hirdetés

Nem a felelősség, a jövőkép hiányzik

2017. október 26.

A Magyar Szegénységellenes Hálózat által szervezett Méltó Megélhetés Hete című rendezvénysorozatának október 16-ai eseményén az irodalom kapott helyet. A Hadik kávéházban Albert Kinga kérdezte volna az Ugyanolyan mások című antológia négy szerzőjét, Györe Balázst, Ladik Katalint, Szappanos Gábort és Tóth Krisztinát. De kérdésekre nem is nagyon volt szükség.

hirdetés

Borzasztó meleg van a Hadik emeletén, a kedvesen odahelyezett ventilátorok sem sokat javítanak a helyzeten, de ez szerencsére nem zavarja az egyre nagyobb közönséget. Az est izgalmai pedig teljesen elvonják a figyelmet a körülményekről. A beszélgetés előtt Bárányi Ildikó, a Szegénységellenes Hálózat Méltó megélhetés munkacsoportjának önkéntese mond pár szót a rendezvényről: mivel a szegénység nagyon komplex fogalom, a szervezők minden évben igyekeznek kicsit megfoghatóbbá tenni, idén például a családi pótlék témáját emelve a középpontba. A szervezet végcélja a családi pótlék duplájára emelése, nemsokára petíciót is készítenek ennek elérése érdekében. A könyvre rátérve Bárányi annak különlegességét hangsúlyozza: különleges szerzőgárda és különleges téma. Az Ugyanolyan mások 50 kortárs szerző lírai vagy prózai szövegét tartalmazza a szegénység, a kirekesztettség, a másság témájában. A kötet létrejötte is kiérdemli a különleges jelzőt: a marosvásárhelyi Mentor Kiadó vezetője ötletének megvalósításához nem talált szponzort, így saját finanszírozásból készült el a könyv. Az utóélete pedig szerintem még szebb: a kötet bolti forgalomba nem kerül, ehelyett támogatásért cserébe lehet megkapni, például a Hadikban tartott beszélgetésen. A támogatást a következő alapítványok, egyesületek adományára fordítják: BAGázs Közhasznú Egyesület, Felzárkózunk Alapítvány, Igazgyöngy Alapítvány (amelynek gyermekrajzait láthatjuk a könyvben), Magyar Szegénységellenes Hálózat, Menhely Alapítvány, Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetsége, a Kukorelly Endre-alapította Nyugodt Szív Alapítvány és az Oltalom Karitatív Egyesület. Az egyesületek számlaszámát és a kötet tartalomjegyzékét, illetve néhány ízelítő szöveget ezen a linken találnak.

A beszélgetést Rákóczi Zoltán fiatal költő, a Magyar Szegénységellenes Hálózat egy önkéntesének két, hajléktalan tematikájú verse (Látótér, Mozdulat) nyitja. Erős, hatásos gesztus ez, a felsőbb generációk beszélgetése előtt egy egyetemista fiú mobilos felolvasásának nyitása. A téma, az irodalom és a szegénység kapcsolatának kinyitása, széles nemzedéki körben való bemutatása. A beszélgetést szintén egy fiatal kutató, Albert Kinga vezeti. Illetve vezetné, ha a meghívottak hagynák és nem merülnének bele történeteikbe és nem „vennék ki" egymás kezéből a mikrofont, hogy elmondják véleményüket a szegénység kérdéseiről. De így tesznek, és ezt nagyon jó nézni, hallgatni. Ha szóhoz jut egyébként, Albert Kingáról megmutatkozik, hogy túlzás nélkül a lehető legjobb választás: mesterszakos diplomáját a kortárs irodalom szegénységábrázolásáról írta, ezután pedig az ELTE TáTK Közösségi és civil tanulmányok mesterszakán folytatta tanulmányait, így a szegénységről irodalmi és szociológiai nézőpontból is értően, reflektáltan tud beszélni. Kevés megszólalásai közül az elsőben kifejti, a kortárs magyar irodalom visszatérő témája a szegénység, a másság, a kirekesztés – ugyanakkor Schein Gábort idézi, aki szerint azért írunk, mert rossz a lelki ismeretünk, de a legjobb novella megírása sem helyettesítheti a valódi tettet.

Az első kérdés tehát, hogy a jelenlevők hogyan helyettesítik a tettet, mennyire tudatos magatartásuk a szegénységről való írás. Ladik Katalin spontán és egyszerű reagálásként tekint saját ilyen témájú szövegeire; a háború alatti természetes mélyszegénység- és éhség-tapasztalatairól mesél, az ezekből fakadó traumákról, a máig tartó spóroló, raktározó életmódról. Kiemeli, hogy irodalommal a saját szegénységünk ellen sem tehetünk (sosem az írásból élt meg), nemhogy mások szegénységéért. Illetve ahogy tehetünk: például a Yoko Ono-békedíj elnyerése, amelynél szabály, hogy a 8 millió forint anyagi juttatást tovább kell adományoznia a díjazottnak; Ladik Katalin 2016-ban kapta meg a díjat, és az Ökumenikus Segélyszervezet titkos menedékházának támogatására ajánlotta fel (ez az intézmény évente mintegy 90 kapcsolati erőszak elől menekülő családnak nyújt azonnali védelmet). Ezen kívül egy-egy művének elárverezésével tud segíteni, a befolyt összeget többek között a Bátor Tábornak szokta adományozni. Ladik véleménye szerint tehát ha van alkalom, lehet tenni, ha viszont nincs, az irodalom önmagában nem tud segíteni. Hozzáteszi, a mai szegénység pont olyan, mint a régi, leszámítva, hogy vannak pazarló szegények is, akik például főzés helyett vacakságokat vásárolnak.

Ezen a ponton Tóth Krisztina önként ragadja magához a mikrofont. Megelőlegzem, az est fénypontjává emeli magát, nem tartja a megszólalási sorrendet, a körkérdésekből kimarad, a félkör végén ülve többször is kommentárokat, személyes történeteket fűz az éppen hallottakhoz, megbont, reagál, beszélgetést indít. Ladik utolsó mondatára a szegénység és a nyomorúság szembeállításával felel. „Amikor nincs eszköz a szegénység átvészeléséhez, azt nevezem én nyomorúságnak." Tóth egy 8. kerületi szegregált iskolában tanító ismerőse egyszer négy liter megmaradt olajat szeretett volna egy ötgyermekes anyukának adni, aki azonban nem tudta azt elfogadni, mivel nem tud főzni. Ez az igazi nyomorúság, mondja Tóth Krisztina, az intézetben nevelkedett lány honnan sajátítsa el az életben szükséges stratégiákat? A segítség ott kezdődik, hogy megtanítjuk, hogyan kell főzni öt gyerekre. Hogyan kell túlélni. Mert a szegénységben is lehet méltósággal élni.

Egy másik történetében a fia osztálykirándulására a szegény gyerekek a legszebb, márkás pulóverükben érkeztek. Lehet azt kérdezi, hogy ha a gázszámla sincs befizetve, akkor miért vesz a gyereknek új méregdrága pulcsit (teszem hozzá, a kínai piacon azért még ha drága is, nem az eredeti áron jut az ember hozzá), de kívülről nagyon nehéz megérteni a szegénység utolsó méltóságát-kapaszkodóját, a lelki aspektusokat. Tóth Krisztina hangsúlyozza, hogy ha az embernek nincs jövőképe, feleslegesnek érzi félretenni párezer forintot, mert úgysem lesz semmi, amikor már a gödör széléhez érne, úgyis visszarúgja valaki. Nem a felelősség, hanem a jövőkép-tapasztalat hiányáról van szó tehát, ekkor kell segíteni, de, véli Tóth, nem egyénenként, hanem szervezetten, nem moralizálva, de összefogva megmutatni például, hogy hogyan lehet kevés pénzből főzni.

Tóth Krisztina érzékeny, lendületes megszólalása után Györe Balázs mesél az őseiről, hogy dédszülei milyen kört tettek meg a szegénységtől az Amerikából gazdagon hazatérő befektetéseken át az újbóli szegénységig. Hirtelen egy megkapóan szép és szomorú történetbe kerülünk, mintha egy novella elevenedne meg előttünk, ahogy Györe elmondja, hogy a hetvenévesen ugyanabba a szegénységbe visszakerült nagymamája, mint amiben húszévesen volt, hogyan küldi le őt, az unokáját, hogy az utolsó reményt, a lottót megjátssza, és hogyan lett nagymamája az első halottja, az első meztelen nő, akit látott. Ő tehát az első, aki eszébe jut, ha a szegénységről van szó.

A személyes történet után irodalmi tevékenységéről beszél: ahogy Fitzgeraldnak, neki is van visszatérő témája: az amerikai írónál a szegény fiú gazdag lányba való beleszeretése és folyamatos megfelelni vágyása, a cél elérésének szakadatlan vágya az, nála pedig ami kint az utcán történik, amit ott lát és hall. 2000 és 2005 között, majdnem öt éven át az Élet és Irodalomban volt egy ilyen témájú rovata, a 11. kerületet és a belvárost figyelte, a pergő párbeszédeket, a hajléktalanokat.

Szappanos Gábor is személyes történettel kezdi, a nagymamájáról mesél, kiemelve, hogy régen a nagycsalád, nem az a fajta, amit ma annak nevezünk, hanem az unokatestvérekkel, nagyszülőkkel szoros kapcsolatot tartó nagycsalád volt az igazi szociális háló. Szappanos elmeséli, hogy akkoriban természetes volt félretenni a maradék szalonnát, kenyeret, ha jönnek kérni, odaadják. Tóth Krisztina hozzáteszi, hogy most igen jellemző hibáztatni a szegényeket, az ilyen ételt félrerakós stratégiák már nem működnek, másrészről sok esetben nem annyira rossz a helyzetük, mint hiszik, csak a stratégiák nem adódtak át.

Györe Balázs is bekapcsolódik, a mobiltelefon és a parabola említésével, utóbbi mindenhol ott van, a kertet viszont például senki nem gondozza (nem tudja gondozni). Ami korábban átadódott, az már megszűnt, a rossz táplálkozás miatt pedig a magára hagyottan sétáló öregek mellett „formátlan gyerekek gurulnak az utcákon".

Tóth Krisztina a nyomorúság ismétlésével, az eszköztelenség, a világban való elveszettség kiemelésével erősíti meg a hallottakat. A Balatontól 25 km-re tartott például felolvasást gyerekeknek, egyrészt minden gyereknek rossz volt a foga, ez egy elég jó mérce a szegénységet illetően, másrészt az osztályból kettő darab gyerek látta a Balatont. „Ezt nevezem én »új szegénységnek«", mondja Tóth Krisztina szociológusi komolysággal, az új szegények „ott rohadnak meg", ahova születtek, a reményt sem öröklik meg, az iskolarendszerből kilökődnek, hogy minél előbb dolgozhassanak, a jelenség tehát újratermeli magát. Elmeséli még Karcsika példáját, aki rossz szeme miatt nem látja a táblát, nem jegyzetel, mindent mindig kívülről megtanul. Kiderül, azért nem csináltatnak a szülei szemüveget, mert „nyomorék gyereket sehol nem vesznek fel kőművesnek" – holott ekkora tehetséggel bármelyik gimnáziumba mehetne. De nincs perspektíva, a gondolkodás nem jut el eddig.

Tóth szerint az utóbbi 15 évben jelent meg ez a bizonyos új szegénység, Móricz szegényei még anyagi nehézséggel küzdöttek csak, ez már más.
Szappanos Gábor úgy véli, a legfőbb gond a mai társadalommal az izoláltság, az atomizáltság. Ladik Katalin is szót kér, Tóth Krisztina új szegénység-kifejezését nagyon átérzi, megerősíti saját emlékei alapján: a háborús korosztálynak egyértelműen volt jövőképe, tudták, a háborúnál rosszabb nem lehet, ráadásul az anyák, nagymamák a gazdasági válságot is megélték már, tudták, hogy lehet a semmiből is főzni. Ő pedig tudta: az egyetlen út, hogy ne konzervgyári munkás legyen belőle, az iskola.

Albert Kinga az érdemtelen és érdemes szegénység fogalmát veti fel, az eddig hallottak alapján, és a magyar irodalmi hagyományról, s annak változásáról beszél: a Hét krajcár, A gazdag szegények és még megannyi szöveg mutatja, hogy a hagyományos irodalmi megjelenítés szerint a szegényeket erkölcsi tisztaság jellemezte, ez azonban a mai ábrázolásban megváltozott. Borbély Szilárdot vagy Barnás Ferencet olvasva a brutális nyomorral, az agresszióval, a lecsupaszított valósággal találkozunk. Ezeket a szövegeket nehéz olvasni, fizikai rosszullét környékezhet minket – de ha a nagyon veszélyes moralizálást ki akarjuk kerülni, akkor az ilyen típusú irodalomhoz jutunk. Mi ennek a tétje, kérdezi Albert, ha egy olvasó találkozik ezzel, mi lehet a benyomása?

Tóth Krisztina máris kijelenti, az erről szóló szövegeknek nem lehet üzenetük, csak ábrázolhatnak. A 80-as években, emlékszik vissza, egyértelműen elutasították a képviseleti költészetet, helyette a személyes vonalban hittek. Aztán meghallotta Németh Gábor szavait, hogy azok helyett is írni kell, akik erre nem tartanak igényt. Tóth a megfigyelést, a kor rögzítését az író kötelességének tartja – de amíg nem fordíthatjuk el e fejünket és az igazi történeteket kell keresnünk, addig viszont az ő nevükben nem tudunk beszélni, ez önmegnyugtatás volna. Szerinte például nem teheti meg, hogy egy anyának segítsen megvenni valamilyen alkalomból a fia első tábla csokiját, mert örökre megharagudna rá a nő, a közvetlen segítség álságossága helyett tehát nem tehet mást, mint hogy megírja a történetét; „akármit is mond Schein Gábor", ő csak ezt teheti, neki ez a foglalkozása, semmi másban nem tud olyan autentikusan segíteni, mint azzal, hogy mindezt rögzíti.

Györe Balázs egyetért, és hozzáteszi, ha méltóságról van szó, a gazdagok sem viselkednek méltóan, elkorcsosultak – Jézust idézve felveti, csak annyit kéne megtartanunk, amennyi kell nekünk. Tóth ismét átveszi a szót, a minták hiányáról beszélve. Ladik Katalinnal a varrás otthoni és iskolai megtanulhatóságáról is beszélnek, hogy aztán Szappanos Gábor is csatlakozzon a fenntarthatatlan fejlődés említésével, a rossz anyagú cipővel, a minden kidobásával. A rögzítéshez is kapcsolódik: a szegénységről kötelesség írni, mondja, de valóban nem moralizálva-kommentálva, hanem ábrázolva, s ha megérintettünk valakit ezzel, már megtettük, amit megtehettünk.

Albert Kinga mosolyogva közli, utolsó kérdésével a személyes történetekre lett volna kíváncsi, de szerencsére ezek már maguktól előjöttek. Illetve csak egy részük, mindenki szívesen mesél még: Szappanos Gábor a tunéziai szegénység méltóságáról (ahol jázmincsokrot kap pénztért cserébe, csak hogy a másik is adhasson valamit), Ladik Katalin a nyomokról, amik megmaradnak (a vajas kenyér és a méz újdonságáról, a Nutella utánzatához való dacos ragaszkodásról), Tóth Krisztina pedig édesanyjáról, aki mélyszegénységben élő nevelt gyerek volt. És akinek a nevelőanyja azt mondta: Aki szegény, az akkor is szegény lesz, ha pénze lesz; nem lesz soha gazdag, hanem olyan szegény lesz, akinek van pénze. Tóth ezt egy másfajta tudásként, világszemléletként, másfajta gazdagságként fejti fel.

Szappanos hozzáteszi, a boldogsággal szinte egyáltalán nem függ össze a pénz, és a reflektorfénybe és drogok bűvkörébe kerülő „szupergazdagokról" beszél. Györe Balázs ironikusan megjegyzi, a világ egyik fele azért küzd, hogy ne haljon éhen, a másik fele azért, hogy le tudjon fogyni – sajnos egyik sem sikerül. A válaszok után Albert Kinga megkérdezi, szeretnének-e felolvasni a megjelent szerzők, de úgy tűnik, ezt nem tisztázták előre, és senki sem ragaszkodik hozzá. Ezután a közönség felé nyit, ami, meg kell jegyeznünk, elég jó gesztus, tekintve, hogy az irodalmi események egy részén ez sajnos nem történik meg. Most viszont csak egy kérdés érkezik, amely a kötet szerzőinek bekerülésére irányul, milyen alapon történt a válogatás. Tóth Krisztina arra tippel, az erre a témára érzékenynek látott írók, költők kaptak felkérést. Az est lezárása után már csak az adományozó könyvvásárlás és a dedikációk megszerzése marad. És a vágy, hogy a komplex és mély társadalmi problémákról és az erről beszélő szépirodalom indíttatásáról, hatóköréről, értelméről még legyen szó – nagy körben, átfogóan és folyamatosan.

 

A Magyar Szegénységellenes Hálózatot a Facebookon keresztül az Adakozás-gombbal, a honlapjukon pedig ezen a linken lehet támogatni.

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.