hirdetés

Tolnai Ottó: Az interjú mint olyan (I. rész)

2017. december 25.

Lesz, mondtam, csupán csak egy feltételem van, lesz interjú, ha: könnyformája lesz. Jutka szája ismét tátva maradt. Mit beszélsz? Milyen formája lesz? Könny-, illetve szívformája, mondtam. Minek, kérdezte Jutka. Minek lesz könny-, illetve szívformája? Hát az interjúnak... – Tolnai Ottóval készült nagyvizit-interjúnk I. része.

hirdetés

Nagyvizit Tolnai Ottónál

A képekre kattintva kinyílik a galéria – Fotó: Valuska Gábor

Azt gondoltam, hogy semmiféleképpen nem egy hagyományos, az időrendhez ragaszkodó beszélgetést szeretnénk veled, hanem az életed elemi részecskéire támaszkodó beszélgetést. Mert bárhányszor olvasom a verseid – most a legutóbbi verseskötetedet, a Nem könnyűt is –, mindig ott vannak azok az elemi, elementáris, közvetlen, anyagszerű tapasztalatok, amelyek aztán különböző elágazású metaforarendszerekké nőnek. Úgyhogy az első kérdés úgy hangzik, hogy ha az életed gyerekkori rétegére gondolsz – itt van egy pici önéletrajziság –, mik ezek az elemi részecskék, mi az az értékkészlet, mi az a lehetőségtartomány, amiből elindult ez a költői életmű?

Örülök a kérdésednek, jóllehet (mostanában a szabadkai kisállatpiac Vörös terébe futó Joó Lajos utca miatt, valamint hát a költészet joó voltát hangsúlyozandó, állandóan igyekszem ilyen joó-s fordulatokkal élni) nem is tudom, hol kezdjem.
Most jártam Ljubljanában. Noha, ugye, nem ott voltam gyerek... De valamiért, lám, éppen ezzel akarom kezdeni. Egy trieszti szerb íróval beszélgettem a tengerről, az Adriáról. Izgalmas helyzet volt, két sarokba szorított kisebbségi író, mint a végtelen szakértője. Két, a végtelen felé menekülő kisebbségi író...
Kéziratban, illetve hát iratmegőrzőkben lévő prózakönyvemben van egy jelenet, ahol Abbáziában, két palicsi fiú egy kommerciális marinafestőnek segítkezik, ahogy ők mondják, inaskodnak nála, a riván (nem tudom ismered-e Berzeviczy Albert A tájképfestés a XVII. században című könyvét, tudod, ő az, akiről Kosztolányi az Esti Kornél ama gyilkos tizenkettedik fejezetét írta volt, ő beszél arról az első holland festőről, aki már magáért a tengerért festi a tengert, meg a hullámfestés mint olyan kezdeteiről is említést tesz, milyen érdekes is lenne, gondolom olykor, megírni a hullámok festésének egész történetét, szépen elölről, szinte sorban megsimogatni az első hullámok taraját, sörényét, még akkor is, ha Leonardo hullámstúdiumaival vagy például Brueghel Ikaroszának tengerével a dolog már rég elérte volt a maximumát, megírni a képzőművészet első hullámaitól Courbet-ig, meg a horvát, a szlovén, montenegrói és szerb tengerfestőkig, illetve hát Miquel Barcelóig), s egy alkalommal, amikor a festő rájuk bízza képeinek árulását, felírják a tenger fölé, tulajdonképpen felülírják egész festészetét, felírják valami maguk keverte kékkel a még nyers egekre, hogy:
AZÚR
Éppen úgy, ahogyan azt otthon, Palicson látták egyik Belgrádban tanuló idősebb barátjuk, Magyar László (a későbbi neves helytörténész, kiről ez a tér itt mögöttünk a nevét kapta) kis Vlaminck-könyvében (istenem, nekem is megvolt az a kis könyv, nekiajándékoztam valamelyik fiatal festőnek, azt hittem, meg tudok lenni nélküle, pedig lám, nem); valamint arról a különös felismerésükről is írtam, ahogyan felfedezik, a legizgalmasabb tengerképet, ami a festő lenge pantallóján látható. Ugyanis festés közben állandóan a pantallójába törli a kaparókését, végül megveszik a pantallóját, felszabják, vakrámákra feszítik felhasított szárait. Az egyik idősebb palicsi festő, amikor szemrevételezi a két fiú tengerről hozott képeit, tengerképeit, meg is jegyzi, azok a kifeszített pantallószárak valóban éppen úgy csapkodnak, akárha a vitorlák...
Ültem tehát ott Ljubljanában a közönség előtt, és hirtelen arra gondoltam, nehogy már megint a kékítőgolyót kezd hinteni! És valóban, most is a kékítőgolyóval (vešplav) kezdtem. Édesapám boltjának ama fiókjával, amelyen azt írta
AZ ÚR
Ám úgy, mintha az AZ és az ÚR között egy kis rés lett volna. Valamiféleképpen számomra éppen az a rés lett centrálissá. Azzá a szűk ajtóvá, amelyen megpróbáltam, ma is próbálkozom, átbújni... Ezt a kérdést elő is adtam volt a hittanórán, hogyan lehetséges az, hogy mindenki az égről beszél, mármint hogy az Úr ott lakozik, miközben pedig édesapám boltjának kék festékes–kékítőgolyós fiókjában lakozik. Én láttam, egészen közelről láttam, majdnem hogy összeért az orrunk... Kinek az orrával ért össze a te nagy orrod, kérdezte dühösen a sekrestyés? Az Úr orrával, mondtam. Az Úr orrával, kérdezte a sekrestyés. Igen, mondtam. Nem eszkimó az Úristen, mondta morogva a sekrestyés. Ám a plébános ettől függetlenül felfigyelt kérdésemre, furcsa szavaimra, egy napon eljött édesapám boltjába, és én megmutattam neki a kis, zománcos táblát, valamint meséltem neki arról is, hogy valójában kereskedelmi utazó szeretnék lenni, ha megnövök, ugyanis bátyámmal idegenlégiós ponyvaregényeket olvastunk, elhatároztuk, gyarmatáru-kereskedéssé alakítjuk édesapám szatócsboltját... Szóval, egyértelműen a kaland, az egzotikus kaland mint olyan érdekelt bennünket. Bátyámat úgy is hívták, hogy Tarzan, át tudott ugrani az egyik fáról a másikra, s nekem, kis Tarzannak, jellegzetes módon üvöltve, ugranom kellett volna utána, de én hiába próbálkoztam. És egy napon azt vettem észre, ilyenkor a valóságos kaland helyett, inkább családi kézikönyvünk, a Tolnai Világlexikona után nyúlok, e foglalatosságom különben bátyám is támogatta, ugyanis, mondta, valakinek családunk Világlexikonán való munkálkodását is folytatnia kell. Így észrevétlen afféle irodalmár lettem, aki kis kócos, idővel sűrűre nemezelt szövegeit – szócikkeit mind afféle kalandleírásként értelmezte...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Szóval elhatároztam, kereskedelmi utazó leszek. Gyarmatárut hozok majd be. Tehát majd kimegyek, elmegyek világgá. A dzsungelekbe, a pampákra, a sivatagokba. És gyarmatárut hozok be. Ha az egzotikus árut kellett lajstromozni, vagy ha valami más tárgy, kelme, gyümölcs mutatkozott éppen érdekesnek, izgalmasnak elképzelt beszerzői útjaimon, azt előbb mindig megnéztem a Tolnai Világlexikonában, és máris mintha szakértőjévé lettem volna ezen új anyagoknak, dolgoknak, mintha máris ott lettem volna a helyszínen, Afrikában, Közel- és Távol-Keleten. Éppen csak egy kicsit tovább kellett mozdítani a szócikket. Nagyon megkedveltem ezt a munkát. Ide-oda mozgatni a szócikkeket.
Magam elé vettem a Tolnai valamelyik tomuszát, felütöttem, megnéztem, miközben persze más érdekes képeket, metszeteket is silabizáltam benne, magában a lexikonban is el-elbarangoltam, el-eltévedeztem. Mert ha megnézed, minden érdekes. Ha közelebb hajolsz, ha mozdítasz rajta, ha beleirkálsz, lerövidíted, végtelen bővíted, újra rövidíted, de másképpen, még érdekesebb...
Egyszer például kezembe vettem egy szöget. Majd a Tolnait is kinyitottam a Szögnél. Ugyanis izgatott, mi is a szög mint olyan. Akkor nézzük meg most mi is, leveszem tehát a Tolnai Sor-Táv kötetét, odalapozok-odalopódzom, de lám, átutal a Szeggyártáshoz... A szög különböző tárgyak összefogására való eszköz, melynek három része van, ú.m. fej, nyél és hegy. Anyaga lehet hengerelt, vaspálca, húzott drót és pléhszalag. A kialakítása kovácsolás, sajtolás, hengerelés útján jön létre. Megkülönböztetnek kovácsolt, sajtolt, öntött és úgynevezett drótszeget. Vas-, réz- és cinkszegek legjobb fajtáit kézi kovácsolással állítják elő. Vasszegeket néha öntött rézfejjel látnak el, és képrámák felakasztására használják. A drótszögek gyártására való gépbe egyik oldalon beteszik a kiegyengetett drótot, melyet a gép egyik végén fejjel lát el, aztán a gép a drótot egy szeghosszúsággal előretolja, a szeget meghegyezi, azután levágja és kidobja. Először Franciaországban használták. Valamikor gimnazista koromban, vagy az is lehet, már '60-ban, Újvidéken, hozzáírtam egy mondatot. Amelyre ma is büszke vagyok. Ha másért nem is, ezért nyugodtan felírhatnak a Tolnai Világlexikona munkatársai közé, oda, nem messze Kosztolányitól:
Mint köztudott, Stendhal szülővárosában folyamatosan szöggyár csattogott...
Később, sok évtizeddel később, már itt Palicson T. Olivér és Regény Misu sokat vitatkozott azon, meghatározta-e az a szöggyár Stendhal mondatát, regényeinek akusztikáját, egyáltalán regénypoétikáját, filozófiáját. Kár, hogy az egyik legszebb Stendhal-esszében (az egyik legszebb magyar esszében), A Milanesében Illés Endre nem tér ki e gyár kérdésére... Persze jó, hogy nem tért ki, ő A Milanesében ugyanis mészkőben utazik...
Édesapám boltjában külön hordókban állt a szög. Ott, az ólomsörét, a kocsikenőcs és a rézgálic között. Itt Palicson van egy HELIOS nevű jó kis bolt, ahol szöget árulnak, milyen boldog vagyok, ha úgy esik, éppen szögért kell mennem. A HELIOS-ba. És akkor elindulok. Papucsban, rissz-rossz nadrágban, még jó, hogy nem gatyában. Palicson. Szögért. Egész délelőtt bolyongok. Ha azt kérdik, hová megyek, mondom, szögért. A HELIOS-ba. De hát a HELIOS nem errefele van, mondják csodálkozva. Mondom, tudom, de olyan jó messziről indulni a HELIOS felé. Messziről indulni egy szögért. Kibotorkálok egészen a határzónába, és majd csak ott fordulok vissza, majd csak onnan indulok a HELIOS felé... Ha megérkezem a HELIOS-ba, kérdezik, mit akarok. Mondom, szöget. Kérdik, milyen szöget. Mondom, többfélét. És csak úgy találomra veszek különböző nagyságú szögeket. Különösen a lila szögeket szeretem. Élvezem, ha kesztyűvel szedik, de azt is szeretem, ha újságpapírossal – és közben látom-lesem, ahogyan a szögek átütik a politikusok arcát, mert tele vannak az újságok, mint lepényhalakkal, a politikusok arcképeivel, egyik nap profil, másik nap en face, mintha csak minden újságba becsomagoltak volna egy-egy kiló lepényhalat... Egyszer, amikor a háború alatt a gyerekeim a barátaikkal valami performanszot csináltak fönn Pesten, volt ott egy megrepedt akvárium, egy gojzerbakancs, egy nagybőgő, és én is fölléptem, kérték, írjak egy rövid, sűrű, pöszmettel teli szöveget, majd olvassam fel... De a performansz előtt unatkoztam, zavartam a gyerekeket, mire fiam azt mondta, menjek, és vegyek egy szöget, mert majd kell az előadáshoz, kérdeztem, milyen szöget, a fiam azt mondta, egy nagy szöget. És én elindultam a Gorkij fasoron keresni egy boltot, ahol szöget lehet kapni. Sokáig bolyongtam, mert hát Pesten nemigen tudtam a járást, de végül is rábukkantam egy hatalmas boltra, ahol szinte csak szöget árultak, egy szögesáruházra. Beléptem, körbe-körbe bámészkodtam, kérdezték, mit akarok, mondtam, egy szöget, kérdezték, milyen szöget, mondtam, és próbáltam mutatni is, hüvelyknyit mutattam, tehát úgy kábé 20 centit, egy nagy szöget. És aztán Pesten, a Gorkij fasoron végigszállítottam azt a hüvelyknyi szöget a Fiatal Művészek Klubja felé, ahol a performansz alatt az egyik ifjú színész, nagyon tehetséges volt, de később sajnos felakasztotta magát, a nagy szöget egy macskakővel, miközben én sűrű, kis, pöszmettel teli szövegemet olvasgattam, beleverte a gojzerbakancs orrába...
Mondod, olvastad új kötetemet, a NEM KÖNNYŰ-t, hát ebben a kötetben is van egy ismétlődő szöges jelenet. Most tovább mesélem neked. Szóval Nagy József barátom mesélte, hogy a hosszú évtizedekig Zónába tartozó, nem működő szaratovi színházban koreografált valamit, és egy napon, a színház katakombaszerű alagsorában valami kellemes hangra, ritmusra lett figyelmes. A hang után bolyongott, végül egy térdeplő színpadmunkást vett észre, amint a küszöbön görbe, rozsdás szöget egyenesít hosszan, végtelen, talán még nem tudta felfogni, már megszűnt a Zónában lenni a színházuk, úgy gondolta, még mindig sok ideje van a görbe, rozsdás szög egyenesítésére... Bátyám, mint hallhattad, a kötetben itt-ott hív engem olykor a túlvilágról, hogy verseit diktálja, ugyanis valamikor ő is írt verseket, de aztán abbahagyta, ám a túlvilágon folytatni kezdte, szóval bátyám egyszer azt mondta, a túlvilágon majd minden van, csak görbe, rozsdás szögek nincsenek, pedig ő is azt szeretné, egyenesítgetni a görbe, rozsdás szögeket...
Na mármost ott Ljubljanában, az Adriáról beszélgetve trieszti szerb íróbarátommal, azt is újfent próbáltam érzékeltetni, mit jelentett nekem a vasfüggöny. Az határozta meg ugyanis gyerekkoromtól (nyolcéves voltam, amikor felhúzták) a világomat. Lezárta például az utat az anyaország felé. Ami, ugye, nem semmi. De egy napon felfedeztem, hogy annak a nagy országnak, amelyben élek, melynek egyik oldala hermetikusan le van zárva, a másik oldalán teljesen nyitott. A másik oldalán nyitva felejtették. Másik oldala maga a végtelen. Maga az
AZÚR
Maga az izgalmas kaland. Mert hát mi más is a végtelen, mint a kaland ragyogó, izgalmas, azúrban izzó terrénuma, közege... Én boldog voltam, milyen boldog, noha édesapám hamarosan börtönbe került, és a Triesztért való tüntetések is kezdetüket vették, ott sertepertéltem körülöttük, jóllehet ez akkortájt volt, amikor felfedeztem országunk e másik azúrba nyíló oldalát...
És akkor ott, Ljubljanában, elmeséltem két nem régi élményemet. A spliti magyar egyesületben tett látogatásomat. Az Adriához való viszonyomról tartott kiselőadásomat. Mármint azt, hogy nekem valami viszonyom van vele. Az Adriával... Az idős, elsősorban vajdasági származású emberek, mint valami csodabogarat néztek, bámultak. Még nem láttak ilyet. Persze sokat áriáztam, motyogtam, hápogtam valójában, így valahogy, mint nektek most, a kékítőgolyóról mint olyanról is. Akkor az egyik kis idős hölgy felugrott, szót kért. És elmondta, hogy ő bizony nem nézi a tengert, ő bizony nem szereti a tengert, ő bizony nem fürdik a tengerben, viszont, ha például gémeskutat lát a tévében, elsírja magát. De uram, mondta szép, ravasz fordulattal, nekem van egy egész doboz kékítőgolyóm. Majd adok belőle magának egy marékkal. És felemelte, felém nyújtotta kis kezét, mutatta, mintha tenyerében már ott lennének a kék golyócskák, mutatta, mennyit markol majd nekem a kékítőgolyóból... Könny gyűlt a szemembe, könny szaladt ki belőle, akárha kékítőgolyó, ugyanis én már vagy 50-60 éve értekezem az Adriáról, a kékítőgolyóról, mint világom egyik alapegységéről, de hallgatóim nagy részének fogalma sem volt, fogalma sincs, mi is, milyen is valójában az a kékítőgolyó, fogalma sincs, miről beszélek... És most már majd, gondoltam, ezután előadásaimon szépen felmutathatom a kékítőgolyót mint olyant. Tudjátok, van egy könyvem, amelynek az a címe, hogy: Kékítőgolyó. Az érdekessége többek között az, hogy a fedőlapján egy csodálatos festmény látható, egy kék szemű, azúrbazedovos kisgyerek, nagy simléderes, katonatiszti sapkával a fején. A tenyérnyi festményt egy a belgrádi festészeti akadémián tanult, életét Amerikában leélt ortodox pap, avagy szerzetes, nem is tudom, készítette; halála után amerikai felesége hazaküldte hagyatékát, ám az a hagyaték valamiféleképpen a képkupecek kezére került, könyörtelenül szétzabrálták, na mármost én tőlük vettem azt a kis, tenyérnyi, azúrbazedovos képet, a képkupecektől. A probléma akkor jelentkezett, amikor borítóján a képpel megjelent a könyvem, a képkupecek ugyanis azzal vádoltak, túl olcsón szereztem meg tőlük, ergo vagy adjam vissza nekik, vagy fizessek még valamit... A könyvben például van egy novella, amely arról szól, hogy édesapám a háború kitörésének pillanataiban: kékítőgolyógyárat, -manufaktúrát készül beindítani, de a hatóság emberei nem tudják, mi is az, hogy kékítő, ott, ahonnan ők jöttek, nem oldottak kékítőt, csak azt tudják, mi az, hogy golyó, tehát azt, hogy: édesapám titokban egy lőszergyárat akar beindítani... Azért kezdtem el könnyezni a nénit, kis erős, akaratos kezét nézve ott, a spliti magyar művelődési egyesületben, mert úgy éreztem, a kis idős hölgynek sikerült először megragadnia a megragadhatatlant, a tengert, az azúrt... Amióta megöregedtem, ilyen semmis mozzanatokra hullik szét nekem a világ, mint amilyen az a görbe szöget egyenesítő, és ez a kékítőgolyót merő-markoló kéz... Valahol már meséltem Dalí egyik festményéről, amelyen ráncos, májfoltos keze, egyértelmű, az ő saját kezéről van szó, kék golyóbisokat szór, dob az üres térbe, de akár azt is gondolhatnánk, egy preszókratikus görög filozófus kezéről van szó...
Nem sokkal spliti előadásom után úgy alakultak a dolgok, hogy a pólai szerb művelődési egyesületben kellett irodalmi estet tartanom. Kissé zavarban voltam. De feltaláltam magam. Kiültem a közönség elé, és így, mint most nektek, előadtam a spliti magyar egyesületben történteket, idéztem a kis idős hölgy szavait. Próbáltam felmutatni kis, erős kezét, egyedülálló gesztusát. Mire a pólai szerb hallgatóság is szót kért, egyenkint álltak fel a szavaim által megérintett emberek, azt kezdték bizonygatni, ők sem szeretik, ők sem nézik a tengert, ők sem fürödnek benne, ők is azt szeretnék, ha például a Fruška Gora lankásain temetnék el őket. Ez azért is különös, mert számomra is egyik legszebb hely a Fruška Gora; mikor még állatokkal bajlódtunk Újvidéken, béreltünk egyik lankásán egy kaszálót, hajnalban, napfelkeltekor jártunk volt oda föl Jutkával kaszálni. Ha megkérdeznék, mit szeretnék, én is azt mondanám, a Fruska Gora lankáin egy kaszálót. Ha megkérdeznék, mi a szép, azt felelném: hajnalban a Fruška Gora lankáin kaszálni...
Persze most, ott Ljubljanában, mert még Ljubljanában vagyunk, ne veszítsem a fonalat – lehet, erről is kellene mesélnem, az én fonalamról, az én éltem vörös fonaláról, vörös selyem hajókötelemről, amit Pesten vettem volt Vörösfonálféreg című performanszomhoz, a Mátyás utcai hajóköteles boltban, amit aztán Jutka kidobott volt a szemétbe, mert félt, felakasztom rá magam, lám az a vörös hajókötél még mindig létezik, én legalábbis még mindig arra fűzöm életem – noha már összetettebb a helyzet, lévén hogy maga a végtelen, az
AZÚR
éppen akkortájt kezdett a felségvizek képében falként, szilárd, már-már életveszélyes falként felmagasodni... Igaz, magam is jócskán bonyolítottam a helyzetet azzal, hogy azon a beszélgetésen bejelentettem az én igényeimet is, az én tisztaköltészeti, illetve nyersköltészeti igényeimet a felségvizeket illetően, bizonygatván, nélkülük immár az én költészetem sem tud létezni, hiszen az elmúlt 60-70 évben átállt az azúrra, azúrral üzemel, és nem például valami kőolajszármazékkal, illetve hát nemzeti-hazafias kategóriákkal...
De a helyzetet oldandó, azt is elmeséltem, nemrég fiatal szlovén, horvát és albán költőnőkkel olvastam fel. És verseiket hallgatva, ledöbbentem, tátva maradt a szám. Valami szuverén, új hangra, világra lettem figyelmes, ami azért is roppant különös, mert a magyar fiatal költőnők verseiben is megéreztem már ezt az új energiát, amely tán akár azt az Ariadné-fonalat is meg tudná fonni, meg tudná hullámoztatni, amely e totálisan leblokkolt helyzetünkből kivezethetne bennünket. Ezért jegyeztem meg, inkább a fiatal költőnőket olvassák, mint a politikai kommentátorokat, katonai szakértőket...
Ljubljanában persze meglátogattam szobrász barátomékat, Počivavšekékat, Matjažt és Mojkát is. Az igazság az, valójában miattuk vállaltam el azt a fellépést, azt az Adriáról való beszélgetést is.
Počivavšekék lelkesednek Nagy József színházáért. Igen, ez nagyon különös, Nagy József színházáért sokkal jobban lelkesednek Ljubljanában, Szarajevóban, Zágrábban, Belgrádban, mint például Budapesten... Minden ljubljanai és sok párizsi vendégszereplését látták. És Krasznahorkai regényeiért, meg Tar filmjeiért is lelkesednek. A Sátántangót még franciául olvasták. Azóta persze már van szlovénül is. És van horvát Sátántangó is. Meg szerb Sátántangó is. Meg biztosan van már macedón Sátántangó, és albán Sátántangó is. Képzeljük el, milyen ország lehetett az, ahol 5-6 Sátántangó, 5-6 Az ellenállás melankóliája van, meg hát persze van már Harmonia caelestis, és fordítják, ha már nem fordították le, erre az 5-6 nyelvre a Sinistra körzetet és a Párhuzamos történeteket is...
Počivavšek elvitt a műtermébe. Amely Stupica műterme mellett van. Még be van zárva. Mármint a Stupica műterme. Biztosan ott van benn, gondoltam, vagy legalább is hazajár a szelleme. Ott van annak a több fehérnek, amit a hattyú Hamvas versében már nem bír el, ott a lerakata, illetve ott az a fehér tartomány, amelyről Dragojević beszél. Ha legközelebb Ljbubljanában járok, Počivavšek segítségével talán be is kukkanthatok majd abba a műterembe... A minap egy kisgyerek megkérdezte Jutkától, miért ilyen fehérek a mi galambjaink. Talán festjük őket? Nagy hatással volt rám a kisfiú kérdése, ugyanis reggelente tusolás közben, öreg költő, gyakran látom, tele a fürdőszoba ablaka fehér galambbal. Égő vörös gyöngyszemük előtt majd' mindig elszégyellem magam, öreg koromra csak még szemérmesebb lettem, ilyenkor hirtelen ágyékomra helyezem a szivacsot, mert úgy érzem, sokan néznek. Jóllehet ugyanakkor valami leírhatatlan gyönyörűséget is érezek. Jön föl a nap a fürdőszoba ablakában, és az ablak tele fehér, pávás farkú galambbal. Valójában Jutkát várják, tulajdonképpen őt lesik tusolás közben, mert tudják, csak majd tusolás után nyitja ki a konyhaajtót, amely fölött a dúcuk van, csak azután megy a kis zöld papírhordóhoz, és merít nekik a magkeverékből... Igen, valami furcsa szemérmet érezek ilyenkor. Igazán ott, a fürdőszoba tuskabinjában értettem meg Pilinszky szavait, amikor is Isten szemérméről beszél...

 

Nagyvizit Tolnai Ottónál

És Počivavšek műtermében, ott, közvetlen Stupica egykori műterme mellett, képzeljétek el ezt az élményt, hiszen számomra Stupica az egyik legnagyobb festő, láttam Počivavšek monumentális szobrait. Amelyekben, mint a fiatal költőnők verseiben, valami új anyagot, dimenziót, energiát, új méltóságot fedeztem fel... Valami, ami a plasztikában, Beuys zsírja után következik, immár kezd újra feloldódni, de azon nyomban meg is szilárdulni... Tudjátok, amikor én a Költő disznózsírból című interjú-regényemen dolgoztam Berlinben, szinte hetente előfordultam a Hamburger Bahnhofból átalakított galériában, amely tele van Beuys monumentális zsírszobraival, zsírszékeivel, amelyek közül egy majd, lényegét mutatva meg, könyvem fedőlapjára kerül... Fekete fémteknőbe öntött sötét viasz, ami hűlés közben minimális örvényt képez magában, minimális hullámot vet, akárha azt mondaná, valami elölről kezdődik, illetve hát talán azt, valaminek elölről kell kezdődni, akárha a Biblia első mondataiban... Lakásukban Bojan Bem-képek. Mint nálunk. Meg egy Julije Knifer. Mint nálunk. És egy Pilon. Veno Pilont nem igazán ismerem. Pilon az a nagy szlovén festő, akivel Bojan Bem barátkozott volt Párizsban. Az a festő, aki ifjúkorában – és ez a szlovén metafizikus festészet, ez maga a szlovén metafizikum –, a római parlamentben szembeszállt Mussolinival... Képzeljük el, a magyar metafizikusok az olasz parlamentben szembeszállnak Mussolinival... Pilon, mint értesültem, Mojka rokona volt. Počivavšekék mesélték, évente háromszor Párizsba utaznak, és kétszer Belgrádba, Bojanhoz, remélem, ezután majd egyszer-egyszer hozzánk, Palicsra is...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Aztán Ljubljanából, a tengerről, az Adriáról való beszélgetés után lementünk magára a tengerre. Az Adriára. Különös mód éppen Piranba. Éppen a Pirani-öbölbe. Mert Piranhoz már régtől fogva kötődünk, ugyanis Koncz József–Jože török-, illetve magyarkanizsai barátunk volt ott egy időben, a '68-as események után a Pirani-öböl városkáinak, Kopernek, Pirannak és Portorožnak a kultúra kérdésével, többek között a galériákkal is, megbízott alpolgármestere... Ott, Piranban, a Pirani-öböl fölött, az egyik különös, a tengerre nyitott templom rácsainál, mert nyitott volt, de a templom ajtaján-kapuján, nagy nyílásán rácsok voltak, hallottunk volt Jutkával egyszer egy a focizásból érkező, klottgatyás gyereket énekelni – olyan csodálatosan, hogy megmozdult, hullámozni kezdett a tenger, maga az egész Pirani-öböl...
Utazgattunk ott a Pirani-öbölben, jóllehet már el is felejtettem, illetve nem voltam tudatában, hogy valójában magán a hely-színen vagyunk, a hely-színen utazgatunk – utazgatunk, akárha mi is az azúr figuránsai... Jóllehet én, mondom, a tenger szenzációja előtt teljesen elfelejtettem, hogy néhány nap múlva fogja majd meghozni a nemzetközi bíróság a Pirani-öbölben, a Horvátország és Szlovénia között, a felségvizeket illetően kialakult konfliktusban a döntést, lehetséges, éppen abban a pillanatban, miközben én benn úszkálok az öbölben magában...
Van ott az öbölben ugyanis egy kis halászkocsma, végül is ott kötöttünk ki, horgonyoztunk, ott ültünk le, annak a kocsmának az öbölbe benyúló mólóján. Magában az azúrban majdhogynem. Oda jártunk vissza napokig. És ültem ott révülten...
De akkor egyszer csak eszembe jutott, hamarosan úgynevezett életútinterjút kell adnom. A LITERÁ-nak. És azt hittem, meghalok. Mondtam Jutkának, úgy gondoltam, életem folyamán a ljubljanai volt az utolsó megnyilatkozásom. Úgy képzeltem, majd mondják, 77 éves korában nyilatkozott utoljára, mégpedig Ljubljanában. Ahol újfent szépen, relatíve szépen összemesélte azt a bizonyos spliti és pólai esetet, még egyszer utoljára kékítőgolyót hintett, majdnem kiegyenesített egy rozsdás vasszöget... Gondoltam, többé már nem fogok beszélni, nem fogom járatni a számat, nem fogok nyilatkozni, ki fogom vágni, mint verseimben már annyiszor megígértem, a nyelvemet. Észak-bácskai, marhaérdes tájnyelvemet. Mondtam Jutkának, én többé nem megyek haza, itt maradok. Hol, kérdezte. A Pirani-öbölben, mondtam. Itt künn, ennél az asztalnál... Nem akarok – immár nem tudok, képtelen vagyok interjút adni. Belepusztulok. Szűk hozzá a torkom. Nem fér ki rajta... Mi? Ez a borzalom, mondtam. Ez az azúrszakadék, akartam mondani Nietzschével, de nem mondtam. De hát már három-négyszer lemondtad, mondta Jutka. És most indulás előtt végre, igent mondtál. Nem teheted meg Jánossyval, nem Gabival, immár nincs módod nemet mondani nekik. A Disznózsírral is ezt a vitustáncot jártad hosszú évekig... Tudom, mondtam, nem mondhatok már nekik nemet, de értsd meg, belepusztulok. Nyugodj meg, mondta Jutka, van még néhány nap, fel fogsz töltődni, fel itt a tulajdonképpeni hely-színen... Úgy fogsz majd kinézni, mint azok az indigóval dolgozó munkások, kékké lesz a bőröd, akikről Michaux írt valahol. És majd mesélsz nekik Haynauról. Nem kis szenzáció lesz, hogy per pillanat éppen vele foglalkozol, a véres kezű hóhér nagy indigó-projektumával, mármint hogy idős korában magyarországi birtokain festőcsillang, festőfű (Istatis inctoria) termesztésével kezdett foglalkozni... Az nem kis szenzáció lesz, ha elmeséled, azok a tiszta költészeti darabok, mint amilyen az általad (Jánossy) olyannyira kedvelt Indigókocka is például, Haynau-féle indigóból készültek... Látom, kollégáidat, ahogyan azt suttogják, most meg Haynau, a véres kezű hóhér indigó-projektumáról irkál megszállottan; a minap éppen azt írta le, amint félrecsúszott parókával egy indigóval teli kádban szundikál, őrült Ágnes asszony... Csak üldögéljél, csak úszkáljál szépen itt, a Pirani-öbölben... Igaz, eddig is a hely-színen üldögéltél, hiszen palicsi utcánk, az Orbánfalva utca a migránsok egyik fő korridora volt egy pillanatban, misztikusmód az még ma is, rendszeresen látni migránsokat a vasútállomásunkon (PALICS), jóllehet nem jár semmilyen vonat, a vasútállomás (PALICS) be van zárva, megszűnt... Most pedig itt ülsz a Pirani-öbölben. Ahová, te magyarázod, már megint úgy érkeztél, mint Stendhal hőse a waterlooi ütközet hely-színére... Lazíts. Hiszen most valóban itt történik a földmérés, ha ez egy kisebb képzavar is, itt történik az azúr, miről hosszú évtizedek (50-60 éve) óta egyfolytában értekezel, és én egyfolytában hallgatlak, az azúr mint olyan kimérése, kiszabása, jóllehet ha valami nem mérhető, nem szabható, akkor az éppen az azúr... Jutka lehűtött kissé... Ültem tehát ott a Pirani-öböl (lehetséges, ez is csak egy vakablak, holtág, vakvágány, zsákutca, mint mind a többi hely-színeim?!) kis halászkocsmájában, mélyen magamba roskadva, várva, netán feltöltődöm, jóllehet féltem, nagyon féltem, nyüszítettem magamban, immár nem töltődhetem fel, öreg költő, kilyukadtam, lyukas vagyok, mint egy zokni, mint egy büdös zokni... Meg minden bizonnyal beteg is nagyon, hiszen már el sem merek menni Selymesi doktorhoz, urológusomhoz, aki ifjúkorában verseket írt, és én voltam a példaképe... Úgy érzem, elrákosodtak prosztatám narancslabdái... Svédországban élő édes barátom narancslabdáiba is már aranytűket szurkáltak...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Mi voltunk ott, abban a kis halászkocsmában a törzsvendégek. Meg egy halász. Aki fekete műanyag zászlókkal teli trabakuláját szintén éppen a kocsma mellé kötötte. A jéggel szórt hungarocell-, mi úgy mondjuk, sztiropor-dobozokban kirakta, leadta a napi fogást, majd aludt egy kicsit a hajón, aztán felkelt, megvizezte a haját, megfésülködött, és kijött hozzánk a mólóra helyezett asztalokhoz, ahol már várta a barátnője, titokban vártuk mi is.
Szerettem nézni őket, de főleg a halász barátnőjét, a szép, sovány, 30-35 éves lányt, aki hanyag, rissz-rossz fekete pólóban, üveggyönggyel a nyakában, tetovált vállal, színes napszemüvegben, szépen lassan, végtelen, még ráérősebben, mint az említett szaratovi színpadi munkás, aki azt a rozsdás, görbe vasszöget egyenesítgette volt, cigarettát készített magának. Arra gondoltam, ennél valóban nincs szebb, nincs megnyugtatóbb. Az a térdepelve rozsdás vasszöget egyenesítő szaratovi színpadi munkás, a kékítőgolyót merő néni, a tusoló Jutkát, Jutka szemérmét leső fehér pávás galambok... Az a szép nő mindennap ott ült a halász mellett. És csavarta végtelen a cigarettáját. Vett egy csipetnyi dohányt. Meg még kettőt. De akkor azt a kettőt azonnal visszaszórta. Vissza szálanként. Vett egyet, majd vett még egyet. Az egyiket visszaszórta. Majd még egyet visszaszórt. Hogy rögtön kettőt csípjen fel ismét. Kettőt szórjon magasról, szinte szálanként, a meghajlított cigarettapapír áttetsző vályújába. Olykor közben a levegőben felejtette az ujjait. Úgy tűnt, örökre ott maradnak. Az ujjai a levegőben. Meg a dohány aláhulló szálai. Mozgó ujjai és az áttetsző vályú között. Volt, amikor valami kis, labdaszerű üvegmalomból még hozzáőrölt valami fűszerűséget. És közben egzaktmód lehetett érezni, a világ rossz irányba megy, rossz irányba hirtelen felgyorsulva. Én csak egy helyen találkoztam olyasmivel, ami valóban erről a váratlanul előállt helyzetről beszél, mégpedig a Mille Plateaux-ban. Emlékszem, az egyik orléans-i könyvkereskedés kirakatában pillantottam meg, nem volt pénzem, de bementem, soká böngésztem, nézegettem... És már csak ez maradt, a dohánynak ez az ujjak csipeszével való méricskélése. Meg aztán mondta, mutatta is, maradt még egy-két rész a testén, ami nincs kitetoválva. Ha azokat a részeket is kitetoválják, annyi, annyi az élet. Tán a világ is annyi. A nőnek ez a tetoválódása, mert az új motívumokat, jeleket, legyenek azok bárhol, mindig megmutatta, és a cigarettájának ez a csodálatos módon történő feltöltése, megsodrása olyan elementárisan hatott rám, hogy végül is azt mondtam, ha ezt – ezeket el tudnám mesélni abban a bizonyos interjúban, ha az interjúban is meg tudnám így állítani a szavakat, mint ők, a térdeplő munkás, a kékítőgolyót markoló néni, a galambok szemében tusoló Jutka, a halász barátnője ahogyan meg tudják állítani a mozdulataikat, akkor talán mégis lehet, hogy lenne értelme a dolognak. De el tudom-e mesélni? Meg tudom-e állítani a szavakat? Nem tudom. Meg hát az is problémát jelentett, hogy akármilyen közel is kerültünk a halász barátnőjéhez, azt nem tudtam megállapítani, jóllehet regénykönyvem, a SZEMÉREMÉKSZEREK (pontos műfaj-meghatározása: Regény Misu és a többiek, avagy az iratmegőrzők sorrendje) kapcsán ez lett volna a legfontosabb, tetetett-e már a lány magának piercinget?! Ha igen, milyenfélét, milyenféléket is? Noha, nem kell ismételnem, ezek az én lehetséges megállapításaim végtelenül szemérmesek, végtelenül szemérmesek... Nem fogom tudni, mindezt, Jutkát például, úgy elmesélni, mint ahogyan ő tusolás közben a fehér galambok ragyogó vörös cirokszemében tükröződik, nem fogom tudni elmesélni a Pirani-öblöt, ami per pillanat egyik centrális problémagóc satöbbi, meg persze azt sem tudom elmesélni, hogy olykor, hetente egyszer-kétszer a lány is felmegy a trabakulára, és akkor egészen másképpen kezd ringani a trabakula, egészen másképpen kezdenek ringani a hullámok a Pirani-öbölben, amit éppen most próbálnak felosztani maguk között a szlovénok és a horvátok, egészen másképpen kezd hullámozni az Adria, egészen másképpen, mert ha el tudnám mesélni azt a szaratovi színpadmunkást, Jutka tusolását, szemérmét a fehér galambok égő cirokszemében, el ahogyan a lány tölti, csavarja cigarettáját, ahogyan felmegy a trabakulára, és hullámozni kezd a Pirani-öböl, hullámozni másképpen az Adria, hullámozni gyengédebben a világ, akkor szépen becsúsztathatnám még könyvembe ezt az interjút is, átkeresztelhetném prózafejezetté, prózatömbbé, de nem fogom tudni elmesélni, mert elhasználtam, számban elrongyolódott már, elhasználtam a műfajt, jóllehet én sosem is preferáltam az interjú műfaját, egyáltalán nem a műfajokat, annál is inkább, mivel én a műfajok kérdésében hőseim közül mindig komisszárokat neveztem ki. Regény Misut például a regény komisszárjává. Jonathánt, az azúrbazedovos fiút, a költészet komisszárjává. Velük beszéltem végig a műfaji problémákat. Igen, Deleuze-zel értettem egyet, nem a műfajokról kellene végtelen értekezni, de a műfajok ellen sem beszélni, hanem egyszerűen úgy kellene beszélni-írni, mintha nem lennének műfajok.
De hát most itt van a nyakamon ez a hosszú interjú, amit én zavaromban-pánikomban rendszeresen életinterjúnak mondok, ti meg, szinte végtelen teret biztosítva számomra, olykor nagyvizitnek mondjátok, noha úgy érzem, egy szót sem tudok majd mondani... Valamiféleképpen elfogyott a dolog, mind felzabáltam belsőségeimet, amit nem, azt meg, vesémet, epehólyagomat, mind kioperálták, elfogyott, el az, amit a Disznózsírban összehoztam. Elfogytam mögüle, elfogytam belőle. Igaz, közben voltak próbálkozásaim például a bécsi Diplomata Akadémián beindított Sírás-katedra körül. Annál is inkább, mert közben felfedeztem, már a Kékítőgolyó könyvem Július című novellájában ráleltem, végigvezettem a sírás egy teljesnek mondható filozófiáját, ott nevezetesen a hagyma aprítása segítségével, ugyanis édesanyám, míg mellette ülök, születésem körülményeiről faggatom (1940. július 5.), végig hagymát aprít a kisdeszkán, úgyhogy amikor édesapám bejön a konyhában, azt látja, ülünk egymással szemben, és sírunk, később ugyanez ismétlődik meg a Parti Nagy Lajosról írt egyik MEDIAWAVE-es versben is, ahol Lajoskával beszélgetve az ebédnél, szemben ülök egy lánnyal, egy egyiptomi lánnyal, aki arcomat nézve napok óta, hosszan, egyszer csak elsírja magát, vagy például a palicsi lapályt telesíró, tóvá – tengerszemmé síró Rózsa Dániel... (Hihetetlen, de Rózsa Jézus és Rózsa Dániel is Rózsa Sándor nemzetségéből származik.) De hát mégsem sírhatok interjúadás közben. Igaz, más új témáim is voltak, ott volt például Bus Károly-Kardel, a búsuló, meg Nagy Torma, a futkosó juhász, ott például delejességem, az öreg költő delejességének kérdése, ebből következően a piercingcsíptetés kérdése, árva vesém, prosztatám, heresérvem... De hát, műfaj ide, műfaj oda, mégsem rakhatom ki a mikrofon mellé férfitagomat, mégsem alakíthatom-varázsolhatom piercingszalonná a stúdiókat, irodalmi teadélutánokat, irodalmi estélyeket...
Az igazság az, nem volt kivel végigbeszélgetnem ezt a műfajt illető problémát. Valamint voltak még más kérdéseim is. Az például, ahogyan akkortájt magamról, mint modellről beszéltem. Ahogyan vezetgettem magam ide-oda a műfajok határán át. Amíg egy napon azt nem éreztem, megsértettem valamit, amit nem lett volna szabad.
Az történt ugyanis, megtámadott a kutyám, Vitéz nevű komondorom. Az élő retikülben már érintettem ezt az esetet. Kisebb sebekkel a karomon, kisebb sebekkel az arcomon megúsztam, nem estem el, a kutya nem bírt rám ugrani, nem bírta átharapni a torkom... De ez, mármint hogy élve maradtam, pontosan tudtam, éreztem, csak véletlen volt. És én ezt az esetet aztán úgy meséltem el, úgy adtam elő barátaimnak, úgy adtam elő interjúimban, szerepléseim közben, akárha egy jópofa történetet. Jóllehet én valóban halálra rémültem. Nem értettem, ha valóban halálra rémültem, miért jópofáskodom. Igen, egyértelműen éreztem, ezzel nem lenne szabad játszani, ezt nem lenne szabad tetszelegve mesélgetni. Ez nem mese. Hiszen kutyám biztosan azért akart végezni velem, mert megérezte, energiáim a nulla alá zuhantak... Igen, úgy éreztem, ez a mesélgetés már tényleg dilettantizmus. Végső ideje abbahagyni.
A dolgot, esetemet a műfajjal, esetemet a kutyámmal előadtam Pahulek Domagojnak. Mármint azt, hogy engem sokáig egyáltalán nem érdekelt az eszmefuttatás, engem az interjúműfajban is elsősorban az a bizonyos közvetlen nyelv érdekelt, amiről Michaux beszélt. Azt is próbáltam érzékeltetni vele, hogy e közvetlen nyelv kialakítására (Mindezek ellenére, mondja Michaux, látod, kis piros noteszem élére is ez van kiírva: bennem létezik a vágyakozás egy igazi, közvetlen nyelv után) úgy használtam fel életem anyagát, ahogyan nem lett volna szabad. Domagoj megszeppent kissé, de akkor nem folytattuk ezt a beszélgetést, igaz észrevettem, azután kissé jobban odafigyelve kezdte kísérni, olvasgatni nyilatkozataimat, észrevettem, maga is birkózni kezdett dilemmáimmal. Hogyan tudna megmenteni magamtól. Dilettantizmusomtól.

Nagyvizit Tolnai Ottónál

De én akkor egyre csak a halászt néztem. Illetve a cigarettáját töltögető, csipegető, csavargató barátnőjét. Közben ilyen-olyan halat, polipot, tintahalat ettünk. A legjobb a hobotnica u umaku volt. Ám közben azt is észrevettem, valahogy kevés a hal. Sokkal kevesebb, mint különben. Apró, semmis halhulladék... Igen, egy pillanatban megrémültem, persze erről nem szóltam Jutkának, hiszen elege van már neki az én rémületeimből, úgy kezdesz viselkedni, mint édesapád, aki állandóan a vadászpuskáját kérte, hogy kilőjön az ablakon, mert úgy látta, üldözői már ott tolongnak az ablak alatt, mindinkább az volt az érzésem, eltűnt, elfogyott a hal, mind kihalásztatott a Pirani-öbölből, kifogyott, mind kihalásztatott, az Adriából. És akkor egy napon arra figyeltem fel, hogy azok a jéggel töltött hungarocell-dobozok mégis szép húsokkal, akárha nyúzott halakkal, nem is halakkal, nyúzott kecskegidákkal lennének tele. Nem értettem, mit is látok valójában. Megkérdeztem a halászt. Azt mondta, kiscápák.
Mind többet néztem, hogyan rakja, rakják ki a napi fogást, a kiscápákkal teli, jéggel szórt hungarocell-dobozokat a rivára. De, mondom, kizárólag csak kiscápák voltak, csak kiscápák. És megint csak kiscápák. Akárha nyúzott kecskegidák... Megint ültem a régi helyemen, néztem a halász barátnőjét, hogyan töltögeti, csipegeti, csavargatja cigarettáját, s azon gondolkoztam, lehetséges, valóban elfogyott a hal, elfogyott a hal a tengerből, és immár csak kiscápák vannak, immár csak kiscápákkal van teli. Lám, még ez a legbelső angyali öble is az Adriának, még maga az angyali Pirani-öböl is, amit pedig afféle tartalékként őriztem nagy titokban úgynevezett tiszta és nyers kisebbségi költészetem kitolódott-kihelyezett terrénumaként... Erről persze nem mertem szólni Jutkának, jóllehet ő jobban tudta, ő naprakészebb a politikai ügyekben is, mint én, meg hát ő is nézte, bámulta a megnyúzott kecskegidákra emlékeztető kiscápákat (a halász sosem nevezte őket macskacápáknak, mindig csak kis cápákról beszélt, ezért lobbanhatott be vízióm)... Éreztem, ezekről a dolgokról abban a bizonyos életinterjúban se mernék szólni, valahogyan a kisebbségi tiszta és nyers költészet belső műhelyproblémáinak gondoltam őket... Nem mernék szólni, hogy Lampedusánál, Leszbosznál – de hiszen ez is tiszta irodalom, méghozzá magyar irodalom, hiszen ki írt szebben Leszboszról, mint Kerényi Károly, hihetetlen, de még a csodálatos leszboszi borbélyszalonokról is írt (istenem, én ismertem Kerényi Gráciát, egyszer jártunk nála, meg hát személyesen hozta el nekem nemzedékem egyik kultikus könyvét, az Apám tűzoltó lesz ceruzával kijavított kis kötetét a Virág utca 3-ba, csak ő, Grácia tudna beszélni, írni a mai Görögországról, van egy szövege, valamikor sokat idéztem, el nem tudom képzelni, miért, amelyben az Akropoliszon lévő pipacsokról írja: „Az Akropoliszon az első, ami meglep: pipacsok. Világosak és vidámak, akár a Parthenón márványa, s emberebbé teszik, élőbbé: a romokat. Jó szó-e a rom?", majd aztán ezekre a szavakra nálam valamiféleképpen rácsúszott Simone Weil mondata, olykor megijedek, ki montázsolja a szövegeimet: vér a havon) – mennyi migráns fullad a tengerbe, a borzalom, amit az úgynevezett gyarmatosítás, a gyarmatosítás újabb kori formái, a végtelen kőolajszomj, a fegyverkereskedelem meg nem tudom még, mi minden idézett, idéz elő, és persze az embercsempészekről se feledkezzünk meg, hőseim sokat beszélnek ezekről, a csicsikovi figurákról, tátott szájjal hallgatom őket (az egyik bécsi, állítólag albán úriember például már előre kibérelte a LYRA nevű kis szállodát itt nálunk, a határ mellett, hogy onnan irányítsa a dolgokat, lecsaptak rá, a LYRÁ-t bezárták, gondoltam, kibérelem, netán a migráns dolgokat is megkísérelném a tiszta és nyers költészet eszközeivel kezelni, mint a gyárak privatizálását, én ugyanis például láttam azt a rózsaszín neccszerű krumpliszsákot, amelybe a Tiszába fordult, a Tiszába fulladt albán migránsok fröccsöntött papucsait szedték össze, mert csak az maradt utánuk, sok fröccsöntött papucs, jóllehet, tudom, hősöm-főhősöm-alteregóm nem kerülhet ismét gyanúba, hiszen egyszer már embercsempészet miatt gyanúba keveredett, tulajdonképpen erről szól a Szeméremékszerek, akik szinte öntik ezt a szegény népet (ki hitte volna, korunk centrális könyve majd a Holt lelkek lesz, én nem, még akkor sem, amikor A kisinyovi rózsát írtam), öntik a Mediterráneumba, amiből kifolyólag a cápák annyira elszaporodtak, alig maradt már víz, csak cápák vannak, csak cápák, csak cápák... És mi meg esszük, zabáljuk a kiscápák húsát. Esszük a migránsokat. Zabáljuk őket, mint a nyúzott, gyengehúsú kecskegidákat...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

És akkor megint úgy határoztam, nem lesz interjú. Én nem beszélek, nem tudok beszélni ezekről a busman ügyekről, jóllehet a NEM KÖNNYŰ-ben és a SZEMÉREMÉKSZEREK-ben is van egy bizonyos busman ügyekkel foglalkozó iratmegőrző. Nem fogok beszélni, mert elvesztettem interjú-formámat, az újat pedig még nem dolgoztam ki, tán nem is fogom.... Igen, a Disznózsírban a magad módján megtaláltad, kialakítottad, akárha összefüggő történetet, egybemesélted, de azt most nem ismételgetheted végtelen, újat kellett volna már találnod helyette... Végre meglelni azt az igazi, michaux-i közvetlen nyelvet, ami majd az interjú elszuszogott, elmotyogott változata és az autorizált, túlírt, visszavont, újra csak túlírt változat között ide-oda mozgó beszélt írás, írott beszéd lenne... De közben, míg a műfajproblémával bajlódtam, éreztem, mondom, pontosan éreztem, magam fogytam el mögüle... Csak filatelista, csehovszürke meg trianonszürke filatelista alteregóim maradtak, igaz, az egyik, T. Olivér például, éppen a Sírás-katedrát vezette a bécsi Diplomata Akadémián, úgy viselkedik, mintha még ma is azt vezetné, kerül-fordul, sír, jajgat, akárha Jajgató Felicián...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Ám akkor, egy reggel, arról kezdtem mesélni Jutkának, megtaláltam. Mit, kérdezte közömbösen, gondolván, valamit elveszítettem, netán éppen laptopomban vesztettem el valami jó, kis, sűrűre vert, nemezelt-nemzetelt szöveget, vagy mint ahogyan a szobánk kulcsát elveszítettem Ljubljanában... Mit veszítettél el? Mit találtál meg?
Azt álmodtam, mondtam, mégiscsak beleegyezem az interjúba. Majd megírom Jánossynak, Nagy Gabinak, rendben van. Lesz interjú. Hát persze, hogy lesz, mondta Jutka. Akkor hosszú csönd.
Lesz, mondtam, csupán csak egy feltételem van, lesz interjú, ha: könnyformája lesz. Jutka szája ismét tátva maradt. Mit beszélsz? Milyen formája lesz? Könny-, illetve szívformája, mondtam. Minek, kérdezte Jutka. Minek lesz könny-, illetve szívformája? Hát az interjúnak... Az én életinterjúmnak, mondtam. Ekkora baromságot már rég hallottam tőled, mondta. Hát igen, van benne valami, mondtam, megöregedik az ember, elagg, és aztán ilyen érzelmes hülye lesz belőle, egy idióta, aki örökké a formátlannal mint olyannal (csicsóka, karfiol, löszbaba, miegymás) foglalkozott, és most kifejezetten egy könny-, illetve szívforma interjút akar. Egy könnycsepp-, illetve szívforma interjún inzisztál. Jánossy meg Gabi falra fog mászni. Ekkora hülyeséget még biztosan nem hallottak, mondta Jutka. Nehogy már azt akard, ők is sírjanak, zokogjanak, jajgassanak, mint Jajgató Felicián, interjúkészítés közben. A PIM-ben mesélik, nem könnyű a dolguk, mióta kiszabadítottad Jajgató Feliciánt...
És megint csak ültem a mólón, ültem, és néztem a halászt, fekete, műanyag zászlókkal teletűzdelt, ringó trabakuláját, kalózhajóját, néztem a halász barátnőjét, ahogyan szépen, ráérősen, végtelen csipegeti, töltögeti, csavargatja cigarettáját, majd felkapaszkodik a halász trabakulájára, és az, valamint a Pirani-öböl, valamint az egész Adria, valamint az egész világ mintha másképpen, gyengédebben kezdene ringani, hullámozni, és azon törtem a fejem, mi történt velem. Lehetséges valóban, megpistultam. Egyik napról a másikra húgyagyúvá lettem. Jó, hogy még nem azt szabtad feltételül, hogy húgyagyformája – rothadtkarfiol-formája legyen az interjúnak... De még sokáig nem tudtam rájönni, honnan a fenéből is jöhetett az ötlet.
Az új műfaj mint olyan ötlete.
És akkor eszembe jutott Babits egyik szép, talán a magyar irodalomról való gondolkodás egyik legszebb momentuma, amikor is Az európai irodalom történetében valahol azt mondja, hogy az Érzelmek iskolája egy könnyformájú regény... Érdekes, az irodalom tudósai, a kézikönyvek nem tudnak erről a formáról, nem értekeznek a könnycseppforma regényről mint olyanról, nem követelik, nem kérik számon a regényírókon... Én azért kezdtem foglalkozni vele, mert úgy határoztam, előadást tartok majd róla, Babits e meghatározásáról, a bécsi Diplomata Akadémia Sírás-katedráján, amit, mint már tudjátok, regényes mód én magam koncipiáltam, alapítottam volt alteregóm Olivér számára...
Ezt is újra el kellene mesélnem. Rilke nyomán képzeltem volt el azt a katedrát, még az újabb kori balkáni háborúk alatt, igen, Rilke nyomán, aki az első világháború kitörésekor arról beszélt, mivel a nagy öregek, Tolsztoj és Cézanne gyorsan magukra húzták a koporsó fedelét, magukra, mert egyszer csak rádöbbentek, az emberek kezébe került a világ, és akkor, ha így van, hogy az emberek kezébe került a világ, mondta Rilke, már nincs más hátra, mint sírni... Tehát akkor a diplomatáknak is meg kell tanulni sírni... Sírni a világ felett, amely az ember, a harmad-negyedrendű politikusok, bürokraták miegymások kezébe került, amit ezek, egyértelmű, el fognak ejteni... Én ezt az ajánlatomat, felszólalásomat a bécsi akadémián szereplő szerb-jugoszláv ellenzékiként megírtam, felvázoltam volt, de nem olvashattam fel, ugyanis nem kerültem sorra. Egyik barátom, Cerović, a kitűnő belgrádi ellenzéki publicista, látván valami papírost gyűrkélek a kezemben, megkérdezte, miről akartam beszélni, elmondtam neki, később az ebéd folyamán ő ezt az én elképzelésemet elmesélte a Diplomata Akadémia igazgatójának, aki igazán jót nevetett rajta, és még Schüsselnek, Karl Biltnek is elmesélte, akik együtt ebédeltek volt velünk (valójában Djindjićtyel, aki még nem volt elnök, de már látszott, őt veszik legkomolyabban), Schüssel és Bilt is jót nevettek... Ennyi történt. Ám később, akkorra én már el is felejtettem ajánlatomat, felhívott az igazgató, és arról mesélt, minden jel szerint egy-két év múlva megszüntetik az Akadémiát, lehet, mégis nekem van igazam, próbáljuk meg, készítsek ismét valami vázlatot, ajánljak néhány előadót... Én Ciorant ajánlottam, Danilo Kiš többször találkozott vele Párizsban, a verseci Petru Krdu barátom pedig minden könyvét lefordította, így Cioran bele is egyezett, hogy a Könnyek és szentek című könyvéből olvasson fel részleteket, valamint kommentálja azokat. Majd a másik ajánlatom is egy román filozófus volt. Pleşu, akit Belgrádban ismertem meg, nagyon megkedveltem, egy filozófus, akinek van humorérzéke... Az ő előadásának az általam ajánlott címe Robinson sír volt... És elfogadták ajánlatomat, erről T. Olivér különben részletesebben mesélt már, és aztán két évig havi rendszerességgel utaztam fel Pestre az Ivo Andrićtyal, majd a két vonat között mindig álldogáltam egy kicsit a Delej utcában, hogy aztán, egy-két óra után, a Liszt Ferenccel felutazzak Bécsbe, hogy megtartsam előadásomat. Én magam, illetve hát alteregóm, T. Olivér, a Jajgató Feliciánról, a magyar költészet egyik központi verséről értekezett az egész első félévben, csak majd a második év második félévében kezdett beszélni Koča Popovićról, a szürrealista hadvezérről, az ő és a Nikezić, a szobrász külügyminiszter, Szerbia későbbi, Tito által leváltott elnöke, utolsó telefonbeszélgetéséről, a fekete telefonkagylókba való sírásukról...
A szív mint olyan viszont bonyolultabban mutatkozott, merült fel. Ebben az ügyben még tovább kellett hallgatóznom, nyomoznom. És végül arra a felismerésre jutottam, hogy ebben bizony már Jutka feleségem is jócskán benne volt. Úgy kezdődött ugyanis, hogy Jutka, lévén nyugalmazott tévérendező, az elmúlt időszakban intenzíven követte az Eurovíziós Dalfesztivál közvetítéseit. Én megbotránkozva a technika ama őrületeitől, mindig messze elkerültem a készüléket, de egyszer engem is odahívott, mondván, gyere, nézd már meg, van egy kis portugál figura, kit semmilyen technika nem turbóz, kit semmi görögtűz nem vakít, nem rak máglyára, ki szerinte a legjobb, kinek ő máris szenvedélyesen drukkol. Idegesített a dolog, de odamentem, megnéztem a kis portugál figurát, és hát ez kis portugál figura éppen úgy nézett ki, mint a Nagy József fiatalkorában, minden technika nélkül beállt egy éppen csak megvilágított kör közepére, és egy érzelmes kis dalt kezdett énekelni, ahogyan egykor énekelték a francia sanzonokat, ahogyan egykor énekeltek az argentinok, portugálok... És már én is neki drukkoltam. És a kis portugál figura, Salvador Sobral, így hívják, végül is győzött, ami teljesen hihetetlen volt. Itt közbe kell szúrnom valamit.
Most Ljubljanában járva, szlovén barátomtól megkérdeztem, hogyan is játszódott le Šalamun, a modern költészet hercegének temetése. Šalamun jó barátom volt, egy évvel fiatalabb, mint én, első kötete 1966-ban jelent meg, néhány évvel a Homorú versek után, párhuzamosan nőttünk volt föl, éltük életünket ebben a térségben, majd együtt voltunk egy évig ösztöndíjasok Berlinben... És szlovén barátom azt mondta, Tomaž temetésén csak egy kis dal hangzott el. Dragojević, a dalmát dalszerző dala... Ugyanis van egy Dragojević nevű nagy horvát költő, és van annak egy rokona, avagy csak névrokona, a térség egyik leghíresebb énekese... Mikor nemrég Korčula szigetén, Vela Lukában jártam, ahol ezek a Dragojevićek születtek, irodalmi estünkön hosszan beszéltem a költőről, arról is, hogy Šalamun mellett ő a legfontosabb költő számomra, meg arról, szigetlakóként (bodulin) hogyan birkózik egyfolytában a szigettel mint olyannal, immár Zágrábot is a tenger mellé vonszolva, szigetté kerítve... Utána odajött hozzám egy szimpatikus régész, és reagált a szavaimra, majd azt mondta, itt, ezen a szigeten különben mindenki Dragojević... Mondtam, nem tudtam, jóllehet azt tudom, Dragojević verseiben többes számban is él a nevével: dragojevići (dragojevićek), mondja... Közben odajött a pincérnő, hozta az italunkat. A zseniális régész fél szemmel fölpillantott rá, és azt kérdezte tőle, te melyik Dragojević vagy?! A kis pincérnő megmondta, elmagyarázta, hogy melyik is... Tehát a modern költészet hercege, Šalamun, a legmodernebb szlovén költő végső kívánsága, magyarázta ljubljanai barátom, az volt, ravatalánál – istenem, csak most hasít belém a felismerés, lehetséges, ez Tomaž direkt üzenete volt a Pirani-öbölben marakodó feleknek (s ha igen, az akkor már szintén annak a másféle ringásnak, hullámzásnak volt a része) –, e horvát énekes egyszerű kis dala szóljon a tengerről:
More, more...
És akkor folytassuk, ugyanis, mint mondottam, az kis portugál figura valóban megnyerte az Eurovízió Dalfesztiválját. Örültünk Jutkával. Olykor lenn a tengeren, a Pirani-öbölben is hallottuk kedvenc kis dalunkat. És persze hallottuk olykor szinte egyszerre a kis portugál dalával, hol egy ablakon keresztül, hol valami régi kis táskarádión, Dragojević More, moréját is...
És akkor, én még mindig a halászt néztem, meg a cigarettáját csipkedve töltögető, csavargató vagy éppen a trabakulára kapaszkodó barátnőjét, Jutka mesélni kezdett. Arról, hogy az a portugál fiú valójában beteg. Nem értettem, mit beszél. Az a fiú, aki azt a kis, egyszerű dalt énekelte, kérdeztem, beteg? Igen, mondta Jutka. Még a verseny előtt operációra kellett volna mennie. Milyen operációra, kérdeztem zavartan, nagyon zavartan. Jutka azt mondta, szívoperációra. Nem értettem. Hogyhogy, kérdeztem. Miféle szívoperációra? Új szívet kellett volna kapnia. Megállt az eszem. Ha elmegy, gondoltam, ha még a verseny előtt elmegy operációra, se szó, se beszéd: kivették volna a szívét? És ki tudja, milyen szívet adtak volna helyette... Amivel már egészen biztosan valami egészen mást énekelt volna, minden bizonnyal pokoli technikával felturbózva. És akkor még nem beszéltünk arról, mi lett volna a fiú régi szívével, mit csináltak volna vele, mire használták volna.
És akkor, az Eurovízió Dalfesztiváljával szinte egy időben történt az a már említett eset a kutyámmal... A család úgy döntött, el kell altatni. Mi Jutkával úgy gondoltuk, nem altatjuk el. És akkor, szinte egyik napról a másikra, megbetegedett. Leállt a gyomra. Valami félig megrágott csontőrlet a vastagbelébe betonozódott. Komoly operáció előtt álltunk. Valójában már el is kezdődött. Segítettem felemelni a műtőasztalra. Lassan elkezdték borotválni. Vért vettek tőle satöbbi. Akkor megjött a vérvizsga eredménye. Kutyánknak szívférge van, mondta a főorvos. Nem fogja kibírni ezt a nagy operációt. Döntsük el, mitévők legyenek, elaltassák-e, avagy mégis operálják? Mondtuk, operálják. Azóta ismét közel kerültünk egymáshoz. De közben valami furcsa belső történések indultak el, akárha valami ismét összeroppant volna bennem, meg akartak ölni, át akarták harapni a torkomat, akkor éreztem valami hasonlót, akkor hallottam ezt a roppanást (egyik versemben ezt a roppanást a pingponglabdára lépés roppanásához hasonlítottam, úgy roppant össze a bensőm, nem is tudom, mi), amikor a Symposion-ügyben a bíróság előtt álltam, és rezgő térdekkel próbáltam összeadni a rám mért éveket, hetet számoltam, hét évet, és egyszer csak azt éreztem, a dolog meghalad, és összeroppantam (a közönség soraiban tudták, az egyik elhangzott paragrafus összevonja, az egészet átváltja feltételessé, de én nem tudtam), és ráadásul még azt kezdtem érezni, az a szívféreg lassan áttűnt-átjött belém, hosszú szívférgekkel tele, azt éreztem, elférgesedett a szívem... Istenem, hogyan kipurgálni, mivel kipurgálni, ha már a felségvizek is falként merednek, két fal közé szorultam, hogyan kipurgálni, ha az azúr is véres cápákkal tele...

Nagyvizit Tolnai Ottónál

Idemásolom az említett Babits-részletet Az európai irodalom történetéből. Hogy kéznél legyen, ha kell, netán Nabokov-Csehov, netán Handke-Char szürkéje kapcsán, máshol is használni tudjam:
„Az író egy szürke életet fest: »szürkét szürkére», mint mondani szokás. Érzelmek iskolája: mily gúnyos cím! Ez is »fejlődési regény«, nevelődési... De mekkora út már a Zöld Henrik óta is! Út a végső kiábrándulás felé. Út a végső kiábrándulás felé. A Semmi felé. Az élet szürkeségének regénye. Itt már az álmok is szürkék. És aki álmodja őket, az is szürke. Itt már a romantikus kalandnak látszata sincs, mint a Bovarynéban. Itt nincs öngyilkosság, még csak hangos könnyek sincsenek. És éppen azért az egész könyv egy nagy könny. Ez a végletekig szürke és sivár képe az életnek: Flaubert legbensőbb lírája. A »dezillúzió« irodalmának csúcspontja ez.
A kor igazi lelkét ez az irodalom fejezte ki. Az emberiség kigyógyulni látszott az illúziókból. A pozitivizmus mindent elöntött: hitek és vallások már csak látszólag uralkodtak. Az érdekek uralkodtak; nagy nemzetek álltak fegyverben egymással szemközt..."

Folytatjuk!

A második részt ITT, a harmadik részt ITT olvashatják!

[Tolnai Ottó szövege nagyvizit-interjúnak indult, a szerző válaszait jelentősen kibővítette, összefüggő szöveggé formálta. A kérdéseket Jánossy Lajos tette fel. A beszélgetéssel párhuzamosan a Litera filmet forgatott, a készítők: Nagy Gabriella, Jánossy Lajos, Szekeres Dóra, Valuska Gábor, Szandtner Dániel. Köszönjük Nagy Boglárka segítéségét a szöveggondozásban! – A szerk.]

 


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.