Résztvevők: Arnulf Conradi (Berlin Verlag), Michael Krüger (Hanser Verlag), Csordás Gábor (Jelenkor), Morcsányi Géza (Magvető)

Az ebéd utáni sziesztaidőt kitöltő beszélgetés a kiadók bemutatásával kezdődött.
Michael Krüger, ez a Vámos Miklós-i bonviván hamar közös platformra hozta az önmagukat kicsinek, közepesnek, posztszocialista mammutnak és biztos lábakon állónak definiáló kiadókat, amikor a Hanser Verlagot úgy jellemezte, mely csak olyan könyvet ad ki, aminek van tartalma. A továbbiakban csupán az kérdőjeleződött meg, hogy meddig van még ilyen könyvre szükség. De ne siessünk annyira előre.
Néhány szó a német vendégekről: Krüger költő és prózaíró, majd négy évtizede a  Hanser szolgálatában. Az egykori lektor ma ügyvezető. Ő jegyzi az akzente című irodalmi folyóiratot is. Arnulf Conradi, a zsebkönyveiről elhíresült Fischer Verlag volt vezetője 1995-ben alapította a Berlin Kiadót, amely szoros kapcsolatban áll az angol Bloombsbery-vel, a Harry Potter-könyvek kiadójával. Főként amerikai szépirodalmat ad közre, de Nádas és Esterházy is náluk jelenik meg németül. Személyükben két igazi öreg róka képviselte a némer könyvkiadást, nem véletlen, hogy több korábbi berlini magyar ösztöndíjas is feltűnt a nem csupán a szakmára korlátozódó közönség soraiban.
Morcsányi Géza, a beszélgetés moderátora először is bennfentes információkra volt kiváncsi, vagyis, hogy az EU-n belül milyen trükkök segíthetik a magyar kiadók boldogulását. "Ilyenek nincsenek" - szögezte le Michael Krüger, majd honfitársával a német könyvkiadás elhúzódó válságjelenségeit ecsetelve (csökkenő forgalom, alacsonyabb példányszámok, kevesebb új cím, a hagyományos könyvesbolti hálózat leépülése, üzletek bezárása) meglehetősen sötét  jövőképet festett. Ami azért furcsa, mert az ötvenmilliárdos növekvő magyar piac a 2300 milliárd Ft-os vékonyodó némettel áll szemben. Krüger a szakkönyvekről szólva elmondta, hogy a tudás transzferálása csakhamar a kiadói csatornákon kívül valósul meg. Addig meg végbemegy ugyanaz a koncentráció, ami a kereskedelmi hálózatot is jellemzi: egyetlen szakkönyvkiadó (amerikai minta) vagy az egyetemi kiadók (európai minta) mentén. Conradi a koncentráció problémáját az olvasóközönség felől közelítetette meg: míg negyedszázada minden könyv mögött megvolt a minimálisan szükséges vevő-potenciál, a publikum mára annyira megfogyatkozott, hogy a kiadók kénytelenek 4-5 könyvre koncentrálni, amiből a megélhetésüket biztosítják. Ráadásul az újságokban egyre kevesebb recenzió jelenik meg, mind kevesebb könyvről. Titkos tippet Conradi sem tudott adni: szokás szerint erősebb média-jelenlétet, még több tv-kampányt javasolt. Csordás Gábor utalt arra, hogy ha az Európai Unió valóban a kulturális diverzitás megőrzésére törekszik, akkor a kisebb nyelvek kultúráját támogatnia kell. A beszélgetés során szó esett az aktuális irodalmi kánonról, illetve arról, hogy mekkora szerepe van a véletlennek a kánon formálódásában. Míg a Magvető igazgatója némi nosztalgiával idézte azokat az időket, amikor vakon, tapogatózva határoztak fordításokról, addig Conradi - talán a szakma preztízsét féltve, vérprofin – a véletlen jelentőségét bagatellizálta. Szerinte egy könyv vagy annyira jó, hogy fontolgatás nélkül ki kell adni, vagy pedig segít az évtizedes ösztön, amiből bizonyos szabályok kristályosodtak ki. "Ha  ezek lassan elvesztik érvényüket, akkor jön egy új generáció, hogy felülírja azt." - jegyezte meg nem kevés öniróniával. Az utolsó kérdéskör a magyar irodalom látványos németországi recepcióját érintette, amiről kiderült, hogy  1945 óta töretelenül tart, és a közép-európai országok irodalmi jelenlétével összehasonlítva jóval karakteresebb. Márai, vagy legújabban Szerb Antal kései sikerét említve Krüger hozzátette: ahhoz, hogy valami befusson, illeszkednie kell az uralkodó kulturális  párbeszédbe.