A megszokott kvartettből ezúttal volt egy távolmaradó. Vári Györgyöt kósza híresztelések szerint Brüsszelbe szólította a jósorsa, igazoltan hiányzott tehát. Tán éppen azért utazott az öreg kontinens egyik szívkamrájába, hogy Európa mítoszának tárgykörében vizsgálódjon. Hogy így volt-e, nem tudhatjuk biztosan, az viszont kétségtelen, hogy a Ráth György utcai főhadiszálláson összegyűlő hármak eképpen cselekedtek. Jánossy Lajos felvezetőjéből kiderült, hogy a meghirdetettekhez képest – az állományi mellett – az a nüansznyi eltérés történt, hogy Roland Barthes Világoskamra című esszéje helyett a Mitológiák-kötet miniesszéire fókuszál majd a disputa. Elöljáróban elhangzott az is, hogy a két könyv közt fellelhető tartalmi metszéspontok okán – a fotó-hasonlatnál maradva – a beszélgetés objektíve nem néz majd alapvetően más irányba, a fókuszpont változik csupán.

A beszélgetéssorozat rituáléjának megfelelően az első kérdés a szöveggel való első találkozást és az újraolvasás örömét-bánatát firtatta. Először Reményi József Tamás szólt, és megjegyezte, hogy mire a Mitológiákat 1983-ban kezébe vehette a magyar olvasóközönség, addigra az 1957-ben megjelent könyv a szerencsésebb történelmi fejlődésű országok olvasótermeiben megfutotta már pályája javát. Barthes művét egyébként Reményi az ideologikus rendszerkritika és a jelelmélet roppant szellemes összeházasításaként határozta meg. Akkoriban, amikor először olvasta a miniesszéket – meséli –, ő éppen TV-kritikákat írt, és arra gondolt: igen, valahogy így kellene ezt csinálni. Barthes-ban ugyanis a tömegkultúra első kritikusát is látnunk kell – tette még hozzá. A szövegek felelevenítése során pedig már-már profetikus réteggel is telítődtek azok, hiszen számos, mára már megvalósult jelenség előképét lehet megtalálni bennük.

Németh Gábor elsőként a Barthes-kötet „szövegkörnyezetét” elevenítette fel. Az Európa Kiadó Mérleg sorozatát a nyolcvanas években bájos eklektika jellemezte. A méz és ostor kultúrpolitikájának sajátos nyúlványaként egymást váltották itt korábban kínosan elmaradt textusok a nem kevésbé releváns, de ráadásként még aktuális, friss szövegekkel. A Mitológiák első blikkre tán előbbi kategóriába sorolható, de ha rápillantunk az 1983-ra tervezett sorra – Thomas Mann: Richard Wagner szenvedése és nagysága, Brecht Munkanaplója, az Egy angol ópiumevő vallomásai De Quincey-től, vagy Montaigne A tapasztalásról című munkája – könnyen belátható, hogy Barthes könyve inkább az „újabb” szövegek közé sorolandó. Németh Gábor úgy emlékszik vissza: igazi ünnep volt a Mitológiákat olvasni, és a mai napig úgy gondolja, a vékony könyvecske a francia esszéírás esszenciális foglalataként is megállja a helyét. Az érzékletes és érzéki írásokban számára elsőre a finomelemzések voltak az érdekesek, akkor elkerülte a figyelmét a leleplezésnek szinte monomániásan visszatérő hermeneutikája.   

Jánossy Lajos számára Barthes furcsa és elgondolkodtató olvasmányélményt jelentett elsőre. A kötet ugyanis annak a Hegyeshalmon túl létező világnak a vizuális terrorját buktatta le a maga modern marxizmusával, amitől mindenki dobott egy hátast, aki saját szemével is láthatta. A nyolcvanas években ugyanis mára már szinte teljesen elképzelhetetlen látványbéli cezúrát mutatott az osztrák határ innenső és túlsó fele. Reményi József Tamás továbbfűzte Jánossy felvetését. Az első olvasás furcsasága – mondta – abból is adódhatott, hogy a kötetben összegyűjtött írások a Varsói Szerződés lakossága számára egy általuk voltaképpen nem is ismert társadalom önkritikáját jelenítette meg. 1968 előkészítőjét – ha tetszik – nehezebb volt egy olyan országban megérteni, ahol hatvannyolc elmaradt.

Németh Gábor azzal az alapvető nézőponttal egészítette ki az előbbieket, hogy Barthes tulajdonképpen nyelvként értelmezte a kapitalista kultúrát, aminek az esszé elegáns nyelvén rögvest kritikáját is adta. Aztán saját életéből idézett egy esetet, a mítosz praxisban való megjelenéséről. Történt pedig egy várnai nyaralás alkalmával, hogy a hiánygazdaságban sínylődő, és a nyugat csillogását onnan csodáló szobalány egyszerűen kivágta sárga nejlonszatyrukról a Lee-farmer emblémáját. Pusztán azért, mert kéjes izgalomba jött egy efféle signum birtoklásától, noha az még csak nem is maga a státuszszimbólum – azt a farmergatya jelentette volna – hanem egy, a termékre csupán utaló reklámfelület volt. Ehhez hasonló – mai füllel úgyszintén elképesztően hangzó – történetek estek meg Moszkvában is, ahol kemény rubeleket fizettek fakult Marlboro-logós szatyrokért.

Németh Gábor arra is rámutatott, hogy Barthes olyan vérmes kritikusa a kispolgárság apoteózisának, hogy némelyütt túlzásokra is hajlamos. A legújabb Citroën-modellt például, ami kétségkívül a korabeli formatervezés csúcsterméke volt, méltatlankodva a burjánzó tárgykultúra vadhajtásának tekintette. Reményi, helyeslően azzal toldotta Németh Gábor gondolatát, hogy Barthes itt-ott kísértésbe esik, és láthatatlanul hagyja egy brand technológiai hátterét, hogy helyette a termék vírusszerű eltömegesedésére koncentráljon. Ily módon pedig – fejelte meg immár Reményit Jánossy Lajos – hajlamos arra is, hogy Európa lakosságának jó részére a „kispolgár” stigmáját süsse.

A beszélgetés summázata talán abban a kulcsmondatban ragadható meg, hogy Barthes a nagybetűs Mítosz felől vizsgált tucatnyi, elaprózódott műanyag-mítoszt. Könyvének szomorú üzenete – mindezzel a fröccsentett hamisítvánnyal kielégíthető az európai kultúra mítoszigénye – napjainkban még inkább érvényes, mint a szöveg megjelenésekor. Mára ugyanis nemcsak a mítoszok inflálódtak, de kialakult egy ezekért lobbizó műanyag-értelmiség is, aminek esze ágában sincs kritika tárgyává tenni a világot, amely körülveszi. Ezzel pedig tulajdonképpen maga is hozzájárul annak devalválódáshoz. Ebben a tekintetben szó került még a sarkosan elutasító kritikai attitűd felelősségteljesnek álcázott felelőtlenségéről. Amikor ugyanis az értelmező kijelenti, hogy „én nem értem, maguk ezért egytől egyig agyalágyultak!” – Barthes mondata –, azzal maga is hozzájárul az intellektus süllyedéséhez.

Jövőre egy obskurus című Koselleck-szöveggel folytatódik az Előhívás. Addig is, azután is: olvassanak esszéket!             

Vass Norbert