hirdetés

Ladik Katalin: Az egész alkímia... II.

2017. november 25.

Mindenki politizált vagy lapult. Alakultak magyar pártok, de ők is átvették a gyűlölködést. Azt mondtam, legalább a fiamhoz legyek közelebb. Nem tudtam, hogy itt Magyarországon mit kezdek az életemmel, csak el akartam menekülni abból a gyűlöletből. – Ladik Katalinnal készült nagyvizit-interjúnk II. részét olvashatják.

hirdetés

NG: Amikor elkezdtél performance-okat csinálni, voltak-e bármiféle mintáid, inspiráló művészi előadások, performance-ok, színház?

A 60-as évek végén kezdtem el, mintám nem volt, viszont Belgrádban láttam egy nemzetközi színházi fesztiválon hasonlót. Akkor már elkezdtem az előadói esteket, de nem neveztem performance-nak, nem is ismertem ezt a szót. Szerb nyelven zajlottak, imitt-amott néhánynak címe is. Például A doboz negyedik dimenziója. Ezt Szlovéniában adtam elő. Valójában '70-ben törtem be a jugoszláv köztudatba, de előzőleg a hangköltészetem már eléggé ismert volt, a belgrádi rádióban is ment, a harmadik csatornán 1969-ben, ami olyan volt, mint a Bartók rádió. Le is fordították szerbre a verseimet, és költőként elkezdtem létezni. A meghívásaim elsősorban Jugoszlávia területére vonatkoztak. Belgrádban a nemzetközi BITEF színházi fesztiválon amerikai utcaszínházak vendégszerepelését láttam, amire azt gondoltam, nekem is ilyen elképzeléseim vannak a színházról. A saját akaratomból, ízlésem szerint állítottam össze a műsoromat, tőlük pedig bátorságot kaptam. Nem az akkori amerikai fogyasztói társadalom szintjén, hanem a szegény művészet stílusában. Láttam, hogy csak akkor lehetek jó és egyedi, ha abból merítek, amiben élek. Rájöttem, hogy miért ne, Újvidéken, ötnyelvű környezetben élek, ott van körülöttem az élő szerb népi folklór... Nem magyar népdalokat hallottam, hanem szerbeket, szerb siratókat a temetőben. Persze tudatosan elkezdtem hallgatni magyar népzenét is, mert a férjemmel, Király Ernővel, aki zeneszerző, folklorista népdalgyűjtő is volt, eljártam falvakba. Én a szöveget jegyeztem le, ő pedig felvette és lejegyezte a zenét. Megtanultam, hogyan kell autentikusan lejegyezni, még Kodályhoz is feljöttünk Pestre tanácsért, mutattam neki, hogyan jegyzem le, és meg volt elégedve. Engem ez érdekelt. Amikor színiiskolába jártam, minden színész más akcentussal, más tájszólással beszélt, és mindenhol dolgozott egy nyelvi lektor is velünk. A rádióban, Újvidéken volt egy csodálatos nyelvi lektorunk, Ágoston Mihály tanár úr. Elhozták Pestről a Fischer tanár urat is, hogy foglalkozzon velünk. Képeztek bennünket. Ahogy nekünk érdekes volt az amerikai, fogyasztói társadalmi kultúra, rájöttem, hogy velük nem versenyezhetek semmilyen értelemben, csak azzal, ha autentikus vagyok. A népi motívumokkal, a népi hangszerekkel külföldön csak bátrabb leszek. Azon kívül a 60-as, 70-es években elindult a női emancipációs mozgalom, a szexuális forradalom. Mi lehet nagyobb botrány, mint hogy a költő vetkőzik? Ki a fene figyel egy színésznőre, aki vetkőzik? Az évek múltak, huszonnyolc éves lettem, és még mindig nem fedeztek fel színésznőként. Hát akkor majd felfedeztetem magamat, gondoltam én. Költőként már ismertek. Hagyományos színésznő már nem leszek, ezért kitaláltam a saját műfajomat. A saját verseimet adom elő a magam módján, és beindítottam ezt a dolgot. Belgrádba nem magamtól mentem, ők hívtak. Adtam egy interjút, és felfigyeltek rám. A BITEF művészeti igazgatója Jovan Ćirilov volt, Mira Trailović az igazgatónő, és rögtön meghívtak. Blöfföltem, mert még nem adtam elő, amit bejelentettem. Csak szerettem volna előadni. Kérték, hogy mutassam meg nekik. Életemben akkor vetkőztem le először. Azt hittem, szégyenemben elsüllyedek, de ez olyan dolog, hogy vagy most, vagy soha. Csak ők voltak ott, meg egy technikus. Az a szerencse, hogy rövidlátó vagyok, és levettem a szemüvegemet. Nagyon tetszett nekik, azt mondták, mehet egész januárban, a pinceszínházban éppen ideális. Azt hiszem, háromszor adtam elő januárban. Ez volt az előadói estem, akkor még nem is tudtuk, hogyan nevezzük. Utána elkezdődött a jugoszláviai turné. A versek egy részét szerbül mondtam, az archaikusabbakat magyarul, ahol énekbeszéd volt. Nagyon tetszett a szerbeknek, annyira vad és egzotikus volt. A siratóénekeket, sámánjellegűeket mindig magyarul adtam elő. Ez év tavaszán meghívott Balaskó Jenő költő egy közös irodalmi felolvasóestre Budapestre.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

A képekre kattintva kinyílik a galéria – Fotó: Valuska Gábor

JL: Akkor már ismerted a Balaskót?

Ismertem, ugyanis '68-ban a Szentjóbyval, Erdély Miklóssal volt egy happeningünk Szentendrén, a Duna-parton.

JL: Az instrukciós?

Igen, a levelezéses. '68-ban elkezdtünk levelezni, és május elsején megtartottuk a happeninget.

JL: Tehát a levelezés készítette elő a performance-ot?

Nem tudtuk még, hogy mi lesz belőle.

NG: Miről leveleztetek?

Szerintem a művészetről. Bármiről. Nagyon érdekes volt, hogy a magánéletem miatt – akkor még férjnél voltam, az első férjemnél – mindig a rádió címére kézbesítették a leveleket, mert azt adtam meg. Olyan levelek is voltak, hogy Ladik Katalin, Jugoszlávia, de megtaláltak. Rengeteg levelet elkoboztak, nem kaptam meg őket, a magyarok lefoglalták, olyan provokatívak voltak, már a külsejük is.

JL: Miért, hogy néztek ki?

Mindenféle dolog kilógott belőlük meg rájuk volt aggatva. Mail-art volt. Fantasztikusak voltak a borítékok! A magyarok minden levelet átnéztek. Hónapokig leveleztünk intenzíven a Szentjóbyval, és már szerettünk volna találkozni. Előtte nem ismertük egymást, fotót sem láttunk a másikról.

JL: Akkor hogyan tudtatok egymásról?

Ő tudott rólam, a Symposion szerkesztőségébe írt nekem először. Azelőtt nem volt közöm a happeninghez. Engem választott partnerül. Kitalálta a titokzatos módot, hogy hogyan találkozzunk. Erdély Miklós nevét is ismertem, mert sokat emlegette a leveleiben, de előtte nem sok közöm volt a magyarországi művészekhez. Volt egy-két családi látogatásunk a férjem öccséhez, aki Budapesten élt. Mondtam a férjemnek, hogy itt van ez a meghívás. Nagy családi probléma keletkezett belőle. Megint döntés elé állítottak, ahogy az első fiú is, aki katona volt, hogy vagy hivatalnok maradok, vagy művész. Ha engem valaki egy ilyen döntés elé állít, akkor nyilván a művészetet választom. Itt is úgy éreztem, hogy most is többről van szó, mint hogy elmegyek vagy nem megyek. Válóperrel fenyegetőzött.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

JL: Mondhatjuk, hogy ez szimpla féltékenység volt?

Nem, ez zsarnokság. Féltékenységre soha nem adtam okot. Csak egyszerű zsarnokság. Ezt tapasztaltam már máskor is. Uralkodás...

JL: Az ellenőrzés vágya.

Igen, erről volt szó. Válással fenyegetőzött, és akkor én persze hogy beleegyeztem, dacból is. Ha ez az ára, ha engem béklyóznak, akkor dacból ellentmondok. Úgy éreztem, hogy ez egy másfajta szellemi, kulturális légkör, mint amivel a Symposionnál találkoztam, és ezt is meg akartam ismerni. Ott irodalomközpontú volt a dolog, ismertem, jól éreztem magam benne, de ebben a multimediális légkörben egyedül voltam. Inspiráltak Szentjóby levelei, úgy éreztem, ez kell, így tudok még jobban kiteljesedni. Itt is azt éreztem, mint amikor bekerültem az irodalmi életbe, hogy ez az. Ez a döntés volt számomra fontos. Nem zárhatom el magam, illetve elzárhatom, de egész életemben bánnám. Itt az alkalom, hogy megismerjek egy kultúrát, az avantgarde-ot, ami érdekel. Azért jártam el Belgrádba is színházi fesztiválokat nézni, mert érdekelt, és úgy éreztem, otthon vagyok. Sőt még a szerbek is mondták, hogy hát a mi Katalinunk is ezt csinálja!

JL: Mi volt, amikor átjöttél Budapestre?

Válóper lett a vége. A férjemmel közös lakásban kötve voltam, nem volt hova mennem. A budapesti, illetve a szentendrei happeningről csupán szubjektív érzéseim vannak, a reális eseményt Szentjóby írta le utólag egy folyóiratban. Amikor publikálta, akkor tudtam meg, hogy is volt, vagy hogyan kellett volna, hogy legyen. Ugyanis sok hiba csúszott a számításukba.

JL: Rád épült ez a performance, és ők instruáltak?

Tamás leírta nekem, hogy a Béke szálloda recepcióján le van foglalva egy szoba, és másnap reggel jön valaki, akinek kutyája van. A kutya gazdája ad egy cédulát, és követnem kell őt. Ilyen utasítás volt a levélben. Megérkeztem a Keletibe, hatalmas árok, gödör...

JL: Akkor építették a metrót.

Az egész tér fel volt túrva, iszonyatos gödör volt, apokaliptikus kép fogadott. Hova hívnak engem? Hogy lehet a hotelhez jutni? Ott vagyok, és mégsem tudok odajutni. Ezt már jelképesnek, erőpróbának éreztem, nagy akadályokat kell leküzdenem, hogy létezzek. Aztán elfoglaltam a szobát, és egyszer csak hív a portás, hogy vár engem valaki. Nézem, hogy ki keres, ez tévedés lehet, nekem csak reggel kell lemenni. Valaki jött, bemutatkozott, Erdély Miklós. A nevét már ismertem. Átmentünk valami sörözőbe a közelben, beszélgettünk, minden rendben volt. Reggel tényleg úgy volt, ahogy Tamás mondta, jött valaki egy kutyával, beültem az autóba, senki nem szólt semmit, ez volt az utasítás. Május elseje, mit ad isten, nem lehet közlekedni, forgalmi dugó, ez meg az. De nemcsak az, hanem defekt is volt.

JL: Az sem tudtad, mi a tervezett és mi a véletlen.

Nem tudtam, én csak átadtam magam. Történtek a dolgok, mentünk, mentünk, fogalmam sem volt, hol van Szentendre. Én szemüveges voltam, meg vagyok, volt egy időszak, amikor kontaktlencsére váltottam, de akkor szemüvegben voltam. Elsötétített, árnyékolt szemüvegem volt. Leparkoltunk, erdős, ligetszerű, zsombékos helynél álltunk meg. Láttam, hogy emberek állnak, felnőttek, és éreztem, hogy ránk várnak. Akkor én most itt találkozni fogok a Szentjóbyval, mert arról volt szó, hogy találka lesz. Láttam, hogy furán viselkednek, kattognak a fényképezőgépek, és nem jönnek oda hozzám. Az is elment, aki elhozott ide. Színészként megéreztem, hogy itt most főszereplő leszek. Mindenki engem nézett, és akkor én elkezdtem irányítani a sorsomat, de hogy jobban érezzem, levettem a szemüvegemet, hogy ne lássak, csak érezzek. Bőrszerelésem volt, bőrszoknya, bőrkabátka. Megindultam valamerre ösztönösen, mert láttam valami csillogást. Akkor látom, hogy az víz, de csak akkor tudtam meg, hogy folyó, amikor egész közel mentem hozzá. Láttam, hogy mintha ugyanaz a férfi lenne ott, akivel éjszaka találkoztam, de nem voltam benne biztos. Korbácsolja magát, fehér lepel volt rajta alul, felül meztelen. Egy nő előtte a lábával, vagy a kezével csinál valamit. Rituálénak tűnt. Gondoltam, hogy ez nem lehet a Szentjóby, hiszen este bemutatkozott. Félprofilból láttam csak. Fényképeztek, továbbmentem a vízpartra, egy enyhe emelkedőn. A magas fűben látok megint csillogni valamit. Odamegyek, és egy hosszúkás valamit látok. Sejtettem, hogy egy emberi test alufóliába csomagolva. Most mit kell nekem itt csinálni? Úgy éreztem, nekem ki kell bontani ezt a hosszúkás csomagot. Szerencsére a fejénél kezdtem – tudtam meg a Szentjóbytól. Órák hosszat ott volt, melege volt, és fuldokolt.

NG: Várta, hogy megtaláld...

Igen, az volt a feladatom, hogy kibontsam.

NG: És ha az ösztöneid nem jó felé visznek?

Akkor az egész nem sikerült volna... A többit ő leírta. Egy gyönyörű szép, mesebeli szőke herceg volt!

JL: Maga Szentjóby volt becsomagolva?

Igen, mint utólag megtudtam. Nemesi fehér arc, hosszú, szőke haj. Mondom, ez egy mese, ez egy álom. Mint a Csipkerózsika, csak fiúban. És elővett egy szardíniásdobozt, halkonzervet, és azt mondta, megyünk. Kérdeztem, hogy hova. Azt mondta, Szentendrére. Ő a valós részét írta le, én a személyes érzésemet, de arra, hogy kutya meg autó, arra emlékszem. Tamás nem tudhatta, hogy én hogy éreztem magam, csak annyit, hogy ő szenvedett, mi meg késtünk. Amikor elkezdtünk beszélgetni a Tamással, megtudta, hogy találkoztam Erdély Miklóssal. Ebből aztán iszonyú veszekedés lett közöttük, mert a Miklós megszegte a szabályt. Neki nem szabadott volna előtte megismerni engem. Olyan volt, mintha megszentségtelenített volna valakit, elvette volna a szüzességét. Itt arról volt szó, hogy mindenki szűz, és Szentjóbynak van joga engem először megismerni. Ez egy iszonyú, életen át tartó harag volt közöttük, amiről én később értesültem.

JL: És tulajdonképpen ez volt a bevezetés a korabeli magyar kultúrába, amire te kíváncsi voltál.

Így van.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

JL: A Balaskótól indultunk, hogy őt hogy ismerted meg.

Onnantól kezdve gyakrabban eljártam. Szétkürtölték előtte, hogy jön a Ladik Kati, és valamelyik sörözőbe beültünk, Erzsébet vagy Kárpátia. Sokan voltak, nem tudtam, hogy ki kicsoda. Akkor, azt hiszem, ők nem voltak nagyon jó viszonyban. Mentünk lakásokra is, ahol a Balaskó szépen a háttérbe vonult, de minden rendben volt, vele is beszéltem, és ilyen értelemben fegyverszünet volt. Ha jöttem, akkor összejöttek az emberek. Később a Moldován Domokosékat is megismertem, illetve ő vette fel a kapcsolatot velem. A lényeg az, hogy mindenki összejött miattam. Ők a maguk kis csatáit megvívták máskor.

JL: Amikor itt voltál, az a társasági helyzeteken túl mit jelentett? Ott voltál bizonyos eseményeken, nézted, láttad, vagy te is hoztál már ide saját mutatványokat?

Meghívtak két helyre, szobaszínházba. Az FMK-ba, meg a Stúdió K-ba hívott a Fodor Tamás.

JL: Téged milyen hatások értek?

Volt alkalom, amikor elkaptam filmvetítéseket, az Erdély és Szentjóby filmvetítéseit a Ganz-Mávagban.

JL: Ott a Hajas is vezetett filmklubot.

Igen, igen. Én nem tudtam időzíteni, amikor tudtam, akkor jöttem. Nem sokat láttam. Amikor Molnár Gergelynek lett volna koncertje, de betiltották, akkor is már gyülekeztünk. Így ismertem meg őket is. Még komolyabb kapcsolat is kialakult, mert a barátnőjével vagy élettársával vagy feleségével, a Katival át szerettek volna jönni, hogy Jugoszlávián keresztül kijussanak. Nem tudom, hogy beszélhetek-e már erről... Nálam lakott Kati egy jó ideig, ott ült a kofferen szegénykém, és minden pillanatban várta a hívást, hogy mikor indulhat. Így sikerült neki kijutni Kanadába. Molnár Gergelyékkel úgy találkoztam Párizsban, '80-ban, hogy akkor már hívtak nemzetközi hangköltészeti meg performance-fesztiválokra, ők pedig már akkor kint voltak. A Hajas-kiállítás anyagát a 70-es években vittem ki Hollandiába, Franciaországban volt egy fogadás, odajöttek hozzám hárman, utólag tudtam meg, hogy az egyik Najmányi volt, a másik Molnár Gergely, akkor csak őt ismertem, a harmadikra nem emlékszem. Három vézna fiúcska. Szépen bemutatkoztak, és amikor mentünk ki, vették elő a kabátjukból a whiskys üvegeket. Én az ismerőseimként vezettem be őket a fogadásra. Utána megmutatták a kis manzárdlakásukat. Mit ad isten, évtizedekkel később találkozom Najmányival Magyarországon. Nem tudtam azonosítani, máshogy nézett ki. Azóta jó barátságban vagyunk, megtudtam, mi mindent csinált, meg csinál azóta is. Nehéz volt neki Magyarországon... Ki tudja, hány kézirata van. Ez 2007-ben lehetett, mert akkor jelent meg az első regényem. Sikerült neki is kiadni a könyveit. Ez az utólagos betekintés a magyar avantgarde-ba Majmányi révén sokat segített nekem.

JL: Tehát voltak élményeid, de nem volt hozzá reflexiód.

Igen, és Nyajmányi kinyitotta ezeket. Írta a darabjait, és foglalkoztatott, szerepeltem bennük. Csodálatos performance-színház, amit szerettem, úgyhogy örülök, és nagyon tisztelem.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

JL: A performance-nak ugye van egy megírt része, egy kerete, aztán amikor bekerül egy konkrét térbe és időbe, akkor jön az asszociációk sorozata és a személy médium-jellege vagy egy archaikus világ, ami működésbe lép, ha jól gondolom. Tehát egyszerre van ebben a műfajban egy erőteljesen a modern kultúrát meghatározó, ugyanakkor premodern vonás, ami visszanyúlik valami ősihez. Hogyan tudod működésbe léptetni azokat a fantáziáidat, intuícióidat, amikről sejted, hogy felszabadítanak valamit a színpadon, miközben ez egy tudatos tervezés? Tehát itt is van egy ellentmondás, ami a tervezettség és a jelenlét eruptív és mediatív volta között fennáll. Egyébként ez a verseidet is meghatározza, sok színpadi jelenlétet látok bennük. Pilinszkynek voltak olyan versei, amikor Wilsont próbálta megragadni, ezt sok tekintetben más, erőteljesebb színekben nálad is látom.

Szerintem ez magának az alkotói folyamatnak a lényege, amire kíváncsi vagyok. Igaz, hogy tervezem, de ez olyan laboratóriumi kísérlet, mint amikor tudom, hogy két vegyület reakcióba fog lépni, de nem tudom, lesz-e robbanás, és ha lesz, mekkora. Vegyítem a tudatosságot, a tervezettséget azzal a spontaneitással, amit akkor fogok átélni, de még nem tudom, hogyan. Azért kell nekem a keret, a forgatókönyv, amit még itthon el tudok tervezni. De amikor meglátom, vagy inkább megérzem a helyszínt, ahol majd megtörténik a performance, akkor elkezdenek érni hatások. Annál jobb, minél erőteljesebbek. Ha elutazom egy helyszínre, akkor beköltözöm oda, és ott vagyok egész idő alatt. Ha délelőtt vagy délután, akkor is egész estig ott vagyok, ki nem mozdulok onnan, amíg meg nem érzem a hely szellemét. Ha van ott egy oszlop, egy ablak, valami, amiben tényleg a hely szellemét érzem, a fényt, hogy hogyan lehet itt lélegezni, milyen a hang... Egyszerűen magamra öltöm annak a helyszínnek a hatását, hogy a testembe beleépüljön. Sőt a saját testemet is kivetítem rá, hogy együtt létezzem azzal a térrel. Tehát ha van egy oszlop, az ne legyen akadály. El kell fogadni, hogy ott van. Élek vele, elfogadom, mint egy élettársat. Vagy például van pódium, vagy nincs. Ezeket a szerves részévé teszem az előadásnak. Ezek aztán elmozdítják a forgatókönyvet valamilyen irányba.

NG: Van olyan, hogy számodra is váratlan kisülés, robbanás következik be?

Igen, van, akár a helyszín, akár a közönség miatt. Ezt megérzi az ember, általában bele is építi.

NG: Akkor ezer csáppal kell ott lenni.

Igen. Látom magam kívülről is, és rögtön reagálok. Plusz ez a kitörés, a kontrollált spontaneitás, a pillanat műve. Tehát észnél is kell lenni, és szabadon is kell hagyni a dolgokat.

JL: Emlékszel olyan „forgatókönyvre", ami kudarcot vallott? Amit elképzeltél, felmentél a pódiumra, de nem úgy sikerült, és lemondtál arról a túl tág vagy túl szűk keretről?

Gyakran előfordul, hogy nem olyan a terem vagy a technika, és el kell térnem attól, amit elterveztem.

JL: Teljesen? Radikálisan?

Elég radikálisan, persze, van úgy, de akkor mást építek bele. Vagy kihagyok a forgatókönyvből valamit, vagy hozzáteszek. De a forgatókönyv annyira szabad. Van dolog, amit nem hagyhatok ki, ha például rögzítve van a hang, a zene. Azt nem ugorhatom át. Ha látom, hogy valami nem fog működni, akkor átállok, másképp adom elő. Azért cipeltem azokat az irtózatos nehéz magnókat egy ideig kézben, mert nem volt mindenhol magnó. Vittem fényt, UV-lámpát, stroboszkópot, agyon voltam terhelve. Márpedig művelődési házakban, könyvtárakban, ahol előadtam, nem volt semmi. Amikor már nem bírtam cipelni, lemondtam ezekről a dolgokról. Akkor is lemondtam, amikor nem egyedül voltam, hanem egy fesztivál keretében, és volt tíz vagy tizenöt percem. Akkor csak bizonyos elemeket adtam elő, mert ott voltak a színpadon más elemek, amelyek zavartak volna. Ha nem tudtam volna megteremteni azt a környezetet vagy hatást, amit szerettem volna, akkor mást csináltam, vagy csak bizonyos elemeket. Akkor főleg a hangra koncentráltam. És az a bizonyos nyilvános magány, hogy mégis magamra tereljem a figyelmet erősebb vizuális megjelenéssel, a ruhával vagy a hangommal. És akkor egy idő után már csak engem néztek.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

NG: És Kati, az hogy volt, hogy a Nagy László téged megvédett a Magyar Írószövetségben?

Én ezt nem tudtam! Később, hónapokkal később tudtam meg. Nem tudtam, mi folyik Magyarországon! 1970 tavaszán Balaskó Jenő költő meghívott egy közös irodalmi estre a József Attila Művelődési Házba a XIII. kerületbe. Az elhangzó verseket előre el kellett küldenem. Ezeket úgymond „hagyományosan" előadtam, de előadtam azt a bizonyos, hírhedt sámános részt is, amikor medvebőrbe öltözve, bőrdudával meg dobbal szerepelek.

NG: Fogalmazzunk úgy, hogy nem volt problémátlan a fogadtatásod a magyar irodalmi közegben.

Én erről a botrányról akkor nem tudtam. Balaskó összegyűjtötte a botrányos estünkről a sajtóanyagot, és később átadta nekem. Hány éves is vagyok most, hány évtizedig éreztem ennek a hatását? Még a mai napig is. Akik még élnek, és emlékeznek, úgy neveznek, hogy a meztelen költőnő.

JL: Volt egy skandalum?

Nemcsak újságcikkek voltak, hanem levéltári anyag is.

NG: Jelentések?

Igen, ezt a következő regényemben publikálom majd. Szegény Bucz Hunort, aki az estet szervezte, komolyan megbüntették. Az igazgató levelezése megvan a pártmicsodával... Nagyon komoly levelezés volt. De csodálatos! Minden szöveget bekértek, ami majd elhangzik.

NG: Ezeket olvastad?

Most, négy-öt éve olvastam a levéltári anyagot. Az újságcikkeket korábban, a Balaskó négy-öt cikket küldött. Erről a levéltári anyagról ő sem tudhatott, csak később derülhetett ki, amikor már hozzá lehetett férni az archívumhoz. Nagy botrány volt, jó, hogy nem tiltottak ki az országból. Nem tudtam, amíg a következő alkalommal el nem jöttem. Jó ideig nem jöttem Magyarországra, és csak később tudtam meg, hogy itt milyen botrány volt. Népszerű lettem bizonyos körökben, elterjedt a nevem. Elrettentő példaként tanítottak az egyetemen.

NG: Mitől elrettentő?

Attól, hogy nyugati meg izmuskövető. A vajdasági irodalmat egyébként is így bélyegezték meg. Már a 60-as években így volt ez, a Symposion volt az elrettentő példa. Így beszéltek rólunk a tanárok. Az én irodalmi rehabilitációm a 70-es években kezdődött, amikor dr. Gunda Béla néprajztudós, az egyetemi néprajzi intézet igazgatója, professzora írt egy tudományos művet, amelyben összehasonlított Chagall-lal, aki mint festő össze tudta hozni a népit, az archaikust a modern festészettel. Vele példálózott, hogy én is ilyen vagyok az irodalomban, összehozom az archaikust a modern kultúrával, és milyen szerencsésen ötvözöm azt. Versekkel példázta. Ezt '71-ben lehozta az Új Symposion. Ő előzőleg már közölte írását a Fabula című, német nyelvű néprajztudományi folyóiratban, és oda kellett írnunk, hogy ez már megjelent németül, nehogy úgy tűnjön, hogy véletlenül a Symposionban jelenik meg először. Ez neki fontos volt, ő tudja, hogy miért. És így, valami módon a debreceni folyóirat, az Alföld is kért tőlem verset. Egy konzervatív folyóirat. És persze népies nyelvű verset publikáltam, de már a 80-as években. Ez volt az első hivatalos áttörés. Aztán Voigt Vilmos a 80-as évek közepén az egyetemen próbált engem rehabilitálni. Néprajzosok, nyelvészek, például dr. Bencze Lóránt álltak a pártomon, nem irodalmárok. Valahogy a népi kultúrán és lingvisztikán keresztül rehabilitáltak. Mi határon kívüli irodalmárok voltunk, úgy tartottak minket számon.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

JL: Jó néhány interjúdat meghallgattam, az egyikben azt mondod, hogy amikor eljöttél Vajdaságból, az mindenekelőtt az ottani kulturális közeg hatása volt, annyira elszigetelten érezted magad abban a magyar közegben. Ennek a személyesen megélt vázlatos, de csomópontokra koncentráló története érdekel. Hogy alakult ez? Miképpen vált levegőtlenné, szűkkeblűvé ez a világ? Valami erős impulzusnak kellett érnie, hogy úgy dönts, eljössz.

Valóban jól érezted, elfogyott körülöttem a levegő. Azt hiszem, jó néhányunknál ez történhetett. Nálam ez a 80-as években kezdődött, amikor Jugoszlávia mint ország egy őrült politika miatt elszigetelődött, és embargót, zárlatot vezettek be Jugoszláviára, ami azt jelentette, hogy a világ, az országok kiközösítettek minket. Engem akkor már valóban sok helyre meghívtak a világon. Egyrészt el lettem zárva a külvilágtól önhibámon kívül, jugoszláv útlevéllel nem utazhattam, másrészt ez a politika annyira elárasztotta... oly mértékben beszívódott a színházba, hogy másról sem beszéltek. A nacionalizmus teljesen áthatotta és egyszerűen felemésztette, megszüntette a kreatív alkotói légkört. Már országon belül sem utazhattunk. Én igen, engem még hívtak, de másokat már nem. Én az addigi tevékenységeimmel elértem azt a státuszt, hogy mindenhová tartozom, Szlovéniába is, az volt az utolsó utam egyébként, de a szerbeket, horvátokat már nem hívták. Ahogy kezdett lassan szétesni Jugoszlávia, beszűkült a területe, nyelvileg is, fizikailag is. Mindenki mindenkitől félt. '91-ben még utaztam, akkor adtuk elő Boris Kovačcsal Beckett-től a Happy Days második változatát. Amikor eldöntöttem '91-ben, hogy eljövök Újvidékről, vagyis Jugoszláviából '92-ben, azt bejelentettem a színházban. Fájt, hogy senki nem marasztalt a magyarok közül. Valahogy mindenki örült, hogy elmegyek... De ezt a 80-as évek légüres tere előzte meg, Jugoszlávia szétesése. Arról szó sem lehetett, hogy kiadjanak szerb nyelven, ha már magyarul nem adtak ki, ugyanis az egyetlen könyvkiadó a Fórum volt. Nagyon hosszú ideig hosszú átfutása volt a könyveimnek, de akkor úgy éreztem, hogy becsapnak. '83-ban leadtam egy kéziratot, ígérték, hogy majd megjelenik. A kiadásai tervben valóban benne volt, de sosem jelent meg, mindig csúszott. Kiderült, hogy megkapták a pénzt a kötetemre, ahogy megtudtam a város vezetőségétől, csak másra költötték. Ez így ment, láttam, hogy nem jelenhet meg könyvem. Mély válságba kerültem, hogy senkinek nem kellek. Magyarországon reményem sem volt, hogy megjelenjen a kötetem, hiszen elrettentő példa voltam, a Vajdaságban pedig nem jelenhettem meg magyarul. Megjelent viszont szerbül egy válogatás. Mi az, nekem most abba kell hagyni a publikálást magyar nyelven? Folyóiratokban azért megjelentem, de a könyvkiadást halogatták. Láttam, hogy itt az életem elmúlik, nem kellek senkinek, a performance-oknak vége, utazni nem utazhatok a világhelyzet miatt, és nagyon elkeseredtem. Egyedül éltem, nem volt társam, a fiam Magyarországon tanult. Úgy éreztem, semmi keresnivalóm nincs itten. Nekem egy olyan ország kell, ahol publikálhatok, performance-okat adhatok elő. Ahhoz viszont egy másik útlevél kell. Leginkább az írás miatt voltam elkeseredve, már írni sem bírtam. Mit ad isten, jött Magyarországról Csontos Sándor fiatal szerkesztő, a Kortársnál volt akkoriban, de mások is jöttek Magyarországról, Erdélyből, megismerkedni a szerzőkkel, a Fórummal, a Symposionnal. Felkeresett engem, mint kiderült, nagy tisztelőm, és kérte, hogy adjak neki kéziratot. Mondtam, hogy nincs értelme, meséltem, milyen gondjaim vannak. Kétszer is visszajött, nagyon kedves volt, jólesett a biztatás, hogy szeretnek, becsülnek, de ezek csak szép szavak voltak. Visszajött pár hónap múlva Újvidékre, megint felkeresett, hogy van-e valami változás. Mondom, nincs. Azonnal állítsak össze egy kötetet vagy válogatást, megpróbál Magyarországon valamit kipréselni egy kiadónál. Ugyan már! De azért elültette a bogarat a fejemben, jólesett. Elkezdett bombázni levelekkel. Akkor úgy éreztem, hogy azt a kötetet, ami ott áll a Fórumnál évek óta, ki kell bővítenem. Csináltam egy válogatást, odaadtam neki. Mint kiderült, volt egy jó barátja, Greguss Sándor, aki jóban volt Keszthelyi Rezső költővel, aki szerkesztő volt a Magvetőben, tudtam meg utólag. Csontos átadta a verseskötetemet Gregussnak, hogy vigye be a Magvetőbe. A Greguss megmutatta Keszthelyinek. Neki tetszett, de Parancs János nagyon lehúzta, elutasította. Ilyenkor ki szoktak jelölni egy harmadik lektort, aki kiadásra javasolta a kéziratot, így sikerült elfogadtatni. Ezután jöttem fel Pestre, akkor ismertem meg Keszthelyi Rezsőt. A Magvetőnél is elég hosszú volt az átfutási idő. Mit ad isten, az újvidékiek megtudták, hogy a Magvető kiadói terveiben szerepelek, és megharagudtak rám, amiért megkerültem őket. Idő közben meghalt a Magvető igazgatója, a Kardos, jött az igazgatóváltás, és valahogy elintézték, hogy a könyvem közös kiadás legyen. A borítón láttam meg, hogy Fórum és Magvető, a szerkesztő Bordás Győző és Keszthelyi Rezső. Pedig csupán egyetlen szerkesztőm volt, mégpedig Keszthelyi Rezső! És a Magvető fogadta el a kéziratot, ő fizetett ki. A könyv '88-ban jelent meg, akkor még Újvidéken éltem, és amikor megláttam ezt az átverést, akkor tudtam, hogy nekem itt semmi keresnivalóm nincs. Láttam a román performance-forradalmat, szörnyű volt, és nálunk is bekövetkezett. Mindenki politizált vagy lapult. Alakultak magyar pártok, de ők is átvették a gyűlölködést. Azt mondtam, legalább a fiamhoz legyek közelebb. Nem tudtam, hogy itt Magyarországon mit kezdek az életemmel, csak el akartam menekülni abból a gyűlöletből. Átjöttem a határon eleinte egy kis cókmókkal, később mindent áthoztam. És az a hangulat... Itt gyerekek sétálnak a szüleikkel, fagylaltot esznek, léggömb van, meg ilyesmi, nálunk pedig a kioszkok, pavilonok, amik a 70-es években sztárokkal meg meztelen nőkkel voltak tele, most véres arcokat, csonkított embereket meg hullákat mutogatnak. Már '92-ben a határon túl egy más világ volt, mint amikor Alice átlép egy másik világba. Ott a gyűlölködés, a hírekből csak az jön, hogy vagy többezer embert lemészároltak Vukováron, Magyarországon meg mintha más bolygóra kerültem volna. Egy jó évig még költözködtem, utólag még eljátszottam pár szerepet a színházban, és az kihozott belőlem új performance-okat.

JL: Az, hogy átjöttél Magyarországra, a művészi pálya szempontjából mennyire volt meghatározó? Annak az áramlatnak, ami a 60-as, 70-es, 80-as években ilyen erővel jelent meg, látszik, hogy a recepciója visszavonult, a szubkulturális robbanékonysága mérséklődött az ismert kulturális összetevők miatt. Ezt a kettőt hogy' éled meg?

Magyarországi látszószögből valóban így van, másrészt viszont kitágultak a perspektíváim. Újra jelen lehettem, hiszen magyar útlevéllel újra ott folytathattam – nem kis megszakítással –, ahol abbahagytam. Nyilván nem magyar nyelven, hanem performance-okkal, hangköltészettel, kiállításokkal. Ilyen értelemben kitágult a világ újra, és egyre jobban figyeltek rám. Ez most teljesedett ki a leginkább, mert vasfüggöny mögött élt Magyarország, Jugoszláviára meg valamelyest figyeltek, de talán felületes volt a viszony velük. A 2000-es évek elején kezdtek a külföldi művészettörténészek Közép-Kelet-Európára figyelni, hogy mi volt itt a 60-as, 70-es években. Akkor fedezték fel újra a performance-művészetet, az avantgarde-ot. Addig ez a műfaj szobákban, fű alatt létezett, azóta bekerültünk a nemzetközi véráramba, és a művészettörténészek figyelmének fókuszába kerültek ezek a művészek. Egyre vastagabb kötetekben vagyunk benne, nemcsak én, mások is, monográfiák jelennek meg rólunk. Kisebb az érdeklődés? Talán azért, mert elég nagy a választék, a szabadság. Akárhogy nézzük, ez egy rétegművészet, mint ahogy az irodalom, főleg a költészet soha nem volt a tömegkultúra része. Viszont a külföld érdeklődése igenis megnőtt.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

NG: Arról tudsz valamit, hogy Yoko Ono hogy figyelt fel a te munkásságodra?

Ez titokzatos, nem tudom, konkrétan hogyan, de megsúgták a szürke eminenciák körülötte. Van egy egész csapata, aki segíti őt. Nyilvánvaló, hogy az én dokumentációmban is szerepel a neve, voltunk ugyanazokon a helyeken, csak nem találkoztunk. Külföldön nagyon figyelnek ránk, neki is volt köze Magyarországhoz a magánélete miatt. Konfliktusövezetből választotta ki azokat a közéleti embereket és alkotókat, akik a tevékenységükkel kiálltak alapvető emberi értékek mellett, felhívták a világ figyelmét a térségbeli helyzetre. A MoMA kurátora, tanácsadója mondta, hogy odafigyeltünk mi magára. Itt volt a lakásomban!

NG: Tényleg?

Persze, állandóan jönnek-mennek a kurátorok, 2007 óta megállás nélkül jönnek múzeumokból. Akkor a MoMA-ból jöttek kilencen, és felismertem azt az urat, akit Yoko Ono társaságában Reykjavíkban láttam. Akkor tudtam meg, hogy ő szokott tanácsokat adni, javaslatokat tesz, kikérik a véleményét.

NG: Jelen vagy nagy nemzetközi fesztiválokon, kiállításokon, múzeumokban...

Igen. A MACBA, a barcelonai modern művészetek múzeuma is vásárolt tőlem, a bécsi Kontakt Gruppe gyűjtemény, a łódzi múzeum, a budapesti Ludwig Múzeum, a Tate galéria, a Nemzeti Galériában is van művem, többfelé... Az acb Galéria képvisel, Pados Gábor, nem mindig tudom, hova viszik kiállításra a dolgokat.

Nagyvizit Ladik Katalinnál

FR: Univerzálisan az egész beszélgetésünket átfogja, bár nem érintettük markánsan, de Yoko Ono kapcsán azt gondolom, a politikai fontos kerete lehetne az életünknek, ha csak olyan hívószavakra gondolunk, mint a vajdasági transznacionalizmus, a gender-olvasat, az avantgarde vagy a neoavantgarde, ami a politikai megközelítésektől egyáltalán nem mentes irányzat. Nagyon kíváncsi lennék, hogy a konkrét, napi politikához való viszonyod milyen. Ott voltam 2015-ben Göteborgban a kerítés-performance-on, szokatlan éles pillanat volt. Hallottam interpretációkat, melyek szerint a Tranzit Zoon cím nem a zónára, hanem a személyre utal, ezáltal új keretet ad a politikai megközelítésnek. Hogyan alakult az életmű és a politika viszonya?

Kiragadva az említett példát, a Tranzit Zoon... cím visszautal egy kötetem, az Erogen Zoon szerb nyelvű kötet címére. Ott is erogén zónára gondoltak, de nem az! Pont az egyén a társadalomban... Lehet utalás a napi politikára, de inkább arra az életszakaszra utalok, amelyben élek. Ha tíz évig élek gyűlölködő politikai hangulatban, az nyilván hat rám. Nem egy párt vagy egy másik párt hat, hanem a represszió, akár nőként, akár magyarként... Szerencsére nem ért inzultus, nem bántottak magyarként Jugoszláviában, de egy macsó társadalmat találunk ott is meg itt is. Amiért eljöttem Jugoszláviából, a gyűlölködésből, az itt is utolért. Ez lehet, napi politika, de most már évtizedek óta tart, tehát nem létezik, hogy nem hat rám valami módon. Direktben is reagálhatok, ez a Tranzit Zoon, egy átmeneti lét, a senki földje, ezt ábrázoltam a kerítéssel. Nem azt mutattam meg, hogy a kerítésen kívülre kerültem, hanem hogy a senki földjén vagyok abban a performance-ban is, hiszen én csak nézek ide is meg oda is. Ha el akarok menni, akkor miért vagyok még ott? Azért, mert a senki földjén vagyok, és nem mehetek tovább. Ez a senki földje az alkotásra és az emberre is igaz. Én már nem mehetek tovább. Hova menjek? A fiatalok esetleg még elmehetnek, lehet remény, de nekem a gyökereim itt vannak, nem akarom őket elszakítani. Gyökereket lehet növeszteni erre-arra, elég távolra, én növesztem is időnként, elmegyek a szigetre például, amiről az elején is beszéltem. Jó távolra növesztettem a gyökereimet, de csak azért, hogy egy kis vizet, életerőt, öntisztulást kapjak, hogy ebből a pillanatnyi zavarodottságból, ami itt ér a nagyvárosban vagy a politikában, kissé kitisztuljon a szemem. Ezért kell a magány, az elszigeteltség, vagy az álom, ami kémiailag megtisztítja az embert. Mióta távol vagyok Újvidéktől, azóta írom az Újvidékhez kötődő emlékeimet, érzéseimet, a regényem is tele van Újvidékkel, mert versben nem tudtam igazán megírni. Arról sem beszéltünk, hogy az egy kvázi regényes önéletrajz. A dokumentumok ott sorakoznak, igenis, igaz, de ott van a fikció is, hogy így is lehetett volna átélni. Főleg a másodikban, a folytatásban, amit szintén óriási megszakításokkal írok. De ugyanez van a performance-okkal. Az Alice performance is ilyen volt a 80-as években. A legutóbbi változatának az a címe, hogy Alice Kódországban. Ugyanígy vagyok a Tesla-motívummal, az is változik. Ez jellemző rám, hogy ha egy lehetőségem eldugul, akkor más műfajban bukkanok elő újra. Volt a Nagytakarítás című performance, ahol nincs érthető szöveg, csak mozdulatok és hangok vannak. Az ember többször is eljut oda, hogy takarítani kéne, a valóságban és az életében is. Ezeket a mozdulatokat mindenki érti. Ilyeneket csinálok most, nagytakarítok az életben. Minden megjelent könyv, megvalósított performance egy nagytakarítás eredménye.

JL: Ez egyszerre jelenti a kidobást és a megtisztított felületeket? Mert a lomtalanítás szót is szoktad használni.

Igen.

JL: A lomtalanításban szükségszerűen benne van a kidobás is, ugye?

Igen, a kidobás fájdalmas érzelmi abortusz. Kötődöm egy tárgyhoz, egy élményhez, de már meg kell szabadulni tőle, mert nagyon fáj. Nem úgy, hogy kidobom a tárgyat, hanem átminősítem. Távolabbra kell tenni. Ilyen nekem Újvidék. Nem akarom kidobni, csak újraértelmezni, és akkor már nem fáj annyira. Ilyen értelemben a lomtalanítás is, a nagytakarítás is fontos motívum.

JL: De akkor mégis a tisztítás értelmében használod.

Kellenek ezek a fájdalmas szakítások. Felgyülemlik valami, túl sok lesz belőle, és vagy van ereje az embernek félretenni, vagy nincs. A tudat alatt persze ott marad.

JL: Akkor inkább eltávolításról beszélsz.

Átlényegítés. Az ember magánéletében vannak halottak, válások. Persze, hogy nem lehet lomtalanítani, ezek visszatérő motívumok az életben. Kell, hogy beleférjenek az új élmények. Olyan fájdalmas például megválni könyvektől, de muszáj, mert nem férnek el, nem akarom őket magammal cipelni. Sőt ha ránézek, eszembe jut, mikor fogom ezt elolvasni. Ismeritek ezt az érzést, nem? Ránézek, meg kell venni, de rögtön ott a lelkiismeret-furdalás, hogy mikor fogom elolvasni. Más könyvet viszont nem dobnék ki, mert visszatérek hozzá, jó, hogy ott van. A virágot is ki kell dobni egy idő után. Ezt a gyönyörű csokrot például az acb Galériától kaptam, születésnapomra. És egy tortát. Ilyet nem kaptam azelőtt. Hogy engem ennyire ünnepeljenek! Bizonyára annak köszönhetem, hogy ilyen öreg vagyok, hogy megértem a hetvenötödik évet, amit én is nagyon csodálok.

JL: Na jó, azért nem a kerület köszöntött!

Az önkormányzattól éppen most kaptam egy felszólítást, hogy kilakoltatnak a lakásból, mert etetem a macskákat.

JL: Tényleg? Ezt ők honnan tudják?

Mert feljelentettek a szomszédok.

Jánossy Lajos – Nagy Gabriella – Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.