is kaptuk, a Zalán Tibi meg is írta, hogy nincs még egy ilyen seggnyaló generáció.

Nagyvizit Grecsó Krisztiánnál

Fotók: Valuska Gábor – A képekre kattintva kinyílik a galéria

JL: Előtte volt az arctalan generáció, aztán a seggnyaló generáció, végül is konzekvens. Nagyon szeretem egyébként Zalánt.

Én is szeretem, persze! Az egyetemen Nádas és Mészöly is baromi erős hatással volt rám. Nádasból írtam a szakdolgozatomat, az Egy családregény végéből, volt valami bonyolult címe. Az az érdekes, hogy olvasóként most is egészen odavagyok ezekért a szövegekért, de engem íróként nagyon tévútra vittek. Bolyongtam ebben a Nádas–Mészöly-féle, de különösen a Mészöly-féle szövegérzékenységben és finomságban egy darabig, és nem akart kisülni belőle semmi, mert nem akartak a mondatok a kezemre állni.

JL: Tehát ez a hűvös, tárgyiasító...

Nem működött, semmilyen módon nem szabadított fel, sőt leblokkolt. A legjobb szó a tévút. Nagyon fura, artisztikus, modoroskodó prózák lettek belőle. Azt hiszem, hatvanéves volt Nádas, volt egy születésnapi szám a Jelenkorban, és én mint fiatal prózaíró írtam egy Nádas-parafrázist. Azt kell mondjam utólag, hogy csapnivaló volt. Balassa egy interjúban hosszan beszélt róla. Bődületesen büszke voltam rá, mászkáltam vele fel-alá, pedig Szegeden, az én generációmban már senki nem tudta, ki az a Balassa. Azt írta, hogy Nádas írói hagyományának fontos továbbépítője vagyok. Érdemes lenne kikeresni azt az interjút, hogy lát engem az alapján a szöveg alapján. Kell egy kis jóindulat, hogy azt a szöveget jónak lásd. Mi minden lehet egy pályából... Mennyire nem az lett, mennyire nem lett ez érdekes utána, mennyire nem ezt találtam meg. Nem biztos, hogy mindvégig tévút lett volna, de valami teljesen más út. Akkor zúdult rám Móricz, ott indult el a rajongás. A Pletykaanyu után vagyunk már. Az még egy abszolút mikszáthi ügy, ugyanúgy használja a pletykafogalmat (a levelezésből vannak átvéve részek), ahhoz a világhoz kapcsolódik. A folytonos többletinformáció, a fecsegések, a kinézések: teljesen Mikszáth-technika. Az Isten hozott előtt hívtak el egy Móricz-konferenciára. És egy konferencia miatt kezdtem el Móriczot olvasni. Egy hülye konferencia miatt. Írtam akkori fejjel egy esszét, hogy mit látok Móriczból. Emiatt el kellett olvasnom. Gyerekek, simán el lehetett végezni a bölcsészkart úgy, hogy egy büdös sort nem olvastál tőle. Mivel akkoriban mindenki Kosztolányi-szemináriumot tartott, el lehetett... Lehet, hogy én voltam peches, de József Attila-szemináriumon sem jártam egyetlenegyszer sem. Valahogy úgy jött ki, Radnóti volt a trendi.

Nagyvizit Grecsó Krisztiánnál

JL: Akkor Móricz jó csillagállás lett az életedben. Távol volt már, epigonja nem volt. Saját tehetségedből fakadóan sem fenyegetett az a veszély, hogy az legyél. Nádas vagy Mészöly mégiscsak a kortársaid voltak. És akkor Móricz felnyitotta azt a tájat, aminek a hozzáférésére nagy szükséged van.

Az Életem regénye hatalmas szelep volt, egészen elképesztően nagy. Ami még érdekes volt, a Fáklya nyitójelenete, amikor megérkezik a faluba Matolcsy Miklós református lelkész, és szerveznek neki egy nagy köszöntő mulatságot. Ahogy le van írva a köszöntő mulatság, az is zseniális. Hogy néz ki, mi történik vele, hogy itatják, hogy borul el szép lassan a kép, de két ellenirány van, mert miközben borul el a kép, egyre többet csöpögtet abból, hogy mi is zajlik itt tulajdonképpen. Hogy a lelkész kontójára megy a buli. Az első nap után hitelekből kell, hogy éljen. És ez a kettő együtt: hogyan szürkülnek a pillanatnyi reakciók, és hogyan tisztul ki az egész kép. Zseniális! Hihetetlenül jól megírt nyitójelenet. Onnantól kezdve tudtam, hogy én ilyeneket akarok írni. Hogy aztán ez lett-e, az már más kérdés.

JL: A Pletykaanyuról annak idején sokan kérdeztek, nem akarok most azokon a frázisokon pendülni. Egészen a kereskedelmi televíziókig elment. De nem a hatás érdekel, inkább a dolog írói része. Milyen írói észjárás vezetett, amikor úgy döntöttél, hogy bizonyos történeteket igyekszel épen megőrizni és nyilvánosan felmutatni, tehát felkínálni a közönség javára, és a kedvezőtlen reakcióknak is kiszolgáltatni magadat?

Volt egy olyan felolvasás, egy írószínházas felolvasás, ahol azt kérték, hogy egy óra húsz percig folyamatosan olvassak, és nincs duma. Azt gondoltam, hogy menjünk végig mindegyik könyvemen. Emiatt elővettem a Pletykaanyut, és egészen megdöbbentem, hogy mennyivel közelebb voltam ahhoz a világhoz, mint most. A bennszülöttségem sokkal erősebb volt. Rácsodálkoztam, hogy lett egy új nézőpontom is: én ezt a történetet kívülről is tudom látni. Abban a pillanatban, hogy a külső, távolságtartóbb, ironikusabb nézőpontom is meglett, nem csak a bennszülött, amit én etnográfusnak szoktam emlegetni, hihetetlenül felszabadított, akkor kezdtem el írni. Tulajdonképpen olyan volt, mintha magamat magnóztattam volna, hiszen még bennem volt a bennszülött énem. Forgott ez a magnó folyton, és nyilván kérdeztem is az embereket, éltek még a nagyszülők, jöttek a történetek. Amikor gyűjtöttem a pletykákat Szegváron, a kocsmában, megrázó történetek jöttek elő. Volt egy srác, aki nagyon egyszerűen, a maga módján szépen mesélt arról, hogy kéthetente jöhet haza – most végre itt van, és itt lesz péntektől vasárnapig a Center sörözőben, és addig egyfolytában inni fog –, abból él, hogy kint van egy tanyán, és bernáthegyi kutyákat nevel. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy ezt akkor nem írtam meg, mert most már nem tudom. Arról mesélt ez a fiú, szerinte hogy gondolkodnak a bernáthegyik. De ezt a történetet csak ő tudná reprodukálni, én már nem emlékszem rá, hogy mi volt belőle érdekes, csak arra, hogy alig kaptam levegőt. Én hülye, azt hittem, minden megvan a fejemben. Ugyan már! Amikor találkoztam vele, megkérdeztem tőle, emlékszik-e, hogy mesélt nekem a bernáthegyikről. Húsz éve iszik folyamatosan, elbutult. Némi faggatás után emlékezett a tanyára, hogy ki volt a gazda, de a kutyákra már nem. Teljesen mást mondott. Van egy elméletem erről, ezzel vigasztalom magam. Van az életpályád, amit egy számegyenesként képzelsz el, és ahogy haladsz előre, azt képzelheted, egyre többet tudsz, valójában meg az a helyzet, hogy mindig jön valami újabb tudás, de valami mindig veszik el. Kibaszott jó könyvet tudnék írni azzal a tudással és a mai fejemmel, de ezt nem lehet megcsinálni.

Nagyvizit Grecsó Krisztiánnál

JL: Erre van egy kontrám. Az elhagyott világ egyre élesebb körvonalakat nyer. Hogy az arról való tudásod mennyivel kimerítőbb és mélyrehatóbb, az kérdés. A prózádra is rá lehet így kérdezni, mert ugyanabból a nagyon nagy forgatagból dolgozol. A prózaforma is egy nagy tudásforma. Egyelőre úgy néz ki, hogy azok a körvonalak egyre gazdagabbá válnak, tehát újra és újra hozzá tudsz nyúlni, nem?

Igen, illetve az az érdekes, hogy most írok egy olyan regényt, ami totál fiktív, és semmi, de semmi köze az én gyerekkori vagy alanyi világomhoz. A Jelmezbálban ugye azt történt, hogy összekeveredtek a dolgok, minden korábbi regényteremből bevontam egy kicsit. Visszatértek szereplők, szituációk, helyzetek. Tulajdonképpen novellafejezetek állnak össze, formailag novelláskötet, de novellák közti átjárásban van valami játék. Ez oké, ez a formai rész. De mi a tartalmi rész? Azzal, hogy ezek a részfikciók – vagy tán egészen azok – beköltöztek az alanyi részekbe, egészen másképp bővült a dolog. Egy fiktív világhoz van alanyi viszonyom. A Vera nevű hősöm, aki a Jelmezbál első és utolsó fejezetében is feltűnik, megtudja, hogy nevelőszülőknél nőtt föl, csak eltitkolták. Elköltözik falura. Az ő gyerekkorát írom meg: mi történik Tátrai Vera tízéves szegedi kislánnyal. És ilyen még sosem történt: egy mondatban össze tudom foglalni, mit akarok egy könyvtől. Az nekem nem ment korábban. A következő történik: egy tízéves kislány szerelmes lesz, túl nagy teher rajta az az érzés, ennek köszönhetően fölborul az élete, és megtudja, hogy nevelőszülőknél nőtt föl. Az az izgalmas irány nekem, ha a minél kisebb felé mehetek. Miniatűröket tudok, ehhez értek. Nádasdy Ádám mondta, hogy hagyjam a nagy ecsetvonásokat, nekem ez megy. Rajzolsz egy pici jelenetet. Maximum egy év története lesz.

JL: És ki beszél?

Szabad függőben beszél egy mindentudónak álcázott beszélő. Folyton a kislány hangját imitálja, és nem omnipotens, mert csak az tudja, csak azt látja, amit a kislány lát. Amit lát, de nem ért, azt nem kommentálja. Azzal nem foglalkozik, legfeljebb megjegyzi.

NG: Ez mennyivel több, mintha a kislány beszélne?

Nem tudom, de valahogy mégsem volt jó egyes szám első személyben beszélni.

Nagyvizit Grecsó Krisztiánnál

JL: Mik maradnak a szövegben? Azzal indítottunk, hogy az egyik interjúdban mondod, hogy vagy önéletrajzi anyagból dolgozik a szerző, vagy a fiktívből, ha utóbbiból, a szorongásai, félelmei maradnak. Itt a szorongásaid, félelmeid maradnak? Az lesz az önéletrajzi?

Igen, az lesz, de az az érdekes, hogy a Jelmezbál-univerzum, félbehagyott történetekkel, rengeteg vákuummal – bár a könyv fülszövegében azt ígértük, hogy a végére összeáll a történet, emiatt az olvasók kifejezetten ingerülten reagáltak –, nem áll össze a végére. Ezt sem tudta meg, azt sem tudta meg az olvasó, és igaza van, mert olyat ígérünk, amit nem tartunk be. Azóta tudom, hogy óriási felelősség, amit a fülszöveg ígér. Ha nem ígérte volna, más lett volna a kritikai recepciója. Nem teljesíti. Nagy hiba, tényleg nagyon nagy hiba.

NG: És miért ez a sztori izgat téged annyira?

Nem tudom. Esküszöm, tényleg semmi póz nincs benne, de olyan, mintha belaktam volna ezt a világot, beleépítettem a saját családi történetembe ezeket az embereket, és most már érdekel, hogy mi van velük. Elkezdtem egy másikat is, de szerencsére beláttam, hogy sok lesz. Két szálon ment volna a történet, a ma Pestjén és a 80-as évek Szegedjén, és azt vettem észre, hogy mire elolvasod a 60 ezer leütéses, óriási fejezetrészeket, elfelejted, hol tartottak az előzők. Esik szét. Azokat a részeket kivettem, a pesti részt félretettem, és a kislány történetén dolgozom. Az egészet újra kell írnom, ez megy most.

JL: A könyved, ami most megjelent, a Harminc év napsütés, egy periódus egy pontja? Ennek a közvetlen életrajzi megtapasztalásokból dolgozó világnak egy appendixe? Egy függeléke?

Igen, minden regényhez kapcsolódik.

JL: Ilyen szempontból gondolhatom azt is olvasóként, nyilván nem erőszakolok rád semmit, hogy egy periódushoz értél, amihez ez még egy méltó, finom jelzet, viszont amiről beszélsz, az mégis el- vagy fel- vagy másfele mutat. Nem mint szándékos vezérelv...

Világos. Nem tudom, hogy így van-e, de erre, amit mondasz, most csodálkozom rá én is. Az biztos, hogy ez a kötet kisbolygó, ami kering a többi regény körül. Előkerül Daru, kimaradt történetek, Jelmezbál-történetek, Mellettem elférsz-történetek, azoknak az ügyei, meg teljesen mások is, de hogy korszakhatárhoz ért volna...

JL: Persze, nem a te dolgod, nem te döntöd el.

Nagyvizit Grecsó Krisztiánnál

NG: Én a készülő regényből még nem olvastam semmit, de abból, amit elmeséltél, úgy érzékelem, hogy ez is egy intim térbe vezet, ez is egy belső út lesz.

Abszolút, teljesen az. Arra jöttem rá, az a tapasztalás ért utol, hogy van egy szint, ami fölött a szorongás, a vágy ugyanaz. Értem, hogy miért féltékeny, mi történik vele. Ez egy nagyon bambulós kislány, mindig mindent végiggondol, analizál, folyton belebambul mindenbe. Szeretem ezt benne. Ritkán van így velem, hogy ennyire plasztikusan meglegyen egy karakter. Tudom, hogy mire hogy reagál.

NG: Mint Geppetto a Pinocchióból...

Van egy jelenet, amikor rápirít az apukája, elpirul, de még ebbe is belebambul, mert elgondolkozik. Kutatgatok örömmel, azt nagyon szeretem. A 80-as évekről. Nem akarom nagyon megterhelni, nem szeretem azt az írói habitust, hogy ha már dolgoztam, akkor lásd, hogy mennyit dolgoztam, benne lesz minden szar, amit megtaláltam az adott korszakról. Én inkább finomságokat teszek be.

JL: Hol és minek nézel utána?

Nagyon izgalmas volt, hogy azt a korszakot kellett megnéznem, amikor a mama visszamegy dolgozni. A Nagyáruház akkor nyílt meg. Eljutottam egy vendéglátó blogra, hogy az 1980-ban Szegedben megnyíló áruházban koktélbár is volt. És ott bizony sztriptízbár is volt!

NG: És akkor boldogan felsikoltottál.

Ó, de jó, mondom! Nem csak pincérnő a mama! Koktélbárban dolgozik! Közben a teret ismerem, szépen körbejártam helyeket, hova jár iskolába, eldöntöttem, hol lakik, megnéztem a szomszédjait.

JL: Tehát nem az íróasztalnál akarod eldönteni, mik lesznek a támpontok.

Nem. Egyébként meg lehet csinálni a Google Mapsnek köszönhetően.

NG: De van olyan író, akit meg nem különösebben érdekel, hogy abból az utcából át lehet-e érni a másikba.

Ez igaz, és engem halálba idegesít.

JL: Ez egy szemléletbeli különbség.

Ami még megváltozott bennem, bár lényegtelennek tűnik, hogy mindig azt csináltam eddig, hogy ami fontos város szerepelt a szövegben, azt mindig átkereszteltem, így lett Tótváros vagy Feketeváros, ami borzalmas, ezzel viszont már felhagytam.

JL: Eltelt már annyi idő, nem?

Egyrészt igen, másrészt láttam ezt más szövegekben, olvasóként. Békéscsabát Árpásharagosra átkeresztelni? Laci, ne már! Ezt mondtam neki is, nem a háta mögött mondom. Amikor megláttam, eszembe jutottak az én városneveim. Hát mi baj van azzal, hogy Szegvár? Modoros. Budapestet bezzeg senki nem kereszteli át. Most úgy vagyok vele, hogy fiktív történetet írok, de akkor legalább Szeged legyen, ha Szegednek nevezem. Azt nem tudom csak, hogyan fogok bemenni az iskolába, ahova jár. Nem akarok órát tartani, csak körül akarok nézni, öt perc alatt. Általános iskolába nem is tudok, nem az én világom.

NG: A prózai kötetek ötletei egymásból születtek? Vagy volt párhuzamosan két-három ötlet?

Egyáltalán nem, ezek független ügyek voltak. Lezárul egy világ, és az üresség maradt utána. Először történt meg a Jelmezbál esetében, hogy előre tudtam, és a következőt is tudom. Ilyen még nem volt. A következőben halt meg a Vera.

NG: Nem érzed veszélyesnek, hogy nem bízol semmit a szereplőre? Hogy előre tudod, hova fogsz kilyukadni?

Na, de az a lényeg, hogy hogyan! A görög drámákban is ez van, tudjuk, hogy mi lesz a vége. Kiderül, hogy az anyjával van, de hogyan! Ezek egymástól független szövegek abban az értelemben, hogy nem kell hozzájuk elolvasni a többit, önmagukban is érhetőek. Az nagyon fontos, hogy ne függjenek egymástól.

Nagyvizit Grecsó Krisztiánnál

FR: Az új könyvet olvasva érdekes volt, hogy mindig más fénytörésben kerülnek elő ugyanazok a szereplők, ugyanúgy világ- vagy mítoszépítés történik, ahogy a Pletykaanyuban. Ugyanakkor érdekes, hogy azt mondod, hogy a Pletykaanyu után jött a Móricz-váltás, mert nekem az a benyomásom, hogy a Mellettem elférsznél van valami jelentős fordulat. És ez retorikai fordulat. Amíg a Pletykaanyuban a groteszk és az irónia dominál, a Mellettem elférsztől kezdve – és ez itt csúcsosodik ki – a pátosz, az ezzel való munka lesz hangsúlyos. Te érzékeled ezt a retorikai tolódást?

Igazad van, érzékelem, de ösztönös volt, és ha őszinte akarok lenni, egy kicsit hiányolom is, hogy hova lett belőlem ez. Szokták is mondani, hogy amikor a Tánciskolát olvastam a vonaton, hogy pirultam... Nem gondolom, hogy a durvaságon múlna, de te sem ezt kérdezed. Kockázatos lenne ennyire beszűkíteni ezt a retorikai eszköztárat, erre vigyáznom kis kell. Bár amikor nagyon erősen ráerőszakolsz valamit az ösztönösségekre, nem mindig sikerül. Tűpontos észrevétel, nagyon szépen mondtad, és nagyon kedvesen, de nem biztos, hogy egy velem jóval ellenségesebb kritikus megáll ennyinél...

FR: Mutatkozik erre általánosan is tendencia, akár a fiatal magyar költészetben is, a pátoszhasználat mikéntje egy termékeny kérdésnek tűnik számomra. Az esetedben mindez kapcsolódik ahhoz a nosztalgikussághoz is, amiről Lajos beszélt az előbb, hogy milyen is az ív az életművön belül. A Mellettem elférsz kapcsán érzékelem ezt a fordulatot.

Ott lett sokkal alanyibb a szöveg, és jött meg ez a fajta retorikai váltás is. Azt, hogy ezt a mostani harmincasok is így élik meg, bevallom őszintén, nem érzékeltem trendnek, pedig olvasom őket. Nálam, ahogy egyre alanyibb lett a történet, azzal együtt változott a nyelv. És ez van tényleg a legközelebb ehhez. A radikális szembenézés talán még beljebb van, de ahhoz megint egy más retorika kell. Nem is ironikus, hanem kegyetlen, öngyűlölő, hiperrealista. Odafelé még nem tartok.

Nagyvizit Grecsó Krisztiánnál

FR: Ugyanaz a világ kétféle megközelítést kap. Maradjunk akkor a karcosságnál a Pletykaanyu kapcsán, ha már használtad ezt a szót. Ennek abban a helyzetben persze nyilván lehetnek önéletrajzi vonatkozásai: az elszakadás, elszabadulás. Itt pedig – ha a nosztalgiát úgy értjük, mint átemlékezést, és ezt a szót te is szoktad nagyon sokszor így használni – már jóval kevésbé karcos, kevésbé kritikai a szemlélete a közegnek. Miközben engem például évek óta izgat, ahogy a tévékritikákban ennek a világnak egy szigorú kritikai szemléletét csinálod meg. Ez a Pletykaanyuban ironikusan volt kritikai. Mintha kettébontottad volna az analizáló beszéd lehetőségét egy szépprózai és egy tévékritikai, publicisztikai-kritikai részre. Számomra ezek a tévékritikák egy picit publicisztikák is.

Nem picit. Kapom is miatta rendesen az ívet az ÉS-ben, hogy a tévéműsorra koncentráljon, kollega. El is értem ennek a végpontjára, a Médiahétfő című írásomban, ami arról szól, hogy megvette Andy Vajna a Délmagyart. Kellett hozzá (mindig kell hozzá) mozgókép-ürügy, és a Vajna Tímea-videók lettek hozzá ez az ürügy. Itt már szóltak... A legolvasottabb tévékritikáim egyike, az olvasókat egyáltalán nem érdekli, hogy van-e mögötte tévéműsor vagy nincs. Amit mondasz, így van, amit kifejezetten hiányolok, és szívesen csinálnék, ez a szociografikus szemléletű munka. Az élmények, tapasztalások, mindaz, amit látok, tényleg a tévékritikákban jön ki, vagy a Vasárnapi Hírek közéleti publicisztikáiban. Hogy mit látok az elnyomott napszámosok világában, mit hallok, hogy megy. És igazad van, ahhoz kapcsolódik is egy karcos, kemény nyelv, még az irónia eszköztára is erősebb, mert folyton azzal szórakozom, félig-meddig ösztönösen, hogy az adott tárgyért elkezdek lelkesedni, és csak egy nagyon picit húzom túl. Az irónia keretén belül maradok, és nagyon figyelek arra, hogy a gúnyba már ne menjen át a szöveg. Egy figyelmetlen olvasó simán azt gondolja, hogy az adott tárgy, adott helyzet vagy élethelyzet meg van dicsérve. Ezt először akkor csináltam, amikor Bayer Zsolt újraforgatta... újraforgatta?! ...forgatott egy fost, baromi sok pénzt elköltve...

NG: A Másfélmillió lépés...?

Igen, és arra nem pazarolt energiát, hogy túrázzon, arra nem ért rá, hanem terepjáróval ment városról városra, és kicsit forgatgattak, majd elköltötték a pénzt. Ironikusan, de ezen belül tartva megdicsértem a zenét, hogy hihetetlen nagy ötlet, hogy végre előkerült a halottasházak eszköztára, mert tényleg hogy el van hanyagolva a temetői muzsika. Egyszer egy kerti partin voltunk Kerékgyártónál, ült ott az Esterházy Péter, odaintette az embereket, hogy ki ülhet oda mellé, imádtam, ahogy csinálta, és ezt nem bántásból mondom, volt benne elegancia. Azt mondta, hogy figyelmetlenül kezdte el olvasni a szöveget, és földhöz vágta az újságot, hogy ez meg micsoda. Aztán elővette megint, elkezdte rendesen olvasni, és akkor leesett neki. Sokat szórakoztam ezzel azóta. A legutóbbiban is ez van, amikor megírom, hogyan beszélget Vajna a feleségével a Délmagyar megvételéről, és ez az ügy hogyan zajlik. Bizonyos értelemben, ahogy a témák elkülönültek, a nyelv is elkülönült, és ez nem biztos, hogy jót tesz nekem, nem gondolom, hogy föltétlenül mindig jó. Remélem, hogy tudok visszacsempészni ebből az eszköztárból majd valamit. Valószínű, hogy aki most a tévékritikáimat olvassa csak, az meglepődne, milyen prózát írok. Lehet, hogy ezek a világok jobban elkülönülnek most, mint ami egészséges lenne íróilag. Nem tudom.

FR: Valójában ugyanarról a világról van szó, csak van színe és fonákja, és prózában azt akarod megmutatni, hogy miközben kilopják alólunk a földet, akkor is megsimogatjuk egymást. Ez a Tarra is visszamegy megint. Sok tévékritika született 2010-11 óta, nagyon nagy szám. Hol látod ennek a kereteit, határait, mi a felelősség helye, ahol meg tudsz szólalni?

Azt nem szabad átvinni a pátosz felé, mert veszélyes lenne: „Én védelek benneteket, gyerekek". A felelősség felől átcsúszni a lángoszlop-szerep felé, csak egyetlen lépés. Annyira közel vannak egymáshoz, hogy hihetetlen. Nyilván, amikor a váteszek ezt átélték, valószínűleg önmaguk fontosságának ténye mellett az adott nekik felmentést, hogy erre gondoltak, ezt a fajta felelősséget élték meg, és erre vigyázni kell. Az a cifra benne, hogy legtöbbször azok, akikért felelősséget akarsz vállalni, nem kérnek belőle. Arra a publicisztikára, amiben megírtam, hogy a napszámosok hogyan élnek, a napszámosok egy része úgy reagált, hogy hagyjam abba, mert legalább ott lehet dolgozni. Azt az egyet bántod, akinél még lehet dolgozni? Az a világ, akiről te írsz, gyakorlatilag nem olvas téged, és ezt a felelősségvállalást sem kéri. Ezért csúsznak át sokan a kommunikációs elszigeteltség miatt a váteszbe. Ja, ő nem kéri, de én érzem, hogy felelős vagyok, magamban leszek felelős, és addig duzzasztom, pumpálom ezt a felelősséget, amíg bedagad a váteszbe. De mégis az a helyzet – és ez egészen elképesztő –, hogy ha most Szegváron egy gyerek ugyanúgy író szeretne lenni, mint ahogy én író lettem, sokkal nehezebb dolga van, mint nekem volt. Mert elromlott az oktatás, szakadékok vannak iskolák és világok között, amilyenek a 90-es években még nem voltak. Egy falusi iskola még nem feltétlenül jelentette a világ végét.

Nagyvizit Grecsó Krisztiánnál

NG: Nem úgy volt, hogy akarsz írni egy irodalmi szociográfiát a Viharsarokról?

De, ráadásul a Nyáry nagyon ambicionálja. Sokat segít, nagyon sok anyagot küldött hozzá, körbe kéne mennem, el kéne hagyni a statisztikai, gazdasági borzalmakat.

JL: Egy nagy irodalmi riportot írni.

Így van. Megnézni, mi változott.

NG: Elgondolkodtató és fontos, amit mondtál, hogy hiába mennél vissza Szegvárra, nem az van, ami volt.

Azt kéne megnézni, hogy mi van most. Érdekes csomópontokat lehetne találni. Visszajött a béresvilág, megnézni, hogy a cselédlétben hogyan élnek az emberek, hogy néz ki ez. Tudjátok, mi érdekes még? A drog. Mert olcsóbb a drog, mint a pia.

JL: Persze, ez Budapesten is így van, felborulnak a gyerekek az 1-es villamos megállójában. Kubiszyn elmesélte nekem ezeket, ő benne volt, majdnem belehalt. Akkor jöttek be a dizájnerdrogok, kiderült, hogy a heroin egy szép, megbízható Jókai-sorozat. 300 forintért adják a vécétisztítószerrel lelocsolt nemtudommicsodát.

Igen, meg kéne írni, hogyan néz ki ennek a világa. Érdekes dolgok vannak egymás mellett, és ezzel párhuzamosan nyelvet is kéne találni hozzá.

JL: Pont az a probléma, hogy nincs nyelv. Arányait tekintve bizonytalan helyzetbe kerülsz, neked kell mondani azt, ami ott már nem mondható. Ez mindig is így volt, de ez a távolság egyre nagyobb.

Lassan oda érünk, hogy akkora, amiért a népi írói mozgalom a 20-as években elindult.

JL: Szerintem nagyobb a távolság, mert amikor az elindult, még volt népi kultúra. A szegénységnek van kultúrája, a nincstelenségnek nincs kultúrája. Ez vadabb dolog.

Ez igaz. A Féjában nagyon érdekes, hogy belenéz az urak világába is, a vésztői nagy jelenetben megírja, hogyan alázzák meg a néptáncosokat, hogyan történik az egész. Ő az urak oldalán van, ott ül, onnan néz, és emiatt megrázó. Sok nézőpontból kellene vagy lehetne megcsinálni. Valószínűleg egy picit még érni kell hozzá. Ha a kor alánk szalad, és megint kitelepítik az emberek... Ki tudja... Most még távolinak tűnik, aztán majd... Gyerekek, nem elég ez már?

JL: De, innentől kezdve vendégségben vagyunk.

Elfogyott a bor!

 

Az interjú első részét ITT olvashatják.

Jánossy Lajos – Fehér Renátó – Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.