hirdetés

Ladik Katalin: Az egész alkímia... I.

2017. november 25.

...vonzódtam a rituálékhoz, mert mégis van egy keret, és minél szigorúbb, hagyományosabb, annál keményebben tudom feszíteni a határait. A rituálé nem szabad olyan értelemben, mint a happening, hogy bárki belesétálhat, hanem védve vagyok, van koncepció, de abban feszülhetek, azt tágíthatom. – Ladik Katalinnal készült nagyvizit-interjúnk I. részét olvashatják.

hirdetés

JL: Induljunk el onnan, ahol elkezdődött. Milyen volt a családi beágyazottsága az életednek? Röviden: honnan jössz?

Azt hiszem, nagyon egyszerű és jellemző is az én életutam kezdete. Újvidéki munkás, napszámos családból származom, ami sajnos sokkal rosszabb szociális helyzetet jelent, mint a falusi. Egy városban élő család, amelynek nincs szakmája. Apám írástudatlan volt, anyám írástudó. Mi volt a sorsunk? Az, hogy anyám cselédeskedett, vagy bejárt a menzára, kisegített a konyhán, alkalmi munkákat vállalt. Apámmal együtt elmentek időnként napszámba a szerbekhez – nem kulákokhoz, hanem azokhoz, akiknek volt földje Újvidék külvárosában. Én ötéves koromig egy romos, félig lebombázott házban laktam a szüleimmel, a rokonokkal együtt. Újvidék szerb része volt, nem a telep, ahol magyarok éltek. Ma már ez Újvidék központja, de abban az időben is közel volt a központhoz. Újvidék akkor még kisváros volt. A szerb negyedben párhuzamosan megtanultam szerbül is, az utcán, játék közben. A szerbekkel jó viszonyban voltunk, az őslakosok közül mindenki jóban volt mindenkivel, főleg a háború után szorultak egymásra az emberek. Semmi nemzetiségi megkülönböztetést nem éreztem soha, a távozásomig. És nem is azért mentem el Újvidékről, mintha bántottak, kirekesztettek volna, amiért magyar vagyok. Újvidéken nem ez volt a helyzet, öt nemzetiség élt abban a városban. Úgy érzem, meg a hozzám hasonló körülmények között élő emberek is úgy érzik, hogy nekünk jó volt a titói berendezkedés, mert elég sok magyar iskola nyílt, sok elemi iskola volt, tele voltak az osztályok. Ma már teljesen kiürültek, vagy nincsenek... Természetes asszimiláció volt. A nyolcosztályos elemit magyar iskolában, magyarul végeztem. Középiskola csak a magyar gimnázium volt, meg az óvónőképző. Látva a helyzetemet tizennégy-tizenöt éves koromban, amikor befejeztem az elemit – tudva, honnan indultam, hogy sokat éheztem a családommal együtt –, annyi eszem volt, hogy tudjam, ha gimnáziumba megyek, nincs szakma a kezemben. Egyetemre kéne mennem, de pénzt kell keresnem. Nem várhatok a szüleimre, mert láttam, milyen keservesen élnek, mindent megtesznek, hogy egy darab kenyeret tegyenek az asztalra. Négyen voltunk testvérek. Az egyik nővérem meghalt, és ezt a tragédiát anyám soha nem tudta feldolgozni magában. Mindig Rózsikát emlegette, aki meghalt. A másik, nálam hat évvel idősebb nővérem él. Rózsika öt és fél éves volt, amikor meghalt, nem is kellett volna meghalnia. '45-ben, amikor még penicillint, vagyis antibiotikumot nem osztottak a civil lakosságnak, diftériát kapott, és az akkori módszer szerint kilukasztották a torkát. A műtét sikerült, igen ám, de éjszaka tisztogatni kellett volna a nyílást, hogy a gennytől ne fulladjon meg. Akkor is megfulladt volna, ha nem végzik el az életmentő műtétet, mégsem figyeltek oda, és megfulladt. Szőke volt, mi barnák vagyunk, a nővérem is meg én is. Az úgymond váteszi sorsom állítólag akkor kezdődött – nem nagyon emlékszem, csak nagyon homályosan –, amikor kimentünk a temetőbe. Nem tudom, hogy temetés volt-e, de ott volt a rokonság, sokan. Elkezdtem játszani a sírnál, egészen belemerültem, kaparásztam. Rám szóltak, hogy mit látsz, kislányom, mit látsz, Katicám. Én nem tudtam, hogy látnom kellene valamit. Látod a Rózsikát, kérdezik. Akkor én valahogy nem is tudtam hirtelen, mit válaszoljak, de azt mondtam, igen. Erre azt mondták, látja, ő látja a Rózsikát. Éreztem, hogy valami nagyon fontosat kell látnom, csinálnom...

Nagyvizit Ladik Katalinnál

A képekre kattintva kinyílik a galéria – Fotó: Valuska Gábor

JL: Rád bíztak valamit.

Igen, valami nagyon jelentőset, amiért csodáltak a felnőttek. Nem értettem, hogy miért, de valami nagyon nagy dolgot csinálhattam. Ebben az újvidéki, romos, félig lebombázott házban éltünk sokáig. Odaköltöztettek bennünket, fogalmam sincs, hogyan. A város szélén gazdálkodó szerbek laktak, volt egy cséplőgép vagy vető, borona, valami mezőgazdasági gép az udvar végében. Nekem csodálatos élmény volt, azon játszottam, recsegtek-ropogtak a rozsdás alkatrészek, mászkáltam rajta, nyomogattam, ütögettem, egész eksztázisba kerültem, énekeltem és mindenféle hangokat adtam ki, gyönyörűen szórakoztam. Később jártunk egyik házról a másikra a gyerekekkel, színházat csináltam. Csodálatos volt, mindenki élvezte, én ugráltam, muzsikáltam, valamilyen értelemben karmester voltam. Erre azért emlékszem, mert számomra is jelentős volt, és most, hogy visszagondolok, valószínűleg ez volt a multimediális kezdet nálam. Minden gyerek ilyen, de mivel én a mai napig is ezt csinálom, azért gondolom, hogy ennek valami gyerekkori élmény lehetett az alapja.

JL: Ebben a szűk gyerekkori világban kulturális hatásokról beszélhetünk-e? A mesék világa mennyire fonta körbe az életed?

Nem tudtam megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól, ebben sem különböztem a többi gyerektől. Otthon egy darab könyv sem volt. Azt hiszem, volt valami népi kalendárium, az volt egyedül magyar. A nővérem a könyvtárból hozott haza mesekönyvet, magyar népmesékkel. Gyötörtem, hogy olvasson fel nekem. Gyerek voltam, nem tudtam olvasni. Unta nagyon, ezért elhatároztam, hogy megtanulok olvasni, mert nem győzöm őt kivárni. A szüleim nem voltak otthon. Úgy akartam megtanulni olvasni, hogy hallgattam a család egyetlen, varázsszemes rádióját. Nagyon szerettem, a sok nyelv nekem zene volt. Megjegyeztem, hogy melyik nyelvnél hol áll a mutató. Így tanultam meg, hogy Beograd, és tetszett a Brüsszel, mert olyan bonyolult volt.

JL: Jobbat nem is találhattál volna!

A rádióállomások neveiből lassan megtanultam a betűket. Ezzel párhuzamosan az utcán meg cirill betűket lehetett látni. Cifrák voltak, nagyon tetszettek, a zs betű békára hasonlított. Megtanultam a cirill betűket is. És lassan elkezdtem olvasni a meséket. Sokáig kerestem, és megtaláltam, Újvidéken adták ki azt a könyvet, ami az első könyvélményem volt, feledhetetlen. Mivel nagyon szerettem olvasni, olvastam a legszörnyűbb dolgokat is, mindent, aminek tetszett a címe, ponyvát is. Tizenegy éves koromban – most ugrottunk valamennyit – jött az iskolába a rádióból két személy, akik olvasni jól tudó kislányokat meg fiúkat kerestek, és engem jónak találtak. Akkor már írtam verset is. Faggattak, én meg elmondtam egyik kis versemet. A rádió néhány éve már megalakult, akkor épp gyerekszínészeket, gyerekújságírókat kerestek. Beválasztottak a gyerekszínjátszó csoportba tizenegy éves koromban. Még élőben ment az adás, ezért kellett lapról olvasni hibátlanul és szép kiejtéssel. Ez volt a másik nagy hatás, a multikulturális környezet: szerbül, magyarul játszottunk a gyerekekkel, bármilyen nyelven. A korai gyerekkoromban a szerb gyerekekkel jártunk ki a szerb temetőbe, és az ő hagyományaik szerint a sírokra élelmet, süteményt tettek, amit mi, gyerekek, később megettünk. Láttam esőhívó táncosokat, akik mentek az utcán, mi meg kísértük őket, szaladtunk a nyomukban. A rádió ötnyelvű volt. Nem csak magyarul vagy szerbül beszéltek, volt ott szlovák, ruszin, román. Ez a többnyelvűség gyerekkorom óta kísér, és természetes. A rádiós szereplések után igen népszerű lettem. Ez kissé megijesztett. Mindenki az újvidéki rádiót hallgatta. Akkor már a telepen laktunk, és mindenki ismert. Furcsa érzés volt, kötelességszerű. Jó tanuló voltam, példaként állítottak az osztályban, emiatt volt furcsa, azt mondták, szegény lány, népszerű is, meg jól is tanul. Én azért voltam jó tanuló, mert érdekelt. Szerettem tanulni. Más is volt, könnyebb is volt a tananyag a maihoz képest.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

JL: Ebbe minden beletartozott a matematikától kezdve mi minden?

Azt, ami nehezen ment, többet kellett tanulnom. A matekot háromszor annyit kellett, de a nyelvek nagyon érdekeltek, meg a földrajz. A világ! Örökké térképeket rajzoltam magamnak elképzelt országokról. Arról ábrándoztam, hogy majd utazok. Mindent lássak, de engem ne lássanak. Megfigyelő, rejtőzködő voltam: megfigyelem a dolgokat, de engem csak akkor lássanak, ha én akarom. Amikor exponálni akarom magam, akkor rám nézzenek, de egyébként csak figyeljek. A rádió ilyen értelemben kinyitotta előttem a világot. Művelt rendezőkkel találkoztam, sok volt az irodalom. Mesejátékokat játszottunk, ahol megtanultam a hangutánzó hangokat. Vicces dolog kutyát meg macskát alakítani. Úgymond megtanultam ezt a szakmát. Amikor nagyobb lettem, irodalmi műsorokban szerepeltem. Már kiskoromban mondták, hogy színésznő leszek. Szerbül hallottam először azokat a szavakat, hogy színház, színésznő. Fogalmam sem volt, mit jelentenek. Amikor bekerültem a rádióba, akkor jöttem rá, hogy ez a színészet. Akkor már volt elképzelésem, láttam népi táncosokat a téren táncolni. Furcsa volt, hogy a rádióban a testünket nem mutatjuk, csak a hangunkat. Szerb színház volt, magyar színészeket viszont nem láttam a színpadon. Azzal a tudattal nőttem föl, hogy magyar lány vagy fiú csak rádiós színész lehet, mert nincs magyar színház. Amikor később, tizenhét-tizennyolc éves koromban közgazdasági technikumba, középiskolába jártam...

JL: Praktikus döntés volt.

Igen. Színésznő szerettem volna lenni, meg költő, mert közben állandóan írogattam gyerekverseket. Végigjártam a szamárlétrát a versírással. Előbb óvodásoknak, kisiskolásoknak készült újságba írtam, utána jött az Ifjúság, ami a nagyobb gyerekeknek szóló hetilap volt. Publikáltam ezekben, de volt annyi eszem, illetve önkritikám, hogy azt mondjam, nem akarok akármilyen színésznő vagy költő lenni, hanem vagy jó leszek, vagy egy olyan szakmát választok, amiben a középszerűség is elég. Azon kívül a szüleim – különösen édesapám, aki gyári munkás volt egy kőolaj-finomító gyárban, egyszerű fizikai munkás – szerették volna, ha hivatalnok lennék, irodában ülnék, jó dolgom lenne. Csak én szerettem tanulni, a nővérem nem, ő elment kertészetbe, autót mosni, kétkezi munkás lett. Az volt apám álma, hogy ne legyen olyan nehéz sorsunk, mint neki. Én is szerettem volna jó fizetést, ha nem is hivatalnokit. Elvégeztem a középiskolát, és mivel nem szeretek középszerű lenni, kitűnően diplomáztam. Külkereskedelmi szakot végeztem, érdekes volt, mert nyelveket kellett tanulni. Aztán dolgozni kezdtem. A legjobb tanulókat, engem is, kiválasztott egy nagy, komoly, céges befektetésekkel foglalkozó bank. Mentem, ígértek lakást is. Én, aki a matematikával mindig rosszul álltam, fél év után fejből tudtam a hosszú folyószámla-sorokat meg telefonszámokat, valami őrület volt! Az első fizetésemet, ami számomra óriási volt, rögtön háromfelé osztottam. Egyharmadát megtartottam, a másik harmadát a szüleimnek adtam kosztra, meg amire kell – akkor még náluk laktam –, a harmadikat takarékba. A rádióba továbbra is bejártam dolgozni, és folytattam az iskolát is. Híre ment, ígérgették, hogy megnyílik a színiiskola Újvidéken, jelentkezni akartam. Tehát dolgoztam a bankban és a rádióban, tanultam, közben férjhez mentem. És szültem!

JL: Hány éves voltál akkor? Húsz?

Huszonegy, amikor férjhez mentem, huszonkét évesen szültem augusztusban, szeptemberben megnyílt a színiiskola. A gyerekágyból egyenesen odamentem. A munkahelyemet megtartottam, nem is tudom, hogy' csináltam. Otthagytam a közgazdasági főiskolát másodévben. És ott volt a háztartás. Csont és bőr voltam, és beteg, nem gyógyultam ki a szülési bonyodalmakból. Nagyon beteg voltam két évig. De túléltem, itt vagyok.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

JL: A középiskolás évekből néhány pontra még rákérdeznék. Az a legfogékonyabb időszak, mondtad, hogy a költői útnak azt a szakaszát is kimerítetted. Ott már lehetnek megnevezhető hatások, jobban megragadható az írott környezet, nem?

Akkor szinte válaszút elé értem, éreztem, hogy ha belemerülök a közgazdasági szakmába, az egész embert kíván.

JL: Két életed lett?

Igen, úgy éreztem, az írói, művészi életem lesz hiányos. Be akartam iratkozni a gimnáziumba, hogy két középiskolám legyen. Éreztem, hogy hiányosságaim vannak, nincsenek irodalmi alapjaim. Éreztem, hogy nyolc elemi magyarból nem elég, a többi szerbül volt. Senki nem irányított, hogy mit olvassak. Se kicsi koromban, se később, és a közgazdasági iskola eléggé lefoglalt. Nem volt, aki tanácsot adjon, hogy milyen könyveket olvassak, milyen szépirodalmat. Úgy éreztem, teljesen felkészületlenül megyek bele az irodalmi életbe.

JL: Tehát volt egy nagyon erős motiváció, de nem találtad a tárgyaid?

Így van, ezért akartam beiratkozni a gimnáziumba is, hogy valami irányt kapjak. Magamtól csak kapkodtam, és Újvidéken nem is nagyon lehetett magyar könyveket kapni.

JL: És a Fórum?

A Fórum volt az egyetlen támpontom. Az Ifjúság mellékletében, a Képes Ifjúságban láttam írókat, de akárhogy kerestem a könyvtárban, nem találtam a könyveiket. Magyarországra nem mehettem. Maradt nekem a rádió, ahol hallottam egy-egy író létezéséről. Szerb könyveket kaptam, de nem tudtam, kiket kell olvasni. Tájékozatlan voltam, tapogatóztam, azt éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Teljesen műveletlenül akarok írni és bekerülni az irodalomba? Amikor befejeztem a nyolcadik elemit, vagy később, már középiskolásként a rádiós szereplésekért kaptam év végén egy József Attila összes verseskötetet. Rávetettem magam, és éreztem, hogy ez a költészet. Rájöttem, hogy a rímes versek nekem nem mentek, nem az volt az én világom, gátoltak. De kinyílt a költészet világa József Attila verseivel. Tizenöt-tizenhét éves lehettem, amikor eljött Fehér Ferenc író az iskolába. Akkor láttam először írót, kedves ember volt, és fiatal, idősebbnek láttam persze akkor. A végén odamentem hozzá, hogy írok verseket, de nem tudom, hogy jók-e, érdemes-e írnom tovább vagy sem, és odaadtam neki a kis füzetecskémet. Elvitte, aztán küldött egy levelet, véleményezte, nagyon szép sorokat írt. Tanácsot adott, hogy írjak bátran, ne foglalkozzak a megszokott fordulatokkal, hanem spontánul, ahogy érzem. Ilyen értelemben felszabadított. Adjam magamat, és a saját szavaimmal írjak – bizonyára észrevette az irodalmi hatásokat, ahogy egy gyerekbe belesulykolják, hogy mi az irodalom. Ez a levél nekem annyira jelentős volt, megerősítette az önbizalmamat. Állandóan a szövetkabátom zsebében volt, sokszor elolvastam.

NG: Mennyi ideig volt a kabátzsebedben?

Valószínűleg hónapokig. Egyszer nagyon elázott a kabát, és szétment a papír. Elvesztettem a támpontomat, de aztán már magam kerestem másikat. Fehér az Ifjúság rovatvezetője volt. Egy darabig nem mertem írni, amíg úgy éreztem, hogy nem vagyok rá méltó.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

JL: Volt társaságod, vagy teljesen egyedül voltál ebben?

Mindig egyedül voltam. Az az igazság, hogy postán küldtem be a verseimet, soha nem mentem be. Félénk voltam, gátlásos. Elküldtem neki a verset, és közölte. A Symposion mellékletében, tizenhét éves koromban találkoztam Tolnai Ottó verseivel. Így is lehet írni? Habár én másképp írtam, de formailag ennyire szabadon is lehet írni... Akkor nyílt meg előttem a világ. Feladtam magamnak, hogy inkább a saját világomat alkossam meg. Akkor már bementem párszor az újság szerkesztőségébe, hallottam, hogy röpködnek az írónevek. Kölcsönkértem, és Fehér Ferenc lakásából hozzájutottam egy-két könyvhöz. Aztán megint szünet, családi megterheltség miatt húszéves koromig megint nem írtam. Volt ez a lökés tizenhét-tizennyolc éves koromban, de aztán elvégeztem a középiskolát, jött a tisztviselői munka, és a költészet abbamaradt.

JL: És a rádiós színészi munka?

Az maradt. A költészetnek egyrészt alkotói válság miatt lett vége, másrészt tizennyolc éves koromban lett az első udvarlóm, a fiúm, aki nagy hülyeségnek tartotta a költészetet, meg a színjátszást is, azt mondta, kurva lesz belőlem. Mert minden színésznő kurva. És a költészet különben is hülyeség. Nagyon jó az hivatalnoki meg közgazdasági dolog, az igen! Úgy gondolta, rossz útra térek, ha színésznő leszek. Életem álma volt a színészet... Igaz, hogy a telepi Petőfi Sándor Művelődési Központban ismerkedtünk meg, ahol én amatőrként játszottam. Az első nagy szerepem Sarkadi Imre Elveszett paradicsomában volt. Aztán elment katonának két évre, nekem meg továbbra is ott volt a közgazdasági technikum, majdnem két évig dolgoztam banktisztviselőként. Meg is látogattam, de másfél év után úgy éreztem, hogy ez mégsem az én életem. Választanom kellett, mert a rádióba felvettek volna állandó státuszba, hiszen akkor már bizonyítottam gyerekszínészként.

JL: Ezzel a hagyományos, tisztviselői életeddel szembe feszült a színészi életed, nem pedig a költői, ugye? Ha csak a költészet lett volna, ami egy introvertált tevékenység, az még beilleszthető lett volna abba az életbe.

Így van. A rádiós színészet pénzkereső szakma volt, feleakkora fizetéssel, de ezt választottam. Tizenkilenc éves korom után úgy éreztem, hogy ki akar valami robbanni belőlem. Ha már szakítottam a biztos, jól fizető állással, akkor gyökeresen kell változtatni, művésznek kell lennem. Hülyének tartottak a rádióban a színészek, volt egy jól fizető állásom, továbbra is bejárhattam volna játszani, ugyanúgy, mint eddig. Tudták, hogy honnan jöttem. Miért akarok olyan kicsi fizetésért a rádióba menni? Iskolázatlan emberek voltak, akkoriban nem volt sehol színészi képzés. Az lett volna az első színészképzés, ahova én jártam. Művelődési házakból összeszedett, aránylag tehetséges emberek voltak, volt köztük szabó, mészáros, mindenféle rendes, tisztességes ember. Jó volt, úri dolog volt játszani.

NG: Miket olvastatok fel a rádióban?

Rengeteg irodalmi műsor, hangjáték volt, gyerekeknek mesejáték, csupa jó irodalom. Úgy döntöttem, hogy szakmát és életet változtatok. Húszéves koromban, '62-ben, emlékszem, egész nyáron nem dolgoztam, mert azt mondták, csak októberben vesznek fel. Munka nélkül voltam, de volt megtakarított pénzem. Három hónap alatt elkezdtem kiírni magamból mindent. Az első hosszú verseim akkor írtam.

NG: Felszakadt...

Igen, felszakadt, feltört belőlem minden. Rávetettem magam az olvasmányokra, Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt olvastam. A három hónap azzal telt, hogy kirobbantam íróilag. Akkor két helyen publikáltunk: a Hídban, az volt a komoly irodalmi lap, és a Symposionban. Rögtön megéreztem, hogy ez a társaság, ez a stílus, a Symposion az – majdnem annyi idősek voltak, mint én –, ami a temperamentumomnak megfelel. Tudtam, hogy nagyon sokat kell olvasnom még, de segítettek. Állandó pénzhiányban szenvedtek, ezért eladták a könyveiket nekem, akinek a banktisztviselői fizetéséből még futotta rá. Így jutottam jó könyvekhez, így művelődtem, de még akkor is úgy éreztem, hogy az alapok hiányoztak. Örökös kisebbrendűségi érzésem volt. Engem hasonlítottak Rimbaud-hoz, Baudelaire-hez is. Lehet, hogy olvastam őket antológiában, de fogalmam sem volt, hogy melyik melyik. Én csak a verseket éreztem, nem kötöttem őket névhez. Lehettek ilyen hatások, de nem voltam tudatos, beszívtam mindent, ami hozzám közel állt. Így szedtem magamra, így tájékozódtam.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

NG: És akkor jött a színművészeti...

Párhuzamosan elvégeztem a kétéves színművészetit. Az is szerb nyelvű volt. Voltak magyaróráink, aki akart, eljárt. Persze, hogy én is eljártam! Elvégeztem a nagy családi megterhelés közepette, '66-ban. Nem is tudom, hogy bírtam egyszerre. Úgy írtam, hogy ami felgyülemlett, azt gyorsan, rögtön lejegyeztem, ha volt tíz percem vagy félórám. Már az irodában, a bankban is írtam, a fiókban volt papír.

JL: Tudták rólad a munkahelyeden, ismerték a munkáidat?

Nem ismerték, nem tudtak semmit. A bankban '61. szeptember 1-től dolgoztam, egészen '63 márciusáig. Azon a tavaszon döntöttem. Az igazgató könyörgött, kérdezte, hogy miért, hiszen ott voltam azok listáján, akik lakást kaphatnak.

JL: Tehát akkor is írtál verseket, de még nem jelentek meg?

Persze, írtam verseket, de nem publikáltam. Amikor márciusban munkanélküli lettem, mert októberre ígérték, hogy felvesznek a rádióba, elmentem a tengerre. Egyedül.

JL: Először?

Nem. Először a rádiósok vittek meg a Vöröskereszt. Ez jutalomüdülés volt Porečben az alultáplált gyerekek számára, tizenöt éves koromban. Húszévesen meg ráböktem a térképen a legelhagyatottabb falura a montenegrói tengerparton. Leellenőriztem, hogy oda hajó csak hetente egyszer jár, hogy még véletlenül se menjek városba, csak szikla legyen, tenger és a görög költők antológiája. Akkor írtam a Molunati elégiát, mert Molunatnak hívták a falut. Végighajóztam a tengerparton, és beazonosítottam, hogy egy ilyen hely kell. Hatalmas hullámok voltak, furcsa fekete sziklák, mint a szörnyek. Valahol, egy nagyobb városban kiszálltam, és megtudakoltam, hogyan lehet oda eljutni. Egy busszal lehetett elérni a főúton, majd gyalogolni lefelé a faluhoz. A hajó hetente csak egyszer ment, de nem állt meg a faluban, csak a közeli városban. Ebben a faluban töltöttem egy hetet, néhány ház volt csupán, és egyetlenegy bolt, ahol szardíniakonzervet vettem, meg orosz teát. Egy hajóskapitány házában laktam, aki valahol hajózott, az egyik szobáját adták ki nekem, ami tele volt személyes holmikkal. Szedret is ettem, mert tele volt szederrel a környék.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

NG: Honnan jön a tengerhez való vonzalmad?

Minden magyar kívánja a vizet, egy kiszáradt tenger alján vagyunk. Elérhetetlen! És nemcsak vizet kívánunk, hanem szigetet is. Úgy kívánja az ember, hogy ha elmegy a tengerre, a természettel akar egyesülni. Nálam legalábbis így van, de gondolom, másoknál is.

NG: Sikerült a tengernél élők életével azonosulni?

Inkább a szigetlakókéval. Az elszigeteltség vonzott, a mikrovilág. A lakásomból is mindig egy kis mikrovilágot alakítok ki, bárhova is költözöm. A szigetlakó kiszolgáltatottsága áll hozzám közel. Azért érzem otthon magam a nagyvárosban is, mert itt is szigetlakóként élek. Itt nem a tenger az őselem, hanem a város. Őslevesnek nevezném ezt a városi hangulatot. A nagyvárosban lehet az ember magányos. A szigeten meg főleg, de ott látja az égtájakat is. Az a hátránya a nagyvárosnak, hogy nem látom az égtájakat, vagy meg kell találnom a pontot, ahonnan látom. A síksági embernek ez az alapélménye. Nagyon sokat gyalogoltam Újvidéken, amíg az iskolába eljutottam. Mindig tudtam, merre van észak, dél, az a kis versike kísért mindig, mondogattam magamban, és szerettem tájékozódni a csillagok alapján. Természeti lénynek éreztem magam, és nem tudtam volna elképzelni az életemet víz nélkül. Fóbiás lennék, ha olyan helyre kellene költöznöm, ahol nincs víz. Tehát nagyon kerültem azt a lakóhelyet, azt a várost, ahol nincs víz. Ha magányra vágytam gyerekkoromban, kibicikliztem a Duna-partra. A Duna közelében éltünk. Ezért is vonzódom a vízhez. Talán a változékonysága miatt, meg az áttetszősége, a transzparenciája miatt. Ezért vonzódom az üveghez, az üvegművészethez is. Valami áttetsző, de mégis anyag, mégis létezik. A levegő is ilyen.

JL: Elhangzott a magány szó. Nagyon érdekelne, hogy ennek a szónak és tapasztalatnak milyen a fényköre. Azt hiszem, a színpadi fellépésekre, performance-okra a nyilvános magány kifejezést használod több helyen is. Most az áttekinthetőségről, átláthatóságról is beszélsz, ezért érdekelne, hogy amikor nyilvánossá teszed magad – ez most élettörténetileg is beépíthető a beszélgetésbe, de majd kötjük eseményekhez is –, akkor mi az az ambíció, ami a nyilvánosság felé visz, miközben ebben a fordulatban mégis van valami feloldhatatlan. Ez a magány nincs feloldva. Megmutatva van valami, és ebben van egy ellentmondás, ami nem terméketlen, hanem jó élmény, serkentő. Erről beszélj egy picit!

Nagyon jó észrevétel, és pontosan azt az ellentétet feszegeted, amit én is feszegetek az életemben és a tevékenységemben. Amennyit én engedek mutatni magamból, az egy racionális döntés, de spontán vágy is. Ott van az a szemérmes határ, hogy ezt már nem mutatom. A feltöltődés miatt fontos nekem úgymond a magány.

JL: A privát magányról beszélünk?

Nem csak arról. Mondhatnám a meditálást, ha nem is ezzel a szóval. Ahhoz, hogy átgondoljak valamit, az kell, hogy önmagam legyek. Nem is kell mindig egyedül lennem, de napi félóra kell a lelki higiéniához, hogy magammal foglalkozzak. Nem bírom elviselni a napi többszöri telefonálást. Ha például csak a színjátszás lenne az életem, abba beleőrülnék, mert nem volna időm kitisztulni, és kilökni magamból az idegen élményeket, mások életét, amit átvesz az ember empatikusan. Kifáraszt, ha folyamatosan, hosszabb ideig játszom, főleg színházban. Ezért van az, hogy el kell vonulnom, hogy feltöltődjek. Ha viszont sokáig nem játszom, nem vagyok nyilvánosság előtt és nem mutatom ki magam, akkor az extrovertált énem lázadozik, hogy most már muszáj kiadnom valamit, ami bennem van. Amikor sokáig játszom színházban, és nincs időm, akkor az író lázadozik, hogy saját magát kellene megírni, megmutatni.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

JL: Érdemes tenni egy distinkciót, amikor a színházról beszélsz. A te munkásságodat azokkal az avantgarde kategóriákkal leírható események jellemzik, mint a happening vagy a performance. Mindkét szemléletnek az volt az ambíciója, hogy a színházi konszenzust felmondja, és kilépjen egy más térbe és időbe. Innentől kezdve a játszásnak és személyiségnek is más a szerepe. Ez is egy ellentmondásos megfogalmazás, mert a szerep a performance-on vagy happeningen belül teljesen más pozíciók irányába tolódik el. Tehát amikor ezekről beszélünk, azt gondolom, az anyag, amivel dolgozol, teljesen más, nem egy partitúrából kell dolgozni. A magánynak ez a minősége, a nyilvánosság elé vitt transzparens ambíciójú személyiség hol adódik össze, hol mutatkoznak az ellentmondások a te saját személyes komfortod szempontjából? Mi elégül ki, és mi vonul aztán vissza?

Ha az elejétől nézem, a problémák elsősorban a hagyományos szerepekre vonatkoztak, azokban kifáradtam. A rádióban és a színházban is sokáig voltam hagyományos színésznői státuszban, és párhuzamosan írtam. De ahhoz ki kellett ürülnöm. Igen ám, de a hagyományos színházi szerepkörben nem tudtam megmutatni azt, amit a költészetben igényeltem, hogy a költészet vizuális, hangzó és gesztuális is legyen. Már a 60-as évek végén felvetődött, hogy igenis multimediálisnak képzelem el a költészetet. '62-ben a generációmmal, a Symposionnal kezdtünk költői esteket tartani, elutaztunk gimnáziumokba. Akkor én ezt a költészetet már előadtam, de úgy éreztem, nem elég, hogy időnként előadok. Mivel a rádiós munkámban nem volt alkalmam a testemmel kifejezni valamit, egyes versek már szándékosan úgy íródtak, hogy elő tudjam adni őket, és bizonyos értelemben önálló estben gondolkodtam, ahol a testemet is használhatom. Mivel ezek a felolvasóestek nem voltak olyan gyakoriak, hogy ott megmutathassam magam, és ott voltak még négyen mellettem. Olyasmiben gondolkodtam, mint a színészek, akik irodalmi válogatást adtak elő. Kitaláltam, hogy a magamét adom elő, természetesen voltak benne hagyományos versek, hangköltészet, ilyesmi, és ez minden értelemben bővült. Akkor jöttem rá, hogy ez megint egy teljes életet kíván, kifacsar, és nem is tudom megismételni, mert az akkori állapotomat tükrözi, hogy aznap este hogy érzem magam, milyen a helyszín. Volt forgatókönyve, dramaturgiája, mégis az életem előző hónapjait sűrítettem egy estbe bele. Utána hogyan tovább? Megint töltődtem, megint felgyülemlett valami, amit nem tudtam sem a hagyományos színjátszásban, sem a költészetben kiteljesíteni. Olyan, mint a szülés. A performance-okban ismétlődnek bizonyos mozzanatok, áthozok valamit, amit az előzőben nem tudtam megvalósítani. Bizonyos motívumok vagy kellékek, mert használtam maszkot, bizonyos értelemben jelmezt. Ha ugyanazt a ruhát húztam fel, az támpont volt. És jelkép. Nagyon megválogattam, hogy milyen jelképeket használok. Ezért vonzódtam a rituálékhoz, mert mégis van egy keret, és minél szigorúbb, hagyományosabb, annál keményebben tudom feszíteni a határait. A rituálé nem szabad olyan értelemben, mint a happening, hogy bárki belesétálhat, hanem védve vagyok, van koncepció, de abban feszülhetek, azt tágíthatom. Ezért vannak a pszeudo- vagy álmeséim, amelyek mintha mesék lennének, amik mesének néznek ki, a címük olyan, vagy mesékre jellemző motívumokat tartalmaznak. Mesék a hétfejű varrógépről az egyik kötetem címe. Mindegyik performance-nak van egy története. Ha a Teslát veszem, van egy története, alapmotívuma. Vagy az Alice című performance-om, ami állandóan változik. Az átlépés, a transzparencia, amiről beszéltünk: melyik gyereket ne inspirálná a tükör? Az egész alkímia... Lewis Carroll mindent tudott az alkímiáról. Felnőtt voltam, amikor találkoztam ezzel az olvasmánnyal, és úgy éreztem, hogy bele van sűrítve minden, ami egy költőt vagy művészt motivál. Ezért találom kimeríthetetlen forrásnak, mert benne van a térkép, az utazás, azok a lények, a macska, ami eltűnik, és a levegőben csak egy száj marad. Ez valami fantasztikus! Persze a tudomány azóta fejlődött, de ott megtaláltam mindent, ami egyébként is foglalkoztatott. A dimenzióváltás. Ez a népszerű tudomány engem is elért, és a távol-keleti filozófiában is megvan mindaz, ami érdekel, amennyit a tudományból meg tudok érteni, és ami költőként foglalkoztat. Ehhez nem kell szakembernek lenni. Arról, hogy a víznek van-e emlékezete... költőként azt írok, amit akarok. Miért ne lenne a víznek emlékezete? Vagy amikor az állatvilág szemszögéből írok, a Fűketrec című kötetemben mintha az állatok, élőlények szemszögéből írnám a verseket. Ugyanaz a kettősség, ami Lewis Carrollnál is megvan, amikor valaki átmegy egy másik világba, aztán visszajön. Vagy ne jöjjön vissza inkább? Ez a kérdés foglalkoztat.

Folytatjuk!

 


Jánossy Lajos – Nagy Gabriella – Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.