Nem kell neki innen semmi
Krasznahorkai László estje Veszprémben, 2011. április 5.
A Könyvfesztivál vendége volt Krasznahorkai László amerikai kiadója, a New Directions vezetője, aki a vele készült Litera-interjúban többek között beszámol a Sátántangó 2012-re tervezett kiadásáról is. Krasznahorkai, a kiadó szavaival "az egyik legtöbb figyelmet érdemlő szerző", a fesztivál előtt Veszprémben járt.
- 2011. április 22.
Hetek óta megy az a reklám(előzetes) az egyik kercsatornán, valami krimit hirdet este tíztől, és a szpotban (hangbemondásként) Nietzsche, hogy "ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád" - also sprach der tévé-narrátor. Olyankor kapcsol át az ember az időjárás-jelentésre. Mert mindent azért nem lehet. Naponta ismétlődik, bosszantó már, az idő meg közben egyre szarabb. És (in deal) Krasznahorkai László estje az Éjszakai Egyetemen, fent a Veszprémi Várban.
Az Éjszakai Egyetem, az olyan, hogy kétszáz ember egy nagy teremben késő este, elől klasszik (magasított) katedra, oldalt Géczi János (házigazda) - utóbbi bemutatja a vendéget. Tőle tanultuk meg, mondja Géczi. És sorolja, hogy mit, miket. A tudósító, mondjuk, azokat pont nem, de valamit mégis, egyértelműen, erősen. A Krasznahorkai-próza arról szól, hogy milyen szépnek és szomorúnak rakta össze Isten a világot. Meg arról, hogy ez a szomorúság az emberi rombolásból hajt ki, a levetkőzhetetlen, a nem eltéríthető rossz munkálkodásból, amivel szétszereljük az isteni szépet. Hogy az ember autoimmun betegség a teremtésben, a történelmünk bend sinister, baljós kanyar: "az elkerülhetetlen véletlen számunkra örökre érthetetlen működése" (Megy a világ előre), stb., stb., stb. Krasznahorkai László Gyulán született, ott integet egy helyi beatzenekar fotóján (amikor a kép készült, még fiatal volt). Évtizedek óta Berlinben, New Yorkban, Tokióban búsítja a földlakókat. Világpolgár író.
Két dologra nem kerül ma sor: éjszakára és előadásra, kezdi az ősz mester a katedrán. Azt mondja, ő egy vándor gyógyszerárus, pirulákat kínál mindenféle bajra. Ahogy beszél. Határozott, de nem öntelt; szerepet játszik, de nem játssza meg magát. Magabiztossága udvariasság, lendülete elegancia - ritka madár kortárs irodalmi rendezvényeken a belülről sugárzó nagyság.
Felolvas négy rövid szöveget (például ezt meg ezt), mindegyikhez hozzáfűzi, hogy Ez is tíz fillér(be kerül). A művek kemények, az előadásmód lágy (puha majdnem). Mindegyikben arról a szó, hogy valami baj van, nem is készül, már megtörtént, itt örvénylik alattunk, bennünk, nem látjuk, de visszanéz. Ezeket árulja gyógyszerként (értsük jól: mintha egy wellness-hotel spanyolcsizmát, szöges korbácsot kínálna akciósan). Szép szövegek különben, a zenéjük, az élő-lüktető gondolat ahogy kibomlik, nagy élmény. A közönség nem veszi észre, nem érzi az ellentmondást, hogy az orvosuk kínnal gyógyít, mint a próféták. Zavarba ejtő az erő, amivel Krasznahorkai leköti és irányítja a tömeg figyelmét.
A felolvasás után kezdődik a valódi est, kérdéseket vár (kap is), válaszol. Történeteket mesél a filmipar alantasságáról, Márquez és Llosa egy repülőútjáról, Faulknerről, aki azért kapott nagyon sok pénzt, hogy ne írjon (lehetőleg ne is gondoljon) semmit, arról, hogy neki soha nem kellett tanulnia, mert az agya fényképeket készít a könyvlapokról, emlékszik mindenre. És hogy mégse mindenre. Mert ami nem nyomtatott, az másképpen üzemel, és pont ez a lényeg: "az emlékezés a felejtés művészete". Utóbbi valami olyasmit jelent, hogy a megtapasztaltat nem őrzi, hanem újraépíti az elme, és ez a rekonstruált kép a világról, ez a valódi, igazabb, pontosabb minden fényképnél még akkor is, ott is, ahol pontatlan - vagy ott igazán.
Csak Tarr Béla kapott tőlem, én tőle semmit. Minden filmrendező kizsákmányoló, mondja Krasznahorkai.
Sok világhírű természettudóst ismerek. Elragadó a romantikus irracionalizmusra való fogékonyságuk, mondja Krasznahorkai.
A Nem kell innen semmi egy hosszabb szöveg lett volna, de ahogy írtam, egyszerre magába fordult, visszazáródott. Minden vízcsepp pontosan kétszáznyolcvan molekulaszerkezetből áll, és teljes Univerzum. A Nem kell innen semmi is pontosan 280 szó, teljesség, de meg ne számolják, még kiderülne, hogy igaz, mondja Krasznahorkai.
A végén pedig visszatér a szerephez. Van valamelyiküknél tíz fillér? Ugye, hogy nincs?, kérdezi. A vándor gyógyszerárus portékája (kéziratok) kiterítve az asztalon egy egyetemi előadóteremben. Bozsik (Péter) vesz belőle, véletlenül van nála 10 bani, jó az is, az asztal mögött boltolnak percekig. Mert az ősz ember a katedrán árulja fillérekért, gyógyszerként (és van ebben valami borzongató) a kilátástalan romlás dokumentációját, az enyészet könyörtelen leírásait. És kelendő. Amit felfogni nem tudunk, amit elfogadni nem lehet, mégis kelendő a bizonyosság. Hogy jön, itt van az elkerülhetetlen véletlen. Veszprémben. Meg a halál - az Schaffhausenben.
Az Éjszakai Egyetem, az olyan, hogy kétszáz ember egy nagy teremben késő este, elől klasszik (magasított) katedra, oldalt Géczi János (házigazda) - utóbbi bemutatja a vendéget. Tőle tanultuk meg, mondja Géczi. És sorolja, hogy mit, miket. A tudósító, mondjuk, azokat pont nem, de valamit mégis, egyértelműen, erősen. A Krasznahorkai-próza arról szól, hogy milyen szépnek és szomorúnak rakta össze Isten a világot. Meg arról, hogy ez a szomorúság az emberi rombolásból hajt ki, a levetkőzhetetlen, a nem eltéríthető rossz munkálkodásból, amivel szétszereljük az isteni szépet. Hogy az ember autoimmun betegség a teremtésben, a történelmünk bend sinister, baljós kanyar: "az elkerülhetetlen véletlen számunkra örökre érthetetlen működése" (Megy a világ előre), stb., stb., stb. Krasznahorkai László Gyulán született, ott integet egy helyi beatzenekar fotóján (amikor a kép készült, még fiatal volt). Évtizedek óta Berlinben, New Yorkban, Tokióban búsítja a földlakókat. Világpolgár író.
Két dologra nem kerül ma sor: éjszakára és előadásra, kezdi az ősz mester a katedrán. Azt mondja, ő egy vándor gyógyszerárus, pirulákat kínál mindenféle bajra. Ahogy beszél. Határozott, de nem öntelt; szerepet játszik, de nem játssza meg magát. Magabiztossága udvariasság, lendülete elegancia - ritka madár kortárs irodalmi rendezvényeken a belülről sugárzó nagyság.
Felolvas négy rövid szöveget (például ezt meg ezt), mindegyikhez hozzáfűzi, hogy Ez is tíz fillér(be kerül). A művek kemények, az előadásmód lágy (puha majdnem). Mindegyikben arról a szó, hogy valami baj van, nem is készül, már megtörtént, itt örvénylik alattunk, bennünk, nem látjuk, de visszanéz. Ezeket árulja gyógyszerként (értsük jól: mintha egy wellness-hotel spanyolcsizmát, szöges korbácsot kínálna akciósan). Szép szövegek különben, a zenéjük, az élő-lüktető gondolat ahogy kibomlik, nagy élmény. A közönség nem veszi észre, nem érzi az ellentmondást, hogy az orvosuk kínnal gyógyít, mint a próféták. Zavarba ejtő az erő, amivel Krasznahorkai leköti és irányítja a tömeg figyelmét.
A felolvasás után kezdődik a valódi est, kérdéseket vár (kap is), válaszol. Történeteket mesél a filmipar alantasságáról, Márquez és Llosa egy repülőútjáról, Faulknerről, aki azért kapott nagyon sok pénzt, hogy ne írjon (lehetőleg ne is gondoljon) semmit, arról, hogy neki soha nem kellett tanulnia, mert az agya fényképeket készít a könyvlapokról, emlékszik mindenre. És hogy mégse mindenre. Mert ami nem nyomtatott, az másképpen üzemel, és pont ez a lényeg: "az emlékezés a felejtés művészete". Utóbbi valami olyasmit jelent, hogy a megtapasztaltat nem őrzi, hanem újraépíti az elme, és ez a rekonstruált kép a világról, ez a valódi, igazabb, pontosabb minden fényképnél még akkor is, ott is, ahol pontatlan - vagy ott igazán.
Csak Tarr Béla kapott tőlem, én tőle semmit. Minden filmrendező kizsákmányoló, mondja Krasznahorkai.
Sok világhírű természettudóst ismerek. Elragadó a romantikus irracionalizmusra való fogékonyságuk, mondja Krasznahorkai.
A Nem kell innen semmi egy hosszabb szöveg lett volna, de ahogy írtam, egyszerre magába fordult, visszazáródott. Minden vízcsepp pontosan kétszáznyolcvan molekulaszerkezetből áll, és teljes Univerzum. A Nem kell innen semmi is pontosan 280 szó, teljesség, de meg ne számolják, még kiderülne, hogy igaz, mondja Krasznahorkai.
A végén pedig visszatér a szerephez. Van valamelyiküknél tíz fillér? Ugye, hogy nincs?, kérdezi. A vándor gyógyszerárus portékája (kéziratok) kiterítve az asztalon egy egyetemi előadóteremben. Bozsik (Péter) vesz belőle, véletlenül van nála 10 bani, jó az is, az asztal mögött boltolnak percekig. Mert az ősz ember a katedrán árulja fillérekért, gyógyszerként (és van ebben valami borzongató) a kilátástalan romlás dokumentációját, az enyészet könyörtelen leírásait. És kelendő. Amit felfogni nem tudunk, amit elfogadni nem lehet, mégis kelendő a bizonyosság. Hogy jön, itt van az elkerülhetetlen véletlen. Veszprémben. Meg a halál - az Schaffhausenben.
Hozzászólás