A kávészemekről, ahogy fényes, domború hátukon billegnek, akár a szép nő is eszébe juthatna. Igaz, őt soha nem láthatta meztelenül, pláne a hátán billegni… Szerencsére jól alakulnak a dolgok. A szép nő vacsorára hívta, és külön a figyelmébe ajánlotta a diós sült csirkét, rozmaringos pogácsákkal. A dió és a rozmaring elképzelt elegye kamaszkori álmok erotikáját idézte.   
   A szép nő lakása telis-teli tárgyakkal. Szobrocskákkal, különleges technikával égetett cserépedényekkel, kabalafigurákkal. Mintha titkolni szeretné, kitől származnak, mindegyikre azzal mutat rá, hogy „az unokatesómtól kaptam”. Az „unokatesó” hozta a teáskészletet, az állatfigurás sakkot, a Lili Marlent csilingelő szelencét, az antarktiszi tufából faragott asztali órát, az ánizsos spanyol süteményt.
   Mivel néhány hónapja, még télutón, a szebeni színházi fesztivál egyik szünetében a különleges kávékeverékekről beszélgettek, és ő természetesen nem feledte, mennyire lelkesítette a téma, egy doboz méregdrága Grasso-kávét hozott a szép nőnek ajándékba. Mert mit is kezdhet a beszéd azzal a páratlan ajándékkal, amit a létezéstől kap, ha efféle figyelme sincs a beszélőnek? Az átnyújtott kávé mellé elmesélte, hogy egyszer találkozott Grasso asszonnyal, a márkanév tulajdonosával, akinek ősei a régi-régi Temesvárról származnak, ő sajnos már nem beszél magyarul, viszont bárhol találkozik véreivel, meghívja őket egy elképesztően finom kávéra. Hatvan kávészem kell egy eszpresszóhoz, ezt mondta neki Grasso asszony. És ő most továbbadja ezt a tudást, hatvan jól összeválogatott szem csupán, se több, se kevesebb. Ahogy mesélt a szép nőnek, megjelentek előtte a meztelen kávészemek, és csak fokozta a jókedvét, hogy remekül sikerült a vacsora, és amikor éjfél előtt hazaindult, úgy érezte, egyetlen szavába kerülne, és akár egész éjszakára maradhatna.
   A másnap reggel megerősítette ebben. SMS ébresztette, figyelmes, kíváncsiskodó üzenet, szerencsésen hazaért-e, nem feküdte-e meg a gyomrát a diós, rozmaringos együttes, avagy az otthoni, puha ágyikója mindenre gyógyírral szolgál?
   Különösen az ágy szóba hozását érezte kedvezőnek. Arra következtetett, hogy nem esélytelen a szép nőnél. Hogy a szépségét nem zárja el előle, a flörtölésnél több ez az egész. Alig tíz nap elteltével sor került az újabb vacsorameghívásra is. A meghívást követő párbeszéd tulajdonképpen nagyon egyszerű és nagyon egyértelműen egymásba kapcsolódó mondatoknak köszönhető.
   -- Mit vigyek?
   -- Semmit. Esetleg egy üveg bort.
   -- Fehéret vagy vöröset?
   -- Még nem tudom, mit fogok sütni. Halra a fehér megy. Vadasra a vörös. Ám a fehérre megy a vörös, a vörösre megy a fehér. Hát nem?! – nevetett a szép nő.
   -- Csak legyen, aki majd hazatámolyog.
   -- Legfeljebb nálam alszol.
   -- Van vendégpizsamád? 
   -- Meleg van nálam, nem muszáj pizsamában aludni.
   Azon töprengett, hogy a szavak könnyed illeszkedése elindíthatja-e két élet összekapcsolódását. Előidézheti-e, hogy megszülessen egy új emberpár, és később akár egy új ember, olyan keveréke a géneknek, amilyen még soha nem létezett? Vagy eleve a vágyak terelik a párbeszédeket a maguk kénye-kedve szerint?
   Grasso asszony ünnepélyes előadásában a kávé sajátos hatásáról beszélt. Ha jól válogatják össze a szemeket, akkor a kávé kitisztítja az agyat, és az agy (a belső szem segítségével) élesen megpillanthatja a létező összefüggéseket.
   Majd megkéri a szép nőt, hadd főzze ő a kávét. Kiborítja az asztallapra a doboz tartalmát, csak a hátukon billegő szemek közül válogat. Amelyeknek a legszebb rés fut végig a hasukon. Százhúsz szemre van szüksége. Kétgyűszűnyi kávé.
   A vacsora hangulatát fokozta a nő avocadós kacsasültje. Erre mindenképpen vörös dukál. A francia vörösre jöhet majd a rajnai fehér. Ellenben valami semlegest kell közbeékelni. A kávé lesz az. Az majd elválasztja a vöröset a fehértől. A kiismerhetetlenen, átláthatatlan fekete.
   -- Van itt valami kávé. Az unokatesóm hozta…
   És előszedte a tíz nappal korábban ajándékozott Grasso-kávét. Legalább a fele hiányzott, hallatszott, ahogy a liffegő tetejű pléhdobozban szellősen zötyögnek a kávészemek.
   Hirtelen minden összeomlott. Mint amikor kiderül, hogy a tenger voltaképpen egy meglehetősen gusztustalan, behemót állat vizelete, abban úszkálunk önfeledten. Menekült a szép nőtől. Pedig milyen jó lett volna, ha ezúttal mentesül a sejtésektől, és végre pontosan megírhatja mindazt, ami vele történik.

Láng Zsolt