hirdetés

(Nem) aláírt váltók

38. Tokaji Írótábor, 2010. augusztus 11-13.

2010. augusztus 16.
"A síp olyan egyszerű eszköz, amely, nyílásán keresztül levegőt préselve, hangot ad ki. Hangos figyelemfelkeltő jellege miatt használják rendőrök és sportrendezvényeken játékvezetők egyaránt." Illyés Gyula ötágú síp képét felelevenítve és használva hirdették és szervezték meg az idén a 38. Tokaji Írótábort. - Csapody Kinga és Szabó Tibor Benjámin beszámolója.
hirdetés

Nyitás
Már kedd este, a kezdő sípszó elhangzása előtt, annyian érkeztek, hogy gondolkodóba estünk, nem kerültünk-e időcsapdába. Ez az este lett volna alkalmas a bemelegítésre, arra, hogy kötetlenül beszélgessenek egymást korábban nem ismerő emberek, de valahogy ez elmaradt. A kollégium udvarán ülve két oldalról hallgattunk egy-egy beszélgetést. Amíg a győri alakulat - Sütő Csaba András és Szalai Zsolt köré szerveződő kör - vehemens diskurzusba kezdett arról, hogy hiába állítja be az ember a számítógépén, a fontosabb orgánumokat, hatszáz posztot képtelenség végigolvasni, addig egy másik, idősebb asztaltársaság egyik tagja okította a többieket, a fiától szerzett információk alapján, hogy miképp is működik a Facebook. Szívesen összefordítottam volna a két asztalt, de nem tettem, ez valahogy nem működik itt. A hagyományok azonban továbbra is nagy szerepet játszottak, az idén is a Rákóczi-pincében vette kezdetét a tábor, ahol Mezey Katalin megfogalmazta, mit remél a kuratórium a többnapos tanácskozástól. "Az irodalomtörténet áttekintésén túl fontos a jelen viszonyrendszerének feltérképezése is, és egyben az is, hogy véget vessünk az irodalom szétszabdaltságának. Ez a folyamat felgyorsulhatna, ha legalább a tudatunkban beforradhatnának a tépések, szakadások, és félreállíthatnánk a tabukat.” Kérdésként fogalmazódott meg, hogy vajon felnőtt, felnőhetett-e egységes írótársadalom, majd bizakodását fejezte ki, hogy a háromnapos tanácskozás végére kedvező válasz fogalmazódik meg, s "kezdetét veszi egy folyamat, ami egyetemessé, egységessé és egészségessé teszi az irodalmi gondolkodást." [CsK]

"A magyar irodalom égtájai - sokágú síp Tokajban" (ülés, vita)

Mindennek van határa! Az irodalmi határtalanság emlegetésének nincs. A Tokaji Írótáborban szinte az összes megszólaló beleszalad ebbe az ürességbe, tényleg érthetetlen, de mintha kötelező lenne, úgy ismételgetik, hogy ceterum censeo a magyar irodalom egységes/egyetemes/univerzális. Az. És nem az, persze. És akár igen, akár nem, egyszer sem derül ki, hogy ebből mi következik. Más viszont igen. Plenáris ülés a Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában, ez az első szakmai program, úgyhogy még nagy a lelkesedés, telt ház, meleg is van, ahogy levegő viszont nincs,  keine lust (a szervezők udvariassága, hogy hűtött ásványvizet osztanak, ilyen tavaly nem volt). Határon túli irodalmárok mutatják be a határon túli irodalmak helyzetét (1918-tól napjainkig), ez a koncepció. Mindenki a sajátját. Kockázatos elgondolás, a téma nagy és formátlan, huszonöt perc a keret (senki nem tartja be), a szisztéma tolja bele az előadásokat az irodalomtörténeti zanzák felmondásába. Aki engedi, azt tolja. Balázs Imre József például nem engedi. Jegyzetek nélkül elmondott előadása (az erdélyi irodalomról) bátor és elegáns egyszerre, kilép a történelmi traumák és az identitásképzés köré épülő szokásos beszédmódból, azt mutatja inkább, miféle esztétikai problémákkal került szembe az erdélyi irodalmi közösség a huszadik század első felétől, hogyan épültek egymásra (egymásból) az ízlésirányok, milyen irodalmi csoportok határozták meg az érvényes irodalmi megszólalások karakterét. És a problémaérzékeny szellemtörténeti vázlat mögött, a freudi és jungi (egymásnak feszülő; kauzális vs. finális) világképek/emberképek kifejtésével, irodalomra vetítésével elmagyarázza a jelenlévőknek, hogyan lehet, érdemes az irodalomra egészlegesen, a konkrét sérelmektől, közösségi tragédiáktól elemelkedve tekinteni. Sőt, tovább is megy. Olyan módon fogalmazza meg a transzszilvanizmust (tovább)éltető gondolkodásmód kőkemény kritikáját, hogy a teremben ezen senki fenn nem akad, meg nem botránkozik. Balázs Imre József úgy teszi helyre a korlátoltabb nézeteket, mutat egy új képet (megközelítési lehetőséget) az erdélyi irodalomról, hogy közben tanít, nem kioktat. Ezzel megeszi ebédre a teljes tanácskozást. A plenáris ülésen Bárczi Zsófia, András László és Penczkófer János mutatta még be egy-egy határon túli terület huszadik századi irodalmát, annak alakulását, töréseit. Közös felismerésként fogalmazódott meg, hogy ezeknek az irodalmaknak a helyzetét (évtizedeken keresztül) két tényező befolyásolta döntően: egyrészt a politikai környezet sokszor és tartósan akadályozta az élő kommunikációt, a szellemi áramlást és szerves kapcsolatot az anyaországbeli irodalommal, másrészt pedig a trianoni döntést követően regionális irodalmi központok, az irodalmat mozgatni képes intézmények nélkül maradtak a határon túli közösségek.[SzTB]      
Szekciók                                       

Négy munkacsoport szerveződött: A magyar nyelv Kárpát-medencei helyzete – Nyelv és irodalom, a Magyar könyvkiadás, a Magyar folyóiratkiadás, és a Pályakezdés, fiatalok elnevezésűek. Tavaly ugyanazok vezették a csoportokat mindkét nap, így lehetőség volt egyfajta ívet rajzolni a tanácskozásnak, folytatni, leülepíteni, újra megrágni az előző napon elhangzottakat.

Folyamatában a Pályakezdés szekció munkájáról tudok beszámolni, ahol Erdély, a Vajdaság, Szlovákia, és Svédország csapatai léptek pályára. Potozky László kissé izgatottan mutatta be az erdélyi pályakezdők előtt álló lehetőségeket, fórumokat. Magyarországi irodalmi esteken szocializálódva, sokadik hallásra is,  elég nehéz elképzelni, hogyan működik az irodalmi apa keresés -(?) találás(?), a Bretter Kör kíméletlen beavatási rítusa. Beke Ottó megkésve érkezik, előadása sem illeszkedik a szekciók hangulatába, nagyon doktori iskola szagú, simán indulhatna a „tuszkoljunk minél több idegen szót egy mondatba”- versenyen, nem sok derül ki a vajdasági irodalmi hagyományokról, pályakezdésről sem, a DNS folyóirat neve, amit másnap mutatnak be egy másik szekcióban, annál többször. Az viszont fontos, és az egyik nagy tanulsága lett a napnak, hogy kiderült, a két csoport fiataljai nem hogy nem olvassák, nem is ismerik a másik régióban megjelenő lapokat.

A második napon a SZMIT elnöke, Hodossy Gyula élvezetesen mesélt az Iródia mozgalomról, tiltásról és feljelentésről, a Tsúszó Sándor-féle cselről, amit egyfajta tanmeseként is hallgathattunk, hiszen azt a „nem hagyom magam” magatartást üzente vele a mostani pályakezdőknek, amiben benne van, hogy mindig van kibújási, fricskát nyújtó lehetőség. Részletesen és büszkén beszélt a SZMIT munkáján belül a Pegazus-díjról, a fiatalokról s a mentorprogramról – kiemelve Juhász Katalin, Hizsnyai Zoltán, Z. Németh István és Grendel Lajos munkáját. Hodossy Gyula előadása után a szekcióban ülőkben osztatlan véleményként fogalmazódott meg (kissé irigykedve is), hogy sem Magyarországon, sem pedig a környező országokban nem működik ennyire kiépített, jól szervezett rendszer, mint amit a Szlovákiai Magyar Írók Szövetsége mozgat.

Hogy valódi diskurzus alakulhat ki a szekciókban, mi sem jelzi jobban, mint hogy - bár saját bevallása szerint nem akart, de mégis - felszólalt Tarján Tamás, s én csak azt bánom, hogy a plenárison nem tette meg. Velősen összegezte mindazt, amit el lehet s el is kellene mondani. Ahogy fogalmazott: „az örök tokaji átok” kísért, a jó problémafelvetés is túl nagyra van méretezve (különben sincs egyik régiónak sem 90 éves története), és a túl nagy merítés egy sor esetlegességet szül, ami pedig ahhoz vezet, hogy az előadások nagyon szubjektívek, aránytalanságok alakulnak ki, jelentéktelen szerzőkről hosszasan, míg indokoltakról egyáltalán nem hallunk. Ezzel párhuzamba állítva, de markáns példaként említette meg az előző napon, a színházban látott Noé Bárkája felé című estet, ahol a 33 kiválasztott vers aránytalanságot (Erdély kontra többi síp) mutatott, s a szerkesztés koncepciója (miért tőlük? miért pont azokat?) sem volt világos. [CsK]
A magyar nyelv Kárpát-medencei helyzete - Nyelv és irodalom

A Mezey Katalin vezette munkacsoport ülésén Sárközy Péter (a Római Egyetem irodalomtörténésze) a migráns magyar irodalomról, Szabó Zsolt (a Babes-Bolyai Egyetem oktatója) az írott köznyelv romlásáról tartott előadást. Előbbi volt izgalmasabb, utóbbi váltott ki erős visszhangot. Sárközy a magukat magyarnak valló, de az életművüket (részben vagy egészben) nem magyar nyelven létrehozó szerzőkről beszélt (George Mikesről, Kristóf Ágotáról, Fejtő Ferencről és elsősorban Tomasso Keményről), kiemelve, hogyan próbálták (fordításokkal például) ezeket az alkotókat bekapcsolni a magyar irodalom szellemi terébe, mozgásaiba, és (talán Fejtőt nem számítva) hogyan váltak mégis kudarcossá az integrációs törekvések. Az előadáson is, a tárgyalt műveken is érezni lehetett egy sajátos, üdítő idegenséget. Sárközy humoros előadása azt sugallta, hogy a nyugati artvilágot (benne az irodalmat) nem bénítják a tétek, a frusztrált közösségi akarások. Az az irodalom, amit Sárközy Péter mutatott, mintha kevésbé lenne harc, önvédelem, és sokkal inkább görcstelen metaforikusság, a világ folytonos újraalkotása, szellemi játék, felszabadult innováció. A kép ennél alighanem árnyaltabb azért, ráadásul számomra már az is kérdés, hogy aki nem magyar nyelven ír, az milyen értelemben magyar író (ha a nyelvi relativizmus érvényes, akkor konkrétan nem az), de nem baj, Sárközy érdekes és szerethető volt a pulpituson. Szabó Zsolt előadása nekem nem állt össze, nem nyílt meg. A nyelv romlik, a teljes kiterjesztésű  kódok, a művelt nyelvi formakultúra kikopik az írott köznyelvből, alacsonyabb értékű bázilektusok veszik át a helyüket, és ezek a nyelvváltozatok túlmutatnak önmagukon, az egyszerűsítő, a panelekből építkező nyelvhasználói gondolkodást jelenítik meg, ebben az értelemben kártékonyak, veszélyesek. Talán nem ezekkel a szavakkal, de ilyesmikről volt szó, ha jól értettem. A valódi élményt nem is az előadás, hanem a hozzászólások jelentették. Egy úr idegtől remegve magyarázza, hogy a metrón a lelketlen géphang azt mondja, "Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak!", és ez maga a nyelvromlás, az értelmi elposványosodás, mert úgy lenne helyes, hogy "Kérem, vigyázzanak, záródnak az ajtók!". Egy másik hozzászóló konkrétan azt állítja, hogy az elmúlt húsz évben a magyar nyelv tudatos és tervszerű rombolása, roncsolása történik az írók (gondolom, egyes írók) által. Nem derül ki, kikről beszél, meg hogy a rombolók pontosan hogyan rombolnak, a levegőben pedig csak a nyelvellenes írói összeesküvés zavaros képe marad. Meg  a dermedt csend. [SzTB]
Magyar könyvkiadás

A munkacsoportot Serfőző Simon és Tóth László vezette, magát a munkát pedig egyrészt a határon túli könyvkiadók történetének, tevékenységének pontos művelődéstörténeti feldolgozása (Cseke Péter és Penczkófer János előadásában), másrészt a hidegfejű pragmatizmus, konkrét problémák feltárása, követelések megfogalmazása jellemezte. Utóbbi a Gáll Attila (az erdélyi könyvkiadás és -terjesztés jelen helyzetéről tartott) előadása nyomán kibontakozott heves vitában jelent meg. A három hangsúlyozott probléma: 1. a kiadókat államilag támogató rendszer működése esetleges, 2. a szépirodalmi kiadók többségének könyveit a könyvebolt-hálózatok nem, vagy nem szívesen fogadják, 3. a kortárs szépirodalmi művek iránt nincs meg a kritikus tömegű kereslet. És a válasz: a vitában résztvevők azonnali és határozott kormányzati beavatkozást, állami szerepvállalást várnak és követelnek a könyvkiadás és könyvterjesztés terén. Elsőre talán riasztó az elgondolás (másodikra is), pedig lehet benne ráció. Ha az állami szerepvállalás azt jelenti, hogy legalább a nagy könyvesboltokat kötelezik a kortárs szépirodalmi kötetek polcon tartására (a sok ezer hasznos négyzetméternek ez még így is csupán elhanyagolható hányada lehet), akkor az állami szabályozás üdvözlendő, akár. [SzTB]
Műút a Veresszekérbe(n)

Az idei már a negyedik Műút-est volt Tokajon, és tény, hogy nagyon kell az írótábor programjai közé ez a színfolt. Nem csak bemutatkozó szerzők és szövegek, maga a zene, hanem a műutasok jelenléte is mindig felpezsdíti a tábor hangulatát, az dén külön veszteség, hogy Jenei szerkesztő úr, elveszítve szemüvegét, csak első este maradt. Borbély Szilárd verseihez nem sokat lehet hozzáfűzni, jót s jól – ír, olvas, mond. A kollégium büféje volt az új k.kabai-kötet, a klór megjelenésének, a Veresszekér pedig formabontó bemutatásának helyszíne. Mikrofon és artikulációs nehézségek után Zemlényi is megkísérli felolvasni az egyik verset, hogy a közönségnek „átjöjjön”, majd végül Kabai Zoli harmadszorra is nekifut – övé a legsikeresebb próbálkozás. Terdik Roland és Málik Roland is olvas, „tegye fel a kezét, aki fél a haláltól”, hangzik el, a kezek inkább mégis a Beat Dis koncerten emelkednek a magasba, néhányan még táncolunk is, ülve is, állva is, s közben Darvasi Ferivel vitatkozunk, hogy hiányzik-e még valami icipici plusz ebbe a zenébe. Nekünk ehhez nem kell, neki meg ahhoz, hogy elverjen minket csocsóban. [CsK]
Második plenáris ülés

Demény Péter Kapcsolódási pontok a jelen magyar irodalmában címmel tartott előadást, melyben a kiskontextus - nagykontextus problematikáról beszélt, ami azáltal teremtődik meg, hogy egy adott szerzőről eszünkbe juthat más valaki is. Kiemelte az erdélyi nőírók nagyon erős jelenlétét, s arra hívta fel a figyelmet, hogy míg a foci világában látjuk, hogy például Uruguay csapatában két ember viszi a hátán a csapatot, mi ne legyünk Uruguay! Dupka György a  kárpátaljai magyar irodalom  sztálini örökségéről tartott részletes előadást, sok ismeretlen szerzővel, kevés fogodzóval, füllel nehezen követhetően. Majd Ferdinandy György frappánsan, tömören fogalmazta meg gondolatait Literatúránk vadhajtásai, a nyugati magyar irodalom címmel, kiemelve, amíg ők maguk nem írják meg irodalmuk igaz történetét, addig csak a zavarosban halászik mindenki. Németh Zoltán a "szlovákiai magyar irodalom" szókapcsolat meghatározása felől vizsgálta kronológikus sorban az elmúlt időszakot, Balla Kálmán a "van-e költészetünk?" kérdésfelvetésétől. Emellett bemutatott jelenségeket - líra-vita, Fekete Szél nemzedék, avantgárd és a Stúdió Rt, Opus, Kalligram, - s alkotókat (Tőzsér Árpád,  Mizser Attila, Grendel Lajos, Norbert György, H. Nagy Péter), egy-egy művüket is megemlítve. [CsK]
Tokaji Esték (bemutatkozik az EMIL és a SZMIT)

Felolvasás a kollégium udvarán, sok kamera, minimum százötven fős publikum, ez itt most nagypálya. Hodossy Gyula bemutatja a Szlovákiai Magyar Írók Társaságát, Király Zoltán az Erdélyi Magyar Írók Ligáját, szervezetesdi, célok, eredmények, ahogy kell, de nem ez a lényeg. Hanem az olvasások. A különbségek, mármint. A SZMIT-es Gál Sándor létösszegző költeményei, Hodossy Gyula prózavers-szerű (Hamvas hangját és gondolkodásmódját idéző) sziget-allegóriája nem elég rádióbarát művek, túlságosan összetettek, nehézkesek ahhoz, hogy füllel, első hallásra jól befogadhatók legyenek. Az EMIL-esek évek óta nagyüzemben nyomják a showkat, jobban érzik, pontosabban tudják, miféle szövegekre képes rezonálni a hallgatóság. László Noémi gyerekhangra írt, szellemes svédversei, Király Zoltán karcos kocsmalírája, Farkas Wellmann Endre pontos és gördülékeny Néró-verse direktebb, erőteljesebb hatást vált ki, nem véletlenül. Miközben acélos rifek, szigorú kettő-négy-kettők adják az erős háttérzajt a kortárs irodalomhoz (a folyó túlpartján motorostalálkozó fut az írótáborral párhuzamosan, ezen az estén az Ossian tolta épp). [SzTB]

Záró gondolatok

Szőcs Géza költőként szólalt fel - hangsúlyozta -, de a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kulturális államtitkárának szavai is kihallatszottak beszédéből. „Egy indiánregény egyik fejezetének szereplői vagyuk, az Utolsó mohikáné” – kezdte előadását, majd a nyelvünket fenyegető  két fő veszélyre reflektált. „Drámai változások előtt állunk” – hisz a hol betiltott, hol elnyomott nyelvünk most a globalizáció hatása alatt elsorvad, ezért az sms, a chat hibáztatandó, mert szerinte nem csak szavak szintjén van jelen a romlás, hanem a grammatikába is beszivárog. A másik aggasztó jelenség a szépirodalom súlyvesztése a mai társadalomban. Ezért is tartja nagyon fontosnak, hogy van ez a hely, ahol összegyűlnek ezekről a problémákért tanácskozni, majd az itt megszületett gondolatokat csoportosítva továbbítani, hogy azok szellemi műhelyként jelenjenek meg a kormányzat előtt. Külön kiemelte, hogy Schmitt Pál is tanúbizonyságát adta annak, hogy ez az ügy nem áll távol köztársasági elnöki feladataitól.  A határokon belül vagy azokon túl történő alkotásról megjegyezte: „A hargitai napfelkelte még nem aláírt váltó a halhatatlansághoz.” Díjak, elismerések

A Tokaji Írótábor díját Király Zoltán erdélyi költő kapta, akiről Pécsi Györgyi laudációjából is kiderült, hogy inkább sörivó, és megköszönve az elismerést, kurtán-furcsán csak az egymás iránti toleranciára hívta fel a figyelmet. Nagy Hordó-díjat kapott Fedinándy György, valamint Hordó-díjjal tisztelték meg Hodossy Gyulát,  Roberto Reispanti olasz irodalmárt és Rubovszky Andrást, a Széchenyi Társaság elnökét. [CsK]

Csapody Kinga, Szabó Tibor Benjámin

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.