Najmányi László: Downtown Blues. Halász Péter emlékére

A Nyitott Könyvműhely Kiadó ajánlata

2006. október 23.
Najmányi László
Downtown Blues. Halász Péter emlékére
Útinapló, költői memoár, kortörténet és kórtörténet
Nyitott Könyvműhely Könyvkiadó, 2006. nov.
  • 2006. október 23.

A Downtown Blues két hasonló sorsú művész, Halász Péter és a szerző közösen átélt idejéről szól. A kommunista diktatúra ragadós, kelkáposztafőzelékszagú világáról, az emigráció tudatállapotáról, New York sötét oldaláról, majd az újrakezdésről a rendszerváltás utáni Magyarország izgága káoszában.

 
Halász Péter és színháza volt az 1970-es évek Budapestjének egyik legfontosabb szellemi energiaközpontja, a diktatúra elleni kulturális ellenállás szimbóluma. A társulatot betiltották. 1976-ban emigrációra kényszerítette őket a politika. A hontalanná vált társulat rövid idő alatt világhírű lett, a legrangosabb európai és amerikai díjakkal honorálták munkásságukat. New Yorkban találtak otthonra, ahol megalapították a Squat Színházat. A rendszerváltás után visszatérve Halász Péter darabokat írt és rendezett, színházi közösségeket hozott létre, tanított, a kortárs világszínház megteremtésén munkálkodott.
 
Najmányi László az 1970-es években független színházművészként dolgozott Magyarországon. 1978-ban, a Spions punk együttes tagjaként emigrációra kényszerítette a politika. Élt Párizsban, Kanadában, a Karib tenger szigetein, Indonéziában és Új Mexikóban. Mint Halász Péter és társulata, ő is New Yorkban talált otthonra. Színháza, a Les Fleurs du Mal 1996 óta darabok tucatjait állította színpadra Magyarországon. Az elmúlt évtizedekben többször dolgozott együtt Halász Péterrel.
 
Halász Péter 2006. február 6-án, halálos betegen, élve felravataloztatta magát a Műcsarnokban. Najmányi László egyike volt azoknak, akik felkérésére búcsúbeszédet mondtak utolsó előadásán. Halász Péter egy hónappal később New Yorkban hunyt el.
 
 
Részletek a könyvből:
 
A szerző előszava
 
Halász Péter emlékének ajánlom ezt a könyvet. Sorsunk sok szempontból párhuzamos. Mindketten élő, független művészetet akartunk csinálni a diktatúra éveiben. Mindketten emigrálni kényszerültünk. Mindketten bejártuk a világot, és New Yorkban találtunk otthonra. A rendszerváltás után mindketten Magyarországra jöttünk, hogy befejezzük, amit évtizedekkel azelőtt elkezdtünk.
 
Töredékes útinaplóként, kortörténetként, kórtörténetként, költői visszaemlékezésként egyaránt olvasható ez a könyv. Anekdoták, történetek, kommentárok, jegyzetek, 35 év lenyomatai. A legkülönfélébb nációkhoz, hitekhez, meggyőződésekhez tartozó emberek ezreivel találkoztam életem során, közülük kevés volt rendkívüli. Halász Péter egyike volt a néhány különleges embernek, akikkel összehozott a sors. Lenyűgözött alkotó energiája, regenerációs képessége, eleganciája. Csodáltam, hogy mindig fel tud állni. Az öröm principiuma mozgatta, igyekezett a legnyomorúságosabb helyzetekből is győztesen kikerülni. Teljes életet élt, szerelmekkel, gyermekekkel, valódi életkalandokkal, megpróbáltatásokkal és lehetőségekkel, megvilágosodásokkal és alkotó munkával teljes, gazdag sorsot. Igyekezett minden percét élvezni.
 
Ezt a könyvet nem Halász Péterről, hanem az időről írtam. A korról, amelynek változásait közösen átéltük. A kommunista diktatúra ragacsos pokláról, New York sötét oldaláról, a rendszerváltozás utáni Magyarország izgága káoszáról. Nem Halász Péter irdatlan szellemi örökségét akarom átadni (az átmegy magától), hanem csak a róla szóló hírt.
 
 
A hetvenes évek
 
Ez a történet 1971 nyarán kezdődött, Budapesten. 25 éves voltam akkor. Másfél évtizeddel az 56-os forradalom után már nem akasztottak gondolatbűnökért, és fegyházba is kevesebben kerültek miattuk. Hosszú börtönbüntetésüket letöltött írók, költők, művészek kezdtek szabadlábra kerülni, legtöbbjük betegen, megöregedve. Eörsi István is közülük való volt. Az ő Belgrád rakparti lakásán találkoztam néhányukkal. Kísértetszerű, szótlan emberek voltak.
 
Kéziratokról tilos volt öt másolatnál többet készíteni abban az időben. Ha az alanyi költő mondjuk 20 példányban másolta le kézzel, vagy írógépén versét az elmúlásról, tiltott sokszorosítás bűntettét követte el, aminek következménye házkutatás, letartóztatás, börtönbüntetés lehetett. 10-15 év várakozás után is csak a szerencsések, vagy jó pártkapcsolatokkal rendelkezők jutottak telefonhoz. A telefonzsinórt tilos volt huzamosabb időre kihúzni a fali csatlakozóból, mert a telefonok mikrofonján keresztül hallgatták le a lakosságot.
 
Az államvédelmi hatóság volt az ország legnagyobb foglalkoztatója. A sok ezer fizetett alkalmazotton kívül besúgók tízezrei, megzsarolt vagy a piszkos munkát önként, érdekből, néha, nagyon ritkán, meggyőződésből vállaló emberek dolgoztak az országot polipként behálózó titkosrendőrségnek. Minden házmester köteles volt hetente jelenteni a ház lakóiról, vendégeikről, szokásaikról, családi problémáikról a belbiztonsági hatóságoknak. Minden munkahelyen, iskolákban, vállalatoknál, könyvkiadóknál, színházakban állomásozott a belső elhárítás egy vagy több megbízottja, saját besúgói hálózattal. Feladatuk az volt, hogy minden gyanús eseményt, az engedélyezettől eltérő mozgást jelentsenek a központnak, és megakadályozzák az államellenesnek minősített tevékenységet. Például lehetetlenné tegyék a szisztémán kívüli színházak működését. Független kezdeményezéseket nem tűrt a diktatúra.
 
A színházakat az állam tartotta fenn.  Csak azok dolgozhattak rendezőként az állami tulajdonú színházakban, akik rendelkeztek a Színművészeti Főiskola diplomájával. A Főiskolára nagyon kevesen, kizárólag teljesen megbízhatónak minősített emberek, többnyire a párt holdudvarának családjaiból származó fiatalok juthattak be. Az 1970-es évek elején alakult néhány színház a támogatott szférán kívül is. Az ilyen színházakat amatőrnek nevezték. Az amatőrnek minősített színházak nem kaptak pénzbeli támogatást, a jegyárakból befolyt összeget sem kapták meg, kivéve, ha fentről jövő kezdeményezésre jöttek létre, és a rendszerre ártalmatlannak ítélt előadásokat produkáltak. A művelődési házak, hosszabb-rövidebb időre befogadhatták a „tűrt” kategóriába sorolt társulatokat. Amatőrszínházakban is csak állami vizsgát tett, működési engedéllyel rendelkezők rendezhettek.
 
Azt mondták, azért fontos, hogy a párt hatalmon maradjon, hogy ne jöjjenek vissza a fasiszták. Egyedül a hatalmon lévő junta képes távol tartani a nyilas hatalomátvételt. Igen, a diktátor csinált hibákat, börtönöztetett, akasztatott, meglehetősen műveletlen és szűklátókörű is, de ha ő menne, a helyette jövő sokkal rosszabb lenne. Kegyetlenebb, ostobább, aljasabb. Most még elég rossz az élet itt, de jobb, mint volt. Ha továbbra is áldozatokat hozunk, lemondunk a szabadságjogainkról és a tisztességes munkabérről, a gyermekeinknek már sokkal jobb lesz. Akik a szebb jövőt ígérték, azoknak valóban szebb lett a jövőjük, komfortosabb, szabadabb, gazdagabb. Addig sem kellett szűkölködniük, utazhattak, tervezhettek, fogyaszthattak. Akiknek a szebb jövőt ígérték, azok alól még a rongyszőnyeget is kirántotta később az új garnitúra.
 
A hierarchia csúcsán egy műveletlen, ravasz diktátor érezte egyre rosszabbul magát, aki korábban saját ifjúkori jóbarátait küldte a bitóra. Az országot megszálló szovjet katonai erők és a groteszkül felduzzasztott titkosrendőrség tartották hatalmon. A kultúra területének irányítását a diktátor, kiterjedt apparátus biztosításával, egy félművelt, de politikailag feltétlenül megbízható segédszínészre, Aczél Györgyre bízta.
 
Aczél megbízhatóságát mi sem jelzi jobban, mint hogy eredeti nevét éppen Aczélra – oroszul Sztálin – magyarosította. Aczél György és a 3T (Tiltás – Tűrés – Támogatás) elve szabályozta az ország kulturális életét. Aczél kevésbé kegyetlenül uralkodott szakterületén, mint elődje, Révai József. Feketelistáztatott ugyan, de nem akasztatott versekért. Az össznépi játékká alakuló, kacsingatós, homályos rébuszokban kommunikáló, nihilista ellenzékieskedést eltűrte az irodalomban és művészetekben. Támogatást csak az állami pénzeken, politikailag korrektül működő, a rendszer busásan megfizetett, bizánci típusú privilégiumokkal elhalmozott kegyencei által vezetett gyárszínházak, és hasonló propaganda intézmények kaptak. Ők pénzért kacsintgattak.
 
A választásokon mindig csaknem száz százalékos volt a részvétel a diktatúra idején. Kötelező volt szavazni. Aki nem szavazott, azt rendőrök keresték fel otthonában. A választók csak egyetlen jelöltre szavazhattak, akit a párt jelölt ki képviselőjükül. Hivatalosan nem volt az országban munkanélküliség. Kötelező volt dolgozni. A munkahelyet feltüntették a személyi igazolványban. Azt is, ha valakit kirúgtak vagy kilépett. Akinek nem volt munkaviszonya – művészek közül soknak – azt, közveszélyes munkakerülésért bebörtönözhették. A rendőrök, civilben vagy egyenruhában, bárkit megverhettek az utcán – és ezt gyakran meg is tették. Gyakoriak voltak a razziák, amikor egyenruhás rendőrök és civil ruhás nyomozók özönlötték el egy-egy szórakozóhely teraszát, egyetemi klubot, és igazoltattak mindenkit. Akinek nem volt munkaviszonya, elvitték. Aki, a zsaruk megítélése szerint szemtelenül viselkedett, azt pofozták, gumibottal megverték.
 
A legnagyobb budapesti szórakozóhelyet, a több ezer fiatalt befogadó, budai Ifjúsági Parkot egy hatalommániás, ex-birkózóbajnok, a hírhedt Rajnák László vezette, aki 20-30 fős „rendfenntartó” különítményével rendszeresen terrorizálta a közönséget. Fiatalok tucatjait verték esténként véresre. Ifjúságom meghatározó, gyakran ismétlődő élményei közé tartozik, hogy sikoltozó, kiabáló, bukdácsoló, eleső emberek százai között futok le a kijárathoz vezető lejtős úton, menekülve a gumibotozó, rugdosó, ököllel verő „rendfenntartók” elől. Az Ifjúsági Parkba csak öltönyben és nyakkendőben engedték be a közönséget. A lányoknak illedelmes blúz és szoknya volt kötelező. A Liversing nevű, főleg Rolling Stones számokat játszó együttes énekese, Árpi szerette hosszú haját rázni, amikor a Satisfactiont énekelte. A Park igazgatója nem tűrte, hogy az énekes a haját rázza. Amikor meghallotta a Satisfaction indító gitár-riffjét, felment a színpadra, megállt az énekes mögött, két húsos kezével megfogta az énekes fejét, és szorosan tartotta a szám végéig.
 
„Elnézést kérek”, szólította meg a vásárló automatikusan az őt ignoráló kiszolgálónőt az élelmiszerboltban. Ugyanígy kellett megszólítani a taxisofőrt, házmestert, pincért, kalauzt, szerelőt, hivatalnokot, rendőrt.
 
A kiemelt fontosságú párt- és kormányhivatalokon kívül abban az időben csak a Budapesti Műszaki Egyetemen működött számítógép az országban. Szobanagyságú volt. Az Algol programozási nyelv működtette. A diákok, bár meg kellett tanulniuk nyelvét és alkalmazásokat kellett írniuk a gépre, nem férhettek hozzá. Nem is mutatták meg a masinát nekik. Még egy kijelzőt sem láttunk az egyéves informatika oktatás ideje alatt. Csak a véletlenül nyitva hagyott ajtón át pillantottam meg egyszer a gépet. Nagy volt és zúgott. Szigorúan őrizték. Nagyságrendekkel kisebb volt a memóriája, sebessége, teljesítménye, mint egy ezredvégi laptopé.
 
Üres volt a város. Hétköznaponként este 10 után csak részegek és rendőrjárőrök jártak az utcákon. Hétvégi rock-koncertekből nyertem energiát. Számomra, az 1960-as években a Kex együttes koncertjei jelentették a megváltást. Minden koncertjük más volt, a zenét és a számok szövegét mindig a helyhez és a város pillanatnyi hangulatához illően improvizálták. Baksa Soós János, az együttes frontembere frenetikus, abszurd humorral megáldott showman, és nem mellesleg, a korabeli Budapest legjobban üldözött szellemi arisztokratája volt. Személyében Mick Jagger keveredett Frank Zappával, és az örök budapesti utcagyerek-attitűddel.
 
A Kex koncertjein Jancsó Miklóstól St. Auby Tamásig, Balaskó Jenőtől Cseh Tamásig mindenki ott volt, aki szabad gondolkodónak számított akkor a magyar fővárosban. A hozzám hasonlóak társaságát kerestem a végtelen, félelemmel, otrombasággal és ostobasággal teli, balkáni éjszakában. Olyanokat, akikkel ugyanazokon a dolgokon nevetünk. Akkor ismertem meg Balaskó Jenőt és St. Auby Tamást. Azokban a napokban  ismerkedtem meg a börtönből nemrég szabadult Hajas Tiborral is. Már működött a pátoszt, olcsó katarzist kerülő antiszínházam, a Kovács István Stúdió. Az államvédelmi hatóság illetékes ügyosztálya, a III/III-as parancsára, röviddel megalakulásunk után kirúgtak bennünket – a Grigoríj Jefimovics Raszputyin élete és szerencsétlen halála című darabom miatt – a Ganz Ábrahám Művelődési Házból, amelynek pincéje később a Fekete Lyuknak adott otthont. Ekkor állították
rám az első, barát-, szerető-, munkatárs-szerepet játszó spicliket. A rendszer nem tűrte a független kezdeményezéseket. A Kex az 1960-as évek végén emigrált, miután Baksa Soós Jánost csaknem agyonverték a titkosrendőrök.
 
A Chemolimpex vállalat KISZ bizottságának felkérésére, egy belvárosi pincében ifjúsági klubot terveztem és építettem. A pince bejárata az Astoriánál lévő nyilvános WC-ben volt. A labirintusszerű pincerendszer egyik tágas, ablaktalan termében laktam, 70 cm átmérőjű szennyvízcsövek alatt. Később beköltözött a pincébe a szómágus, szituacionista, pillanatművész, örök hobó Dixi, hallgatag, fehérre festett arcú barátnőjével. Ritkán találkoztunk, mert ők a pince egy távoli helyiségében laktak. Néha összeakadtunk a félhomályos pincelabirintusban, vagy meglátogattak egy üveg itallal. Dixitől hallottam először az Egyetemi Színpadból kivált Kassák színházról. „Meg fogsz lepődni. Meg fogsz lepődni”, ismételgette kuncogva. Hallgatag barátnője bólogatott.
 
A találkozás
 
1971 augusztusában St. Auby Tamás értesített a Kárpátia étteremben, hogy a Kassák Stúdió előadást tart a zuglói szabadtéri színpadon. A Gyors változások… című darabot játszották. Az előadás megváltoztatta az életemet: akit az élő színház szelleme megérint, az többé nem kísérthet úgy, mint azelőtt. Ilyen rossz, lila, penetránsan kellemetlen, ugyanakkor kedves, földöntúli, pszichedelikus színházat addig nem láttam. Kinyíló szekrényekben párok szeretkeztek, etruszk vázák képeihez hasonlító élőkép-sorozatban. Álló úszók tablója – köztük néhány kifejezetten hippi külsejű ember (kevés ilyen volt akkoriban Budapesten) –, ahogy lassan kartempózva úsztak fel az égre. A színpad jobboldalán, az előadást figyelve, ült Halász Péter nagyanyja. Magas, egyenes tartású, idős hölgy, kardigánban. 1990-ben, miután visszatért Magyarországra, őt örökítette meg Halász Péter Ő, aki a sisakkészítő gyönyörű felesége volt című darabjában.

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!