Tudom, pofátlanság a cím. Vagy legalábbis nem udvarias a szerzővel, illetve a versekkel szemben. De ezzel csak a saját olvasói félreértésemet akartam orrba vágni. Nem értettem ugyanis magamat, miért akartam elsőször török költőként olvasni Ayhan Gökhan verseit. Persze, nyilvánvalóan a szerzői név miatt, hiszen egy török nevű szerző nyilvánvalóan török verseket írhat. És már kezdtem is keresni a szövegekben a török költői hatásokat. Ebben az sem zavart, hogy a kevésnél is kevesebbet tudok a török irodalomról, a kortárs török költészetről pedig szinte semmit. Ám jól tudjuk, hogy aki keres, az előbb-utóbb talál. Vagy ha nem is találtam semmi ilyesmit, de simán beleolvastam mindenféle törökös hatást, elvárást, egricsillagokat.

Nem szívesen kérkednék tovább saját hülyeségemmel. Sőt, nem is említeném, ha ez csak a sajátom lenne. Ám ahogy látom, a mai irodalomértésünkbe ismét túlzottan visszaírta magát a szerző-elvű olvasás. Sőt, a jelenlegi kortárs irodalmi térben a szerzői brandek kiépítése vált meghatározóvá – háttérbe szorítva a szöveg-elvű olvasást (aminek, tegyem hozzá ironikusan, olyan nagy divatja azért soha nem volt!). Mindennek logikus következménye, hogy újra felerősödött a szerzői identitások és magatartások irodalom kívüli kérdéseinek vizsgálata: ismét a származás, az eredet, a szerzői életrajziság elemei kerültek előtérbe. Egyik barátom mondta még néhány éve, hogy most legszívesebben néger, indián leszbikus költőnő lenne… Ebből a néger szó törlendő!

Nyilván itt és most török költőnek lenni sem rossz bolt, de szerencsére Ayhan Gökhan – általam ismert – szövegeiben nyoma sincs ennek. Török, nem-török – nos, ez így e költészet nem érdekli. Pedig az Apaház című versében van egy veszélyesen imperatív mondat: „nem tagadhatod meg a származást”. Ám sem ez a vers, sem a következő apavers nem ezt irályt követi. Hanem… mit is? Jóval egyszerűbbet és elemibbet. Rendkívül visszafogottan és költőileg mégis erősen beszél az apa-hiány valóságáról, az Én tanácstalanságáról és fájdalmáról:

nincs megoldás egy ilyen apára.
(aktatáska a fotelnek dőlve,
fel van repedezve a széle,
mint hajszálerek a törések rajta.)
úgy gondolsz a saját apádra,
mintha csak a teraszra mennél
dohányozni, és átfújnád rajta
a füstöt, a betanult szavakat.

Azt hiszem, hogy egy ismeretlen költőt felfedezzünk magunknak, azaz megszeressünk, elég néhány sor. Nekem ez a versszak volt, ahonnan, és ahogy olvasni tudtam Ayhan Gökhan verseit. Remélem, más olvasó pedig mást talál!

Mészáros Sándor