Nem csak elképzeli
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz, Magvető, 2011
A Mellettem elférsz elbeszélő hőse nem „olyasvalaki (…), aki csak elképzeli”, hogy majd megírja a testével szerződést kötő fiatal férfi önismereti családregényét, a telepi múlt és a budapesti jelen közös tengelyének sokszereplős történetét (...). Nem csak elképzeli, de meg is írja. Bazsányi Sándor kritikája Grecsó Krisztián regényéről.
- 2011. március 26.
Erős, öblösen zengő munkahipotézissel indít Grecsó Krisztián új regényének elbeszélője: „Én a testemmel szerződést kötöttem. Az inak, szalagok, izmok legyenek mindenütt lazák, akár a szárítókötél…” Az izmos és egészséges férfitest futurista ízű megjelenítése voltaképpen az öntudatos önazonosságra törekvő regényhős („Én…”) távlatos igénybejelentését hordozza: „Egészséges akarok lenni, mert a múlt tele van halállal, és én érezni akarom, hogy bírom a halált. A családom, a régi idők emberei nem kezdenek ki.” (7.)
Nos, ennek ellenére, vagy éppen emiatt, a Budapesten, azon belül Zuglóban élő és dolgozó hős mégsem tud szabadulni a dél-alföldi településhez kötődő múltjától, az önismétlő családi jellem- és sorsalakzatok atavisztikus szövetburjánzásától, amely ráadásul – őszinte hála érte szerzőnknek – magával ragadó, ámde tagolt szövegerjedéshez vezet. Hiszen éppen akkor, amikor hősünk (miként egy Paul Auster-szabványfigura) magánéleti (azon belül szerelmi) válságba kerül, kezébe akad apai nagyanyjának, Jusztikának a naplója, valamint egy fénykép, amelyen apai nagyapja egykoron bencés szerzetesnek állt, történetesen Benedek nevű testvére látható, akinek valós története viszont korántsem egyezik a képen megörökített fikcióval. A névtelen, pontosabban valamilyen „szlávosan csengő, csúnyácska nevet” viselő (262.) elbeszélő tehát szolid nyomozásba kezd, amelynek révén egyre több családi titok kerül napvilágra, például Benedek élethosszig tartó (hol elfojtott, hol szabadjára engedett) homoerotikus szerelmi kapcsolatáról, vagy mondjuk az anyai nagyapa, Domos tata szenvedélyes házasságtöréséről. Ez utóbbi történetről egyébként az ötvenes-hatvanas években építőipari munkásként Budapesten dolgozó nagyapa egykori munkatársa, Andor, valamint a volt szerelmének unokáját Pozsonyi úti lakásában fogadó, immár kilencvenéves Zách Éva jóvoltából értesülünk.
A különböző forrásokból származó meséket az elbeszélő hős sodorja egybe, továbbá ki is egészíti az ő saját történeteivel – egyrészt éppen kimúló kapcsolatáról Helgával, másrészt döcögősen kibontakozni akaródzó románcáról Julival, akit korábban utcalányként ismert meg, és akire a regény végén éppúgy hiába vár a Vörösmarty utca és az Andrássy út sarkán délután öt órakor, mint egykoron Domos tata Zách Évára, aki végül férje, a Leningrádban dolgozó kicsinyes mérnök mellett dönt, mint utóbb kiderül, rosszul. Mely rossz döntés viszont éppenséggel azt teszi lehetővé, hogy a regény elbeszélője később megszülessen, és hogy még később végiggondolja, sőt megírja az egykori rossz döntést is magában foglaló családi események sorsláncolatát, amelynek immár a nagyapja egykori kollégájával és szerelmével találkozó unoka is részese – szereplőként is, és elbeszélőként is, a szereplői mivoltát magában foglaló családi össztörténet elbeszélőjeként. A nagyapa házasságon kívüli boldogságáért aggódó unoka helyzete jócskán paradoxnak tűnik, hiszen mintegy az olvasóval (elbeszélésének olvasóival) együtt éli végig a fordulatos szerelmi történetet – ami jókora szerkezeti és elbeszélés-technikai telitalálat, egy mondhatni logikai ellentmondás poétikus színrevitele: „Oximoron, mondtam, és beismertem, hogy miközben [Zách Éva] mesél, valóban szurkolok, és ez azért lehetséges, mert Domos végül hazament a telepre. Ha nem ment volna haza, nem szurkolhatnék, mert nem lenne kinek.” (271.) Az elbeszélő hős összetett helyzetét hangsúlyozó Grecsó ezúttal tényleg jó ritmusérzékkel dolgozik, és így arányosabb és lendületesebb regényt is ír, mint a korábbi években. Ha nem is bizonyításként, de utalásként legyen elég két gyors példa.
Az elbeszélő hős apai nagybátyja, Márton hasonlóképpen bensőséges viszonyba kerül Imre nevű barátjával, mint apjának testvére, Benedek a lányosan viselkedő osztálytárssal, Sadival. A további párhuzamokat szaporító, egészen a halálig futtatott férfikapcsolat családi vonatkozásait Grecsó elégikus komótossággal részletezi, miáltal egyfajta véget nem érő búcsúzáshangulatot, már-már epilógusízű szövegnyúlványt teremt – a könyv kétharmadánál. Ekkor azonban új lendületet kap a regény, amennyiben az elbeszélővel megismerkedő Andor révén végre bepillantást nyerünk a család anyai ágának történetébe is, azon belül Domos tata már említett budapesti szerelmi kalandjába. Jót tesz a regénynek, hogy az 1976-ban született hős egymást keresztező és tükröző jelen idejű története és múlt idejű elbeszélése ugyanott zajlik, tudniillik Budapesten; mely térbeli döntés ugyanakkor átjárható érzületi hidat ver a főváros és a dél-alföldi település közé; például akkor is, amikor disznóölés közben az unoka a nagyapa budapesti történeteit hallgatja: „Nekem távol volt a Király utca, Domos tatának nem. Ő otthon volt mindkettőben, a főváros maga volt az elpárolgott fiatalság, a disznóvágás meg az év legszebb napja, ezért nem ütötték egymást” (198.) A regény több (háromgenerációnyi) időben és két (vidéki és fővárosi) térben játszódó eseményei tényleg „nem ütik egymást”.
És mintha Grecsó ezúttal meg is zabolázná az elbeszélés nyelvét, hiszen előző regényeihez képest takarékosabb és feszesebb stílusban fogalmaz. Könyvünkben tényleg ritkák az olyan szövegpillanatok, amikor a beszélő mintegy megittasul attól, hogy beszélhet; mint mondjuk az alábbi négy mondatban, amelyek mindegyike egy-egy hasonlattal teszi próbára az igényes beszédnek elkötelezett, ámde egyúttal mértéket váró olvasót – akinek az egyik szeme sír, míg a másik nevet: „Az udvarra mentünk [Mártonnal], finomak voltak a mozdulatai, óvatos volt, mintha porcelánból lennének a csontjai. Nagyon lefogyott, lógott rajta a bő köpeny, akár a botra húzott rongy. A talpával óvatosan érintette a talajt, mintha félne, hogy összetöri. A késével egyensúlyozott, mint aki retteg, hogy a suhogás zaja fölébreszti a közeli proszektúra borotválásra váró halottait.” (116-117. – kiemelések: B. S.) De az arányosság végett vegyük hozzá gyorsan a budapesti társasház földszinti lakásából nyíló látványt valamiféle „falusi utcához” hasonlító elbeszélő gyors önkorrekcióját: „Egy falusi utca sohasem lenne ilyenformán zárt, efféle házlábak sincsenek benne, erre a képre csak olyasvalaki mondja, hogy olyan, mintha, aki csak elképzeli, és a sohasem látott távoli utcát ebben az átjáróban véli fölfedezni.” (191.)
A Mellettem elférsz elbeszélő hőse nem „olyasvalaki (…), aki csak elképzeli”, hogy majd megírja a testével szerződést kötő fiatal férfi önismereti családregényét, a telepi múlt és a budapesti jelen közös tengelyének sokszereplős történetét, a közös emlékekkel terhes saját test gazdag genealógiáját. Nem csak elképzeli, de meg is írja.
Nos, ennek ellenére, vagy éppen emiatt, a Budapesten, azon belül Zuglóban élő és dolgozó hős mégsem tud szabadulni a dél-alföldi településhez kötődő múltjától, az önismétlő családi jellem- és sorsalakzatok atavisztikus szövetburjánzásától, amely ráadásul – őszinte hála érte szerzőnknek – magával ragadó, ámde tagolt szövegerjedéshez vezet. Hiszen éppen akkor, amikor hősünk (miként egy Paul Auster-szabványfigura) magánéleti (azon belül szerelmi) válságba kerül, kezébe akad apai nagyanyjának, Jusztikának a naplója, valamint egy fénykép, amelyen apai nagyapja egykoron bencés szerzetesnek állt, történetesen Benedek nevű testvére látható, akinek valós története viszont korántsem egyezik a képen megörökített fikcióval. A névtelen, pontosabban valamilyen „szlávosan csengő, csúnyácska nevet” viselő (262.) elbeszélő tehát szolid nyomozásba kezd, amelynek révén egyre több családi titok kerül napvilágra, például Benedek élethosszig tartó (hol elfojtott, hol szabadjára engedett) homoerotikus szerelmi kapcsolatáról, vagy mondjuk az anyai nagyapa, Domos tata szenvedélyes házasságtöréséről. Ez utóbbi történetről egyébként az ötvenes-hatvanas években építőipari munkásként Budapesten dolgozó nagyapa egykori munkatársa, Andor, valamint a volt szerelmének unokáját Pozsonyi úti lakásában fogadó, immár kilencvenéves Zách Éva jóvoltából értesülünk.
A különböző forrásokból származó meséket az elbeszélő hős sodorja egybe, továbbá ki is egészíti az ő saját történeteivel – egyrészt éppen kimúló kapcsolatáról Helgával, másrészt döcögősen kibontakozni akaródzó románcáról Julival, akit korábban utcalányként ismert meg, és akire a regény végén éppúgy hiába vár a Vörösmarty utca és az Andrássy út sarkán délután öt órakor, mint egykoron Domos tata Zách Évára, aki végül férje, a Leningrádban dolgozó kicsinyes mérnök mellett dönt, mint utóbb kiderül, rosszul. Mely rossz döntés viszont éppenséggel azt teszi lehetővé, hogy a regény elbeszélője később megszülessen, és hogy még később végiggondolja, sőt megírja az egykori rossz döntést is magában foglaló családi események sorsláncolatát, amelynek immár a nagyapja egykori kollégájával és szerelmével találkozó unoka is részese – szereplőként is, és elbeszélőként is, a szereplői mivoltát magában foglaló családi össztörténet elbeszélőjeként. A nagyapa házasságon kívüli boldogságáért aggódó unoka helyzete jócskán paradoxnak tűnik, hiszen mintegy az olvasóval (elbeszélésének olvasóival) együtt éli végig a fordulatos szerelmi történetet – ami jókora szerkezeti és elbeszélés-technikai telitalálat, egy mondhatni logikai ellentmondás poétikus színrevitele: „Oximoron, mondtam, és beismertem, hogy miközben [Zách Éva] mesél, valóban szurkolok, és ez azért lehetséges, mert Domos végül hazament a telepre. Ha nem ment volna haza, nem szurkolhatnék, mert nem lenne kinek.” (271.) Az elbeszélő hős összetett helyzetét hangsúlyozó Grecsó ezúttal tényleg jó ritmusérzékkel dolgozik, és így arányosabb és lendületesebb regényt is ír, mint a korábbi években. Ha nem is bizonyításként, de utalásként legyen elég két gyors példa.
Az elbeszélő hős apai nagybátyja, Márton hasonlóképpen bensőséges viszonyba kerül Imre nevű barátjával, mint apjának testvére, Benedek a lányosan viselkedő osztálytárssal, Sadival. A további párhuzamokat szaporító, egészen a halálig futtatott férfikapcsolat családi vonatkozásait Grecsó elégikus komótossággal részletezi, miáltal egyfajta véget nem érő búcsúzáshangulatot, már-már epilógusízű szövegnyúlványt teremt – a könyv kétharmadánál. Ekkor azonban új lendületet kap a regény, amennyiben az elbeszélővel megismerkedő Andor révén végre bepillantást nyerünk a család anyai ágának történetébe is, azon belül Domos tata már említett budapesti szerelmi kalandjába. Jót tesz a regénynek, hogy az 1976-ban született hős egymást keresztező és tükröző jelen idejű története és múlt idejű elbeszélése ugyanott zajlik, tudniillik Budapesten; mely térbeli döntés ugyanakkor átjárható érzületi hidat ver a főváros és a dél-alföldi település közé; például akkor is, amikor disznóölés közben az unoka a nagyapa budapesti történeteit hallgatja: „Nekem távol volt a Király utca, Domos tatának nem. Ő otthon volt mindkettőben, a főváros maga volt az elpárolgott fiatalság, a disznóvágás meg az év legszebb napja, ezért nem ütötték egymást” (198.) A regény több (háromgenerációnyi) időben és két (vidéki és fővárosi) térben játszódó eseményei tényleg „nem ütik egymást”.
És mintha Grecsó ezúttal meg is zabolázná az elbeszélés nyelvét, hiszen előző regényeihez képest takarékosabb és feszesebb stílusban fogalmaz. Könyvünkben tényleg ritkák az olyan szövegpillanatok, amikor a beszélő mintegy megittasul attól, hogy beszélhet; mint mondjuk az alábbi négy mondatban, amelyek mindegyike egy-egy hasonlattal teszi próbára az igényes beszédnek elkötelezett, ámde egyúttal mértéket váró olvasót – akinek az egyik szeme sír, míg a másik nevet: „Az udvarra mentünk [Mártonnal], finomak voltak a mozdulatai, óvatos volt, mintha porcelánból lennének a csontjai. Nagyon lefogyott, lógott rajta a bő köpeny, akár a botra húzott rongy. A talpával óvatosan érintette a talajt, mintha félne, hogy összetöri. A késével egyensúlyozott, mint aki retteg, hogy a suhogás zaja fölébreszti a közeli proszektúra borotválásra váró halottait.” (116-117. – kiemelések: B. S.) De az arányosság végett vegyük hozzá gyorsan a budapesti társasház földszinti lakásából nyíló látványt valamiféle „falusi utcához” hasonlító elbeszélő gyors önkorrekcióját: „Egy falusi utca sohasem lenne ilyenformán zárt, efféle házlábak sincsenek benne, erre a képre csak olyasvalaki mondja, hogy olyan, mintha, aki csak elképzeli, és a sohasem látott távoli utcát ebben az átjáróban véli fölfedezni.” (191.)
A Mellettem elférsz elbeszélő hőse nem „olyasvalaki (…), aki csak elképzeli”, hogy majd megírja a testével szerződést kötő fiatal férfi önismereti családregényét, a telepi múlt és a budapesti jelen közös tengelyének sokszereplős történetét, a közös emlékekkel terhes saját test gazdag genealógiáját. Nem csak elképzeli, de meg is írja.
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz, Magvető, 2011, 292 oldal, 2990 Ft
Hozzászólás