hirdetés

Nem váltja magát aprópénzre

Marno János: Szereposzlás, Magvető, 2018

2018. június 7.

A Marno-szöveg még mindig az egyik legérdekesebb-legtébolyultabb-legvagányabb Rubik-kocka a kortárs magyar irodalom játékboltjában – most a 3x3-as darab mellé a 4x4-eset is megkaptuk. – Marno János Szereposzlás című kötetéről Csete Soma írt kritikát.

hirdetés

Marno János új verseskönyvét, a Szereposzlást a 2015-ös Hideghullám újraírásaként értelmezem; pontosabban az abban megjelenő szövegtechnika egyfajta újra-bemutatásaként. A marnói textúraképzés továbbra is az automatikus írás lehetőségeinek szoros vonzásában, minden felületi kötet-, ciklus- és versstruktúrát (címek, egymásutániság stb.) ellehetetlenítve működik. Alapművelete a szóképek és a szójátékok végtelenül bonyolult egymásba írása, amely a szubjektum szövegbefolyásának látszólagos kiiktatásával egyeztetve egy sokdimenziós nyelvi bújócskára hív fel. Bármennyire érdekes is, ahogyan a kompozíció nyomán az emlékezet, a test, a halál, a természet és a kultúra rétegei (persze vizuális és nyelvi megelőzöttségük okán) egymásba csúszkálnak csak azért, hogy aztán újabb (megújultan feloldásra váró) elhatárolások hordozóiként legyenek szerepeltetve, mégiscsak a beszélő körül megképződő misztérium löki el a befogadót az újabb és újabb nekirugaszkodások felé.

Ugyanis a nyelv autoritásával való találkozás tapasztalata nemigen lehetne újszerű vagy izgalmas, ha nem sürgetné a Szereposzlás a folyamatos rákérdezést: mennyiben elszenvedője/élvezője/önmagán úsztatott korhadt fadarabja a beszélő saját lejegyzőrendszerének, és mennyiben él tudatos, ha úgy tetszik, hermeneutikus preformációkkal a saját motívumhálóját és retorikai-képi stratégiáját illetően? Mely elemek mögött húzódik komplex és értelmes tervezés, melyek mögött semmi, csak a reflektálatlan szöveganyag továbbgördítésének szüksége? A kötet folyamatosan provokálja egy pszichotikus súlypont tételezését, amelynek körülhatárolása mindig a nyelvi eljárások transzparenciáján bukik el: a szubjektum mintha nem önmagához, hanem szövegtechnikájához lenne hű elsődlegesen, így beszédének eltolódásai mindig már a működtetett nyelv sajátosan aszubjektív, elemelt (és visszavonatkoztathatatlan) játékában oldódnak fel. Az alany pszichikai vonatkozásai saját megfoghatatlanságukkal tüntetik végig a kötet szövegeit. Megítélésem szerint ennek az alapállásnak a végletekig történő kiélezése az, amivel „többet" tud mondani a Szereposzlás elődjénél.

A színházi élet című ciklus a kötet legstabilabban kitartott („Magázódós") szólamával indul, a könyvcímmel megképzett erős kötéssel együtt arról biztosít, hogy a kötet hangsúlyosan a szerepek-maszkok explicit dinamikájára fog támaszkodni, és ehhez az alapstruktúrát a Hideghullámban már látott motivikus-tematikus ciklusszervezés nyújtja. A ciklus közepétől azonban minden elvárásunk dekonstruálódik és szétszóratik, feltárja igazi arcát a Szereposzlás, amely így már címében is „hamis": semmilyen szinten nem fog jelentősebb figyelem irányulni a szerepek játékára, hiszen az már a nyelvi, a vizuális, a testi, a történeti és a kulturális aspektusok együttműködésében előre kódolt, mindig is előre kódolt volt. Ugyanígy a ciklusok eddig (a Szereposzlásig) kitartott szisztémaszervező lehetőségei is korlátozódnak. Ez pedig azt jelenti, hogy az ebben a kötetben is rendre előtűnő „kulcsversek" (amelyek a megszokottnál jóval kidomborítottabban kínálnak befogadási stratégiákat a szövegeket egészére is vonatkoztathatóan) tematikus kiemeltség nélkül, a strukturális vonatkozásoktól teljesen függetlenül, a könyv bármelyik pontján szembejöhetnek az olvasóval, valamint a kötet egyes olvasatai teljesen eltérő szövegeket generálhatnak kulcsszöveg-pozícióba. A Szereposzlás talán legnagyobb erénye, hogy ezt a lépést képes úgy megtenni, hogy az olvasó oldalán ez nem jár együtt a lejegyzői önkényre irányuló reflexiós kényszerrel. Sokkal inkább Marno köteteken átívelő „korpuszszervezésének" szövegimmanenssé válása az, aminek tanúi vagyunk.

Ehhez értelemszerűen tágasságra van szüksége a kötetnek. A Szereposzlás rendkívül vastag lett: több mint száznegyven verset tartalmaz kétszázötven oldalán. Ugyanakkor úgy gondolom, a fentebb elemzett poétikai transzformációk széles körű beágyazásához nem feltétlenül lett volna szükség ekkora terjedelemre. Például A dal című ciklus intertextuális extravaganciája funkciótlannak tetszik a könyv egészét tekintve, ugyanígy megfigyelhető, hogy a versek utalásai saját írásjelenetükre, vagy a többé-kevésbé végig szerepeltetett kulturális referenciaháló (karakterekkel Pilinszkytől Goyán át David Lynchig) is olyan eszköz Marno kezében, amely bár elidegeníthetetlennek tűnik írástechnikájától, mégis sokkal gyorsabban üresedik ki a kötet dinamizmusában, mint mondjuk a test vagy a természet reflexiói. Ha még azt is idekötöm, hogy a rövid, egy-két soros versek jó hetven százalékát gond nélkül ki lehetett volna húzni a kötetből, akkor kirajzolódik, hogy a Szereposzlás paradigmaalakító hangsúlyeltolódásai egy jóval intaktabb könyvben is megteremthették volna saját szellős játékterüket. Mindez annak tekintetében is problematikus, hogy ameddig a Hideghullám mintha még pont belül tudott volna maradni a „kötet" műfaji értelmezési tartományán, addig a Szereposzlás már biztosan túlfolyik ezen. Ez azzal jár, hogy a temporalitás és a lezártság viszonylatában olyan alternatív olvasási feltételek és lehetőségek ütik fel a fejüket, amelyek a marnói líra mediális leföldeltsége ellen dolgoznak. Magyarán: a kötet (a fentiek miatt) felkínálja befogadójának a lehetőséget, hogy ad hoc módon, nagy megszakításokkal, vissza-visszatérve olvasgassa csak a szövegeket, ez pedig, a Hideghullám (viszonylagos) egységességében artikulálódó feszültség felől nézve inkább hátrány egy ilyen sajátos módon komplex könyv esetében. Ha viszont az ember megerőlteti magát, és arányos figyelemmel, résmentesen olvassa végig a Szereposzlást, a harmadik harmadára a kötetnek már irreális energiatartalékokat kell kiaknáznia, hogy ellentartson a szövegek operatív redundanciájából adódó interpretációs kilúgozódásnak.

Jogosan feltehető kérdés: megérte-e a kritika első felében elemzett szövegökonómiai konjunktúra érdekében „újraírni" a Hideghullámot? Úgy látom, ezt nem szükséges feltétlenül megválaszolni. Elég, ha figyelembe vesszük, hogy Marno olyan költészetet működtet, amely nyíltan támaszkodik technikáinak átvilágíthatóságára, ebből fakadóan pedig hajlandó a legváltozatosabb regiszterek, stílusok és egyéb nyelvi konglomerátumok minden szempontból drasztikus megszólaltatására, sőt saját működésének alapkövetelményévé formálja ezt a folyamatos és radikális elgravitálást, tehát mer ijesztően megnyomni markáns és idegenségében vitális szólamokat a saját felszámolódásának árnyékában. Összegezve: ez a líra nem váltja magát aprópénzre.

A Marno-szöveg még mindig az egyik legérdekesebb-legtébolyultabb-legvagányabb Rubik-kocka a kortárs magyar irodalom játékboltjában – most a 3x3-as darab mellé a 4x4-eset is megkaptuk.


Marno János: Szereposzlás, Budapest, Magvető, 2018

Csete Soma

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.