hirdetés

Lator László: Én is kaptam a hullámverésből

Nagyvizitben Lator Lászlónál

2017. április 15.

Amikor a kollégiumi gólyagyötréseken részt vettem – volt egy szavalóverseny, ami abból állt, hogy az embert az első mondatnál félbeszakították, és elkezdték gyötörni –, az első sorban ott ült, és enyhén kancsal, gonosz tekintettel nézett bennünket Kodály Zoltán. – Az idén 90 éves Lator Lászlóval készült nagyvizit-interjúnk első részét olvashatják.

hirdetés

NG: Későn kel? Vagy korán kelő?

Korán kelő vagyok.

NG: Az hány óra?

Mostanában hat órakor felébredek, de ellentétben régi életmódommal, nem ugrom ki rögtön az ágyból. Mert régen kiugrottam, és délig tudtam dolgozni. Volt egy lengyel író, ő mondta, hogy délelőtt tud írni, mikor világos van, és amikor elkezd szürkülni, mindent abbahagy, mert minden olyan valószínűtlen, nem látja pontosan a világot. Én is ilyen voltam mindig, persze az élet időnként rákényszerített, hogy éjjel-nappal dolgozzam. Ez is volt, de most már nincs.

Nagyvizit Lator LászlónálFotók: Valuska Gábor – A képekre kattintva kinyílik a galéria

JL: Mióta lakik itt?

1963 óta.

JL: Hú! Az már valami!

Hát, persze meg kellett venni. Adtunk egy cserelakást valakinek, társbérlet volt, rá kellett fizetni. Szóval ez a lakás nem ajándék volt.

NG: Kiknek a művei vannak a falon?

Az a felső Szántó Piroska, nyitottam meg kiállításait, legalább kettőt. Olyankor az a szokás, hogy a festők adnak egy képet, de ő amúgy is adott. Ami alatta van, nem biztos, hogy ismerős, bár Fülep Lajos nagyon nagyra tartotta azt a grafikus-festőt, Varga Hajdú Istvánt. Az ott a háta megett pedig Márkus Anna, most Párizsban él Anna Mark néven.

JL: Ő volt Pilinszky felesége egy darabig.

Nagyon kis darabig… Márkus Anna elment Párizsba, ott ismert és elismert festő lett. Neki is nyitottam meg kiállítását, úgy emlékszem, akkor adta nekem ezt a Párizsban készült képét. Volt egy festők tárgyairól szóló kiállítás is, abba tartozott Kárpáti Éva itt látható csendélete. Ott az a négy kukoricával Szántó Piroska rajza. Azon a képen a középső kukorica Vas István, a jobb oldali Szántó Piroska, a bal oldali Szántó Piroska nénje, hátul pedig Eti, Vas István első nagy szerelme, felesége, Kassák nevelt lánya. Nagy Etel. A kis grafikák Borsos Miklóstól valók. Szemben a falon két majdnem csontváz szeretkezik, és közben meghal, az szintén Szántó Piri, felette Kárpáti Éva, ez itt Váli Dezső. És ez is Kárpáti Éva a háta megett.

JL: Annak nincs még helye?

Nincs. Nem nagyon tudom máshova elképzelni, mint oda, ahol a másik van.

SZD: Szokta rendezgetni?

Nem nagyon szoktam, de most kénytelen leszek megoldani valahogy. Ez itt tea.

NG: Mit rejtett volna a bögréjébe?

Lehetett volna, mondjuk, konyak.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Azt gondoltam, hogy hagyományosan kezdenénk a beszélgetést. Azért is, mert a gyerekkori világ, ahonnan ez az élet elindult, a kárpátaljai köztudottan történelmileg nagyon komoly hullámveréseket megélt világ…

Én is kaptam a hullámverésből...

JL: Trianont követően cseh- és szovjeturalom volt ott.

Most pedig ukrán. És volt önálló kis államocska, ami egy napig élt, Kárpátukrajna. Volosin Ágoston volt a feje, aki a németekkel és a magyarokkal szemben létrehozott egy kis nacionalista enklávét. A vége az lett, hogy őt, aki a németekkel szembeszegült, valamelyik szovjet börtönben megölték, vagy meghalt. Ez is jellemző történet. Ráadásul az is baj volt, hogy a szovjetrendszerben az ortodox egyházat szerették, a görög katolikust nem voltak hajlandók elfogadni, Volosin Ágoston pedig görög katolikus püspök volt.

JL: Ez a történet mennyire realizálódott, mennyire szűrődött be a gyerek világába? Nyilván egy gyerek számára a családi összefüggésekben mutatkoznak meg ezek a kérdések, hiszen generációkra nézve jelennek meg a tapasztalatok, elbeszélésekből építkeznek, illetve a közvetlen kortárs időben képződnek meg.

Hadd kezdjem avval, hogy én a csehszlovák időkben születtem, 1927-ben, vagyis Kárpátalja akkor nem tartozott Magyarországhoz. Nem is nagyon jártunk Magyarországra, talán kétszer voltunk Budapesten. Masaryk, később Beneš volt az elnök. Az, hogy egy magyar család egy vegyes, többségében ruszin lakosságú kis faluban él Csehszlovákiában, önmagában véve is terhet jelentett egész életünkre, nekem és a családomnak is. Bár a csehek nem voltak magyarüldözők vagy magyarellenesek. Aztán a németek feldarabolták Csehszlovákiát, ’38-ban lett Szlovákia, Kárpátalja egy része pedig visszakerült Magyarországhoz. Az is jellemző történet volt, hogy a bátyám a beregszászi magyar gimnáziumba járt, az a város ’38-ban Magyarországhoz tartozott, mi meg ott ültünk egy nagyon feszült, Szics-gárdisták uralta, még Csehországhoz tartozó, de már kárpátukrán köztársaságban. Úgy találkoztunk karácsonykor, hogy a bátyám eljött autóbusszal, vonattal a határ közelébe, onnan pedig lóháton – egy szomszéd tanyán kapott egy lovat –, mert a falunkban a temetőben volt a határ. A temető egyik fele Magyarországon volt, közben volt a drótkerítés, mi pedig, apám, anyám meg én, a temető másik oldalán, kárpátukrán, vagyis cseh területen. A cseh fináncok intézték ezeket a dolgokat, és nagy dolog volt, hogy találkozhattunk a bátyámmal. És akkor jött ’39. Az asztalon, az üveglap alatt van egy 1939-es katonai térkép, azon meg lehet találni Tiszasásvárt, még az is oda van írva, hogy Lator-tanya.

Nagyvizit Lator Lászlónál

SZD: A Lator-tanya mekkora távolságra van a falutól?

Semennyire, mondjuk ötven méter. 1939. március 15-én a magyarok lerohanták Volosin Ágoston kárpátukrán nacionalista államocskáját. Na de ez se volt ilyen egyszerű. Eleinte nagyon örültek a magyarok. De nemcsak magyarok voltak, hanem ruszinok is, a gens fidelissima, a leghűségesebb nép, ahogy régebben hívták őket. Először ők is örültek a magyar bevonulásnak, mígnem odakerült az anyaország hivatalnoki hulladéka.

JL: Ez Erdélyben is így volt, az összes visszacsatolt területen problémát jelentett.

Aztán jött a front és Horthy proklamációja ’44-ben. A család összeült, hosszan tanácskoztak, hogy ott maradjunk, vagy elmeneküljünk. Szerencsére úgy döntöttek, hogy eljövünk onnan egy vagy két szekérrel. Azért volt szerencse ez, mert ugyan a falubeliek, ruszinok – mint később kiderült, volt ott egy partizán is, egy ruszin ember – azt mondták az apámnak, hogy nyugodtan maradjunk, mert minket a faluban nagyon szeretnek és megvédenek. De a szovjet megszállás után nem ez történt, hanem a kárpátaljai magyarokat háromnapi élelemmel elvitték, „egy kis munkára”. Gyalog hajtották őket Szolyváról Szambor fele, és már Szolyván kiütéses tífuszjárvány tört ki. Én más oldalról kerültem oda, Breszt-Litovszkban voltam hadifogoly, és valami egész elképesztő szerencsével sikerült kiszabadulnunk. A breszt-litovszki fogolytábor gyűjtőtábor volt, ahol azokat a szovjet állampolgárokat, akiket Németországba vittek kényszermunkára, vagy fogságba estek, vagy önként mentek, mint a szovjetellenes Vlaszov-hadsereg például, ott összegyűjtötték. Pontosan olyan volt, mint amilyet Szolzsenyicin ír le az Ivan Gyenyiszovicsban. Egy nagyon nyomasztó, föld alá ásott bunkerfélében aludtunk. Hetvenen voltunk ott magyarok, a többiek mind oroszok vagy szovjet nemzetiségek. Elment egy küldöttség a táborparancsnokhoz, hogy bennünket engedjenek haza, mert mi nem szovjet állampolgárok voltunk a háború előtt, hanem magyar állampolgárok. A táborparancsnok szépen meghallgatta, és azt mondta, mindegy, most maguk is szovjet állampolgárok. És akkor hírül vettük, hogy leváltják a táborparancsnokot, az új táborparancsnokhoz még egyszer elment ez a küldöttség, elmondták ugyanezt a szöveget, azt mondta, igen?, akkor menjenek haza. Szóval hihetetlen szerencse volt, ott szereztem az első ismereteimet a szovjet világról.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Sok meglepetés nem érhette később.

Nem. Láttam a felvonulókat a színes transzparensekkel, rajtuk azzal a szöveggel, hogy éljen Sztálin, a bölcs vezér, a népek atyja. És onnan haza kellett vergődnöm. A szüleimet szerencsére nem találtam otthon. Visszafelé olyanokkal jöttem, akiket a háború végén elvittek Szolyváról, csak ők alulról érkeztek, én meg felülről. Volt ott egy unokanéném, akinek az anyját egyébként Bartók Béla tanította zenére, Bartók egyik első művét a nénémhez – Lator Gabriella volt a neve – írta Gabi polka címmel hatéves korában. Elég az hozzá, hogy elmentem a lányához, az unokanénémhez, azt mondta, jobb lesz, ha átszököm ide. Nem részletezem, de nem volt könnyű akkor már átszökni a magyar-szovjet határon, felszólítás nélkül lőttek az emberre. Meg is írtam egy versben, Határon a címe. Így kerültem aztán Makóra, és Makó nagyon fontos volt.

JL: Mielőtt oda eljutunk, arra volnék kíváncsi, ha megidézhető a forrásvidék kulturális mintázata, Magyarország – vagy a magyar nyelvű terület – mint kulturális közösség mennyire látszott egységesnek vagy több- és sokfélének, milyen volt a karaktere?

SZD: Ehhez kapcsolódóan kérdezem: ebben a többségében ruszin faluban az oktatás hogy volt megszervezve a magyar gyerekeknek?

A faluban nem volt magyar iskola. Nagyszőlősön volt a cseh időkben. Engem magánúton tanítottak, és év végén be kellett menni vizsgázni, mert a faluban akkor nem is ruszin, hanem hol cseh, hol szlovák iskola volt csak.

SZD: És ki tanította?

Egy tanító, akinek egyébként Kutlán András volt a neve. De hadd tegyem még hozzá, mielőtt a kulturális körökről próbálok valamit mondani, hogy a faluban a ruszinok úgy-ahogy tudtak magyarul, és a magyarok úgy-ahogy értettek ruszinul, vagyis keverék falu volt. Volt olyan, hogy mondjuk a Ramuska tiszta magyar volt ezzel a ruszin, orosz vagy ukrán névvel, ezzel szemben Palotás Lukács, akinek a felmenője Rákóczi talpasainál volt vezér, egy szót sem tudott, illetve valamit, de nem magyar volt az anyanyelve, hanem ruszin. Kialakult ott – ez is egyfajta kultúra – egy nyelv, félig ruszin, félig magyar keverékszavakkal. Emlékszem erre a mondatra, a fülemben maradt, hogy „édélés ponékaj tot füzes, duzse ágas-bogasni”. Gyönyörű! Nézd csak meg azt a füzest, hogy nagyon ágas-bogas-e. Nem volt a faluban semmiféle kultúra ezen túl, az emberek éltek, ismerték egymást, dolgoztak, és mezítláb jártak egész nyáron. Nálunk apámnak elég nagy könyvtára volt, de nem volt irodalmár. Anyám sokat olvasott, apám is, de nem neveltek az irodalomra. Volt a magyar időkben, különösen a nagyobb városokban. Beregszászban – ott így mondják, nem úgy, hogy Beregszászon – mindenféle természetű, irodalmi, színházi szerveződés. Odavalósi volt Fedák Sári, ott született, az iskola körül is sokféle, a magyar művelődéshez kapcsolódó társaság működött. Kevésbé volt ennyire eleven mondjuk a hajdani Ugocsa vármegye székhelyén, a Nagyszőlősön zajló kulturális élet. De ott volt a Perényi-kastély, most is megvan, furcsa középkori és barokk keverék épület. A kis Perényi Zsigmond – ellentétben apjával, aki ókonzervatív szellemű arisztokrata volt – korszerűen művelt volt, az oxfordi egyetemen végzett, azt lehet rá mondani, hogy polgár és értelmiségi, egyáltalán nem volt konzervatív. Egy amerikai nagykövet lányát vette el feleségül. Ez a lány aztán, amikor kitört a háború, visszament Amerikába, és a könyvében megírta a nagyszőlősi történetet. Abból is kiderül, hogy Szőlősön volt mozi, egy-egy színielőadás. De Szőlőst nem lehetett kulturális központnak minősíteni. A többi rész olyan volt, hogy ha az ember elindult felfele Huszttól, főleg ruszin közösségeket talált. Felfele ruszin vidék volt, vagy hucul, ahogy a hegyekben lakókat hívták, egészen más kultúra. Az ukránhoz sem igazán hasonlított, bár később, a szovjet időkben azt akarták elhitetni, hogy a kárpátaljai ruszinok tulajdonképpen ukránok. Északról jöttek ugyan, de nem tartották magukat ukránnak, hanem ruszinnak. Másképp öltöztek, mint a magyarok, külön stílusuk volt, inkább a népművészetükről van vagy volt fogalmam.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Megidéztük már egy pillanatra Makót, az is mindig elhangzik, hogy sok szerencsés körülmény volt iránytűje ennek az életútnak. Az egyik szerencsés állomása a makói időszak, ahol az egész életutat végigkísérő fontos figurák is feltűntek, mondhatni, életre szóló, irodalmilag inspirált barátságok, amelyeknek az irodalom is kötőanyaga volt.

Így van. Merő véletlen, hogy Makóra kerültem. A szüleim oda mentek, mert ott élt apámnak két húga. Az volt életének a sajátossága, hogy fiatalkori, léha életét felváltotta hívő katolikus világnézetre, ezért például ingyen járt egy ócska biciklin a szegényeket gyógyítani Makón, amiért aztán utcát elneveztek róla. A makói szellemi, politikai, világnézeti, kulturális hagyomány régebbi keletű volt. Juhász Gyula volt például a makói gimnázium egyik tanára 1914-től. Ott volt a DEMKE internátusa, amelyben József Attila lakott, tanult és öngyilkos lett, és ott volt az a kórház, ahol az öngyilkos József Attilát a kórház igazgató-főorvosa, bizonyos Diósszilágyi Sámuel gyógyította. Ez a Diósszilágyi Sámuel Móra Ferenc barátja volt. Ott alakult a Nemzeti Parasztpárt, egy tutajon, a Maroson. De nemcsak politikai, hanem erős irodalmi háttere is volt ennek a társaságnak. Amikor a gimnáziumban megalakítottuk egyik osztálytársammal a József Attila Kört, amely később az iskolán kívül is működött, a makói irodalmárok, szellemi emberek pártfogásukba vettek bennünket, és – ez egy kedves gondolatom – Diósszilágyi Sámuel révén, mondjuk, kapcsolatba kerültem Juhász Gyulával, Móra Ferenccel, József Attilával. A rangos öregek eljártak a mi irodalmi estjeinkre, és ha ez az értelmiségi élvonal részt vett a mi estjeinken, akkor oda mindenki, aki kicsit is érdeklődött, eljött. A Vármegyeháza díszterme mindig zsúfoltságig volt. Mindez 1948-49-ig tartott. A fordulat évétől kezdve az irodalmi működésünk lehetetlenné vált, megszűnt, én meg Pestre kerültem. Makón olyan szellemi láz volt, hogy ha az ember valahova bement, ott vagy irodalomról vagy festészetről vagy politikáról vitatkoztak. A Gödör nevű kocsmában például.

Nagyvizit Lator Lászlónál

SZD: A szülei mit szóltak ehhez az erős irodalmi érdeklődéshez meg szervezőkészséghez?

Apám nagyon támogatott. Van egy nyomorúságos kis irattartó, abba összegyűjtötte az összes irodalmi szereplésemről szóló cikkecskét. Apám családja felfelé emelkedő parasztokból állt Visken, akik Mária Terézia korában kaptak nemességet, ami nem épp előkelő nemesség. A paraszt eleim az egyik fiút kitaníttatták református papnak, onnan származott egy bizonyos Lator Gábor, aki az országgyűlési ifjak élén a börtönből szabaduló Wesselényit üdvözölte, Deák-párti képviselő lett később, volt egy szép festményünk róla, ottmaradt Kárpátalján. A családban egyébként volt egy Szentpály-ág, közéjük tartozott Szentpály Janka, akinek többek közt kiadták a levelezését a ’48-as forradalom után börtönbe zárt jövendő férjével. Ebben a Szentpály családban volt hajlam az irodalom iránt, de kimondottan irodalmi eleim nem voltak. A Latorok meggazdagodtak, földbirtokosok lettek, Lator nagyapám megyei főerdész… Ezzel szemben az anyai ágam nagyon előkelő és nagyhatalmú család volt, fél Ugocsa az övék volt, a szó szoros értelmében. Ma is emlékszem, amikor mentem Nagyszőlősre nagyapámhoz, aki megyei tisztviselő volt, a falun ott állt egy nagy családfa, alul rajta, hogy de genere Hunt Pázm., vagyis hogy a Hunt-Pázmánoktól származunk. Családi büszkeség volt, hogy a mi őseink ütötték lovaggá Szent Istvánt. Ez a történet ott van Kodolányi János önéletrajzi regényében is: egyebet sem hallott a családban – mert neki meg az anyja vagy a nagyanyja volt Újhelyi –, hogy mi a Hunt-Pázmánoktól származunk. Azt hallotta tehát, amit én is untig hallottam. Ez a tiszaújhelyi Újhelyi család nagy, nagyon előkelő és gazdag család volt. Az ő történetük arra példa, ami meg van írva a magyar társadalomtörténetben: hogyan lesznek holtszegények vagy legalábbis szegények a hajdan gazdag dzsentrik. Ezt tapasztaltam már nagyapámnál, ők is elég szerény házban laktak, eleik elmulatták, elkótyavetyélték a birtokaikat, úgyhogy az apai ágam alulról jött felfelé, az anyai felülről zuhant lefelé.

JL: Van is egy nagyon szép emlékszilánk A megmaradt világ című könyvében, amikor nyolcévesen Laci bátyám egy verset írt, ha jól emlékszem, őszi hangulatkép, azt elolvassa az édesapja, és azt mondja, menj játszani, de azért elteszi a papírost. A felemlegetett, összegyűjtött irodalmi közlemények között megvan ez is?

A vers megvan, persze. Azokat én megőriztem, egyébként meg is jelent egy csomó. Egy református diákújságban például. Az volt a címe, hogy A mi utunk. Abban indult, ott kezdte a pályáját Nemes Nagy Ágnes, ő a Baár-Madas református gimnáziumba járt. Áprily Lajos volt az igazgató, ott kezdte Szabó Magda és Szabó Ede is, akit ma már kevéssé ismernek, kiváló fordító, remek kritikus, irodalomtörténész. Mind ebben a református lapban jelentek meg. De megjelent, úgy emlékszem, ’44-ben egy versem Zilahy Lajos felnőtt folyóiratában, a Hídban az is nyugatos imitáció volt. Érett munkáimat már Makón kezdtem írni, ott már az íróbarátaim kritikája sokat számított. Elkezdtem látni, hogy mit kellene, mit szeretnék csinálni.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Névsorolvasást nem tartunk, nem lenne hiánytalan, de azért egy-két nevet érdemes ebből az időszakból felemlegetni, mert ezek életre szóló barátságok lettek, nem csak kortársias viszonyról volt szó. Tehát Domokos Mátyás…

Mátyás az egyik legközelebbi barátom volt és maradt is. Én csábítottam fel az Eötvös Collegiumba a szegedi egyetemről, ahol Bibónak volt tanítványa. Bibót nagyon tisztelte és szerette. Aztán később Sárközi Márta Zugligeti úti házában voltunk együtt hetente legalább egyszer, vagy egy-egy kiránduláson, Bibóval és a feleségével.

JL: A barátságuk, úgy tűnik nekem az elbeszélésből, szinte az első pillanattól, a megismerkedéstől kezdve evidens barátságként mutatta magát. Mik voltak azok a közös szemléleti, gondolkodási, poétikai pontok, amelyek egyértelművé tették, hogy itt szinte első ránézésre megalapozódott egy hosszú távú kapcsolat?

Egyrészt volt a fiatal makói író- vagy írójelölt-társaság, gyakran összetalálkoztunk, és szenvedélyesen tudtunk vitatkozni irodalomról: jó, nem jó, kit szeretek, kit nem szeretek. Volt még egy furcsa kölcsönhatás Domokos Mátyással. Én a világirodalom prózáját jóformán egyáltalán nem ismertem, valahogy nem jutott el a kezembe, nem olvastam, a Domokos Mátyás emlegette könyveket olvastam el Makón. Proustot, meg az akkori angol, amerikai irodalmat, Huxleyt, Greene-t, Virginia Woolfot. Domokos Matyi hihetetlenül ismerte a világirodalmat, elsősorban a prózát. Egyébként filozófusnak készült, úgyhogy filozófiára is próbált engem rákapatni, de az nem sikerült.

JL: Ami viszont Laci bátyámtól igencsak távol áll, ha jól vettem ki…

Igen, elkezdtem olvasni Schopenhauer valamelyik könyvét, elolvastam öt oldalt, és visszamentem az elejére, mert nem értettem, hogy mit olvasok. Úgy volt megírva. Na, elég az hozzá, hogy a költészetre én vezettem rá Domokos Matyit. Voltak kedves költői, Ady Endre vagy József Attila, de Pilinszkyre, Weöres Sándorra, akiről később könyvet írt, én kapattam rá. Weöres Sándornál együtt voltunk Domokos Matyival is, amikor felcsábítottam Matyit Pestre, akkor egyszersmind szerencsésen alakult a sorsa, mert bekerült az Eötvös Collegiumba, ahol ingyen lakást lehetett kapni, ha az ember teljesíti a követelményeket, és enni is adnak. Ott került kapcsolatba ő is meg én is Fodor Andrással, ő lett a harmadik barátunk. Makón volt egy furcsa költő, aki nagyon tehetséges volt, de nem lett belőle ismert költő, bár egy válogatott verseskötetét én hoztam össze. Meggyőződéses kommunista volt, majd ahogy alakult a szocialista vagy kommunista új rendszer, egyre jobban kiábrándult, és mondott valamit a makói polgármesterre, aki párttag volt. Megijedt, hogy népbíróság elé állítják, és átszökött Jugoszláviába. Az a furcsa dolog történt, hogy amikor Matyival a szlovéniai nemzetközi írótalálkozókra kezdtünk járni, szemben volt egy hegy, az a hír járta, hogy barátunkat, Gajdi István költőt itt lőtték le. A szlovén időkben is volt ilyen. Később kiderült, hogy csakugyan ott lőtték le, Matyi megérezte.

JL: Intuíció…

Pedig semmi adat nem volt rá.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Az Eötvös Collegium kihagyhatatlan, mert annak az emelkedése és csúfos politikai megbuktatása jó néhány kortárs számára felemelő és megrendítő élmény egyszerre. A különböző elbeszélésekben visszatérően szerepelnek olyanok, akik a patináját emelték, és olyanok, akik szembementek vele, és a politikai hátszélre támaszkodva tették tönkre. Lakatos Imre említése elkerülhetetlen az utóbbi oldalon...

Ő volt a mozgatója a kollégium megszüntetésének, szétverésének.

JL: Róla milyen volt a személyes benyomása? Sok mindent tudunk róla, az életrajza is ismert, ördögi, diabolikus figura volt...

Diabolikus, igen. Közeli kapcsolatom nem volt vele, viszont egyszer eljött hozzám Lakatosról beszélni Bandy Alex, aki nagyszerű és tanulságos könyvet írt róla. Az egész diktatúra működése benne van Lakatos történetében. Én mondtam rá, azt hiszem, hogy diabolikus vagy démoni, ördögi figura volt. Lakatos ellenállást szervezett ’44-ben Nagyváradon, ha emlékezetem nem csal. Volt egy lány – ez egy valóságos történet –, akit az fenyegetett, hogy kórházba viszik. Összeült az illegális kommunista pártsejt, egy másik kollégista, Csatári Dániel is benne volt, és Lakatos halálra ítélte a lányt. Azt mondta, meg kell halnia, mert ha bemegy a kórházba, ott önkívületben kifecsegi az illegális pártsejt tagjainak a nevét. Rettenetes történet, megírtam, megírta Bandy is, hogy a pártsejt egyik tagja elkísérte a lányt Debrecenbe, a Nagyerdőbe. Képzeljük el, hogy együtt mennek, beszélgetnek a vonaton nyájasan, és másnap vagy harmadnap kikíséri a Nagyerdőre, odaad neki egy ciánüvegcsét, hogy igya meg, megissza, és meghal. Elég az hozzá, hogy a kollégiumba nagyon nehéz volt bekerülni. Felvételi vizsgán, fejkopogtatáson vett részt az ember. Amikor engem felvettek, úgy százhúszan pályáztunk, és felvettek tizenkettőt. A kollégiumnak eleven hagyományai voltak, bár sokszor elmosódtak a szokások kezdeti jelentései. Csak egy ilyet mondok, amikor megebédeltünk, öten ültünk az asztal egyik felén, öten a másikon – sokáig Fülep Lajossal ültem szemben –, és az első- és másodéves gólyák addig nem állhattak fel azt asztaltól, amíg a legidősebb kollégista be nem nyújtotta a kezét. Ugyanazt csináltuk mi, többiek, akkor aztán fel lehetett állni. Hogy a kéz benyújtása eredetileg mit jelentett, nem lehetetett tudni. Olyan elődeink voltak, mint Kodály Zoltán. Amikor a kollégiumi gólyagyötréseken részt vettem – volt egy szavalóverseny, ami abból állt, hogy az embert az első mondatnál félbeszakították, és elkezdték gyötörni –, az első sorban ott ült, és enyhén kancsal, gonosz tekintettel nézett bennünket Kodály Zoltán. Pais Dezső és Szabó Dezső is kollégisták voltak. Szabad szellemű kollégium volt, ahogy Fodor András naplójából tudjuk, a kollégiumi kabaréban ki lehetett gúnyolni a kollégiumi és egyetemi tanárainkat, akik ott ültek. Emlékszem az egyik kabaréra, Gáldi Lászlót Lakits Pál alakította, nagyon jól utánozta, egyszer csak azt mondta, hogy „én, aki Mussolini stílusáról értekeztem”. Gáldi ott ült, csakugyan értekezett valamikor Mussolini stílusáról, nyelvészeti szempontból. Ezt a jelenlétében csúfolódva el lehetett mondani, az embernek egyáltalán nem kellett semmilyen tekintélyt tisztelnie. Mondanom sem kell, hogy a fordulat éve után egy ilyenfajta intézmény, ahol tökéletes szabadszellem van, és nincs tekintély, nem létezhetett…

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Később azért fordult a kocka.

A baloldal, ahogy a kollégiumban akkor hívtuk őket, a frakció – nem tudom, hogy alakult ki ez az elnevezés – nem elégedett meg azzal, hogy vitatkoztak, az már nem volt elég, hanem ki kellett a kollégiumból zárni azokat, akikben nem látták a rendszerhez való vonzódás jeleit, és nem voltak hajlandók, ahogy Sárközi Márta szerette mondani, bezupálni. Ezeket kizárták a kollégiumból, és lett egy egynemű, baloldali kollégium. Jellemző, hogy volt olyan baloldali kollégista, aki azt mondta, azért csináltuk, hogy megmentsük a kollégiumot. De előre lehetett tudni, hogy nem mentik meg, hanem ha jön a baloldali fordulat, a hatalomátvétel, meg fogják szüntetni. Így is lett, meg is szűnt a kollégium. Egyébként pedig úgy emlékszem, éppen Ortutay Gyula írta alá a megszüntetési minisztériumi határozatot, és Lutter Tibor, aki akkor volt a kollégium igazgatója. Ilyen volt a kollégium. Nagy kár érte. Még csak azt hadd fűzzem hozzá, hogy utóbb többször én is részt vettem egy-egy gyűlésen, felmerült, hogyan lehetne a kollégiumot újjászervezni. Én azt gondolom, sok mindenért nem lehet már újjászervezni úgy, ahogy akkor volt. Újabban koedukációs lett az intézmény, nekem meg mindig az volt az érzésem, hogyha ott lányok lettek volna körülöttem, akkor én nem tudtam volna egész nap a kollégiumban seggelni, vagyis dolgozni, inkább udvaroltam volna a lányoknak.

NG: Ebből az időből ered a költészettel való játék?

Igen, Kormosnál voltak a legnagyobb játékok. Részben ered a kollégiumi időkből, de nem csak onnan, mert a versidézés, hogy megismered-e, tudod-e, ki írta, irodalmi szokás volt a kollégiumtól függetlenül is, de kollégiumban is nagyon szerettük játszani, hogy na, ki írta ezt a verset. Az egyik nagy megfejtő Kormos volt, egyszer feladtam neki azt a verset, hogy „Fogam alatt feszes alma harsan, morcos arcán habos lé szalad, mocorognak a diók is halkan, átszakítják…” Idáig jutottam, amikor Kormos azt mondta, Szász Imre. Ez Szász Imre egyetlen megjelent verse volt, később prózaíró lett belőle.

JL: A kollégiumról is volt egy regénye.

Igen, bizony, nagyon jó könyv egyébként. Sokan nem értették, hogy a regény maga fikció, de a jelenetek, amiket a fikcióban leír, színigazak, ráadásul hátul a függelékben dokumentumokat közöl, hivatalos kizárási iratokat, Lakatos cikkét, egyebeket. Szász Imre nagy érdeme, hogy a kollégiumra vonatkozó irodalmat megmentette, megőrizte.

Az interjú második részét ITT olvashatják.



Jánossy Lajos – Nagy Gabriella – Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.