hirdetés

Konrád György: A fecskékkel van összefüggésben az egész

Nagyvizit – I. rész

2018. április 1.

Ő egy zsidócsúfoló zsidó volt, de törvénytisztelő magyar ember. Úgyhogy, amikor felszólítást kapott, hogy be kell mennie az egyik nagyváradi iskolának az udvarára, a gettóba, akkor befogott két lovat, egy mutatós hintóra föltette a feleségét és a fiát, és szépen családosan bekocsiztak a gettóba. Onnantól már csak a krematóriumon át távozhattak. – A 85 éves Konrád Györggyel készített nagyvizit-interjúnk I. részét olvashatják.

hirdetés

JL: Indulásként a gyerekkori, a berettyóújfalui évekről kérdeznélek. Milyen volt ebben a világban felnőni, nevelkedni, az első lélegzeteket venni?

Tizenegy éves koromig voltam Berettyóújfaluban lakos. Apám jómódú vaskereskedő, a falu közepén állt a háza. Akkoriban merész dolog volt, hogy épített egy emeletes házat, mert az alföldi községek vízszintesen terülnek el. A földszinten volt a bolt, az emeleten a lakás. Egy kicsit megrökönyödtek ettől. Anyám nagyváradi jómódú zsidó polgár családból jött, Berettyóújfaluban nem volt annyira elragadtatva a falutól meg a társaságtól, de azért volt társasága. Volt egy baráti kör, értelmes emberek, szellemes kereskedők, ügyvédek, orvosok. Időnként találkoztak. Ketten voltunk gyerekek Éva nővéremmel, és voltak nevelőnőink. Eleinte német nyelvűek, osztrákok vagy bajorok, aztán amikor Hitler rosszallotta, hogy német állampolgárok zsidóknak dolgoznak, elmentek, és maradt egy kedves dunántúli nő. Az elemi iskola a berettyóújfalui zsidó hitközségi elemi iskola volt. Két tanterem, hat osztály. Először a Kreisler tanító úr, aztán Vali néni. Mindketten elég szigorúak voltak. Kreisler tanító úr tenyereseket osztogatott tolltartófedéllel, Vali néni intellektuális fölényével élt, tulajdonképpen jó tanító néni volt. Berettyóújfalu annyiban volt érdekes, hogy számomra az egyetlen lehetséges térforma volt. Noha voltam látogatóan Debrecenben, Nagyváradon sokkal inkább, mert anyám családja oda való, és valamelyest el is igazodtam ott, illetve erre-arra Erdélyben, egyszer Budapesten, vagy talán kétszer is, és attól én el voltam bűvölve. Általában nagyon tetszettek nekem a városok. A debreceni Piac utca, ahova bementünk, vagyis inkább szekereztünk. Volt ugyan a rokonságban autó, de inkább egy jó szekérrel indultunk neki. Három óra volt az út. Aztán beérni a Piac utcára, ahol tágasság van, és meglátni a nagytemplomot és a kollégiumot: olyannyira érdekes volt, hogy aztán a kollégiumnak lettem tanulója és lakója, pontosabban a református főgimnáziumnak. Ezekhez hozzátartozik még a séta. Megy az ember az állomásig, vagy elmegy a tisztviselőtelepig, a gazdasági iskoláig, ahol bosszanthatja a pulykákat. Mondhatja, hogy szebb a páva, mint a pulyka. És hát tényleg bosszankodnak. Ott van a Berettyó, egy folyam, lehetne rá mondani. Négy-öt méter széles, ha rendesen viselkedik. Ha viszont rosszalkodik, akkor meglepően széles tud lenni. Kiönt, nagy az ártér. Nem akkora, mint a Duna. A hídról nézni a hömpölygő Berettyót nagy élmény, csuda volt. Megbűvölődtem az épületektől, a településektől, mert szerettem a kis falut, de szerettem a várost, a még nagyobbat. Talán nem véletlenül lettem városszociológus. Ha kedvenc passziómat keresném, azt mondanám: sétálni valahol, ahol még nem jártam.

Nagyvizit Konrád Györgynél

A képekre kattintva kinyílik a galéria – Fotók: Valuska Gábor

JL: Mennyire volt ennek az ottani zsidó közösségnek az élete szimbiotikus az őt körülvevő nagyobb közösséggel?

Ezt le tudom írni a mozi nézőterével. Jobb oldalon voltak a keresztény urak. Bal oldalon, a páholyban a zsidó polgárok. Előrébb a gazdák, még előrébb a szegényebb parasztok, s legelöl a cigányok. A köszönés mindig illendő volt, kalapot emeltek. A legérdekesebb a cigánygyerekek viselkedése volt, mert ha volt csókolózás a filmvásznon, akkor ők hangosan cuppogtak, meg örömrivalgásban törtek ki. És imponáló volt Makk Karcsi édesanyjának a keze, aki pénztárosnő volt: egy nagyon vékony kar, és volt rajta egy arany karkötő, ahogy kiadta a mozijegyet. A mozival szemben volt a Lisztes vendéglő. Nem csak vendéglő, hanem fogadó is. Számomra ez jelentette a nagyvilágiság helyét, mert egy ilyen nagyvendéglőben van zenekar. Néha táncoltak is. Nekem is voltak nagy élményeim. Például az, hogy ültem egy asztalnál, és odajött a szaxofonos, aki a faluban ritka jelenség volt. Azt kérdezte, hogy a Marikával neked komoly szándékaid vannak?

JL: Ekkor hány éves voltál?

Tizennégy vagy tizenöt.

JL: Akkor már lehettek volna.

Hát, igen. Na, nem olyan értelemben, hanem hogy el akarom-e venni feleségül. Mondtam, hogy a házasodásra még korai lenne most gondolni.

JL: Ha már a mozit szóba hoztad, emlékszel filmekre, amiket akkoriban ott láttál?

Akkoriban játszottak már hollywoodi filmeket, az itthoniak közül pedig Jávor Pállal, Páger Antallal voltak. Jócskán a háború után Marilyn Monroe-val is láttam ott egy filmet. De inkább Debrecenbe jártam moziba. Volt kettő vagy három is a főutcán. Debrecenbe menni egyébként is esemény volt. Minden szakmának megvolt a hierarchiája, így apám szakmájának is megvolt: ő volt Biharban az első vasas. Hajdu megyében, tehát Debrecenben az első vasas a Sesztina cég volt. Nagyapám az 1870-es években alapította a cégét, a Sesztina egy pár évtizeddel korábban alakult. Úgyhogy ennek alapján a kellő tisztelettel léptem be oda, és kicsit fityfirittynek tartottam minden más boltot. Például nagybátyámnak a boltját, ami egy nagy textil- és ruhaüzlet volt. Mert ott hiúskodás volt. Apám üzletében viszont komoly fegyverek, kések, kaszák. A kaszavétel komoly ceremónia. Egy húszkilós vasrúdhoz verték hozzá a fokát, utána emelték a fülükhöz, hogyan zeng. Ha hibátlan volt a zengése, akkor rendben volt a vétel. Nekem ez érdekes volt, mert kicsit unalmas volt az élet, a nővérem jó kislány, és legyek én jó fiú. Nem voltam én annyira jó fiú. Volt egy zongoratanárnőnk, kedves nő volt, az Altmanné. Jó zongoratanárnő volt, de igényes. És amikor a staccatot kellett gyakorolni, amiben emelni kell a kezet magasra, ha nem emeltem kellőképpen, egy pálcával megütött. Ezt én nem szerettem, ezért bosszút álltam. Az a szék, amin ült, világos színű volt, a fehér és a sárga között, éppenséggel megfelelő ahhoz, hogy gumiarábikummal bekenhessem – az egy ragasztó –, és ne lehessen látni, hogy rajta van. Amikor megint rám ütött, felugrottam, és kiszaladtam. Ő megpróbált utánam jönni, de jött vele a szék. Mondta is anyámnak, hogy az Évikével (a nővéremmel, aki egy kedves, aranyos kislány volt) a diplomáciai kapcsolatot fenntartom, a Gyurikával viszont megszakítom.

Nagyvizit Konrád Györgynél

JL: Említetted a kaszavásárlást. Erről az jut eszembe, hogy édesapád foglalkozásából következően erőteljesen anyagi környezet vett körül téged. Ez a tárgyi környezet egy gyerek számára nyilván meghatározó, és izgalmas fantáziákat is előhív.

Igen. Egy ilyen boltban szerszámok láthatók. Szerettem mesterkedni. Ehhez hozzátartoztak a segédek, akik maguk is ezermesterek. Bámultam a tevékenységüket. A kapcsolat az eladó segédek és a vevők között ugyancsak nagyon érdekes, mert mindenki ismert mindenkit: kedves bátyám, kedves néném. Tudták, mire mi való. Ebbe beletartozik a tisztelet kifejezése. Meg más is. Volt egy bizonyos Szabó úr, a szippantós kocsi kezelője. Amikor belépett az üzletbe, máris elrikkantották magukat, hogy „Itt van Szabó úr!", mindenki igyekezett őt gyorsan kiszolgálni, ő pedig elégedetten nézett körül, mert nem tudta, hogy a szagától akartak megszabadulni.

JL: A tárgyakhoz van-e egy erőteljes, ragaszkodó viszonyod, vagy ez csak annak a környezetnek az emlékvilága?

Én mérnök akartam lenni. Aztán voltak olyan álmaim – akkor már ábrándozósabb voltam –, hogy lesz egy repülőgépgyáram a korcsolyapályánál, ami valójában egy libaúsztató. Ott röptetem majd a falu gépét. Csináltam is egy repülőgépet. Gondoltam, masszív legyen, egy vasboltban masszív dolgok vannak, tehát acéldrótból csináltam. Megtanultam, hogyan lehet hajlítani a tűzben, beletettem a parázsba. Volt egy Üveges Lajos nevű segéd, aki a hierarchiában a második volt, ő volt az én cinkosom. Megmutatta, hogyan lehet hajlítani az acéldrótot, és mindenféle szerszámmal bánni. Az első segéd egy Rácz Miklós nevű férfi volt, komoly, értelmes ember. Ő nem volt a cinkosom, mert ha meglátott az erkély tetején – ott volt egy rács – lovagolni, akkor feljött csendesen, és leemelt onnan. Volt ott a padláson egy lőszerraktár. Lécekből lett egy ketrec kialakítva, azon belül egy betontartály, abban lőszerek. Engem ez nagyon érdekelt, gyufát pöcköltem közéjük. Akkor is pont ez a Rácz Miklós jött fel a padlásra, és ezt meglátva leemelt, majd közölte apámmal, mit csinált a Gyurika.

JL: De akkor ebből a repülőkészítésből arra is gondolhatok, hogy jó manuális készségeid voltak.

Voltak, igen.

JL: Édesapád támogatta volna ezt az ambíciódat?

Minden életsors el volt képzelve. Az enyém úgy volt elképzelve, hogy Berettyóújfaluban járok majd polgári iskolába tízéves koromtól fogva, aztán át a Sárospataki Gimnáziumba, hogy angol nyelven tanulok, és innen majd Oxfordba megyek, aztán visszajövök Berettyóújfaluba, az üzletet folytatom. Kohn Ignác utóda Konrád József vaskereskedése, ez volt kiírva az üzletre. Apám már azt is kigondolta, hogy ez a felirat majd „Konrád György vaskereskedése" lesz, és persze sorban a nevek, hogy kiknek az utóda. Szerette volna, ha a vasszakmánál megmaradok, nem tartotta realisztikusnak a repülőgépgyárat.

Nagyvizit Konrád Györgynél

JL: Hogyan élted meg az egyre inkább a szélsőségek felé mutató politikai változásokat, amelyek a mindennapi életet is egyre inkább megváltoztatták? Mik voltak az első jelek? A rettenetes véget persze történelmi összefüggésekben tudjuk, de a személyes élmények érdekelnének.

Elég korán tudtam, hogy miről van szó. Kezdjük annál a képnél, hogy ülünk egymás mellett a Hildával, aki a nevelőnőm volt. Egy bajor hentes lánya, szép volt, szőke volt, és én szerettem, ő is nagyon kedves volt hozzám. Ülünk a rádió előtt, és hallgatunk egy nagyon ronda hangot. Hitleré volt, és többször is szerepelt a beszédben az a kifejezés, hogy ausrotten, tehát hogy kiirtani, ugye, a zsidókat. Ez érthetően nekem nem tetszett. Nem értettem ezt a paradoxont, hogy Hilda hozzám kedves, értelmes, semmilyen hülyeséget nem tudok elképzelni róla, és mégis mi tetszik neki ebben.

JL: Merthogy tetszett neki?

Neki tetszett. Nem tudom, láttatok-e korabeli felvételeket. Van ott egy csúnya kis ember, aki ordibál, és gyönyörű szőke lányok rajonganak érte. A dologhoz hozzátartozik, hogy volt apámnak egy könyvelője, Vashegyi úr. Nagyon jól öltözött, magas férfiú volt, a berettyóújfalui focicsapat középcsatára. A nevelőnő és a könyvelő, akik egymás mellett ültek ebédnél, barátságosak voltak egymáshoz, rokonszenveztek. Vashegyi úr tudott egy kicsit németül. Azt vettük észre a nővéremmel, hogy itt valami szerelem épül. Aztán Vashegyi úr munkaszolgálatos lett, a nevelőnő pedig visszament Bajorországba. Anyámat kérdezgettem, hogy ki ez a Hitler, mit akar, és egyre kevésbé tetszett nekem ez a dolog. Olvastam újságot, hallgattam rádiót. Apám szerette volna jól hallani Londont, a BBC-t, három kopogás, itt London, de én talán ügyesebb voltam – a gyerek ujjai finomabbak – a zavarás kiszűrésében, mert a zavarás sávosan mozgott az adás körül, hogy ne lehessen jól hallani, és az adó nem tudta ezt a mozgást jól követni...

JL: A Szabad Európából még emlékszünk erre, nem is olyan régről.

Igen. Úgyhogy én forgattam a tárcsát. Apám meg volt elégedve. Nagyon érdekelt a dolog, tudtam, hogy mi hol van, a csatákat is. Imádkoztam is a szövetségesek győzelméért, eléggé pontosan tudtam követni a II. világháború menetét. És hogy itt a világnézetemre is utaljak, egyrészről kívántam a szövetségesek győzelmét, másrészről örvendtem, hogy Magyarország nőtt. Agyagból megcsináltam Magyarországot, még amikor csonka volt, és ahogy növekedett, én is hozzátettem a magam kis alkotásához először Felvidéket, aztán Észak-Erdélyt, majd Bácskát. Hozzá kell tenni, hogy ez az eseménysor a családunk életébe is beleszólt, mert apámat behívták katonának. Karpaszományos tüzér volt, és ment Ungvárra, akkor még katonaként, úgy '38-39-ben. Tetszett, hogy szép sapkája, csizmája, egyenruhája van, meg hogy lovagol, de az is tetszett, amit nagyanyám mondott még valaha apámnak, amikor érettségizős fiú volt, és ment katonának, hogy „Csak arra vigyázz, kisfiam, hogy oda ne lőjetek, ahol ember van."

Nagyvizit Konrád Györgynél

JL: Említetted a nevelőnődet és a könyvelőt. Ebben tükröződik valami olyasmi, aminek kicsit szélesebb horizontjára is kíváncsi volnék. Az egyre inkább fenyegető politikai változások hogyan módosították a lakosság tudatát? Hogyan kezdtek el emberek kifordulni magukból, feladni a támpontjaikat, amelyek sokáig összekötötték őket? Hogyan polarizálódott a közösség?

Fokozatosan történt, nem egyszerre. Apám boltjában volt egy fehér karfájú fotel. Az urak, ha jöttek, és kedvük volt diskurálni, abba leültek. Volt a közelében egy nagy vaskályha. A vásárlás gyakran fiktív volt, csak odajöttek diskurálni és a kezüket melengetni. Mindenféle téma szóba került. Én meg kérdezgettem apámat, hogy ez kicsoda, az kicsoda. Nagyon érdekeltek a mesterek. Mindenféle mesternek dolga van egy vasboltban a szerszámok miatt. De ott vannak az ügyvédek is. Tudtam, hogy kik az ügyvédek a faluban: volt négy-öt zsidó ügyvéd, de volt négy-öt keresztény is, és azt is tudtam, hogy ez utóbbiak közül melyik mennyire szélsőséges. Ennek azért volt jelentősége, mert – most ugrok egyet – a német megszállás után aktuális lett, hogy ki milyen. A német megszállást úgy észleltem, hogy a falu közepén, szemben a községházával és a református templommal Tigris tankok álltak, azokon üldögéltek a katonák, vagy fel-alá vonultak, nagyon szorosan egymáshoz tapadva. Egy kis buta fiú az osztályból örvendezett, hogy „Na, most jön kutyára dér!" Kérdeztem, hogy ki a kutya. „Hát ti vagytok", mondta, és aztán elszaladt. Fokozatosan jöttek a törvények, egyik a másik után. Mindent elvittek. A szüleim beavattak abba, hogy mit hova rejtettek el. Nem volt már meglepő, hogy zörögnek a kapun, és fekete egyenruhás gestapósok állnak és kakastollas csendőrök, vagy tucatnyian előtte. Akkor már a nagybátyám is ott lakott nálunk a két fiával, mert a házát a német parancsnokság lefoglalta.

Ehhez hozzátenném, hogy volt két unokafivérem, az idősebbik, Zádor István, a legjobb barátom is volt, vele beszéltünk meg mindent. Őt én magamnál okosabb fiúnak tartottam. Az édesanyjuk, Mariska néni, apám testvérhúga, szép asszony volt, hamar meghalt sárgaságban. Az apjuk, Béla bácsi értelmes. Olvasott, rabiátus ember volt, gazdag textiles, de nem tudta magát hova tenni. Volt még egy testvére, egy pszichiáter-ideggyógyász, aki Budapestről jött néha látogatóba, és engem kicsit idegesített, mert ironikus volt, és a vidékiek nem szeretik a játékos-gunyoros beszédmodort. Na, de nem ugrálok. Letartóztatták apámat, szuronyok között kísérték, néztük az ablakból, és nem értettük. Úgyhogy anyám szépen felöltözött, és elment a főszolgabíróhoz tiltakozni, hogy mi az, hogy az ő férjét csak úgy elviszik. A főszolgabíró sem igazán értette, úgyhogy telefonált a német parancsnokságra. Mire anyám hazaért, addigra egy fekete autó megállt mellette, egy német tiszt kiszólt, és megkérdezte, hogy Frau Konrad, akar a férjével találkozni? Anyám azt felelte, hogy igen. Akkor szálljon be. Beszállt, és ugyanoda vitték, a tűzoltóraktárba, ahol a férfiak is voltak. Vagy nyolc-tíz férfi, nő még nem. A módosabb, tekintélyesebb zsidók voltak. Ilyen módon szülő nélkül maradtunk. A falu hangulatát illetően gyakoriak voltak a katonai felvonulások. Nem volt jó hallani, hogy zsidó-zsidó, hej, te büdös zsidó, és egyéb undokságokat. Éreztem az igazságtalanságot.

1943 őszén Istvánt és engem felvettek a polgári iskolába, mi voltunk a zsidó közösségen belül az úri gyerekek. A kis Baumöhl Jánost, aki finom, intelligens gyerek volt és színjeles tanuló, nem rosszabb, mint mi, kézen fogva vitte az apja, egy nagydarab fuvaros, beíratni. Láttam, ahogy elsomfordáltak, Jánost nem vették fel a polgári iskola első osztályába. Kettőnket csak az a megkülönböztetés ért, hogy a honvédelmi ismeretek órája előtt ki kellett mennünk a teremből. Ez még elviselhető volt. A tanév május 15-én megszakadt, és a házban ott maradtunk mi négyen gyerekek: a nővérem, a két unokafivérem és én. Lisztes Annus, a Lisztes Fogadó tulajdonosnője nagyon kedves volt, azt mondta, hogy „Gyertek hozzám ebédért minden délben", és mentünk ételhordóval hozzá. Néhány napig lehetett a szüleimnek is bevinni ételt, nem tartott sokáig. Az jó volt, hogy mentünk naponta az ételhordóval anyámékhoz. Aztán egyik nap látom, hogy tárva-nyitva a tűzoltószertár helyisége, ahol fogva voltak, és üres. Addigra már elvitték őket. Híre kelt, hogy vonattal viszik el a zsidókat ki az országból, elsötétült a jövő. Úgy éreztem, hogy innen tanácsos volna elmenni. Mert barátságos köszönést még kaphattam az utcán, de mást már nem, inkább elfordulást.

A fecskékkel van összefüggésben az egész. Volt az erkélyünk alatt egy fecskefészek, betöltötték a csivitelésükkel a gyerekszobát. A kertben volt egy magas faoszlop – azon a rádió antennája –, amin ült egy fecske, és élénken, biztatóan csicsergett, amikor mintha kopogtak volna a kapun. Én a hintán ültem, leugrottam, és kinyitottam a kaput abban a titkos reményben, hogy talán a szüleim jöttek meg. De nem ők voltak. Senki se volt. Láttam, hogy német katonák és helyi lányok összefogózva jönnek a főutcán. Nem úgy éreztem, hogy valaki segíteni fog. Korábban kaptunk levelet budapesti rokontól, hogy jöjjünk fel a fővárosba. Úgy gondoltam, hogy ütött a cselekvés órája. Átmentem a ferdén szemközti házba, ahol egy ügyvéd, Dr. Fekete Ferenc irodája volt. Tudtam, hogy azok közül az urak közül, akik abban a fehér fotelben ültek, ő egy mérsékelt úriember. Mondtam, hogy engedély kellene nekünk, négy gyereknek, hogy Budapestre utazhassunk. Akkor már zsidóknak nem volt szabad vonatra ülniük. Azt mondta, nem könnyű. Kérdezte, van-e pénzem. Mondtam, van. Kérdezte, mennyi? Mondtam, tudva, hogy hol tartotta apám a pénzét. Az elég lesz. Megegyeztünk. Azt mondta, hozzam a felét, majd másnap, ha sikerül, akkor a másik felét. Sikerült, hozzájárultak az urak. Másnap jött, és mondta, hogy menjek be az iskolába Somogyi igazgató úrhoz, és köszönjem meg, hogy megkaptuk az utazási engedélyt, és a továbbiakban tegyem azt, amit ő mond. Mentem, megköszöntem. Ő azt mondta: maradjál továbbra is jó magyar gyerek. Igen, mondtam. És most menjél a csendőrségre, és ott ki fogják állítani az igazolványt. Így cselekedtem. Nagyon elégedett voltam, hogy a zsebemben ott van az igazolvány, és éreztem, hogy ennek súlya van. Az urak hozzájárultak, hogy házat, mindent odahagyva elmehessünk. A nővérem és az unokatestvéreim nem akartak menni. Nem volt könnyű meggyőzni őket.

JL: Mert ők miben bíztak?

Hát, hogy van még itt a házban ennivaló – István az úriszobában a könyvszekrény mellett olvasott –, és vannak itt rokonok, barátok. Jött egy nagynéném, aki nem volt a legkedvesebb. Azt kérdezte, most akkor elárultok, itt hagytok minket? Sajgott a szívem, mert ennek a nem kedves nagynéninek volt egy lánya, az unokahúgom, Vera, aki velem egyidős volt, egy osztályba jártunk. Nagyon finom kislány volt. Ha fogócskáztunk, akkor őt nem volt szabad elkapni, vigyázni kellett rá. Elbúcsúztunk egymástól. Utóbb értesültem róla, hogy két héttel ez után a búcsú után ő már füst és hamu lett.

Nagyvizit Konrád Györgynél

JL: Amikor a hírek, amikről beszéltél, egyre vészterhesebbek lettek, mi hiányzott még ahhoz, hogy az emberek megpróbáljanak elindulni, vagy megtalálják az akkor még elérhető egérutakat?

Törvénytisztelő emberek voltak. Polgárok. Egy példát mondok: volt egy nagybátyám, Frank Pista bácsi. Vadóc ember volt. Kicsi koromban nagyon jóban voltunk, mert ha éppen le kellett feküdni – a gyereknek ebéd után le kell feküdni –,  kicsalogatott, és elvitt a patakra, pisztrángra horgászni: kézzel lenyúlt, és elkapott egy halat. Jól tudott nyárson sütni bármit, amit nyársra lehet húzni. Elbújtunk vele – egy nagy, pocakos ember volt – a vízesés mögé. Ahogy esett a víz, a zuhatag mögött szárazon lehetett állni. De mindig piszkált, meg csúfolt, hogy én olyan vallásos zsidó gyerek vagyok – nem voltam olyan nagyon vallásos, csak éppen elmentem apámmal az ünnepeken a templomba. Ő egy zsidócsúfoló zsidó volt, de törvénytisztelő magyar ember. Úgyhogy, amikor felszólítást kapott, hogy be kell mennie az egyik nagyváradi iskolának az udvarára, a gettóba, akkor befogott két lovat, egy mutatós hintóra föltette a feleségét és a fiát, és szépen családosan bekocsiztak a gettóba. Onnantól már csak a krematóriumon át távozhattak. Úgyhogy a szülők generációjában kevesen voltak olyanok, akik illegalitásra hajlottak volna. Talán még azt mondanám, hogy anyám. Neki szerencséje volt, mert nem Auschwitzba vitték őket, hanem Ausztriába. Ott is volt éppen elég rémség, de a deportáltak hatvan százaléka életben maradt. A háború végén gyalogmenetben vezették őket Mauthausen felé, az már egy félig-meddig megsemmisítő tábor volt. Egy erdőn át vezették az ezerfőnyi menetet, és anyám akkor azt gondolta, hogy itt be kéne ugrani a fák közé. A berettyóújfaluiakkal és a hajdúszoboszlóiakkal összepusmogva ezt tették.

Apámat és a többi férfit rá kellett beszélni, de vállalták, és szerencséjük volt. Az erdőben egy SS-csapattal jöttek össze, nekik azt hazudták, hogy erdélyi menekültek. Az SS-esek lőttek nyulat és más vadat, és azt a zsidó nők elkészítették. Ez ilyen békésen ment volna, ha az egyik tisztnek nem tetszik meg túlságosan az egyik fiatalasszony, és az a fiatalasszony nem utasítja el túl erélyesen az ő bizalmaskodását. Úgyhogy a megsértett katonák szóltak a hatóságoknak, hogy ezek alighanem zsidók, és jöttek a csendőrök, de ebből nem lett halál. Ausztria nem volt jó hely, szokás volt szökött munkaszolgálatost keresni és lelőni az erdőben.

JL: Mikor érkeztél meg Budapestre?

'44 június hatodikán érkeztünk Budapestre, az unokafivéremmel, ahogy leszálltunk a vonatról, hallottuk, hogy „Megkezdődött az invázió Normandiában". Kiabálták a rikkancsok. Akkor Istvánnal egymásra néztünk, és kezet fogtunk. Aztán nem volt könnyű az életben maradás, de sikerült.

Nagyvizit Konrád Györgynél

JL: A nyilas hatalomátvételtől számított időszakot hol éltétek át?

Anyám nővérének és a férjének itt volt lakása. Volt egy kesztyűgyáruk. Anyám nővére egy kedves néni volt, a férje egy nem kedves bácsi. Meglehetősen haszonleső. Nagyon óvatosak voltunk vele. Akkoriban különféle zsidó házak voltak, mi a Hollán utca 36.-ban laktunk. Onnan ki kellett menni, különböző házakba lettünk elszállásolva. A Hollán utca 9.-ben lakott egy nagynéném. Nagyon szép nő volt, divattervező, Vágó Zsófia volt a neve. A férje volt az a bizonyos ideggyógyász, Zádor Gyula, aki a berettyóújfalui Zádor Béla bácsinak volt a testvére. Innen még elmesélek egy közbeékelt történetet: ő egy híres pszichiáternél volt adjunktus Németországban. A híres pszichiáter liberális felfogású ember volt. Volt egy páciense ennek a pszichiáternek. Egy elég furcsa páciens volt, és az orvos úgy képzelte, hogy úgy tud segíteni ezen az emberen, ha a benne lévő indulatoknak  szabad folyást nyit. Például tudjon kiabálni, és keressen egy ehhez illő munkát magának. Lehet már sejteni, hogy ki volt ez a páciens: Hitler volt az. Később a pszichiáternek lelkifurdalása is volt, hogy erre az útra biztatta. Voltak tehát Hitlerről leletei és kórlapjai. Elment Párizsba Gyula bácsival, és gondolta, hogy ha ezeket az ismereteket ott előadja, akkor annak valami hatása lesz. Ment francia pszichiáterekhez, és oda akarta adni nekik ezeket a papírokat. Riadtan visszahúzták a kezüket. A német emigránsok ugyanúgy. A zsidók is. Mindenki félt. Tudták, hogy Hitleréknek messzire nyúlik a kezük. Ennek a pszichiáternek a holttestét később, egy év múlva megtalálták Németországban az autója mellett, egy árokparton, átlyukasztott fejjel.

Gyula bácsi pedig visszajött Magyarországra, de a berettyóújfalui naiv mentalitás még benne volt. A budapesti, Szabolcs utcai zsidó kórházban lett neurológus főorvos. Nem gondolta, hogy illegális útra kellene térnie. Volt azonban két unokabátyám, akik merészebb és vagányabb karakterek voltak. Az egyik igazából egy svihák is volt. Talán jó értelemben, mert egy gazdag nagybátyámnak a fia. Őt elküldték Angliába, Exeterbe, ahol jóhírű orvosi egyetem volt, hogy komoly ember legyen belőle, de kevés hír jött az előmeneteléről. Akkor a nagybátyám, aki a cselekvés embere volt, elment Exeterbe az egyetemre, és kérdezte, hogy tanul a fia. Nem ismerték. Mutatta a fényképét. Így már ismerték, a teniszpályáról, ahol a hölgyekkel nagyon jó viszonyban volt. Hazavitte. Később a fiút behívták munkaszolgálatra, de nem ment. Megszökött, és partizáncsapatot szervezett a máramarosi hegyekben, ahol voltak munkaszolgálatosok, magyar katonák, román katonák, mindenféle lógós, fegyvereik is voltak, ha nem is sok, de nem volt kecsegtető rájuk vadászni a hegyek között. Pali bátyám ismerte a terepet, az apja volt az erdőségek egyik tulajdonosa. Volt egy másik unokabátyám is, fotóriporternek készült. Amikor behívták munkaszolgálatra Jugoszláviába, átszökött a partizánokhoz. Mindketten utóbb Palesztinában kötöttek ki. A svihák először az Irgun nevű partizánszervezet tagja lett, olyan angol hajókat próbáltak elsüllyesztgetni, amelyek akadályozták a koncentrációs táborokban felszabadult zsidók partraszállását. Aztán amikor 1948-ban megalakult Izrael állam, azt már unta, és elment Angliába. Beleszeretett egy vörös hajú, megtermett skót fogadósnőbe, és vele éldegélt. A másik unokatestvérem pedig fotószakember lett.

JL: A '45 utáni Magyarország, akkori gondolkodásod, abban való léted érdekelne. Milyen hatások értek akkoriban, és mik voltak a távlatok, számodra miként volt ennek az országnak az élete értelmesen elgondolható?

Apámék megjöttek, életben maradtak. Az egyetlen család voltunk Berettyóújfaluban, amelyik hiánytalanul túlélte. Ebben a szolid polgáriasságban apám újrakezdte a nagy helyiségnek az egyik sarkában a vasüzletet. Nem ment neki az inflációban a vagánykodás. Unokatestvérem, István, akit nagyon okosnak tartottam, radikális volt, és kommunista lett. Ő Kolozsvárott volt a nagybátyjánál, akinek könyvesboltja volt a főtéren. Életben maradtak, nem ügyetlenül. Az ő házuk, amikor én odakerültem, egy intellektuális fészek volt. Mindenféle írók, meg Gera György unokabátyám, aki maga is írónak készült. A mester, akit körülvettek, Benedek Marcell volt

Mi a nővéremmel és a Zádor fiúkkal a nyilas időben Budapesten voltunk az úgynevezett nemzetközi gettóban, az Újlipótvárosban, egy svájci védelmet élvező házban. A védelem nem volt tökéletes, a szomszéd szoba lakóit a nyilasok a Dunába lőtték. Minket nem. Aztán a mi felszabadulásunk után visszamentünk Berettyóújfaluba, mert én is egy ilyen mafla ember voltam: átveszem az üzletet, és ha apám megjön, átadom neki a kasszát. Egy hétig tartott az út Budapestről Berettyóújfaluba. Egy nagybátyámnál találtunk otthonra, akinek a felesége és a két gyereke ugyancsak Auschwitzban halt meg. Éjszakánként arra riadtam fel, hogy ez az erős nagy férfi zokog magában. Ezer zsidóból visszajött vagy életben maradt háromszázvalahány. Akik életben maradtak, azok inkább munkaszolgálatosok voltak. Akinek szerencséje volt, emberséges parancsnok alá került, akinek balszerencséje volt, az vadállatot fogott ki. A berettyóújfaluiaknak az volt a szerencséje, hogy egy környékbeli intéző volt a parancsnokuk, aki hazahozta az egész századot épségben. Visszaérkezve a ház megvolt, a család elégett. Ketten-hárman összeálltak, és lett bolt megint. Bementem hozzájuk, és kaptam sárga cukrot, füzetet. Én voltam az a gyerek, aki a többi gyerek helyett van ott. Mindenki nagyon kedves volt, de rólam az jutott az eszükbe, hogy az ő gyerekük nincs többé. Megtudta egy unokabátyám, hogy élünk és ott vagyunk, és üzent, hogy menjünk Nagyváradra. Nagyváradon pazar korszakom volt, mert kaptam egy lakást, a főügyész lakását, aki a barátnőjénél élt. Volt nála sok könyv és ital. Rájártam. Tizenkét éves koromban sokat ittam. Az erkély a Kőrösre nézett, nagyon szép volt. Az unokabátyámnak volt egy Chrysler Imperial autója, és az egy gyereknek nagyon érdekes volt. A királynőtől vette. Bukarest akkor zsibongó hely volt Budapesthez képest, ahol éhség volt. Felvonultam, éltetve Petru Grozát. Royalista voltam, és még azt is mondtam, hogy „A nép és a király". István viszont kommunista lett, párttag. Nagyon odaadó volt, mert matricákat ragasztgatott mindenhova a párt érdekében. Tizenöt éves korában pártoktató volt, és A tőkét tanította. Húszéves korában kizárták az egyetemről, huszonkét éves korában a forradalom egyik vezetője, Szigethy Attila adjutánsa lett Győrött. Huszonhárom évesen kiszökött Ausztriába, Szigethy szöktette a kapcsolatai révén. Eljutott Oxfordba, a Trinity College-ba, és nem tudom, hogy miért, de öngyilkos lett. Akkoriban gázfűtés volt a szobákban. Mintha gázzal ölte volna meg magát. Az öccse néhány évvel ezelőtt azt mondta, hogy találkozott valakivel, aki Magyarországról jött, és bennfentes volt. Ő úgy fogalmazott, hogy megöngyilkolták. Ő volt a legértelmesebb fiú abban a nagyon érdekes emigráns csoportban, amely Oxfordba ment. Ausztriában voltak húszan-huszonöten egy táborban, és unták a dolgot. Bementek Bécsbe. Bécsben este kilenc után még villamosra szálltak, de a kalauz azt mondta, hogy most már nem érvényes az ő igazolványuk. Kérdezték, miért. Mert egy rendes szabadságharcosnak ilyenkor már ágyban a helye.

Aztán megtudták, hogy van egy professzor az angol követségen azzal a feladattal, hogy nagy koponyákat gyűjtsön. És akkor előreküldték a Krassót. Miklós akkor már hivatásos filozófus volt. A professzor azt kérdezte, hogy miket olvasott. Legutoljára az ön könyvét, jött a válasz. És mi volt a benyomása? Rossz könyv, válaszolta Miklós, és valószínűleg nem mondott hülyeségeket. Mire a professzor visszakérdezett, hogy a többiek is ilyen tájékozottak-e. Mind, mondta. Úgyhogy odakerültek Oxfordba.

Nagyvizit Konrád Györgynél

JL: Az önéletrajzi reflexió irányába terelnélek. Mondtad, hogy tizenkét évesen ott vagy Nagyváradon, van saját lakásod, jelszavakat hangoztatsz. S itt volt az unokafivéred figurája, aki már a kommunista pártban tizenévesen előadást tart. Fiatal emberekről beszélsz, akiknek az életében olyan fordulat állt be, ami miatt a felnőttségnek bizonyos attribútumait kimerítették. A gondolkodásod szempontjából ez mit jelent?

Debrecenben voltam, sokat olvastam. A Déry Múzeumnak volt egy kiváló könyvtára, onnan kölcsönöztem, és a kollégium könyvtárába is bejártam, délelőtt is. Egyszer a vállamra nehezedik egy kéz: az osztályfőnököm, Dr. Salánky József kitűnő latin- és történelemtanár. „Magának, azt hiszem, most az iskolában lenne a helye". Igen, mondom. „És mit olvas?", megnézi. Cronintól a Réztábla a kapu alatt című bestseller volt, amit a mamám éjjeliszekrényén láttam, és ismervén a címet, ezt kértem ki. Azt mondja, ezért kár lógni. Tanár úr, miért nem kár lógni? Várjon, és eltűnt a mélyekben, aztán visszajött egy nagy halom könyvvel. Letette a könyvtáros asztalára. „Ha ez a fiú jön, ezeket adja oda neki!". Aztán eltűnt. A könyvtáros int, és a legfelül levő könyvet adja a kezembe, hogy akkor olvassam ezt. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. Hát, komolyabb könyv volt, mint a Cronin. Másnap az iskolában azt mondta a tanár úr: lehet, hogy nem fog mindent érteni ebben a könyvben. De ha csak egy tizedét megérti, az is több, mint az a másik egészében.

JL: Ezt a halom könyvet hogyan követte az a döntés, hogy író leszel?

Itt van két könyv. Az egyiknek az volt a címe, hogy Kis fizika, Öveges József könyve. Merthogy mérnök akartam lenni. A másik Will Durand-tól A gondolat hősei Platóntól Nietzschéig. És úgy döntöttem, hogy amelyik jobban érdekel, annak az útján járok. A második érdekesebb volt. És akkor úgy döntöttem, hogy ennél a szakmánál, az írástudónál kötök ki.

JL: Ebből jött a bölcsészkar?

Jött volna, ha ajánlani mer az igazgató a bölcsészkarra, de én az iskolában elég problémás voltam. A magyartanárom azt mondta, Gyurikám, nem tehettem egyebet, de oda kellett adnom a dolgozatodat az igazgató úrnak, hogy ő döntse el, mi legyen. Ennek következtében az Egyetemi Orosz Intézetbe vettek fel, nem a bölcsészkari magyar-francia szakra, ahova jelentkeztem volna. Ez viszont nekem nagyon jó volt. Az Intézetben idős orosz emberek tanítottak, akik emigránsok voltak '17 után, és hova mentek volna, ha nem valami szláv nyelvű országba. Jugoszláviából jöttek hozzánk elég nagy számban, és finom emberek voltak. Számukra a klasszikus orosz irodalom maga volt a csoda.

JL: Hol volt helyileg az épület, ahova jártál?

A Mikszáth Kálmán téren, a korábbi és későbbi Piarista Gimnázium épülete.

Nagyvizit Konrád Györgynél

JL: És te hol laktál akkoriban?

A Vármegye utcában, ami a Semmelweis és a Városház utca között egy kis vékony utcácska. Ez egy ötemeletes bérház volt. Alattunk lakott báró Natorp Tivadar, alatta pedig báró Kohner Willyné. Őket kitelepítették. Mi is ettől tartottunk, de apámat itt nem ismerték. Úgyhogy nem jött a teherautó értünk. A Madách Gimnáziumnak, ahova jártam, valaha volt egy zsidó és egy keresztény osztálya. A zsidó osztály részben szétszóródott, de azért voltak elég sokan, a legértelmesebbek valahogy ott voltak a humán osztályban, de a másikban is kiválóak voltak. Nem volt alaptalan, hogy kitűnő volt az érettségiző osztály huszonhét tagjából húsz. Akkoriban volt, hogy Révai Józsefnek megjelent egy nagycikke a Szabad Népben Lukács György ellen. A magyartanárom tudta, hogy én Lukácstól sok mindent elolvastam már. Gyurikám, te ehhez mit szólsz? Nem akartam szólni, de aztán mondtam, hogy Révainak nincs igaza. Kirúgtak a diákszövetségből. A fegyelmi bizottság elnöke Fehér Ferenc volt, aki akkoriban szenvedélyes Révai-párti volt. Az iskolának volt kormánya. Volt benne néptribun. Akkoriban ilyen demokratikus struktúrák voltak. Én mindenesetre lehetetlenné váltam, ráadásul volt egy másik fiú, aki felszólalt: emlékezzünk Alexander Bek A volokalamszki országút című regényére. Ott a parancsnok egy kicsit elgyengül, mert pártolni akar egy katonát, aki öncsonkítást végzett, és meg akarja menteni. De ez helytelen, a katonát le kellett lőni. És azt mondta a tiszt, hogy a férges húst ki kell vágni az egészséges testből. Én voltam a férges hús. Ott állt a falnál az igazgató, az osztályfőnök, mindenki. Mondták, hogy menjek ki, és tegyem le a diákszövetségi tagkönyvecskémet. Letettem. Kisvártatva jött utánam a padtársam, Hollander Pál, egy nagyon értelmes fiú, később Amerikában lett egyetemi tanár. Ő is letette.

Itt, Pesten volt lakásunk a nővéremmel, aki egy kora reggel szól nekem: Gyurika, egy rendőr keres. Tizenhat éves voltam. A rendőr azt mondta, be kell vinni engem. A bűnöm az volt, hogy a Kossuth Lajos utcán, az Astoriánál akkor mentem át az úttesten, amikor piros volt. Nem volt olyan nagy forgalom. Egy rendőr mégis elcsípett, és felírt. Tíz forintot kellett fizetnem, de nem volt nálam. Aztán valahogy később sem volt kedvem ezért fizetni, úgyhogy bevittek. Nagyon jó helyre vittek, mert nagyon vicces, vidám kis kurvák voltak ott. Együtt röhögcséltünk, mutattak nekünk oktatófilmeket. Amikor reggel kísért be ez a rendőr, akkor az egyik nagyon komoly és megfelelően sztálinista osztálytársam jött szembe: Érti most már, oda kerül, ahova való.

JL: Említetted ezt a Lukács-Révai-konfliktust, és hogy te akkor Lukácsot már olvastad. Hogyan orientálódott ekkor a gondolkodásod?

Én nem voltam kommunista, Istvántól eltérően. Ő azt mondta, hogy ha az apja ma élne, akkor lehet, hogy az ellensége lenne. Ő nem akarta, hogy legyen burzsoázia, míg a papája egy módos burzsoá volt. Én senkiről nem gondoltam, hogy ne legyen. Engem nagyon érdekelt Berettyóújfaluban a különböző pártok népgyűlése vagy nagygyűlése a községháza előtt. Mindre elmentem. Volt, amelyik jobban tetszett, volt, amelyik kevésbé. Volt bennem valami szociografikus hajlam is. Volt egy Buckó nevű cigány, nagyon ügyes ezermester-üveges volt. Vele néha csatangoltam. Tőle tudtam meg egyébként azt is, hogyan születik a gyerek. Mondtam neki, hogy elmennék vele a cigánytelepre, és megnézném, hogy élnek ott a gyerekek. Elmentünk oda. Nagyon meglepő volt az első látvány: jött szembe egy velem egykorú fiú, köcsögkalap volt a fején, egy öv a derekán, és semmi más. Ez is egy életforma. Tudtam, hogy ki lett a párttitkár. Tudtam, hogyan ment át a nyilas kommunistába. Ezek a munkaszolgálatból visszatért zsidó férfiak, többnyire kisiparosok és kiskereskedők voltak, mind szociáldemokraták lettek. Kereskedősegédekből, az izgágábbakból lett kommunista. A komoly emberek mind szociáldemokraták voltak, de jött a két munkáspárt egyesülése, amit követett az úgynevezett tagrevízió. Felülvizsgálták ezeket a polgárokat, és mindet kihajigálták. Nagyjából világos volt, hogy a zsidó polgári egzisztencia lehetetlenné vált. Ezért aztán Berettyóújfaluból ezek a férfiak két teherautóval mentek el, valahogy átkeveredtek a határon, és megérkeztek Izraelbe, ami akkor alakult éppen. Volt egy suszter a faluban, Kertész János. Az volt a nevezetessége, hogy nagy mesélő volt. Szerettem menni a műhelyébe, mert tudtam, hogy ott fog ülni a kis háromlábú székén, körülötte emberek, és jókat mulatnak. És ugyanez történt Nahariyában, Izraelben.

Az én apám pedig azt mondta, hogy az a két gazember mindenét elvette. Ezen Hitlert és Sztálint kellett érteni. A Horthyék után következő szisztéma államosított. Államosították a boltját és a házát, ki kellett költözni a lakásunkból. Úgyhogy nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, ami történik. Ennek ellenére, amikor apáméknak adódott egy legális lehetősége a kivándorlásra, akkor nemet mondtam. Írni akartam, és úgy éreztem, hogy már én itt vagyok valahogy, valamit már tudok. Ugyanez volt ötvenhatban, amikor én sok mindent csináltam, de nem harcoltam. Volt ugyan géppisztolyom, de azt igazából úgy használtam, mint egy újságírói igazolványt. Így mentem Ács elvtárshoz is. Ő volt a lapkiadó vállalat vezérigazgatója. Volt egy ronda, nehéz kabátom, és akkoriban az Életképek című folyóiratnak voltam segédszerkesztője. Lázár Istvánnal, Kuczka Péterrel, Lukácsi Sándorral és Varga Domokossal szerkesztettük a lapot. Kedveltük egymást. A szerkesztőségi helyiségbe mindig rengetegen bejártak, többek között Sarkadi. Nekem ő nagyon érdekes volt. Ott voltam, amikor meghalt, amikor kiugrott az ablakon. És úgy éreztem, hogy Budapest érdekes hely, mert nem tudtam, hogy miből mi lesz, kiből mi lesz. Tehát amikor azt a Dosztojevszkij-könyvet elém rakta a könyvtáros, akkor meg voltam pecsételve.

Folytatjuk!

Az interjú második részét ITT olvashatják.

Fehér Renátó – Jánossy Lajos – Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.