A később híres író, gondolkodó, Jean-Jacques Rousseau – a Társadalmi szerződés, az Új Heloïse, az Émile, a Vallomások, a korzikai és lengyel alkotmány stb. szerzője, aki nélkül jól láthatóan másképp alakult volna az európai kultúra – 17 évesen lakáj volt egy arisztokrata családnál. A család éppen költözött. A rengeteg ingóságot a cselédség gondosan csomagolta és a házvezetés gondosan leltározta. Történt, hogy az ifjú Rousseau magányosan téblábolt a halomba rakott dobozok között, bele-belekukkantott egyikbe-másikba. Egy dobozban női ruházathoz való szalagokat talált, a grófnőéit, és – számára sem világos indíttatásból – elvett egyet közülük. Bevitte a szobájába, de – ezt sem tudni pontosan, miért – nem rejtette el. Amikor kidobozoltak, feltűnt, hogy egy tétel hiányzik. Elkezdték keresni, egy komornyik felkereste szobájában Rousseau urat is az eltűnt szalag ügyében, meg is látta azonnal, hisz nem volt elrejtve. A kérdésre, hogy ez hogy került ide, az ifjú kínos zavarában – újabb érthetetlen ötlet – azt hazudta, hogy a Marion nevű (19 éves) szakácslánytól kapta ajándékba, akibe persze titkon szerelmes volt, noha beszélgetni sosem mert vele. Aztán a ház minden rendű és rangú lakója előtt szembesítették őket. Rousseau kőkeményen tartotta magát a sztorijához. A grófnő salamoni döntést hozott: mindkettejüket elbocsátotta.

Nyilván szégyenlősségből.

Nem hiszem, hogy ilyen helyzetben akadna tanú, aki nem tudja, ki hazudik.

Én is emlékszem egy ilyen rousseau-marionos történetre. 1976, dunántúli falu, édesanya gyűjti a nyugati szappanokat, “mert” Magyarországon csak 3-4 unalmas fajta van, a nyugatiak viszont milyen változatosak, szépek, illatosak stb., mindenesetre nem mosakszik velük, hanem (nyugati, klafa) reklámszatyorban a ruhásszekrényben tárolódnak-gyűlnek évekig, ismerősöknek büszkén megmutatták. Pl. Gyuszinak, ált isk. 6. évfolyamtársamnak én magam mutatom meg. Másnap kiderül, hogy eltűnt a kollekció. Édesanyával osztunk-szorzunk, és arra jutunk, hogy “ezer százalék”, hogy csak a Gyuszi lehetett. Azt tanácsolja, menjek oda hozzá, mondjam el neki, hogy mi a helyzet, és adja vissza. Így is teszek. Gyuszi tiltakozik. “Isten az atyám”, mondja, nem először hallom tőle ezt, és nem először hallom (látom az arcán, mozdulatain) a hamisságát; és más bizonykodásokat sem, az “apám-anyám tűzbe éghet”-től az “úttörő becsszó”-ig, és nem is utoljára. És egyáltalán, hogy képzelhetek róla ilyet, mélyen meg van bántva. “Színészkedik”, azaz ripacskodik. Furcsállom. Nem zavarja, hogy ennyire távol van a hitelességtől. Nagyon bornírtnak találom a helyzetet: minden mozdulata, metakommunikációja, szava, hanglejtése, szemrebbenése stb. arról tanúskodik, hogy hazudik, és hogy tudja, hogy ezt mind a ketten tudjuk. De a ripacskodásában van valami triumfáns, ami jelzi, hogy igazából egyáltalán nem a hitelességi játszmában utazik, mintha neki más számítana. Mintha nyíltan hazudna. Ahogy az sem érdekelte, hogy a lopása ne derüljön ki; inkább ellenkezőleg: túl átlátszó volt, azonnal leleplezhető, a szálakat egyértelműen magához vezette. Világos, hogy más paradigma, mint én, nemigen tudom lekövetni a motivikáját, de a logikája valami olyasmi, hogy tulajdonképpen magát az igazságtalanságot “élvezi”. (“A legszebb öröm a káröröm” stb.) Azt, hogy mit ér az igazságról való közös tudásunk, ha ő azt mondja, hogy nem, nem ő volt? Mi az igazság? Semmi. Mit tudok csinálni? És valóban nem tudtam semmit. Anyám szólt az apjának: ő szerezte vissza tőle. 

2

„Önki” (vö.: ábécé, közért). (7) D Zsolt osztálytárs a szervező: kell venni valamit, és akkor nem gyanús, hogy eltettél valamit. Veszek egy zacsi Fruttit, zsebre teszek két Melbát. Kifizetem a Fruttit, a pénztár után vár a T. Edit (osztálytárs) anyukája: „Na, mutasd csak a zsebedet.” Szó szerint veszem, mutatom, persze azt, amelyikben a Melba van, kiveszi. „Megmondjam anyukádnak?” Nem derül ki, megmondta-e, ha megmondta, anyukám úgy ítélhette meg, hogy jól kezelte az ügyet, mert nem hozta szóba. Nem hagyott különösebb nyomokat bennem, mindenesetre továbbra is tartózkodtam a lopástól.

Kocsival vitt haza Dombóvárról egy ismerős ismerőse (12), hurrá, nem kell buszozni (ami azt jelentette: fél órával az indulás előtt kimész a buszpályaudvarra helyezkedni, és amikor beáll a busz, betüremkedsz a tolakodásba, eleme leszel a nyomorult lelkek eszelős nyomulásának, a buszajtó felé préselő(dő) masszának, majd végigállod az utat, ugyanebben a tömegnyomorban, csak kimerevítve, 1 órán át, 31 km, Kurdon 10 perc „pihenővel” a kocsma előtt). Zsiguli Kombi, az arcot akkor láttam először és utoljára, már majdnem hazaérek, de megáll Dúzson, a Hőgyészhez legközelebb eső falu Hőgyészhez legközelebb eső házában. Nagyon sokáig időzött, én a kocsiban az udvaron, egyre dühösebb lettem, hogy itt dekkoltat. Volt időm mindent szemügyre venni a kocsiban, pl. a zakója mellettem a hátsó ülésen, átvizsgálom a zsebeit, a bal oldalzsebében 24 db százas. Egyet elteszek belőle. A dühömmel-várakoztatásával kapcsolom össze, de nem gondolom jogos legitimációnak. Másnap elmesélem M. Karcsinak. Ez a történet se jutott vissza hozzám: nyilván vagy nem vette észre, vagy nem szólt apámnak az ismerős ismerőse, vagy csak az ismerősnek, és az nem adta tovább stb.

Jónéhány könyvet loptam különböző közkönyvtárakból, egyetemista koromban. Az ötletet Attila prezentálta mint amolyan brahista-laza-ellenálló-bölcsész úzust Pécsen. Foglalkoztam e ténykedésem lehetséges legitimációjával is, de nem törekedtem makulátlanságra. Először is ezek megvásárolhatatlan és elérhetetlen könyvek voltak, ún. politikai okokból, Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezését pl. 2 évvel születésem előtt adták ki 1800 példányban, és csak hosszas szervezkedés után sikerült rábukkannom a szekszárdi könyvtárban, ahol még senki se kölcsönözte ki stb. Homályos korszak volt: a köztulajdon iránti ostoba és általános megvetésbe jól illeszkedtek az „ellenállás” siralmas ízlésű mitológiái. Technikailag egyszerű volt. Kardigán, jó nagy, laza, de van tartása is, az jól takar. Otthon tükör előtt ki is próbáltam. Akár egy jó vastag könyvet, vagy három átlagosat is be lehet tenni (a könyvtár egy eldugott zugában) egy picit bővebb nadrágba, hátulra, a fenekem szépen tartja, meg a szoruló nadrágderék, rá a póló, kardigán, egyáltalán nem látszik. Persze – a d.-zsolti idea – valamit hivatalosan is kölcsönzök. A kölcsönzési kartont aláírván igyekszem gyorsan, határozottan az asztalra tenni kézfejem, és kiegyensúlyozott, laza ujjmozdulatokkal (használt hát a masszív kalligráfiai érdeklődés és gyakorlat) kiküszöbölni a remegést (ami persze sosem szűnt meg kísérteni), normálisan mozogni, kedvesen és intelligensen viselkedni stb. Zavar, hogy én okozom ezt a kettősséget, hogy csak én tudom, de alighanem érdekelt, hogy ezt a zavart – legalábbis a szükséges mértékben – el is tudom fedni.

New York Public Libraryből kb. 20 könyvet (28), Amsterdami Nemtommelyik Egyetem könyvtárából 3-at (30). Az elsőnél természetesen nem a későkádárista-hiánygazdasági kardigános-nadrágbadugós módszerrel, hiszen itt komoly mágnescsík, biztonsági kapuk és őrök szimbolizálták a köztulajdonhoz való viszonyt. Egy fényképes ID és egy NY-i címre, nevemre érkezett levél elég volt a beiratkozáshoz – ezt bízvást nevezhetjük nagyvonalúnak, más kérdés, hogy egyetlen ID-t (fényképes igazolványkártyát) sikerült két év alatt beszereznem, a Sabena légitársaság ösztönzésére, amely – fura – tanároknak féláron adta a repülőjegyet, mire küldettem apámmal egy angolra fordított, közjegyzői pecsétes nyilatkozatot, hogy tanár vagyok a Dombóvári Gárdonyi Géza Ált. Isk.-ban – nem voltam – erre adtak egy fényképes, kúl kis Teacher Card feliratú kártyát, és ezt elég meggyőzőnek találták a könyvtárban is. Tehát legálisan vittem ki a biztonsági rendszeren a könyveket, csak 3 nappal Bp.-re való visszaköltözésem előtt, azzal a szándékkal, hogy hazaviszem őket öribe, az Upper West Side-i (feketén kiadott) albérletbe pedig hadd küldjék majd a felszólításokat. Az ötlet szintén nem eredeti, egy ideiglenesen kint állomásozó magyar mesélte, hogy valaki ezt csinálta. Az amsterdami lopás durvább volt. (James Miller: The Passion of Michel Foucault, 70 gulden, Manfred Frank: Was ist Neostrukturalismus?, 30 márka, Thinkers of the Twentieth Century, napra pontos születési adatokkal, feleségei, gyermekei, nemök szerént, korrekt összefoglalók munkásságról, ismeretterjesztés, szócikkírók beletehetik saját problémáikat, „net uitleenbaar”, gondolom nem kölcsönözhető, 53,10 gulden). Korábban már hallottam, hogy itt viszont az égvilágon semmilyen kontroll nincs. Bemész az utcáról az egyetemre a könyvtárba, nem kérik az olvasójegyed, nem kérdezik, ki vagy, nem néznek oda, esetleg mosolyognak rád, rajtad múlik, és ugyanígy mész ki. Ha könyvvel a hónod alatt, akkor nyilván azért, mert az a tied, esetleg véletlenül összefogtad a dossziéddal vagy a saját könyveiddel, sebaj, majd otthon észreveszed és legközelebb visszahozod. Ezt se figyeli senki. Hiába van már minden új könyvben mágnescsík, nincs sípoló állvány. Ha odamész a könyvtároslányokhoz-nőkhöz, szívesen és tárgyilagosan segítenek, elegyednek beszélgetésbe stb.; figyeltem őket, teljesen helyesek és helyénvalóak voltak. Persze, simán meg tudtam csinálni; persze, a legkezelhetetlenebb para itt kapott el. A hiteles bizalom (jobb fizetési morál) törvényei közt igazi kín a bukás. Ha nem ellenőrzik a jó szabály betartását, nem próbálkozhatsz azzal, hogy nem (te) vagy bűnös, ha megszeged. Nincs enyhítő körülmény, köntörfal, meg ideológia, nem lehet egy még eredetibb téged ért sérelem „jogos” bosszújának stb.-nek hinni. Órákig válogattam, olvasgattam, haluztam a realista kisétálási (és lebukási) szcénákat. És ezek úgyis olyan gazdagok, ha észreveszik, hogy hiányzik, rendelnek újra, mi ez nekik; és mi nekem, aki 300 guldennel jöttem ki egy hónapra (az utolsó lehetséges katonai behívóm foganatosíthatóságának elkerülése végett), szóval lassan dolgoztam az ügyön nagyon, még a kipróbált kardigános-nadrágos manőver is leizzasztott. Aztán el is meséltem Maartennek (családi neve: Marx) a sztorit, meglepődtem, hogy őszintén meg van ütközve. Nem is próbáltam megvédeni a dolgot, az volt az ultima ratióm, nem így mondtam, de ez volt a lényege, hogy ezekből a könyvekből csak így lesz Magyarországon egyetlen példány.

Utolsó eset, nem sokkal ez után (Samuel Weber: Rückkehr zu Freud, 250,- valószínűleg schilling, Szabó Ervin könyvtár), nem is akármilyen, hm, hogy elfelejtettem, az új könyvek polcnál lapról lapra kétszer átnézem, van-e benne csík, nincs, megyek ki, kedves köszönés a néninek, leadom az 5-ös számot viselő bilétát, a néni ellenőrzi az öt könyvet, jópofi, kölcsönös, bizalomteli nagy köszönés, fordulok, a lépcső tetejében a 2 villanysmasszer, megyek át közöttük, hát bizonyhogy sípolni kezd. Fiatalember, várjon csak! Nem hallom. Változatlan tempó, a második fiatalember!-re már a lépcsőfordulónál vagyok, tempóváltás. Lazán a kapuőr előtt. Az utcára érve futni kezdek, három új mellékutca után megállok, nagyon szarul vagyok (akkor épp rossz kondiban levő kövér ember), levegő után kapkodok.