Érdemes friss füllel szétnézni, hallotta a nőtől. És a beszéd kimozdítása csak az első lépés volt. Már másnap lila bársonynadrágot vásárolt magának, nyakába sárga selyemkendőt kötött. A nő, anélkül, hogy összebeszéltek volna, piros nadrágkosztümben tűnt fel, megfordultak sokan utána. Új nap ragyog a szerelem égiszén.
     A Helsinki nevű kocsmában tangót játszottak, oda ültek be. A díva finnül énekelt.
    A magyarok minduntalan el akarják menekíteni a szerelmüket. Megragadják, aztán loholnak vele árkon-bokron át. A finnek pezsegnek benne. Kipattognak, mint a popkorn.
      Igen?
      Igen. Hát nem hallod?
      Csalódásainkért mégsem lebbezhetünk édes anyanyelvünknél fel.

      Nem is kell. Ha valaki meztelen hátadra ír majd néma verset, és te eldúdolod, véget ér a csalódások korszaka.
     Téglavörös nadrágkosztümben, ami leginkább pizsamára emlékeztette. Hazafelé már hűvösebb volt, a fekete szvetter is előkerült. A cipője is fekete, a cipősarok kocka alakú. Percekig azon meditált, mi olvasható ki e kockából a jövőre nézve. Felragadta volna, mint téglákat a kőműves, befalazta volna az életébe. A haja lepte meg leginkább, hogy hogy, vagyis miképpen tud ennyire tetszeni neki, mi módon képes ez az élettelen, elhalt anyag ennyire élni, ez az elhalt életű, nélkülözhető testi tartozék ekként megtestesíteni a szépséget, ennyire elvarázsolni a kezét, az ujjait megbénítani és delejjel feltölteni, vágyujjakká tenni, rebbenve vágyuljanak a vágyulásba, meglepte a sokféle energiák tündöklése, a helyzeti energia folyamatos átalakulása mozgási energiává, miközben látszólagos volt ez az egész, hiszen a hajzuhatag nem csobog, mint a víz. Inkább függöny. Függöny az ablak előtt, ám széthúzva, azaz csupán arra szolgál, hogy kiemelje az ablakban feltáruló tájat, hangsúlyozza a távlatokat, a szem mélységét.
      Reszketni kezdett, nem az elején, hanem kb. másfél óra, egész precízen hetvenhárom perc elteltével. A Kilencedik is pontosan ennyi, ha jól játsszák.
      Felhúzom a fűtést, ha fázol. Vagy odaadom a szvetteremet.
      Nem, nem az a baj. A fejem fáj már hetek óta.
      Mitől?
      Fejfájós vagyok, migrénes.
      Ez igaz beszéd volt. Ha fáradt, ha kialvatlan, ha túl sokat iszik, vagy túl keveset szeretkezik, ha nehezet eszik, ha koplal. Ha boldog, ha boldogtalan. A feje az ő Achilles-sarka. De most a szemétől reszket. Látja a ruhán, azaz a nadrágkosztümön keresztül a szép combokat, a csorbulatlan íveket, a lágyság rezdüléseit, mi több, a pihék dőlésszögét is. Sőt, látja a párna hallgatózó sarkait. Az ágaskodó csücsökkel vágyakozó párnát.
      Még nem tartanak itt. Ez csak képzelet.
     Még ott tartanak, hogy összefutottak a lemezboltban, ott tartanak, hogy meg se szólaltak, épp felismerték egymást, az egyik mosolyog, mire elmosolyodik a másik is, az egyik már felismerte a másikat, a másik még nem kapcsolt, de az is lehet, egyiküknek sem tiszta, ki az a mosolygó másik, csak annyit sejtenek, ismerős. Átölelik egymást, azaz egész pontosan a következő történik:
    Egyikük karja ölelésre emelkedik, másikuk csak könnyű arccsókra számít, színpadias puszira, kicsit el van még merülve a boltozásban, ugyanis a polcok között időzött hosszan, elmerült a zenékben, az előadókban, nem tud visszatalálni olyan gyorsan, de amikor megöleli, abban a pillanatban leesik a tantusz, ki öleli, pontosabban felismeri a lelkében azt a belső szakadékot, amit kerülgetnie kellett, ha a mostani ölelőre gondolt, már néhány éve ott van benne ez a szakadék, és ő óvatosan kerülgette, vagyis igyekezett nem tudni róla, elhazudta, sőt, megírta valami másnak, és most látja, ott van, és a visszaöleléssel jelzi, hogy szakadék van benne, és ez egyszer nem tagadja le, hanem tudomásul veszi, belekapaszkodva a másik vállába, szembenéz vele. És az a másik erre még erősebben magához öleli, közelebb bújik hozzá, szorosan, puhán és vágyakozva, de nem testvágy ez, annál sokkal több, egészen más, töredelmesen másféle világ, más értékű g-vel rendelkező bolygó lakójának mozdulata. És akkor ő azt érzi, hogy zuhanhat, hogy szembenézhet a szakadék mélyével, nem érdekli a veszély, betemeti végre azt a rémséges szakadékot a saját zuhanásával.
      Így állnak a boltban jó darabig mozdulatlanul. És ameddig így állnak, senki nem moccan körülöttük. Mindenki őket bámulja. És mindenki zuhan valahová.