A pezsgőtől rosszul vagyok, a hideget nem bírom, a tömegben félek. E három állításból következik ami következik: a Szilveszter nem az én ünnepem. Már előtte lévő nap kezdődnek a parák, az utcára sem merek kilépni a petárdák miatt. A taxira órákig kell várni, egy merő borzalom az egész. Szilveszterkor begubózom, csak egészen kis társaságok számíthatnak rám. De azért megvan a szilveszeri top hármam, és a shit-listám is.

A legjobb 2000-ben volt, és a teljes véletlen alakította. Akkoriban még igazán jóban voltam a Grecsóval, ő javasolta, hogy menjünk vidékre, valahol a Hajduságban kibéreltek egy kollégiumot. Menjünk. Az össznépi találkozó Szolnokon volt, barátnőmmel a pályaudvar magas nívójú restijében vártuk a hülyéket. Ott nagyon népszerűek lettünk, egy részeg roma asszony félóránként más-más jóslatokkal bombázott minket, a neki adott készpénz nagyságrendjének függvényében. Aztán megjöttek a fiúk, és már nem voltak szomjasak. velük volt egy koreai is, meg egyéb ismeretlen arcok. Nincs emlékképem arról, hogy jutottunk a koliba. A vacsi rémlik csak, ahol barátnőm (este hat felé járt) úgy evett, hogy közben folyamatosan hányta vissza a tányérba az ételt. Mikor ezt észrevettük, székestül megragadták őt a fiúk (mert mozdulni nem volt hajlandó) és elindultak vele a negyedikre, ahol a szobánk volt. Barátnőm úgy ült, mintha kiszállt volna belőle az élet. Ám mikor felértek vele, egyszerre csak felpattant, és visszarohant az asztalhoz. Két perc múlva már egy fura fazonnal csókolózott. Mi pedig valahogyan elporoszkáltunk az éjfélig. Örökre megmarad, ami eztán következett.  Grecsó és én ülünk fél-fél seggel egy széken, és ülőtáncot folytatunk, megállapodva abban, hogy mi ketten egy ember vagyunk, és különféle szendvicseket és sütiket dobálunk szerteszét. A mai napig nem jöttem rá az okokra. A másnap már nem volt ennyire derűs, soha ekkora fejfájással nem ébredtem, és a személyzet elhordott minket mindennek. De akkor én még éppen fél ember voltam, ami az én fülemen be, a Grecsó fülén kiment…

Két éve is remek volt, Berlinbe mentünk, Zsuzsa barátnőmnél volt szűk körű ünneplés. Tényleg nem volt semmi különös, de akkor éjfélkor szólt le nekem egy hang, ki tudja honnan, és onnantól valami megfordult az életemben. Remek volt a hangulat, iszogattunk, beszélgettünk, mikor eljött az éjfél. És mit csinál az ember Szilveszter éjjelén? Hát ólmot önt, hogy megtudja, mit hoz a jövő. Nem hittem ebben soha, de azért persze én is kiöntöttem a magamét. És lássak csodát, az jött ki (volt kis magyarázó-füzetünk), hogy Meide Alkohol, azaz kerüld az alkoholt. El kellett gondolkodjak. Igaz, aznap még nagyon csúnyán szétcsaptam magam, de onnantól vigyázok.

Aztán volt egy Szilveszter, talán három éve, a Nyitott Műhelyben. Lidércesen indult, valami jazz-koncerttel, ami Legátnál allergiás reakciókat vált ki, ráadásul ellenszenves írók is voltak ott, szép számban, a szimpatikusak mellett  – már-már hazamentünk. De aztán megjött  a mentőcsapat: A Margitai Ági - Jánossy Lajos – Lőrinczy Attila kommandó. Erről az estéről nincs mit írni többet, meséljen a kép.

A legrosszabbakat nem részletezném hosszan, abból van több, igaz, mindig én magam rontottam el a saját hangulatom. Két éve például végigsírtam az egészet. Egyedül voltam, Legát azt ígérte, velem lesz, de leragadt valahol, én meg ittam otthon egyedül, a második üveg pezsgőnél már világfájdalmassá váltam, néztem a kabarét a tévében, és folytak a könnyeim. A Himnusznál felálltam én is, és zokogva kontráztam, hogy megbűnhődtem én már mindent, múltat, jövendőt.

Idén sem szándékozom menni sehová, elég volt ebből az évből, életem legrosszabb éve volt, soha ennyi fáradtságot, fájdalmat nem hozott egyik esztendő sem. Persze nem akarom magam tovább sajnáltatni, talán arra jó lesz az idei Szilveszter, hogy kitegyek egy pontot, hogy lezárjam ezt az egészet, és jövőre újult erővel mozdulhassak el erről a holtpontról. Meglátjuk. Remélem.