hirdetés

Nem nyughatnak

2017. augusztus 4.

Kemény Zsófi nagyon elegánsan az orránál fogva vezeti az olvasót szinte a könyv legvégéig, amikor fény derül Giovanni kilétére – Szihalmi Csilla kritikája Kemény Zsófi Rabok tovább című regényéről.

hirdetés

Kemény Zsófi jó szokásához, avagy jó slammerhez híven, az idei könyvhétre megjelent Rabok tovább című regényében is érzékeny kérdéseket, fontos aktuálpolitikai témákat feszeget egy önállótlan, fiatal lány kamaszos hevületű szerelmi történetébe ágyazva. Nem is csoda, hogy a könyv vegyes visszhangot, nem kevés ellenérzést váltott ki – nem csak irodalmi berkekben. Ezért szeretném leszögezni már az elején, hogy a regényt ugyan el lehet marasztalni akár a naivan ábrázolt szerelmi szál és forradalom hihetősége, akár egyes sematikus figurák, leegyszerűsített helyzetek miatt, azt mégsem gondolom, hogy szükséges lenne többet számon kérni a szerzőtől, mint ami szándéka: gondolati kísérletet.

A könyv azzal játszik el, mi lenne, ha az – egyébként egyre gyakoribb – tüntetésekből egyszer csak forradalom törne ki a mai Magyarországon. Kemény Zsófi érzékenyen reagál a mai politikai helyzetre, és finoman szövi regényébe – túlzásokkal, nevek nélkül, de a külső valóságra mégis könnyen vonatkoztatható – fiktív leírásait az ország működéséről. Az pedig kétségtelenül fontos és izgalmas kérdés, mennyi az esélye annak, hogy ma vagy a közeljövőben forradalom törjön ki, és ha kitört, hogyan zajlana, mi lenne a vége. Csakhogy ez egy olyan forradalom, amit eleinte a szervezői sem gondoltak komolyan, egy Forradalom2017 nevű Facebook-csoporttal kezdődött, és egy eldurvult tüntetés váltotta ki.

A könyv diagnózisa pontos abból a szempontból, hogy egy erős vezetők nélküli, látható elvek és értékek nélküli küzdelem eleve bukásra van ítélve. Hiányoznak az eltökélt, pozitív értékekért harcoló hősök, itt jóformán mindenki csak sodródik az eseményekkel. Az egyik legfontosabb céljuk az egyre abszurdabb törvényeket (fészekadó, fizetős gimnáziumok) kihirdető miniszterelnök lemondatása. De nem derül ki, hogy lenne bármilyen elképzelésük arra nézve, hogy milyen államot szeretnének építeni a jövőben, mit kezdenének a (még nagyobb) szabadsággal. És ez valószínűleg kortünet. Anélkül, hogy messzemenő következtetéseket vonnék le a ’90 után születettek generációjáról, csak a regény szereplőit nézve két típusfigura rajzolódik ki. Az egyik az elbeszélő, a húszéves Bora alakja, aki értelmiségi szülők elkényeztetett gyermekeként alig képes megállni a saját lábán, nem érdekli a közélet, nincs semmi célja azzal, hogy csatlakozik a forradalomhoz, csak hagyja, hogy vigyék magukkal az események, de elsősorban újdonsült barátja-szerelme, Giovanni. A srác hat évvel idősebb, és ez pont az a hat év, ami alatt a húszas éveiben az ember sokkal érettebb és edzettebb lesz, Giovanni viszont bár kérkedik a korából adódó nagyobb tapasztalattal, igazság szerint mégiscsak megrekedt valahol a személyiségfejlődésben. A zűrös családi hátteret megtagadva végig hazudik saját kilétéről Borának, akit állítólag szeret. Ugyanakkor, mivel rettenetesen fél, hogy elhagyják, e félelemtől vezérelve gyanakvó, vádaskodó viselkedésével folyton maga ellen hergeli a lányt is. Kemény Zsófi nagyon elegánsan az orránál fogva vezeti az olvasót szinte a könyv legvégéig, amikor fény derül Giovanni kilétére, hogy ő az egyik, forradalmárok által leginkább megvetett kormányember fia. Ezzel együtt kiderül, hogy nemcsak a magát lentről, keményen felküzdő rapper figurája álca, de a romantikus hősködés is átverés, nem volt lopott a lopott autó, nem volt semmiféle jogtalan behatolás egy gazdag idegen balatoni nyaralójába, hanem Giovanni, avagy ifj. Berkes János saját családja tulajdonával játszadozott.

Valahol mégis megbicsaklik a történet. Talán éppen amiatt, hogy ilyen kezdő koordinátákból nem indulhat ki elsöprő forradalom, és a szervezetlenség hamar káoszba fordul. A regény kezdete, amely a regényidő kezdetéhez mérve egy későbbi jelenetbe vezet, egy romantikusabb, hősiesebb, úgymond igazabb forradalom kibontakozását sejteti. Azonban a kezdeti lelkesedésből, ahogy Bora révén betekintést nyerünk a főhadiszálláson történtekbe, fejetlenség lesz. Az pedig már inkább szatirikus, hogy komolyabb csata éppen a Westendnél alakul ki, mintha görbe tükröt mutatna a könyv, mi számít manapság fontos stratégiai pontnak. És az a kérdés is felmerülhet, hogy ez a forradalom nem csak apák és fiúk felnagyított harca-e egymással. Mert nem Giovanni az egyetlen úri gyerek a csapatban, lényegében a legtöbb eszközüket (például a partibusz és a Gellért Szálló mint főhadiszállás) a gazdagabbak gyerekei intézték a családi kapcsolataik révén. Ráadásul ez az egész társadalmat érintő probléma lényegében a megrekedt, húszas éveik elején járó fiatalok és a kormány kétpólusú küzdelmeként jelenik meg. Legalábbis a felbukkanó, más társadalmi helyzetű mellékszereplők sem aktív alakítói az eseményeknek, sem a politikai állásfoglalásukról nem derül ki sok minden – inkább az egyéni sorsukról, amelyek viszont például Natasa vagy Margit esetében izgalmasabb és sajátosabb is, mint a főszereplőké. De hol vannak az egyetemet végzettek, a karrierjük elején álló fiatal felnőttek, és hol a nem kormányhű családosok? Őket ki képviseli?

Az, hogy a történetet Bora szemén keresztül látjuk, nagyban hozzájárul azonban ahhoz, hogy a regény az elejétől fogva magával ragadja az olvasót (feltehetőleg leginkább a kortársakat, pontosabban a legfiatalabb Y- és a Z-generációsokat). Ha ráadásul az olvasó történetesen budapesti bölcsész hallgató, akkor kiváltképp könnyű azonosulni a bevezető fejezetekben megismert elbeszélővel. Kemény Zsófi pontosan adja vissza az ábrázolt közeg hangulatait, beszédfordulatait, szokásait. Ez a fajta valóságtükrözés egy ponton túl mégis érdektelenné válik. Főként a Giovanni és Bora közti dialógusok hatnak túlbeszéltnek és érzelgősnek, miközben a kapcsolatuknak nem sok reális alapja van. A mondatok sok helyen sematikusak, nem rugaszkodnak el a köznapitól, pedig egy forradalmi rappertől és pszichológushallgatótól elvárható volna megmunkáltabb nyelv is. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a szerző milyen könnyedén ismeri fel és alkalmazza az emberi kapcsolatok mintáit. És ne feledjük, hogy huszonkét évesen ez a második regénye, és az első, amely a felnőtt olvasóhoz szól. (Első regénye, a gimnazistákról szóló Én még sosem a Tilos az Á Könyvek gondozásában jelent meg 2014-ben.)

A borítón egy tigris látszik, amint békésen, szabadon nézelődik a szürkébe borult Hősök terén. A regényben felbukkanó cirkuszi tigris azonban se nem színes, se nem szabad, és még csak nem is akar az lenni. Hiába szabadítja ki és viszi magával Giovanni, a tigris szépen visszamegy a ketrecébe. Ezzel párhuzamosan a Nemzeti dal soraiból („Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!”) csak a „rabok tovább” marad – mintha olyan beidomított lények lennének a kötetben ábrázolt Magyarország lakói, akik természetesnek veszik határaikat, és nem lennének képesek sem valódi demokráciában élni, sem lázadni. De a regény azt is megmutatja, hogy a lázadáshoz pozitív célok kellenének, és ez a generáció, legalábbis a regény szerint, ebben némileg hiányt szenved, tagjai mégis lázadni akarnak, „nem nyughatnak”.

Kemény Zsófi: Rabok tovább, 2017, Jelenkor, 279 oldal, 3299 Ft.

Szihalmi Csilla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.