hirdetés

Néma beszélgetés

Irodalmi páros csevej II. - Vendég Hazai Attila, Műcsarnok, 2003. január 30.

2003. február 4.

A filmszemle kellős közepébe estet tervezni: enyhén szólva baklövés, lehet hívni túlzott magabiztosságnak, gőgnek (mit nekem te világ), naiv reménynek, meg persze színtiszta hülyeségnek is. Nem mondom, hogy e népes városban nincs arra esély, hogy dühödt filmgyűlölők és a tömeggel együtt sodródni nem óhajtók, netán elszánt irodalommániások mégis csak megtöltenek egy termet, ahol dacolva a közérdeklődéssel irodalmi est zajlik, ennek azonban - mondhatni - elenyésző a számtani valószínűsége. - Tudósítás Hazai Attila estjéről, a Műcsarnokból.

hirdetés

Így esett, hogy az irodalmi csevejek széria második eseményére a felületes szemlélő előtt kicsinynek látszó közönség volt kíváncsi a Műcsarnokban. A szervezők és beszélgetők nagy tusa árán született döntést követően, és egyre növekvő számú publikum előtt mégiscsak fittyet hánytak az ellenszélnek. Egyetlen szeplő rontotta csupán az összképet, hogy a meghívott vendég, Hazai Attila - félvén attól, hogy összekuszálódnak a szálak, kihullik a beszélgetők kezéből a gyeplő - maga rendelkezett a kezdés, szünet és befejezés pillanatairól. Hiába, Hazai Attila, a kérlelhetetlen. 
     Ő az, aki A pulóver című kisbrutállal robbant egy évtizede az irodalomba, azzal a kíméletlenül hidegen, szenvtelenül elbeszélt klasszikussal, amelyikben, tudjuk, egy pulóverjét kereső fiatalember együttérzésből megkefél egy levágni szánt malacot, majd elkéri a háziaktól a méhét. Hajdani állítását, hogy kifejezett provokációnak szánta a velejéig romlott, korrupt irodalommal és közélettel szemben, az esten ifjúi korának hevességére hivatkozva - ha nem is visszavonta - finomította. 
 
Hazai
     A kérdezők, Jánossy Lajos és Nagy Gabriella nem véletlen kattantak rá a témára. A kérdésekre, hogy hova lett az az avantgarde, se istent, se embert nem ismerő figura, aki nem kíván betagozódni az irodalomba, öntörvényűen, vakmerően csak a saját nótáját fújja, nem lehet meglágyítani, elpuhítani, vagy hogy anarchista-e, ő csak annyit válaszolt, nem anarchistának, hanem punknak vallja magát, ami nem látszik a külsején, mert abból reneszánsz fizimiskájú, szelíd embernek gondolható, és hát punknak sokféleképpen lehet lenni. A vendég vendége, Géher István - tisztéhez méltón - támaszt nyújtott Hazainak. Az egyik fő érve az volt, hogy Hazai, miközben a legvadabb brutalitásokat írja, nyelvileg mívesre dolgozott, klasszikus elbeszéléstechnikával alkot; másik magyarázata pedig, hogy - amint ővele történt egyszer, hogy mint öltönyös tanárember egy szegecses punkkal barátkozott - nem a külsőn mérendő le, hogy valaki milyen mértékben konformista, avagy nem konformista.
     Abból, hogy Hazainak szélsőséges a fogadtatása, kérdezettek azt szűrték le tanulságként, hogy a nagyokkal mind így van, csak azt érdemes szidni, aki valaki (lásd: üzenet Bán Zoltán Andrásnak, aki a semmi könyvének nevezte a szerző Feri: Cukor Kékség című munkáját). Hazai odáig is elment, hogy nyilvánosan szinte megköszönte Bánnak a vegzálást, mondván, sok és fontos tanulságokkal szolgált számára a kritikája.
     Érintőlegesen - ki nem fejtve - arról is szó esett, lévén, hogy nemzedéki íróként tartja őt számon nem egy kritikus, a saját nemzedékével hogy is áll. És itt lehetett volna folytatni, hogy ők is beletartoznak-e az említetten romlott irodalomba-közéletbe, de nem lehetett. A zenekarokról, amelyekben énekelt (I Love You, Pepsi Érzés, Hazai Ízek), Hazai szintén elterelte a szót, mondván, ma már irritáló és érdektelen az embereknek az ő hamis hangja. A Szépírók Társaságában való szerepvállalása nemes és lelkes kényszer volt a mamut és bekövesedett irodalmi szövetség ellenében (ezen írásban a nevét fedje homály). 
     Kész, szépen formált, diplomatikus válaszai voltak. Vagyis Hazaival a beszélgetők semmit nem tudtak kezdeni, nem volt rajta fogás, mint a síkos kishalon, aki folyton visszapottyan a lavórba. Bármi kérdés jött, csak dicsért, nem bántott meg senkit és semmit, ha rosszat mondott - fogalmazott -, inkább a politikára értette. 

     A második vendég, Hecker Péter képzőművész csak kis időre ült ki a pulpitusra. Könyvillusztrációként funkcionáló rajzai közül - amelyeket az íróval együtt találtak ki -. látható is volt egynéhány a falakon: tiltó- és ajánlótáblák, pörgethető könyvmozi (ahogy a gorilla elragadja a nőt). Az est után az addigra számossá duzzadt közönség szét is hordta a dedikált kartonokat.
     Hát így esett. A 34. Magyar Filmszemle idején mégis csak volt kis idő a beszélgetésre. Az már más kérdés, hogy a jelenlévők - kinek nem inge, ne vegye magára - nem éltek vagy nem tudtak élni a lehetőséggel. A filmszemlézők meg (hehe) lemaradtak korábbi filmszemlék filmjeiről, amiket ehelyütt vetítettek. A közönség hosszan (de nem végig) nézegethette, amint a Feri finomabbnál finomabb süteményeket fal a Cukorkékség című filmben, az est végén pedig a Taorminai Filmfesztiválon sikeres Rám csaj még nem volt ilyen hatással kezdő jeleneteit mustrálhatta, aztán meg elmormoghatta az orra alatt, hogy rám semmi még nem volt ilyen semmi hatással...
 


     
(A sorozat következő estje: 2003. február 28. 18 óra, Műcsarnok - Vendég: Kőrösi Zoltán író.)

Horváth Mária

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.