hirdetés

Németh Gábor: Egy mormota nyara

(részlet)

2015. december 13.

ha nem cigány lett volna, hanem tényleg csak egyszerűen tanulatlan, kicsi, brutális, nyúlszájú, farkastorkú és gátlástalan, akkor nem lett volna belőle harmadikra az osztály réme, hanem még elsőben kapott volna két úgynevezett egyforma pofont valakitől – A Kiscelli Múzeumban látható Képzelt közösségek, magánképzetek kiállításhoz a Litera szerzői írtak szöveget. Németh Gábor írását olvashatják.

hirdetés

azt se meséltem még, hogy nyolcéves koromban majdnem megöltek, majdnem megölt egy gyerek, az egyik osztálytársam, kicsi, ronda, alattomos és félelmetes, nem tanul, a tanárokkal szemtelen, a lányokkal durva, nem ismer semmiféle mértéket, ezért tökéletesen kiszámíthatatlan, a rekonstruálható történet pedig az, hogy egy másik osztálytársam, konkrétan az úgynevezett házmestergyerek fölbérelte, igen, bármilyen vicces, fölbérelte két, de az is lehet, hogy csak egy zacskó cukorért, ritkán derül ki, mennyit ér az életed, az én nyolcéves életem ebben a relációban egy, talán két zacskó fruttit ért, ennyit ajánlottak a bérgyilkosnak, vagy ennyit volt hajlandó fizetni, aki fölbérelte, ez a puha, szeplős és fehér bőrű, álmatag fiú, aki aztán, jóval később, nyilván okulva a kudarcból, inkább műfordító lett, néha fölmerül itt-ott, fölbukkan a neve, a potenciális gyilkosomé, fantasztikus életmű birtokosa, ötvenvalahány könyvet fordított le négy nyelvből, tehát mára föltétlenül tiszteletre méltó személy

de akkor még csak áhítozik a tiszteletre

ácsorog egy huzatos kapualjban, és üzletel a zsolnaival, tisztázza vele a mocskos részleteket, azt találta ki ugyanis a házmestergyerek, hogy az eleve kitaszítotthoz fordul, a zsolnaihoz, aki tanulatlan, kicsi, brutális, nyúlszájú, farkastorkú, ezt kapta a sorstól, ezekből az adottságokból csinált képességet, ezekhez tette még hozzá a saját gyártmányú vagy legalább is önerőből szerzett kínjait, tárgyszerű zsenialitással

akkoriban kötelező volt nyakkendőben járni, úgynevezett kisdobos nyakkendőben, kék színű nyakkendő, az volt a nyakunkba kötve, úgy jártunk az iskolába, kivéve zsolnait, aki nem volt kisdobos, ám a kisdobosnyakkendő csomójának kiváló ismerője, láthatta eleget a többiek nyakában, szóval, azt tervelte ki, hogy az úgynevezett nagyszünetben öl majd meg, mögém lopakodik, elkapja a nyakkendőt, és az öklére csavarja, és a csomó majd, engedelmeskedve mindenféle logikáknak, elvégzi a dolgát, a gégémre szorul, megfojt semmi perc alatt, elég jó terv, hiszen senki sem számít ilyesmire, ez a változat, hogy úgy mondjam, “a gyilkosság a nagyszünetben”, nincs bekalkulálva, nincs benne a pakliban, finoman szólva, tehát az ösztönei csalhatatlanok voltak, amennyiben arra számított, hogy mire a többiek, az úgynevezett pajtásaink megértik, hogy valójában mi történik, már nem is történik semmi, vége lesz az egésznek, talán csak az volt a probléma, hogy nem törődött az epilógussal, azzal, hogy mi lesz utána, hogyan fogja megkapni a fruttit, hogyan juttatja majd be neki a leendő műfordító a nevelőintézetbe, erre a kérdésre már valahogy nem futotta az előrelátásból

akkor legyen ez a megfelelő pillanat, most árulom el, hogy cigány volt a zsolnai, úgynevezett cigánygyerek, így, egy szóban, ahogy akkoriban mondták, és hogy, bár szívesen tenném, nagyon nehéz leválasztani a cigányságát erről a történetről, nem azért, mintha azt gondolnám, hogy ilyenek a cigányok, hanem, mert ha nem cigány lett volna, hanem tényleg csak egyszerűen tanulatlan, kicsi, brutális, nyúlszájú, farkastorkú és gátlástalan, akkor nem lett volna belőle harmadikra az osztály réme, hanem még elsőben kapott volna két úgynevezett egyforma pofont valakitől, aki nagyobb és erősebb nála, és attól fogva aztán meghúzta volna magát a leghátsó padban, de így, hogy cigány volt, magával hozta az iskolába a félelmetes idegenségét, azt az őrjítően kezelhetetlen távolságot, ami az úgynevezett fajtáját a miénkétől elválasztotta, innen származott az irracionális és földolgozhatatlan ereje, ebből a megismerhetetlenségből, mint ahogy az is teljesen nyilvánvaló volt, hogy a házmesterfiú érdeklődését is ez keltette föl, ez a végtelen távolság egy másik, ismeretlenül is félelmetes világtól, amibe mindent bele lehetett képzelni, mindent, de legfőképpen a zsolnai úgynevezett fajtáját, azt a néma hadsereget, ami egy cigánygyerek hátországa volt, mert lehet, hogy addig még csak eljuthatott volna valami képtelenül bátor fiú, hogy itt, az iskola nyilvános tereinek egyikén, mondjuk az udvar beton szorításában, fölmondva az alaptalan konszenzust, jó alaposan elverje, de rögtön elgyávult a puszta gondolatától, hogy mi lesz utána, mi lesz, ha az utcán este, amikor hazafelé megy valami különóráról, elkapják a zsolnaiék, elkapják és elhurcolják, és megölik, földarabolják, belefőzik levesbe, vagy nem, nyilván ott helyben megeszik elevenen, hiszen ezek megesznek bármit, varjút, ürgét, miért pont gyereket ne ennének

aztán mégsem sikerült a dolog a zsolnainak, túlzottan belemelegedett az ölésbe, ami kétségtelenül munka, nehéz foglalatosság, ezért némi józanságot kíván, de ő nem volt józan, nem, hanem elragadta a szenvedély, és úgy döntött az iskola második emeleti folyosójának szürke-fekete metlachit kockáin térdelve, hogy föladja addig támadhatatlannak látszó pozícióját, és rám mászik, hogy a hasamon ülve immár szemből fejezze be, amit hátulról elkezdett, ám akkor a bennem pislákoló életösztön elintézte, hogy egy tervezetlen, ám tökéletes mozdulattal éppen a két lába közé rántsam fel a térdem, az utolsókat rúgtam, de a legjobb helyre, ezért a zsolnai győzelmesen hörgő gyilkosból vinnyogó rongycsomóvá változott, erre már lassan azért a köröttünk álló kis barátaink, az úgynevezett pajtásaink is fölocsúdtak, és talán a szánalmasan vinnyogó zsolnai mindez ideig elképzelhetetlen látványán fölbátorodva, úgy döntöttek, hogy amit látnak, talán mégsem lehet egészen normális, és végül mégiscsak elszaladtak egy tanárért

láttam a zsolnait különben a múlt nyáron, araszoltam a toyotával a váci úton, a záróvonalon ácsorgott, “fedél nélkül” volt a kezében, nem mindjárt jöttem rá, hogy ő az, csak, amikor egészen közel ért, és benézett a szélvédőn keresztül, megismertem, először a szemét, aztán a nyúlszáját, először a szemét, aztán a nyúlszáját, pedig az ocsmányul elrontott, nem törődöm varratot az orra tövében ősz és fekete borosta takarta, a fején is volt valami rettenetes sapka, remeg a keze, és mond valamit az üvegen túlról, de hogy mit, isten bocsássa meg, arra már nem voltam kíváncsi, fölengedtem a kuplungot, és amennyire az előttem álló hagyta, előre gurultam, pedig valójában ki kellett volna szállni, leteperni a hajléktalanságtól végleg legyöngült testét, és addig verni a fejét az aszfaltba, amíg meg nem hallom a porcelán reccsenést, vagy legalább leengedni az ablakot, és mint egy rémálomban, mondani neki valami szörnyű mondatot, amit nem felejt el, amíg él

de nem jutott eszembe semmi felejthetetlen, sajnos

Fotó: Varga Rita

Németh Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.