Aczél Géza: (vissza)galopp

„Harminckét éves lettem én”, mondhatná Aczél Géza első kötete, az 1975-ben megjelent Másnapos freskó. Sokfelé tartó, de nagy nemzedék volt az Aczéléké a magyar költészetben, gondoljuk csak meg: Oravecz Imre, Petri György, Várady Szabolcs, Baka István, és hányan még, akiket lassan a szakma is alig tart számon. Sokáig úgy tűnt, hogy ritkásan megjelenő köteteivel Aczélt is közéjük kell sorolnunk. A fordulat majdhogynem egy csapásra következett be, amikor immár a kétezres években, tehát hatvanadik éve felé közelítve rátalált arra a versidomra, hangra és tematikára, ami kizárólag az övé. Három kötete jelent meg ilyen versekkel: 2003-ban az (ablak)(szakács), 2005-ben a (szakma)alkony, és most a (vissza)galopp. Intenzíven lélegző, önironikus darabok sorakoznak bennük, melyek befejezett munkák, de egyrészt tematikusan, önéletrajzi narratívát formálva össze is kapcsolódnak, másrészt maguk is darabkákból, (persze csak ritkán kedélyes) anekdota-szilánkokból építkeznek. Nagyon találó a borítórajz, Kass János munkája, mely a költő arcát apró, világosabb-sötétebb sokszögekből illeszti össze, melyek egymás mellett raszterszerűen alkotnak foltokat, érzékeny tónusossággal ábrázolva a költő arcát – de kontúrok nélkül.  

          Majdnem azt mondanám, hogy hülyének érzem magam, amikor annak a három, képtelenül össze nem illő költőnek a nevét teszem egymás mellé, akiknek a hangját visszahallom ezekben a szövegekben: lord Byronét, Kassák Lajosét és Juhász Ferencét. Byron Don Juanjának az indázó-csapongó előadásmódja, esszéisztikus és már-már publicisztikus kitérői, melyek ironikusan túlbonyolított mondatszerkezetekben (Görgey Gábor átdolgozásában Ábrányi Emil leleményei ezek) találnak maguknak nyelvi teret, és egy másik Byron-eszközzel kiegészülve vannak jelen Aczél versbeszédében: a stanzák lecsapott végű rímelése képződik meg az olvasó előtt, amikor a hosszú, faltól-falig sorok esetlegesen összecsengő, de leggyakrabban párrímes szerkezetét olykor a sor fele körül elhelyezett belső rím bontja meg: „még szerencse hogy már akkor is létezett józanságra intő visszavágó / nemcsak majd a paranoiás gyűlölet masszájából kikevert ávó / de csak sorjában csöndesen anarcsra vágyom szomorú kedvesem”. Kassákot a Tisztaság könyve és a 35 vers hosszúsoros, kicsit talán kántálva elbeszélő alakzatai miatt hozom szóba, Juhásztól pedig elsősorban A boldogság önéletrajzi tárgyú, a vers és a próza határán egyensúlyozó, de az „époszoknál” és a kései emlékező verseknél kevésbé túlírt, talán még terjedelmük szerint is Aczél „lírai utószinkronjának” egységeire emlékeztető költeményeit szeretném az olvasó emlékezetébe idézni.

          Persze csak idézőjelben használhatom a sor és a mondat fogalmát: az idézetből is látszik, hogy a sor hosszát az szabja meg, hogy hány betű fér ki egy A4-es géppapírra betűkaros írógéppel írva, mondatok pedig egyáltalán nincsenek, nagybetűk sem, és az írásjelek közül is csak az értelmező-tagoló szerepűek, tehát a kérdőjel (nagyon ritkán!), a gondolatjel és a zárójel fordul elő a szövegben. (Idézőjel helyett a citátumok kurziválását választotta Aczél.) Illusztráció gyanánt ide illesztek egy néhány soros részletet a 9. részből:

 

          „azok az atmoszferikus háborús filmek a beporzásra váró riadt bakák tekintetében

          amint roppant papírzsákok úsznak el a drága civilruhával az égen kanyarodnak

          rájuk az első zaklatottan szaftos káromkodások majd naftalinszagban jön az átok

          irtózatos kapcák tutajos bakancsok árja orson welles is beleférne a hozzád vágott

          keki pizsamába és akkor a gatyák az alaktalanná mállott ferde zubbonyok lötyög

          a sisak és jaj a rozsdás dobtáros fegyver itt vannak hát megint az oroszok de már

          nem a homokozó szélén ásítozó mása ezek még elzavarnak előbb-utóbb minket

          újból a másvilágra alekszander matroszovként majd nem kézilabdára vetődgetsz

          hanem a tüzet köpködő géppuskára aztán véget nem érő értelmezhetetlen politikai

          zagyva taglónak ennyi elég is mára a lillafüredi fehér sziklák alatt rázuhan a vak éj

          a törékeny kiskatonára az első hetek – mákonyos tudattalanba süppedt idegosztály”  

 

          Vibrálnak a képek, érzéki benyomások és apró utalások; érdemes megfigyelni, ahogy a filmes célzások követik egymást (bár őszintén szólva nem tudom biztosan, hogy készült-e film az Alekszandr Matroszovból, Kuzma Zsurba világháborús önéletrajzi zsurnál-eposzából, de az idézett jelenet roppant filmszerű, és rémlik, mintha emlékeznék rá), ikonszerűen megjelenítve vizuális, és – persze csak annak, akinek vannak ilyenek – fiatalkori viszolyogtatóan nosztalgikus emlékeket. Ez a soronként-félsoronként billenő ambivalencia olyan sodró narratívát organizál, aminek az olvasását egyrészt nem lehet abbahagyni, másrészt állandóan abba kell hagyni, hogy az olvasó az olvasmányt és saját asszociációit rendbe tegye. Aczél képes arra a képtelenségre, hogy egyszerre rántsa bele olvasóját emlékeinek közvetlen átélésébe, és vele együtt teremtsen ezektől az élményektől ironikus távolságot.

          Aczél munkája ritka élményt adó, minden villogástól és tetszenivágyástól mentes remekmű. Az utóbbi másfél-két év egyébként is jó időszaka volt a magyar költészetnek, de ez a könyv még ebben a mezőnyben is kiemelkedik. Aki jót akar magának, nem hagyja ki.

 

 

Babiczky Tibor: Levegővétel

A Levegővétel, Babiczky Tibor új kötete, már a harmadik verseskönyve a fiatal költőnek, nem számítva az antológiákat; huszonhét évesen ez még ma is figyelemreméltó. Pedig még azt sem lehet mondani, hogy sűrűn követnék egymást a publikációk. Igaz, nagyon korán kezdte, húszéves sem volt, amikor Püski kihozta tőle az Istenek vagytokat, 1999-ben, aztán Turczi Istvánnál jelent meg 2001-ben A felvezető kör, a Parnasszus Könyvek Új Vizeken sorozatában. A kiadó első fecskéi közé tartozott. Sajnos egyiket sem ismerem. Persze komolyabb összehasonlításokat tér és idő híján amúgy sem tehetnék.

          Több helyen is úgy ajánlják a Levegővételt, mint Parti Nagy Lajos költészetének folytatását, újjászületését vagy legalábbis rokonát. Én ennek nyomát sem látom. Igaz, van egy neki szóló ajánlás, de ez minden. Babiczky szójátékai, rontó-javító nyelvi transzformációi roppant messze vannak Parti gyakorlatától. A szóban forgó vers így kezdődik: „Odakint csattog a klónoseső / leszek az örök második / szívem ma jajbeton keverő / a város elmacskásodik”. Persze lehet, hogy van, akit ez emlékeztet az „A Duna csak folyt és plaza” típusú „calembour”-okhoz, de valójában alapvetően másról van szó. Az ónoseső/klónoseső íráshibás helyettesítő paragrammája elsősorban magára a nyelvre mint fonémarendszerre mutat, míg Parti játékai mindig egy szociálisan és történelmileg meghatározott közösségi szférát vonnak az értelmezés terébe. Babiczkyt a referencialitásnak ez az ironizáló fajtája nem látszik érdekelni. Ezzel szemben roppant sokféle irodalmi hagyományt szólít meg idézetek, visszhangok, stilisztikai áttűnések révén. A legfontosabb mester persze alighanem Kosztolányi (akárcsak Partinak; talán ez látszik rokonságnak). De mások is vannak.

          Mondok pár példát.

          A Menetrend című vers ezzel a szakasszal kezdődik: „Vége a napnak. A nyár halott. / A kert is halni készül. / A fákról leszédült a lomb. / Végül minden szétesik. / Leszáll az este végül.” Nem tudom, ki hogy van vele, nekem ebben Apollinaire cseng vissza: „Letépem ezt a hangaszálat…”. Az Áramszedők: „Így kellett volna szépen élni / egy fekete troli elvezet / még áramszedők az éjszakák / milyen szép halott leszek” negyedik sora szó szerint idézi Adyt (Az utolsó mosoly), de ennél fontosabb a képek egybecsengése: fekete troli – fekete zongora; áramszedők az éjszakák – csillag-szórók az éjszakák (Intés az őrzőkhöz). És így tovább. A sokféle megidézett versvilág sokszor egy versen belül is ütközik, és ezek az ütközések olykor nagyon izgalmasak. A Matt című verset (már ebben a címben is milyen távoli két dologra mutat a homonima!) az egyszerűség kedvéért egészében idézem: 

 

                    Alkonyodik mint egy teafilter

                    gyújts lámpát szétázik a nap

                    a város az ég csupa flitter

                    a sötét a fehérbe harap

 

                    este lesz langyos kései earl grey

                    sakktábla a város az alkonyatok

                    szürkéje mögül kirajzik az éj

                    sötét mezőkön matt alakok

 

                    s a felhők cukra az estbe vegyül

                    a fehér a sötétbe harap

                    egy férfi fehér szekerére felül

                    s megugraszt négy óriási lovat

 

          Nem sorolom, mennyiféle hagyomány villan meg a rövid szövegben, egyrészt költőileg, másrészt jelentéstanilag; de érdemes megfigyelni, ahogy végig megtartja a sakkjátékra történő utalásokat, mintegy allegorizálva a játék kettős természetét: a fenyegetést és a mozdulatlanságot. Hangulatilag akkora ívet ír le a vers, ami már-már tarthatatlannak tűnik, az égi flitterektől a fehérsége dacára apokaliptikus asszociációkat keltő gigászi kocsiig. Mert persze Héliosz (vagy tán Phaethón? ki tudja) ül fel a kocsira, hogy a Napot vigye a magasba, de mit keres ő este az égen? Szóval sokféle gondolati és művelődéstörténeti asszociációt fog össze a vers, ha azt, hogy miről szól, nem is tudom megmondani.

          Azt mondanám, hogy sokkal figyelmesebben olvassuk Babiczky könyvét, mint amennyit első ránézésre szánnánk rá. Tehetséges ember ígéretes versei ezek. Talán még nem mindig jók, sokszor az az érzésem, hogy a költő maga sem tisztázta teljes mértékben, hogy mit is akar a verssel, és az sem könnyíti meg a dolgunkat, hogy ezek a költemények magukban sokkal erőteljesebbek, mint ciklusokba fogva. Így sokszor kioltják egymás hatását. Az sem biztos, hogy mindig valami extrát, különlegesen kimódolt megoldást kell produkálni. Kevesebb, visszafogottabb, de precízebb és odaillőbb szókép vagy szerkezet talán kevésbé lenne elkápráztató, de pontosabban fejezné ki, hogy miről is van szó. Igaz, azt is, amikor semmiről. Vagy valaminek a hiányáról. Ahogy az Hommage mondja: „végleg önmagára pusztul le minden / tégem kereslek enged keresel / mégis mégis maradnom kell innen”.

          De nem szeretném ellenvetésekkel zárni a szemlét. Inkább értelmezés és elemzés nélkül idézem a könyv utolsó versszakát. Szofisztikus játéknak, szócsavargatásnak tűnik, de mély és megrendítő gondolat ez:

 

          Szemünk a magasba tekint, de nem lát

            semmit. Az ősz ez itt. Nehéz.

          Ez már így marad. Sötét lesz. S amit látni

            akartunk, mindvégig az volt, ami néz.

 

Havasi Attila: 1001 magányos rinocérosz

 

Némi ingerültséggel futottam át Havasi „korhatáros” (a fülszövegből kivehetően negyven év alattiaknak szánt) gyermekverseit: úgy látszik, már Varró Dánielnek is van epigonja. Nyilván első ránézésre mások is lesznek ezzel így, ezért jelzem, hogy ez két okból is marhaság: egyrészt pályakezdésük nagyjából egybeesik (Varrónak hat évvel hamarább lett kötete, de Havasi sokáig elsősorban fordított, és mellesleg jóval idősebb Varrónál), másrészt mindkettejüknél elsősorban a XIX-XX. századi angol irodalom nonszensz költészeti hagyománya, Edward Lear, Lewis Carroll, Milne és mások kergeségei születnek újjá; tehát lehet, hogy egymásra is figyelnek, de az ősforrás közös, valamint térben és időben távolibb. 

          Egyébként érdemes megjegyezni, hogy a kötet kiadója, az Alexandra viszonylag rövid idő alatt figyelemreméltó kiadói műhelyt épített, 2004 óta Jász Attila, Kiss Judit Ágnes, Méhes Károly, Oravecz Imre, Hans-Henning Paetzke, Szlukovényi Katalin, Takáts József, Tolnai Ottó és mások könyveit adták ki az itt tárgyaltakon kívül. Havasi már az Alexandra „háziszerzői” közé tartozik, első kötete is náluk jelent meg (Manócska meghal vagy a lét csodás sokfélesége), 2005-ben. Abban a könyvben a klasszikus nonszensz helyenként horrorisztikus típusába sorolható versek voltak, humoruk olykor az ízléstelenségbe hajlott – de ez a műfajtól korántsem idegen –, élvezetes, olykor bravúros verseléssel. Emlékezetes a Szétnéz könnyedén sorozat, melynek darabjai az élet, a fing, a pofon és az ebhugyozás lényegi rokonságát taglalták alkaioszi, aszklepiadeszi és szapphói strófában, valamint disztichonban.

          Ahogy utánanéztem a neten, sokan bedőltek a „korhatáros gyermekversek” meghatározásnak, és az ifjúsági irodalomhoz sorolták az 1001 magányos rinocéroszt, nézetem szerint alaptalanul, mert tematikai és stilisztikai fordulat az első könyvhöz képest az anyagban nem mutatkozik. Igaz, ezek kevésbé borzalmasak, a szereplők nem halnak rettentő halált, csak szörnyen szomorúak, és az olvasó ezen kínjában röhög. Ennek a verstípusnak ez a működési elve. Talán egyik-másik nem eléggé szellemes, túlírt, terjengős némelyik darab, és hát túl sok lelemény nincs bennük, mert nem is nagyon lehet. Viszont érdekesek azok a kísérletek, melyekben éppen a várakozással megy szembe Havasi: a groteszk, esetlen jószágok iránt szánalmat ébreszt, olyannyira, hogy a Víziló a lápon végére maga is vízilóvá változik, ami nem csekély áldozat egy lírai költő részéről. 

          Poétikai eljárásai tekintetében is szélesedik a spektrum. Már az első kötetben is voltak Arany János-i hangulatok, de itt egész ballada-travesztiák vannak, magabiztos, precíz verseléssel, amit sokkal nehezebb megcsinálni, mint első pillantásra látszik. A csótány veszése című ballada Coleridge Rege a vén tengerészrőljének mintáját követi, de a minták között Petőfi éppúgy mutatkozik, mint Ady. (Érdekes, hogy Kemény és Térey nyomán ez a rég elnémult hagyomány milyen elevenen, bár kissé önmagát, nótás modorosságát leleplezve, szólal meg a legkülönfélébb költői hangokon. Fentebb is emlegettem már.) És persze Weöres módján, könnyedén szökdécselő verslábakon is tesz néhány lépést Havasi.

          Egy-egy példa az utóbbiakra.

          Ez Arany hangja, témájában és hangulatában nagyon eltávolítva, hogy annál különlegesebb legyen a ritmika és a hangzórend megidézése (másutt van Toldi-tizenkettes is, de ehhez kell jobb hallás és ritmusérzék): 

 

          Az orrszarvúak döndülő csapatja

          a víz felé vivő utat kutatja.

          Az álmatag szavannadéli csöndnek

          tág szemhatárán elvonulva döngnek:

          szabott ütemre lép kicsinyje, nagyja.

          Úgy döng-düböng a nagyja, sőt kicsinyje,

          miként megannyi masszív, régi kád,

          s azokba dobva döng megannyi dinnye.

 

          Ebben Petőfi motívumai, szófordulatai is megjelennek, de a vers zenéje, döccenős hangsúlyai a meghatározóak:

 

          Hortobágyi zöldségesné, angyalom!

          Répafagyit nekem ide, hadd nyalom;

          répafagyit kelkáposzta-tölcsérben:

          e kettő a legkedvesebb zöldségem.

 

          A víziló-vers Adyt inkább parodizálja, de csak egy „kérem” erejéig:

 

           „Vagyok, mint minden állat, kérem,

          fenség, aljasság, gőg, szemérem

                               vak, bús kevercse én;

          vagyok, de ez lehetne bárki,

          és nem is volna mit csodálni

                               efféle helycserén.

 

          A Weöres-pastiche-ok közül az Éjjel-nappalt egészében idézem. Talán azon sem csodálkoznánk, ha a Rongyszőnyegben botlanánk bele:

 

          Nappal az égen caplat a Nap,

          megteszi útját egy nap alatt.

          Éjjel a mélyben, a lenti sötétben

          nagy csapat ördög húzza szekéren.

 

          Éjjel az égen cammog a Hold,

          szusszan utána: jót gyalogolt.

          Nappal a mélyben, nappali fényben

          ördögök őrzik mázas edényben.

 

          A kötet darabjai közül a csaknem százötven soros Szerenád holdtölte idején tetszett a legkevésbé. Arany mellett Arany Lászlót, Vajdát, a 19. századvég verses regényeinek hangját hallom benne, ami már a maga idejében sem volt igazán üdítő. (Meg persze a gáláns lovaghistóriák hangja is beleszól, Tristantól Grancornig.) De a legjobban szerintem nem is az egészen rövidek sikerültek, hanem az érzelmesen ironikus ballada-féleségek vízilovakról, elefántokról, rinocéroszokról. Ezekről rendre meg is írja a költő, hogy szívesen helyet cserélne velük. Ámbár lehet, hogy ezt nem mondja komolyan.

 

Király Levente: Nincs arany közép

 

Király Leventének eddig két verses- és egy paródiakötetét láttam (ezek közül a 2005-ös Szánalmasan közel volt a leginkább figyelemreméltó), és most, a negyedik kötetnél már végképp le kell tennünk arról a koncepcióról, mely szerint „a fiatal költő a saját hangját keresi”. Nádasdy Ádám az előző könyv fülszövegében azt írta erről, hogy „olyan változatos ez a kötet, mintha egy hosszú svédasztalról lopkodna az ember, édeset, sósat”. A Nincs arany közép ismeretében azt hiszem, hogy Király versről versre változó beszélőt szándékozik konstruálni, vagyis nem hoz létre a verseket rendszerbe kapcsoló architektúrát, nem alkot narratív alteregót és így nem számíthat arra, hogy egyfajta szövegek feletti autenticitás megkönnyíti a dolgát. Vagyis az a helyzet, hogy egymás után olvassuk a verseket, mintha mindegyikben elölről kezdődne a világ, és nem alkotunk képet a beszélőről.

          Király kötetei olyanok, mint a sokszerzős antológiák; és ezen az sem változtat, hogy a szövegek diskurzust folytatnak egymással. Ezek ugyanis nem alkotói, hanem szerkesztői konstrukciók. Az az ötlet, hogy a Szánalmasan közel verseinek címe csak a tartalomjegyzékből derül ki, az egyes versek felett nem olvasható, vagy a Nincs arany közép ciklusrendje, ahol cikluscímekként nem egy emblematikusnak ítélt vers címe, hanem egy-egy verssor részlete szolgál, nem a versek elsődleges, nyelvi-gondolati rétegében mutat fel valamiféle egységet, hanem a szövegek egy-egy attribútumát emeli szerkezeti pillérré.

          Vagyis nézetem szerint szó sincs arról, amit néhol olvastam, hogy tudniillik Király Kovács András Ferenchez és másokhoz hasonlóan a stílusparódia, imitáció és pastiche művelésével alkotna egyfajta proteuszi narratívát, és az idegen beszédrend felvételével folytatott szerepjáték fedné el személyes hangját és gondolatait. Hogy ez a sokféleség nekem miért nem tetszik, abban Orcsik Rolanddal értek egyet, aki az előző kötetről mondta: „…magán hordja az akármit, akárhogy kényelmét. (…) Gyakran túl szimpla megoldásokkal él a szerző, túl sok a fárasztó közhely, amitől semmitmondóvá, üressé válnak a versek.” Hogy miért tetszik, az kicsit bonyolultabb dolog.

          Mert persze mindez nem ilyen egyszerű. Királynak van stílus- és arányérzéke, és a paródiák írása is jó iskola volt, ha az eredménye nem is sikerült egyenletesre. Sokat tanult közben egyebek mellett Téreytől és főként a sokkal nehezebben analizálható Kemény Istvántól. Utóbbi stúdiumok eredményei mutatkoznak egyebek mellett az Éji dal (sokkal több mint) stílusimitációjában. Röviden úgy gondolom, hogy Király nem azonosul egyetlen mentalitással, hangulati alkattal és stílusiránnyal sem; sűrűn és szélsőségesen változik, hogy mit gondol a világról, hogy érzi magát benne, és hogy miként van kedve mindezt verssé formálni. A folyton változó forma, nyelv, poétika és tematika egyszerűen ezt a rapszódikus személyiséget foglalja nyelvi-művészi anyagba. Ha durvábban fogalmaznék, azt is mondhatnám, hogy ezeknek a verseknek a megszövegezője olyan személyiség, melynek nincs igazán összeszedett magja, pláne centruma, és a mindenkor-pillanatnyi impressziók és hangulatok képeznek alkalmi középpontot a vers nyelvi világában. Vagyis a versben ez az auktoritás nem megnyilatkozik, hanem létrejön; nem benyomásairól, hanem létéről tesz tanúságot. Legyen bár a tárgya Isten és világ kapcsolata, a szerről lejövő drogos közérzete vagy Samantha Fox csöcsei.

          Meglehetősen korszerűtlenül hangzik, ha ezek alapján vallomásos, tanúságtevő és ironikusan is az élet alapkérdéseit tapasztalatai, élményei közvetítésével vizsgáló költőnek mondom Király Leventét; őszinteségre és pontosságra törekvő, közvetlen és érzékeny alkotónak. Ez a magatartás azonban megteremti a maga autenticitását, szemben minden narratológiai trenddel. És ahogy segít a költőnek, hogy versről versre felépítse magát, úgy versről versre próbára is teszi az elszántságát és komolyságát. Középszerű írogatásra, szolíd szövegtermelésre ez a pozíció alkalmatlan. Némiképp áttételesen erre is igaz, amit a költő a kenyérről szóló, a könyvnek címet adó háromsorosban ír:

 

          Ha nejlonba teszem, megfonnyad.

          Ha vászonba, kiszárad.

          Nincs arany közép.

 

                                  („én testem”)