hirdetés

Nathalie Léger: Samuel Beckett hallgatag életei

2015. január 5.

A hely neve purgatóriumi: Végállomás Otthon, Párizs XIV. kerület, Remy-Dumoncel utca. Samuel Beckett csendben pergeti itt a napjait, végállomás, a bezárulás helyszíne, a várakozás gödre. - Nathalie Léger könyvéből ajánlunk részletet a Kijárat kiadó jóvoltából.

hirdetés

Egyszerű, ridegen berendezett szoba, ágy, fotel a látogatónak, néhány polc, az ablak előtt asztal. Hajnalban madarak énekelnek az udvaron. Este három csupasz villanykörte hideg fénye világítja be a szobát. Néha léptek zaja hallható, az ebédlőbe igyekvő bentlakók távoli beszélgetése, egy ház moraja.

A hely neve purgatóriumi: Végállomás Otthon, Párizs XIV. kerület, Remy-Dumoncel utca. Samuel Beckett csendben pergeti itt a napjait, végállomás, a bezárulás helyszíne, a várakozás gödre.

Mindennek megvan az ideje: az ápolásé, a sétáé, néha jut idő két-három oldal elolvasására, vagy arra, hogy engedjen az írás kényszerének. Bizonyára vannak hosszú órák, amikor mozdulatlanul ül az asztalnál, és az udvaron álló fát szemléli. És megvan a whisky ideje, amikor délután vége felé jönnek a barátok, és a hogyléte felől érdeklődnek és beszélgetnek egy kicsit. Aztán a visszakapott magányban, amikor végre lemegy a nap, Yeats hangja, vagy talán az oly szeretett Thomas Moore-é mormol a sötétben: „Oft in the stilly night... A csendes estében /Mielőtt elér a szelíd álom/ Hatalmába kerít a bús emlékezet /Hajdani napok fénye." Vagy egy Schubert dal utolsó taktusai: „Jöjj vissza áldott éj/ Békés álmok, gyertek ti is."

Az asztalon néhány íráshoz szükséges kellék, mindig ugyanaz: papír, toll, keresetlen csendélet, a gondolat könnyed lenyomata. Samuel Beckett arcát tenyerébe helyezi: a sötét így még sötétebb lesz.

Délután újra Dantét olvasott (a hajdani dublini tanulóévei óta mindenüvé elkíséri ez a kiadás), már túljutott a Poklon, túljutott a Paradicsomon, megint visszatért a Purgatórium foltos és szamárfüles lapjaihoz, megtört fényeihez, a jelenések és az enyészet, az átutazóban lévő testek, az elsuhanó hangok helyszínének rejtélyéhez, talán arra gondolt, hogy ilyen lehetett a Purgatórium: olyan táj, ahol az ember sóvárgásra ítéltetett, arra, hogy szavakat találjon, hogy megszabaduljon a félhomályban megbúvó képektől.
Az érthetetlen megsemmisülésben, emlékek fénye tűnik fel, kísértetek adnak könnyed jelt. „A fény mily látomása a sötétben! A fény és árnyék mily látomása az árny nélküli sötétnek!"
Hogy elviselje az emlék szánakozását, hogy elszenvedje az odahajló arcok szépségét, a homályból felbukkanó sugárzó árnyakat, kínos pontossággal kell megterveznie, mi legyen az asztalon, a tárgyak szükséges rendjét, és nélkülözhetetlen a szavaknak a kavicsok zörejét idéző kopogása – mindaz, ami az írást írássá teszi.

Nincs se Márpedig, sem Tehát, ami a végzet fegyvere, nincs magyarázat, se cseppnyi eltökéltség, semmiféle „ocsmány logika", hanem ahogy Beckett a darabjait kommentálóknak mondta, csak néhány képsor, az üresség és a teljesség váltakozása, elszórt alkotóelemek, néhány berendezett szoba váratlan meglátogatása.
Ez még csak nem is „élet", és bizonyosan nem „életrajz", amelynek szemantikai viszonya egy rögeszme köré épül könyörtelenül, megvetéssel szétmorzsolva azt (leírt mű, vagy a mű stílusa, vagy az élő, aki megírja, vagy az élő, akit leír) anélkül, hogy valaha is kifejtené. Többet ér, ha ahhoz tartjuk magunkat, amit Rilke mondott Clarának egyik Cézanne-ról írt levelében: „Ezt akartam neked elmondani róla; mivel mindez magában rejti számos minket körülvevő dologgal és önmagunkkal a kapcsolatot.

Az egyetlen fordítási probléma, amellyel Beckett valaha is szembesült hosszú, kétnyelvű tapasztalata során, ez – úgy tűnik – a „születés" szóval kapcsolatos, mivel a francia nem teszi lehetővé a nyelv szelíd és nagyon gyors befurakodását a fogak közé, amikor a száj, beleértve a nyelvet is, megformálja a birth szót.

Mondják, nem volt hajlandó „valamit abbahagyni azért, hogy az életről elmélkedjen."
Pedig ha minél jobban elmélyülünk a szövegben, minél alaposabban vizsgáljuk, „ez az „izé" ez a gyámoltalan, lukakkal teli dolog, egyszóval mindaz, amit életnek nevezünk, olyan, mintha megkomponálásra váró jelek, összeszedésre váró kövek és papírok gyűjteménye lenne.
Az asztalon, a hideg fényben felfedezünk egy sápadt testet, néhány beteljesült vagy beteljesületlen vágyat, találkozásokat, és a hallgatás vagy az ujjongás ezerféle módját. Hogyan lehet megjeleníteni e hallgatag életeknek ideiglenes színpadát, amely Samuel Beckett neve alatt kel életre, majd enyészik el? Hogyan rendezzük azt a néhány maradványt, hamvat, a fennmaradó halmot, ami makacsul az írásról árulkodik? És nemcsak a szövegről van szó (bár sokszor mondta és ismételte, hogy csak a szövegei tanúskodnak létezéséről), hanem az írás puszta gesztusáról: a keresésről, az erőfeszítésről, a kétségekről, sőt az írás öröméről (Cioran elmesélte, hogy a Guynemer utcában Beckett az írás öröméről beszélt neki; Ciroan még egy másik találkozásra is visszaemlékezett: a Closerie des Lilas-ban Beckett azt mondta, hogy már semmit sem tud „kiszedni" a szavakból").

„Még a legremekebb írók sem adják át magukat teljesen a műveiknek, megvan a saját életük, bele kell törődni ebbe." Ironizálásnak vélnék, amit Maurice Blanchot mond, pedig ő nem viccel az ilyesmivel, számára semmi örömet nem jelent az, amit Barthes a szerző „barátságos visszatérésének" nevez, és ez a „többszörös varázslat" kihat az életünkre (Charles Fourier visszafojtja vágyakozását a fűszeres húsos apró sütemények után; vagy annak ismerete, hogy Sade fehér karmantyút viselt, amikor meghódította Rose Kellert); semmi öröm, inkább félelem attól, hogy az átlagos élet regényes kitörései veszélyeztetik az irodalmi műalkotás stabil építményét – ősi vita ez, ami szembeállítja a spirituáliát a materiáliával. Ugyanakkor az anekdotában, a részletben vagy az epizódban, ott rejlik a struktúra, és igen gyakran kis dolgokon keresztül, a közöttük feszülő ürességen keresztül jön létre az egyetértés a másikkal. Lenyomata annak, ami megmarad, tartománya mindannak, ami hiányzik.

Ezek néha egyszerű részletek, amelyek képek formájában maradnak meg; néha rövid epizódok, elrontott jelenetek, amelyeket titokban egy tárgy inspirál, vagy egy archívumban megőrzött dokumentum. Például az a Samuel Beckett gépelte néhány lap rövid beszédével 1930 novemberéből. Éppen frissiben nevezték ki a dublini Trinity College tanársegédévé. Ez a 24 éves hosszú, visszafogottan szép, sovány fiú, a túlságosan szűk francia öltönyében az Élő nyelvek Társasága előtt beszél a francia költő, Jean- du Chas életéről és művéről, a „Értekezés a Távozásról" méltatlanul elfeledett szerzőjéről, valamint a még kiadatlan naplójáról. A négy oldalas, tökéletes franciasággal megfogalmazott előadásban Samuel Beckett megteremti az irodalomtörténet számára a képzeletbeli Jean du Chas esetét, aki kétségbevonhatatlanul az ő hasonmása: ahogy Beckett, Jean du Chas is 1906. április 13-án született; gyerekkorának nyarait egy régi nyaralóhelyen, Kragenhofban töltötte, ami mára már csak a fenyvesek között meghúzódó ház emléke csupán; Descartes-ot olvasott, Proustot olvasott; ahogy ő is, szereti a tökéletesen érthetőt és mindamellett a tökéletesen megmagyarázhatatlant.
Hogy teljesítse feladatát, magyarázza Samuel Beckett a hallgatóságának, Jean du Chas egy irodalmi mozgalmat indított el, a Koncentrizmusét. A naplójában megfogalmazta a mozgalom kiáltványát, aztán elment Marseille-be, hogy meghaljon egy kikötői szálloda piszkos szobájában. Innen a Távozás. Magáról a Koncentrizmusról a közönség nem tud meg sokat, hacsaknem egy megfogalmazás titkát fedezi fel, a beckett-chas-i metafizika sarokkövét: „A Koncentrizmus: házmesteri ablak a lépcsőházra" A házmester dicshimnusza – mindig ők fedezik fel a holtakat a nyomorult szobákban. "Házmesterek, sok házmester. Jean du Chas ettől a lidércnyomástól szenvedett." Ez valamennyire Jules Romains unanizmusa előtti nyilvános, gúnyos tisztelgésre utal, tisztelgés a Valakinek a halála házmestere előtt; ezt a könyvet falta mohón Beckett, ahogy valamennyi fiatal kortársa, és közben arra áhítoztak, hogy lelkük beleolvadjon a hatalmas társadalom szövetébe. A diák Beckett még arra is gondolt, hogy értekezést ír Jules Romains-ről, mert tisztelegni akart azelőtt, aki ezt írta: „A beszívott levegő a szellemi táplálék." De habozott: Jules Romains? Vagy Pierre Jean Jouve, aki szintén unanimista, de meglepően akaratos és végül bűnbánó? Hogy dűlőre jusson, Beckett kitalálta a Koncentrizmust. A szétesés a koncentráció ellenében. A túláradó érzés az elhagyás ellenében. „A Koncentrizmus? Pusztító spirál.", foglalja össze szárazon az előadó azok számára, akik többet akarnak tudni. Anélkül, hogy összehúzná szemöldökét, a fiatal egyetemi tanár kifinomult francia nyelven, nagy iramban szavalja bombasztikus elméletét. Mindent belegyömöszöl. Renan, Gide, Mallarmé, Valery, belekeverve Raszkolnyikovot, Rastignacot és Sorelt, akik „mind feláldozzák magukat és a Szentháromságot, ezt az egyenlőtlen oldalú háromszöget vagy fallikus szimbólumot – ahogy tetszik barátaim – a pillanatnyi kedvhez igazították." Van mentsége: Párizsból érkezik, ahol az Ulm utcában, az École normál supérieure-ön két évig volt lektor, írt cikket James Joyce-ról, irodalmi díjat nyert Descartesról született költői képzelgésével, és éppen akkor fejezte be tanulmányát Proustról, amit Londonban publikált a Chatto és Windus kiadónál. Az unalom kerítette hatalmába, amikor visszatért Írországba, hogy megkezdje egyetemi karrierjét és valamivel agyon kellett ütni az időt, mert a lényeg megragadása lehetetlen: „Hogyan lehetne itt írni, amikor minden egyes nap közönségessé teszi az indulatot, a haragot ingerültséggé, ingerlékenységgé változtatja?" Az írás hiánya miatt szarkasztikus, arrogáns, irritált lesz, gyűlöli a kedvességet, retteg attól, hogy az élet véget ér Dublinban, amikor épp csak elkezdődött Párizsban.

Kint, a nap éppen lebukik a város felett, az ég olyan, amilyennek lennie kell. Írországban mindig van ég, mindig van naplemente, a természet áttetszőn ragyog, némi vörös keveredik az vérző zöldbe, ami maga az új ír identitás. Ahhoz, hogy költő legyen valaki ott, hatalmas pásztorkölteményeket kell írni, vagy erőteljes nemzeti mítoszokat kell működésbe hozni, vagyis mindazt, amit Beckett kétségbevont a Bookman folyóiratban 1934 augusztusában Andrew Belis álnév alatt, amikor megtámadta a „régiségkereskedőket, akik ossziáni árújukat a viktoriánus gallok gőgös önelégültségével szállítják le". Később dühbe gurul, amikor megtudja, hogy a Murphy első kiadásának borítója, amit végre 1938-ban a Routledge kihoz, zöld szövettel van borítva, és a fülszöveg magasztalja az „ír zsenit", a fiatal író kelta fantáziáját, ami ugyanolyan magával ragadó, mint amennyire megfoghatatlan. Maradék energiájával elutasítja ezt az örökséget addig is, amíg rátalál saját hangjára:"Az egyetlen termékeny törekvés, ha leás a mélybe, ha alámerül. Ez az igazi „eliminatorikus spirál", fordított dantei út, a finom ellentét keresése, ami csak a békés mennyország megtagadása árán lehetséges.
Pedig az ég jelen van. Az írásban, mindenütt. Az ég az áldott idő kékje, a boldogság, amiért egy felejthetetlen ég alatt létezhetünk, az ég, mint jóvátehetetlen veszteség, lelkifurdalás azért, mert élünk, egy pillanat, a létezés sodrása. Évekkel később Estragon, felfokozott fájdalmában így kiált Vladimirnek: „Hagyj békén a tájjal! Beszél az alagsorról!"

"Egy kézzel írt oldal: Beckett a csönd perceit számítja ki, napra, hónapra, évre lebontva, számoszlopokat készít, 724 percnyi csönd, 86 000 másodperc, 365 pauza, 23 000 millió másodperc évente, hány 23 másodpercnyi csönd ad ki egy 24 órás teljes csöndet?"

TARTALOMJEGYZÉK: 1. A csend pillanatai, 2. Levelek, 3. Függelék

Nathalie Léger: Samuel Beckett hallgatag életei, fordította Lakos Anna, Kijárat Kiadó 2014, 167 oldal, 2800 Ft.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.