hirdetés

Nem egy tánc

- Xantus Jánosról -

2012. november 16.

Azt mondja ez az élet, a Xantusé, azt a gyanúsat állítja, hogy semmit sem kell annyira akarni. Énnekem a szabadság mindig nagyon fontos volt, magyarázkodik egy interjúban. A filmjei törékenyek és esetlegesek, drámaiak és viccesek, tökéletlenek és felejthetetlenek. Nem akart a saját szobrává válni. - Xantus Jánostól Németh Gábor búcsúzik.

hirdetés

“Furcsa dolog ez tőle”
(Dixi )


Tavaly karácsonykor körbeküldött egy üdvözlőlapot a neten.
Valószínűleg ő készíthette a fotót. Grafitti egy ház sarkán, vörössel a fakósárga falon, szerintem valahol Délen. MERRY CRISIS AND HAPPY NEW FEAR! Ha nem róla volna szó, milyen pazarul ki lehetne ebből indulni. De, sajnos, róla van szó. Sose láttam rajta, hogy félne, vagy hogy válságban volna.

Lassan mindenki megnyugodhat, majd elmegy ez a lazábban értett generáció is, az anyaszomorítók nemzedéke, megpróbálom elkerülni a többes szám első személyt, elballagnak azok, akik a puhadiktatúrában ellenszocializálódtak, akiknek, ez azért már jól látható, az élet alapjában véve mégiscsak egy irdatlan, belakhatatlan gimnáziumhoz hasonlított a legjobban. Ezek a fiúk és lányok soha nem fognak fölnőni, és a maximális opció az marad, hogy ha mázlid van, el bírsz szívni egy cigit a vécében, mielőtt benyit az aktuális rajnák. Konkrétan akkor voltam elsős, amikor a Xantus negyedikes, színesen el tudok róla képzelni mindenféle történeteket.
A rock and roll, mint tudjuk máshonnan, az nem egy tánc.
A Jánoska.
Kacér, kicsit mégis elgyötört lányhangon hallom, lehet vagy tizenhét, a lejtésével jelzi, hogy a Jánoska gyötörte el, jelzi, de csak azért, mert mintha aránytalanul büszke volna a dologra, azaz hogy, hogy egy pici gyötretés erejéig mégiscsak szert tehetett a Jánoskára.
Minden hasonlatosság a véletlen műve.
Az úgynevezett művészetét mintegy mellesleg intézte el.
Szerintem mindenki meglepődik majd, mennyi mindent csinált, semmittevés közben, mennyi grandezza és szabadság fért bele ezekbe a munkákba, milyen pontos és szabálytalan figyelem mozgatta. A Werther valószínűleg remekmű, a Morel fiú meg, hát, igen, istenem, az meg nem jött össze. Lefilmezte a Dixit, a Pauert, a Döncit, a Zsiráfot, meg a Kozmoszt, ez önmagában is, haha, megérne egy misét. Még elkapta a Pajor romlatlan zsenialitását. És megteremtette a magyar MM-et, a halál és az élet hisztérikus, jégszőke, bádogtekintetű angyalát, akibe szerelmes volt a fél Másik-Magyarország. Jött-ment a világban, mint egy átutazó, aki tulajdonképp ráér, még marad egy hétig, mi az neki, elintéz ezt-azt, beül ide-oda kávéra vagy sörre, csajozik, barátkozik. A Xantus, az egy olyan nagyvilági név, nem? Bérautót fogad, az állomásra hajtat. Vadászgat Afrikában. Mondjuk, például vegyük azt, hogy feleltetés, amikor a tanár az X betűnél tart.
Azt mondja ez az élet, a Xantusé, azt a gyanúsat állítja, hogy semmit sem kell annyira akarni. Énnekem a szabadság mindig nagyon fontos volt, magyarázkodik egy interjúban. A filmjei törékenyek és esetlegesek, drámaiak és viccesek, tökéletlenek és felejthetetlenek. Nem akart a saját szobrává válni. Nem is nagyon volt neki megengedve, persze.
Ültem vele pár főiskolai vizsgán, fogalmazzunk pontosan, azokon a lélegzetelállítóan kínos össznépi megmozdulásokon, amikor a vizsgafilm levetítése után előbb-utóbb mégiscsak meg kell valakinek szólalnia. Amikor az ember éppen elkezdett volna gondolkodni azon, miért is született a világra, ő többnyire megszólalt. Megszólalt, és mondott valami kiszámíthatatlant, ferdét, onnan, ahonnan csak ő nézte a világot. Olyan volt, mintha a lovagi kötelességének érezte volna a megszólalást. Tisztelte a tanítványait, aminek nem a gyengédség az adekvát formája, hanem az élesség, a véleményformálás pontos szigora.
Jó esetben, ahogy öregszel, szépen lassan az egód is őszülni kezd, halványul, kifakul. Gyakorlatilag minden fontosabb lesz nálad. A Xantus egész szépen megőszült szerintem.
Ezen a tájon, ahol állítólag pont elég, ha egy férfi egy fokkal szebb az ördögnél, a férfiszépség teher, nyűg, feladat, amivel kezdeni kell valamit. A szép férfiakat ugyanis cimborai szövetségben vetik meg a nemszépek, és tulajdonképpen nem szeretik szeretni őket a nők se, szeretet a kivételnek. Ezért általában azt találják ki, hogy megcsúnyulnak, védekezésből, kinek milyen és mekkora lejsztung, például elhíznak ésvagy rossz, piti manőverekkel amortizálják le a bennük lakó amorózót.
Xantus a keserűséget találta ki.
Szomorú bohócarcot rajzolt föl magának, közvetlenül a szépségére, csodálkozó szemöldökökkel. Leül, belekavar a kávéjába, és kérdez valami furcsát, aztán váratlanul elmosolyodik, ami persze leleplezi, amit szerinte ügyesen elrejtett.
Elegáns volt, még abban a lehetetlen, farmer kertésznadrágban is, ami mögé a betegségét rejtette, és amiről lehett sejteni, hogy nem ő választotta magának, hanem a végzet volt a stylist.
Kalapban meg egész egyszerűen verhetetlen volt.
Nagyon jól el lehetett volna képzelni egyébként az V. John Jakob Astor szerepében. Lakkcipők, szmoking, kissé meglazult csokornyakkendő, egy komolyabb havanna mondjuk. És az utánozhatatlanul finom mozdulat, amivel felajánlja a helyét egy nőnek a Titanic mentőcsónakjában.

 

Németh Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.