A fiatal lelkész kivágatta az öreg eperfákat, lebetonozta az udvart, bevezette a villanyt a templomba, és ami mindennek a teteje, motort szereltetett a harangba. Lett volna indoka, mégsem állt be a sárdobálók közé. Ugyanazok szapulták az ifjat, akik az öreget is kikezdték.

   Az ura harangozott, aztán az ura elhunyt, ő meg átvette a helyét. Meghótt a Dénes, ráomlott a fal. Folyton vitézkedett, az erejével, az eszével, a micsodájával. Mindent mindenkinél jobban tudott. Gyerek szerencsére egy se. Férjhez nem ment, szeretője sem volt.

   Nem az öreg pap miatt, azzal neki nem volt története, hiába pletykálták a faluban. Az el akarta küldeni, csakhogy ne vegyenek szájukra, mondta, menj a testvéredhez, Irma, menj fel Brassóba, jobb lesz ott neked. Minek mennék én Brassóba, nem nekem való, és hát ki harangozna akkor?   

  Képtelen lett volna megmagyarázni, miért marad. Soha nem gondolkozott rajta. Komolyan mondta a harangozást. Ha beteg lett, nem esett ágynak, akkor is ment. Amikor nem harangozhatott, mert épp nagyhét volt, és olyankor náluk is tilos, akkor felmászott a haranghoz, hogy legalább a szemével megkongassa.

   Létezik-e a léleknek, miként a testnek: örömpontja? Megtalálható-e? Egyesek szerint mindössze nyolc történet ismétlődik évezredek óta. Mások szerint négy. Meggyőződhet bárki, aki végigolvassa az Ezeregyéjszakát, párhuzamosan Homérosszal vagy a Don Quijotéval, illetve a mai regényekkel. Vannak, akik hármat mondanak: egyik a léleké, másik a testé, harmadik a szellemé. Bár nehéz a lelket a szellemtől elkülöníteni, hiszen mindkettő az agy konstrukciója. Akkor marad kettő. Ha viszont a lélek is test, egyetlen. Hogy az miről szól? A boldogságkeresésről. Arról, hogy hogyan lehet beleömleni a boldogságóceánba. Nem szabad úgy meghalni, hogy nem a boldogságba halsz bele, mert akkor a halál nem a te történeted.

   Ő ilyesmiről nem beszélt, viszont érezte, az ifjú pap elvette tőle az életét. Amikor nagyhétkor felmászott a toronyba, minden ízében boldog volt. Beállt a harangba, a nyelv alá, beszippantotta a fém illatát. Megsimogatta a selymes, hideg, súlyos testet. Az elképzelt hangok az ujját bizsergették. Teste tele volt bongással. Amikor lent húzta a kötelet, zubogtak rá a hangok. Mintha párnából rázná magára az álomport. 

   Amikor először ment föl hozzá, még tartott a gyász. De a sírás nem oldotta fájdalmát, hiszen csak azért sírt, hogy ne szólja meg a falu. A feketét később sem vetette le, bár a lelkében többé már nem gyászolt. Nincs egyedül, úgy érezte a harang alatt. Középső ujjának bütykével megkoppintotta. A harang válaszolt. Néma hang volt, de a gyomra hallotta. Néma, ám iszonyatos hang, alig élte túl. Szétszakadt kis híján a teste. Kis híján szétrobbant. Mintha tenyérnyi pók iramlana rejtett hálójából a testén át a végtelenbe.

   Karórája szíja annyira elvékonyodott, mint a selyempapír. Az órát kapálás közben is a csuklóján hagyta. Minden áldott reggel beállította, és másnap reggel tíz másodpercnél soha nem késett többet. Megfigyelte, ha tíz másodpercet késik, esni fog, ha hármat, derűs idő lesz.

   A lépcső inkább létra, nincs karfája. A fokokba kapaszkodott. A tenyérnyi lőréshez érve, kilesett a Pipás felé. Eszébe jutott, utoljára gyerekkorában járt ott. Ismeretlen gombák nőnek a törpefenyők, borókabokrok tövében, fodros, rikító színű kalappal. Meg egy illatos, kék virág, amilyet sehol másutt nem látni. És örökké fúj a szél.

   Nem időzhetett soká, fél perce sem maradt. Felért a gyalulatlan deszkával borított padlásra, gondolkodás nélkül bebújt a sötét, hideg test alá. Az órájára pillantott. A gyomrában, valószínűleg ott fészkel az a pók, egészen lent, az aljában. Vöröslő parazsat képzelt oda. Forróság, szinte fájdalmas forróság öntötte el. Mégsem a gyomrában fészkel, inkább hátrébb, a gerince tövében. Nem ismerte a testét belülről, hiába, nem ismerte. Talán majd most. Zizegtek a vezetékek, és már hallotta a zümmögést is, ahogy az áram feltölti a motor indító kondenzátorát.

Láng Zsolt