hirdetés

Lator László: Tiltotta az ízlésem

Nagyvizitben Lator Lászlónál

2017. április 16.

Amikor nem írhattam, a megjelenés lehetőségének legcsekélyebb jele sem volt, akkor is írtam, de csak azt szerettem megírni, amiről úgy éreztem, hogy fontos. Elcsépelt szóval mondva én egzisztenciális verseket írtam. Bár írtam volna többet, de ennyi lett. – Az idén 90 éves Lator Lászlóval készült nagyvizit-interjúnk második részét olvashatják.

hirdetés

JL: Ha jól gondolom, az Eötvös Collegium megszűnésével nem hivatalos fórumokat, baráti köröket talált ez a gondolkodásmód, a kör, amit a politikai hatalom kiszorított a nyilvánosságból. Sárközi Mártáé az egyik, aki tulajdonképpen egy nyitott házat tartott fenn.

Sárközi Márta vett egy kis gyümölcsöst faházzal, bárki odamehetett dolgozni, nem zavarta senki. Nála egy nagyon szabadszellemű társaság gyűlt össze, a Válasz egykori munkatársai. Ott ismertem meg Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet, Féja Gézát vagy olyanokat, mint Sinka István, aki ifjú- vagy kamaszkorom egyik bálványa volt.

Nagyvizit Lator LászlónálFotók: Valuska Gábor – A képekre kattintva kinyílik a galéria

JL: Mennyire voltak tekintélyt parancsoló emberek, vagy mennyire volt kollegiális a viszony?

Nem volt generációs különbség, nem lehetett érezni. Oda jártak az Eötvös Collegiumból azok az írók, költők, kritikusok, akik már írtak a Válaszba. A Választ ’49-ben megszüntették, pontosabban rákényszerítették, hogy megszűnjön, maradt ez a találkozóhely, ahol szabadon lehetett beszélni politikáról. Nem elsősorban irodalomról, sokkal inkább minden egyébről. Ezzel szemben a Nemes Nagy Ágnes–Lengyel Balázs házaspárnál, a Kék Golyó utcában elsősorban irodalomról. Az – mondhatni – irodalmi szalon volt, nemcsak a volt újholdasok jártak oda, Szabó Magda, Mándy Iván, de Ottlik Géza és Jékely Zoltán is, akik emlékezetem szerint nem írtak az Újholdba, de valahogy odatartozónak érezték magukat. Szóval az is nagyon jó hely volt, nekem oda kötődik egy csomó barátságom.

JL: Nagyon komoly időszak volt, azon gondolkoztam – nem először amúgy –, hogy a fordulat éve utáni 50-es években – történelmi távlatból, ha az évek számát tekintjük, nem volt hosszú időszak – a látóhatáron nem tűntek fel fények, hogy ez hogyan és miképp tud megváltozni.

Hát, semmi remény nem látszott.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JK: A publikációtól eltiltott nagyszámú komoly szerzőről volt szó.

Nem volt olyan egyszerű, hogy eltiltották az írók egy részét, hanem azt mondták, tessék, adjon egy írást, könyvet, majd azt, hogy ezt nem adjuk ki, mert pesszimista, ilyen, olyan, amolyan. Nemes Nagy Ágnesnél lehetett olvasni Mándy Iván remek novelláit, az egyiknek az a címe, hogy Előadó érkezik. A hivatalos irodalomból kiszorított írók abból éltek, hogy elmentek ide-oda előadást tartani, az egyik fő előadó Szabó Ede volt…

SZD: Ez hogy működött akkoriban? Aki a szalon tagja volt, fizetett egy bizonyos összeget, hogy meghallgathassa az előadást?

Nem, ezek az előadások nem ott voltak, hanem mondjuk egy gyárban, vagy a rádióban, egy-egy regényt, novellát átírtunk színdarabnak…

JL: Négermunka volt…

Igen, a baráti találkozókon nem volt előadás, ott beszélgetés volt. Arról ábrándoztam fiatalkoromban, hogy bekerüljek abba az irodalomba, amelynek elérhetetlen, távoli csillaga volt Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula vagy Németh László, és bekerültem, csak ez az irodalom akkor hallgatott, mert nem tudtak olyat írni, amit kiadtak volna. Ha írt volna bármi olyat Németh László, amit „posszibilis”-nek ítél a pártközpont, akkor kiadják.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Milyen volt a viszony azokkal a szerzőkkel, akik ebben az időben még erősen elkötelezettjei a kommunista őrületnek? Közismert a Rákosinak írt emlékkönyv, amelyben ilyen-olyan módon sokan szerepeltek, de kétségtelenül sokan meggyőződésből is írtak bele…

…sokan meg kényszerből.

JL: Igen, de nyilván az az érdekesebb, hogy frivolan fogalmazzak, akik meggyőződésből írtak. Azokkal a kollégákkal – akik között voltak természetesen nagy tehetségű emberek, Juhász Ferenctől számolhatjuk a neveket – milyen volt a beszélő viszony? Vagy ez a fajta doktriner elfogultság, ami őket azért az eszme mellett kikötötte, lehetetlenné tette a konverzációt?

Ez így van. Nem is nagyon beszéltünk…

JL: Potenciális besúgóknak is lehetett látni őket?

Azt nem, nem olyan besúgók voltak ők, de azért nem mertem volna nekik elmondani a politikai véleményemet. Velük semmilyen kapcsolatunk nem volt. Más egy kicsit az emlegetett Juhász meg Nagy Laci, akik pártköltőkként indultak, de hamar kiábrándultak. Elkezdtek ide-oda átállni, úgyhogy ővelük sokszor ültem együtt később a New Yorkban, a mélyvízben, annál is inkább, mert Kormosnak Juhász közeli barátja volt, mintha laktak is volna együtt ’45-ben valahol. Juhász akkor már kiábrándult.

JL: Abban az időszakban már igen, de én arra a szűk időszakra kérdeztem, amikor még elkötelezettek voltak. De ezek szerint a két irodalom kimondottan elvált, nem voltak hidak.

Elvált, igen. Mondjuk Benjámin, aki jó költő volt, befele ment. Míg az Újhold-esten az újholdasok között szerepelt, sokkal inkább úgy láttam, hogy Szabó Magda csinál majd hívő szocialista költészetet, és nem Benjámin, ezzel szemben pont fordítva történt. De később sem voltam velük kapcsolatban, akkor se már, amikor ’56-ot készítették elő. Többen is benne voltak. Vagyis kettévált a magyar irodalom, és ez a társas életre is érvényes volt. Eszpresszókban találkoztunk, amíg mertünk, a nevezetes Darlingban, később a Stühmerben, a Darling volt az egyik főhelyünk.

NG: Volt a Hungária is, nem?

Igen, a Hungária is, de korábban inkább a kis eszpresszók. Elég az hozzá, hogy teljesen különvált a két irodalom.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Az 50-es évekkel kapcsolatban – ezt inkább csak felemlegetem, mert annyira tetszett – van egy anekdota, már nem tudom, honnan származik, milyen tapasztalatból: miután a hithű kommunista meghal, aki ennek az eszmének, ha úgy tetszik, kárvallottja, de nem tudja elengedni a szenvedélyét, a temetésén a felesége feláll a sír mellett, a kezét ökölbe szorítja, és azt mondja: szabadság, Seres elvtárs!

Ezen én ott voltam! Seres Géza volt az Európa Kiadó irodalmi vezetője. Kommunista volt, de a Rajk-perben elítélték, nyomorékra verték. Jóban voltam vele, szabadon beszéltünk. Egyszer Prágába mehettünk ’55-ben, nagy dolog volt, hogy külföldre, Prágába lehetett menni, Seres Géza is jött, megkérdeztem tőle, hogy mondd, Géza, téged becsuktak, összevertek, miért léptél te vissza a pártba. Erre azt mondta kedvesen és szomorúan, hogy én ezt elkezdtem, én már mást nem tudok csinálni. Jellegzetes típus volt. Az viszont elég borzasztó volt nekem, hogy a sírnál szükségét érezte az özvegye, hogy felkiáltson: szabadság…

JL: Ennek a leírása viszont egészen filmes szinten elevenedett meg.

Fültanúja voltam, úgyhogy ez szent igaz történet, nem anekdota.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Az 50-es éveket ilyen módon egy kicsit körbevettük, nyilván kimondatlanul, de hozzátartozott, hogy Laci bátyám sem volt a nyilvánosságban semmilyen módon jegyezve, négermunkákban lehetett dolgoznia. Aztán később, ’55-ben jött a váltás, az Európa Kiadó őse...

Az Új Magyar.

JL: Igen. Oda sikerült valamilyen módon csatlakoznia…

Igen, azelőtt Körmenden voltam tanár. A kinevezésemben, amit a minisztérium küldött a Vas megyei oktatási bizottságnak, szerepelt, hogy nem taníthatok középiskolában, csak általános iskolában. De jóindulatból valaki a körmendi gimnáziumba tett. Négy nagyszerű év volt az életemből, ott nyertem vissza a lelkem nyugalmát a pesti zaklatott élet után. Fel pedig úgy jöttem, hogy Fodor Bandi, Kormos és többek közt Juhász, Bodnár György közbenjártak, hogy hozzanak fel egy kiadóhoz. Először nem akartam elfogadni, mert féltem, hogy megint belekerülök abba…

JL: …amiből jó volt kikeveredni.

Igen. A körmendi gimnáziumban szinte tökéletes szellemi szabadságban éltünk.

JL: Tényleg? Ez mondjuk érdekes.

Igen, még az úgynevezett szakfelügyelőkkel is lehetett szabadon beszélni. Elég az hozzá, hogy felhívtak, úgy emlékszem, Bodnár György, akivel a kollégiumban más-más oldalon álltunk, tette a leghatékonyabbat azért, hogy felhozzanak. Így kerültem az Európához orosz szerkesztőnek, ami nagyon jó volt, mert fogyatékos és hiányos orosztudásomat továbbfejleszthettem. ’56-ban lettem olasz szerkesztő. Valaki korábban megkérdezte tőlem az Európa Kiadóban, nem fordítanám-e le – mert fordítottam olasz verseket – Pratolini egy regényét, először azt mondtam, hogy nem, nem fordítok prózát. Másnapra meggondoltam, hogy ha ezt a regényt – Városnegyed a címe egyébként – kínkeserves munkával lefordítom, akkor elég sokat meg fogok tanulni olaszul, és így is lett. Úgyhogy lefordítottam a regényt. Sárközi Márta pedig – ő nagyszerűen tudta a nyelvet, Rómában élt sokáig, majd Firenzében az anyjával, Vészi Margittal, Ady szerelmével – szívességből átnézte a fordításomat, hogy hol vannak félreértések, hülyeségek, amiket át kell írni. Akkor lettem aztán – nagy örömmel – olasz szerkesztő, ami sok tekintetben nagyon fontos volt az életemben. Nemcsak azért, mert megtanultam meglehetősen jól olaszul, hanem mert az tette lehetővé, azt hiszem, ’60-ban, hogy kiküldhetett a kiadó Olaszországba az olasz kiadókkal tárgyalni, hogy mit ajánlanak, mit adjunk ki. Aztán sokszor voltam kint. Ha szerencsés volt valaki, megkaphatta a százdolláros útlevelet, én meg mehettem szabadon. Azóta is Olaszország a legkedvesebb külföldem.

Nagyvizit Lator Lászlónál

NG: És aztán volt Franciaország, Németország...

Németszakos voltam eredetileg, szerkesztettem német versesköteteket, de az úgynevezett latin szerkesztőségnek lettem én a főszerkesztője, ahol franciával, olasszal, spanyollal és portugállal kellett foglalkozni.

NG: Feltűnt nekem, hogy hangsúlyos vagy fontos helyeken használja a kérdésekre válaszként azt a szót, hogy ízlés. Tehát, például, miért nem vált pártköltővé, azt mondja, nem volt rá ízlése. Kifejti?

A működni kezdő diktatúrában akár hazudhattam volna ezt vagy azt… Fodor Bandi naplójában le van írva, hogy ellenem a fő vádpont, amit Pándi Pál elmondott, hogy a Rajk-perhez nem szóltam hozzá. Volt egy úgynevezett népgyűlés a kollégiumban, azt várták el az embertől, hogy felálljon és elmondja, hogy Rajk az imperializmus meg Tito ügynöke, kém és mit tudom én, micsoda, akasszák fel. Itt jön az ízlés, hogy én talán hajlandó lettem volna, ha kényszerítenek rá, elmondani, hogy Rajk nem jó, de azt, hogy akasszák fel, tiltotta az ízlésem. Nem volt az a kényszer, amivel ezt el tudták volna érni. Ellenem az egyik fő vádpont az volt, hogy nem szóltam hozzá a Rajk-ügyhöz. Ezt Pándi Pál mondta.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Ezzel azt is vélelmezzük, hogy az ízlés valamiképpen egyfajta lelkiismereti és etikai talapzaton áll, ugye?

Így van. Ha úgy tetszik, ez egyfajta szerénység volt, nem akartam magam hősnek bemutatni, hogy kiállok, és azt mondom, Rajk… Egyébként megint csak azt mondom, hogy mint ahogy ’44-45-ben a Szovjetben, beleláttam egy pillanat alatt a sztálinizmus lényegébe. A Rajk-pert – kötelező volt – hallgattam a rádióban, Rajk fahangon mondta, hogy ő miket csinált, a saját halálos ítéletéhez szükséges bűnöket mind elmondta, tudjuk, hogy megígérték neki, ha ezt megteszi, nem akasztják fel. Abból tudtam, hogy a Rajk-per nem igaz, hogy fahangon mondta. Amúgy nem voltam Rajk szenvedélyes rajongója…

JL: Nehéz lett volna…

A hangjából tudtam. Úgyhogy nekem mondhattak akármit, nem hittem el. Hadd térjek vissza az ízlésre: az embernek van egyfajta erkölcsi, ízlésbeli énje, amelyik nem tud megtenni bármit, nem azért, mert politikai meggyőződésem, de ilyet nem mondunk!

JL: A szerkesztői, fordítói munkát ne hagyjuk ennyiben! Arra lennék kíváncsi, hogyan nézett ki ez a szakmai gyakorlatban. A fordítások a formakészséget, a formák iránti érzékenységet, figyelmet és sokszínű használatot fejlesztették, illetve már úgy érkezett Laci bátyám erre a területre, hogy cizellált volt ez a figyelem és érzékenység, könnyű volt a különböző formákkal és fordítási lehetőségekkel élni? Hogy nézett ki ez?

Úgy nézett ki, hogy én, mint az hagyomány volt a magyar költészetben, már diákkoromban kipróbáltam, hogy tudok egy német verset lefordítani. A verstant apámtól kaptam, Négyesy László verstanát, az az első módszeres, nagyon jó verstan volt, abból tanultam meg a versformákat. Makón meg különösen kedvemre való volt a fordítás. Aztán eljött az idő, amikor a fordítás kenyérkereset lett. Volt olyan időszak, amikor a kollégiumból kizártak, hogy fordítást sem kaphattam. Fodor András vagy Kormos István nevén fordítottam. Az egyik ilyen fordításom Fodor András néven Chaucer Canterbury meséiből egy hosszú rész. Amikor megjelent egy új kiadás a szabad világban, Bandi visszaadta, és a fordítás az én nevemen szerepel. Kormossal is csináltuk ezt. Egyszer a Franklin Kiadónál, ahol négermunkában dolgoztam, azt kérdezte a főszerkesztő, Zádor Anna, akinek megmondták, hogy én fordítottam, hogy miért nem fordít a saját nevén. Ő már hajlandó volt a valódi nevemmel közölni a fordításaimat.

Nagyvizit Lator Lászlónál

NG: Feleségével, Pór Judittal az Új Magyar Kiadóban ismerkedtek meg, ugye?

Az Új Magyar Kiadóban, igen.

NG: Hogy történt?

Gyakornok volt, elvégezte már az orosz szakot. Amikor orosz szerkesztőként egy Jeszenyin-kötetet kellett szerkesztenem, fogyatékos volt az orosz nyelvtudásom, Judit segített nekem benne. Ez volt az első kapocs köztünk, és ez egy… hogy is mondjam…

NG: …szép, komoly, életre szóló kapcsolat kezdete lett…

…igen, igen.

SZD: Sokat dolgoztak együtt? Már otthon is?

Sokat dolgoztunk, főleg az oroszban segített nekem, mondjuk amikor egy Blok-kötetet fordítottam.

NG: Ő Mandelstamot is fordított, ugye?

Mandelstamot Judit hozta Magyarországra. Nagyon sokáig állt készen, talán két évig a kiadó irattárában. De volt egy államközi megállapodás, hogy csak olyan költőt, írót adunk ki, akinek a kiadásához a szovjet fél hozzájárul, vagyis nem lehetett volna kiadni Mandelstamot úgy, hogy ne adjanak hozzájárulást. Ez is furcsa történet, mert eljött az idő, amikor egyszer csak az akkori irodalmi vezető, Antal László azt mondta, hogy küldjétek nyomdába. És akkor nyomdába küldtük, és megjelent. És nem lett belőle semmi bonyodalom. Bár engem feljelentettek olyan versek fordításáért, amik nem voltak benne az akkori szovjet publikációkban. Annak is érdekes története van, de már sokszor elmeséltem, hogy volt a kiadóban egy különös festői, mondhatni, kalandor figura, a munkásmozgalom régi harcosa, Wessely László. Illyés Gyula ifjúkori barátja volt, és Illyés Hunok Párizsban című regényében Vencel néven szerepel. Ő segített nekem úgy is, mint illegális kommunista. Olyanokat mondott nekem, hogy tudod, amikor vittem a guruló rubelt Belga-Kongóba… léhán, cinikusan. Egyszer a háta mögött mentem a régi New York-házbeli kiadóban – volt ott egy nagy terem, ahol gyűlések voltak –, és egyszer csak megfordult, hogy ne gyere a hátam mögött, mióta Finnországban hátulról lelőttek, nem bírom, ha valaki a hátam mögött jön. És mutatta a nyakát, ahol meglőtték. Ő tudta, hogy Illyés Gyulának van egy nagy XX. századi orosz antológiája, abban minden olyan vers benne van, amihez egyébként nem lehet hozzáférni. Úgyhogy amikor csináltam az orosz költők antológiáját, egy csomó olyan verset tettem bele – Judit, a feleségem természetesen ebben is sokat segített –, ami csak abban az antológiában szerepelt. Ezt az antológiát Illyés Gyula hozta haza ’33-ban, amikor kiküldték Moszkvába, akkor kapta, ha emlékezetem nem csal, Paszternaktól. Úgyhogy ez is egy furcsa történet. Ezt az antológiát, amikor megjelent a mi orosz antológiánk, vissza akartam adni Illyésnek, de azt mondta, maradjon csak a tiéd, én úgysem olvasom.

JL: És azóta is megvan?

Azóta is megvan, igen, majd meg is mutatom.

JL: Az jó lenne!

Benne van az Illyés Gyula ceruzás aláírása.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Szerintem ez jó példa volt arra is, hogy felmerüljön a kérdés, hogy az ’56 utáni időszakban – amit kicsit eufemisztikusan konszolidációnak neveznek, mert ugye néhány évig szerényen volt annak nevezhető – kulturális összefüggésben is látszott egy felszabadulás, amelynek nem állt senki név szerint programbeszéddel az élére a politikából, hanem egyszerűen elkezdték engedni ezeket a szövegeket. Mivel nem voltak kimondott tilalomfák – kivéve például Szolzsenyicin, amíg át nem engedte Lukács –, amikhez alkalmazkodni lehetett, így egy ilyen antológia esetében később jöttek a reflexiók, a kisebb-nagyobb megtorlások, hogy nem jelenhet meg. Szerkesztőként tehát lavírozni kellett.

Igen, lavírozni kellett, amit én úgy írtam meg az önéletrajzi emlékezéskötetemben, hogy a kiadó maga alakított ki egy bizonyos cenzúrát a maga érdekében, önvédelemből. Hogy kiadhassuk ezt vagy azt az addig kiadhatatlan művet, ahhoz az kellett, hogy ne adjuk ki Koestlert vagy Orwellt, mert abból baj lett volna. Szóval nem volt tanácsos kockáztatni. Furcsa módon egyébként Orwell aztán még a Kádár-rendszerben megjelent.

JL: Igen, a végén.

Azt gondoltuk többen is a kiadóban, hogy a nagyon falig menő szabadság ára az, hogy a falat nem döngetjük. Szóval ilyenfajta cenzúra volt. És szemben a magyar irodalommal az Európa Kiadónak még egy előnye volt. A magyar irodalomban voltak olyanok, akik így-úgy benne voltak a forradalomban, be is csukták némelyiket, nagyítóval figyelte őket a pártközpont meg az ÁVÓ, hogy vajon nincs-e a könyvükben olyasmi, ami miatt nem lehet kiadni. Az Európa Kiadó viszont a világirodalmat adta ki, és ahhoz a pártközpontban senki sem értett. Legfeljebb azt csinálhatták, hogy ha lefordíttattunk egy könyvet, akkor a magyar fordítást – ahogy abban az időben mondták – felkérte a kiadói főigazgatóság, és azt az egyet elolvasták. Azt is hadd tegyem hozzá, hogy nagyon sokszor az Európa könyvei közül nem direkt politikai okokból nem lehetett kiadni egy könyvet, hanem „erkölcsrendészeti” alapon. Ilyen volt például Updike Nyúlcipő című regénye, ami sokáig nem jelent meg, mert abban az író a testi szerelemről annyira szókimondóan beszélt, ahogy Magyarországon akkoriban nem volt szokás. Úgyhogy azt nem szerették, az veszélyesebb volt, mint egy ilyen-olyan, akár kicsit szovjetellenes politikai megjegyzés. A mi kiadói működésünk idején a két legmegbízhatóbb politikai lektor Bibó István és Vásárhelyi Miklós voltak, akik nem azt írták meg, hogy ezt a könyvet nem lehet kiadni ezért, azért, amazért, hanem azt mondták, hogy ez a könyv ilyen, olyan, amolyan, megírták az őszinte véleményüket, és hozzátették, hogy mellesleg a háromszázötvenedik oldalon van egy mondat, azon el kell gondolkodni, hogy ki merjük-e adni. 

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Az Európa Kiadó ebben az időszakban őrületes feladatokkal volt megbízva, irodalomtörténeti misszióval is, ha úgy tetszik. Volt ennek valamilyen tervszerű logisztikája, hogy mik azok a területek, vakfoltok, amelyek addig kimaradtak a magyar könyvkiadásból?

Ez úgy volt, hogy a kiadóban minden nyelvterületnek voltak szerkesztői. Mondjuk az új amerikai irodalmat, amit általában nem ismertünk, Bart István vagy Bartos Tibor ismerték és olvasták. Én is olvastam az olasz meg a francia folyóiratokat, így tudtuk, hogy kit volna érdemes felfedezni. És akkor kezdődött a kísérletezés. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a mi viszonylagos szabadságunknak az volt az ára, hogy a kiadói főigazgatóságon megmondták, hány százalék szovjet műnek kell megjelenni, hány százalék népi demokratikus szerzőnek, ezeket kötelező volt kiadni. De még ott is voltak olyan huncutságok, hogy mondjuk Thomas Mannt népi demokratikus szerzőnek minősítettük, mert az NDK területén született. De közben olyanok történtek, hogy Bulgakov A Mester és Margaritájából a szovjet folyóiratközlésben kihagytak mondatokat, részleteket. Magyarul jelent meg először teljesen, méghozzá úgy, hogy Bulgakov özvegye a bundabugyijában hozta át annak a Wesselynek, akit az előbb már emlegettem mint a munkásmozgalom régi harcosát. Akkoriban nemcsak a klasszikusokat, hanem a Modern könyvtárban a francia újregényt, az amerikai beatköltészetet szinte egy időben jelentettük meg az eredeti megjelenéssel. Aki a klasszikusává vált a világirodalomnak, a Zsebkönyvek sorozatban jelent meg.

NG: Ön mindig is nagyon aktív volt, tanárkodott, könyvszerkesztőként működött, mégis az egész életműhöz képest viszonylag kevés saját verseskötete jelent meg. Ez alkati dolog?

Lehet. Amikor nem írhattam, a megjelenés lehetőségének legcsekélyebb jele sem volt, akkor is írtam, de csak azt szerettem megírni, amiről úgy éreztem, hogy fontos. Elcsépelt szóval mondva én egzisztenciális verseket írtam. Bár írtam volna többet, de ennyi lett. Azt nem szerettem volna, ha sok hulladék, potyadék kerül bele a köteteimbe.

NG: Meg szigorú is magával, nem? Sokat átír.

Igen.

SZD: Ez a szerkesztői létből is jön, hogy az ember szigorúbb magával, mert tudja más szövegéből, hogy mi a hiba?

Abból is jön, de azért ez leginkább a saját írásaimra vonatkozik.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: Sok induló kortárs szerző is szokott önhöz fordulni, ekkor is észrevehető önben egyfajta pedáns szigor. Ott van például Simon Márton, akivel kapcsolatban Laci bátyám igen erősen kifejtette a véleményét, hogy merre és hogyan volna érdemes, mit kéne visszavonni, például a központozás hiányát nem biztos, hogy erőltetni kell. És hál’ istennek úgy tűnik, hogy az induló szerzők számára mértékadó a véleménye. Vagy említhetnénk Tóth Krisztinát, aki szintén önnél tanult.

Igen, Tóth Krisztina is, akiről én azt gondolom, hogy az egyik legjelentősebb költő és író is, mert a prózája is nagyon jó. És nekem mindig nagyon jólesik, amikor elmondja, hogy került ő oda az egyetemre, és milyenek voltak azok az órák. De hát nemcsak ő, sokan, nagyon sokan…

NG: Generációk…

Igen. Például Ferencz Győző, aki jelentős költő, esszéista, egyetemi tanár, tanszékvezető lett, ő is nálam kezdte a pályáját.

NG: Lackfi, Szabó T. Anna…

Lackfi, Szabó T. Anna, igen. Mindig jólesik, mikor elküldik nekem a friss könyveiket. Nagyon szerettem tanítani. Az egész úgy kezdődött, hogy a kiadóban nagyon sok fiatal fordítójelölttel, versfordítóval foglalkoztam, behozták a dolgaikat, megnéztem, megbeszéltem velük, szerintem hogy kéne, aztán a világirodalmi tanszékén azt gondolták, miért nem csinálom én ezt az egyetemen is. Fordító-, azaz műfordító-szemináriumként indult, de aztán nem azt csináltam belőle, hanem olyan stílusgyakorlatot, amilyet Négyesy hajdan csinált. Ott szokhatták meg akkori tanítványaim, hogy meg lehet mondani a legnyersebben is, hogy mi jó, mi nem jó, ezt a szabadságot ott alakítottam ki, adtam tovább a hallgatóimnak is.

Nagyvizit Lator Lászlónál

JL: A magyar művelődéstörténetben abszolút meghatározó korszakhoz képest, amelyet itt bizonyos súlypontokra nézve nagy figyelemmel végigvettünk (a 60-as, 70-es, 80-as évek, az Európa Kiadó indulása) mennyire tölti el szkepszissel, keserűséggel, csalódással vagy éppen reményekkel a 90-es évektől elinduló változás, az irodalom és a kultúra szerkezeti megváltozása?

Egyrészt én is azt gondolom, hogy az irodalom a korábbi, tilalmakkal terhelt időkben, kivált a 70-es, 80-as években viszonylag szabadon születhetett meg. Ezeknek a mégiscsak megírt, megjelent műveknek a hatásához képest most az irodalomnak mintha kisebb volna a szerepe. Ennek egyik oka természetesen a technikai civilizáció fejlődése, mert ma a gyerekek nem azt szokják meg, hogy olvasni kell, hanem inkább azt, hogy jó odaülni a képernyő elé és játszani. De azt az időt azért én csak nosztalgiával tudom emlegetni, amikor a magyaroknak pénzük nem volt, de könyvük igen, és amikor francia, német vagy olasz írók jöttek ide Nyugatról, elámultak, hogy a villamoson mindenki könyvet tart a kezében és olvas. Ennek az volt az egyik magyarázata, hogy az volt a hozzáférhető, elérhető szórakozás mondhatni, az irodalom kényszerűen bekerült a közvéleménybe, a köztudatba. Hallatlanul fontosnak gondolom persze, hogy most szabadság van, teljes szabadság, bármit ki lehet adni. Ennek viszont az a hátulütője, hogy nem biztos, hogy el is olvassák. Vagyis, hogy is mondjam, manapság jóformán beláthatatlan lett az irodalom. Mikor bemegyek egy könyvesboltba, én sem tudom, hova nyúljak. Mindamellett optimista is vagyok, mert nem győzök eleget példálózni azzal, amit Mácsai Pali csinált az Örkényben: az Anyám tyúkja című verses összeállítás sikerében sokan kételkedtek, azt mondták, ki fog ide eljönni, végül nagyon sok előadást megért, zsúfolásig tele volt az Örkény Színház. Most is vannak olyan könyvek, mondjuk, ha már Tóth Krisztinát emlegettük, az ő prózája például, de egy-egy verseskötet is mégis eljut a közvéleménybe. Úgyhogy én azt hiszem, nem kell feladni a reményt, noha nagyon sok minden dolgozik ellene.
 

Az interjú első részét ITT olvashatják.

Jánossy Lajos – Nagy Gabriella – Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.