hirdetés

Németh Gábor: Amiben Montecuccoli

2017. február 10.

Az európai filmes iskolákhoz képest az SZFE anyagi helyzete szégyenletes, de föltehetően a többi hazai művészetoktatással foglalkozó intézményekhez képest is elég rossz. - A katedrán; oktatóként is tevékenykedő kritikusokat, irodalomtörténészeket, esztétákat, írókat kérdezünk, hogyan látják a magyar oktatást. A sorozatban most Németh Gáborral beszélgettünk.

hirdetés

2001 óta tanítasz a Film- és Színművészeti Egyetemen, de az első kérdés ebben az interjúsorozatban mindig a személyes utat, a tanítás iránti fogékonyság történetét célozza. Nálad miként írható le ez az út?

Németh Gábor: Huszonévesen, mondhatni, reflexből, két utat próbáltam elkerülni. A másik az újságírás volt. Egyiket sem sikerült. Hát, ilyenek a reflexeim. Igyekszem kerülni azokat a mondatokat, amelyekben a tanítani ige egyes szám első személyű alakja előfordul. Inkább azt szoktam mondani, hogy beszélgetni járok be az Egyetemre. Nem föltétlenül mórikálásból. Inkább azért, mert az én tapasztalataim szerint írás “tanítása” nem a klasszikus tanár-diák viszony mintáját követi. Azért nem, mert a “foglalkozást” domináló, nevezzük az egyszerűség kedvéért énnek, szmájli, nem birtokol valamiféle jól körülhatárolható, mindenre és mindenkire érvényes diszciplínát, amit aztán “átad”. Itt az iskolában mindenkinek a csak rá érvényes tudást kell megszereznie, és hiába írtak ezer könyvet mondjuk a forgatókönyvírás szabályairól, valójában az a helyzet, hogy minden jó könyv egyszeri teljesítmény, amelynek meg kell találni a saját törvényeit, és azokat számon kérni rajta. Persze, fel lehet tenni néhány jól bevált kérdést a szövegnek, de nagyon meglepő dolgokat tud válaszolni. Kérdezünk, megpróbálunk jól kérdezni, válaszolunk, megpróbálunk jól válaszolni. Ebben az értelemben, tehát a nyilvános, irányított beszélgetés gyakorlása szempontjából biztosan előszobának tekinthető a tizenhárom rádiós év.

Hogyan kerültél a Színműre? Mire szólt a felkérés, voltak-e Neked konkrét terveid, amelyeket ki akartál próbálni?

Schulze Éva hívott az Egyetemre, külsős óraadónak. Évekkel korábban, a Presszó című film forgatókönyvének fejlesztése során ismerkedtünk meg, a filmet a Magyar Televízió is támogatta, ahol Éva akkoriban vezető dramaturgként dolgozott. Azt lehet mondani, azonnal megszerettük egymást, nagyon jó beszélgetéseink voltak a könyvről. Talán ezért hívott ide. Akkoriban Orsós László Jakabbal indították az első forgatókönyvíró osztályt, de őt, talán a második év vége felé, ismert okokból New Yorkba száműzte a kegyetlen élet. (Olyan régen volt, hogy a legkedvesebb akkori tanítványunk, Szabó Iván most osztályvezetőtársam.) Dramaturgiai gyakorlatok címmel tartottam órát, apró, gyorsan megoldható, kreatív feladatokat találtam ki, óráról-órára. Nemecsek mégis túléli a tüdőgyulladást, és az SZTK-ban, hetvenévesen találkozik Dr. Áts Ferenccel, írd meg a dialógot, mondjuk, ilyesmik. De Laci távozása után valahogy egyre beljebb kerültem a közös munkába, egyfajta pót-osztályvezetőnek. Kellemes meglepetés volt, hogy aránytalanul élveztem a jól sikerült órákat, kellemetlen, hogy a munkafegyelem katasztrofális volt akkoriban, a diákok a forgatásra, vágásra, utómunkára stb. hivatkozva elhanyagolták az elméleti munkákat, és a picture lock csúszását pedig az elméleti órák látogatási kényszerével indokolták. És, hogy mondjak egy éleset, azt azóta sem tudom megszokni, hogy mindig vannak olyan hallgatók, akik a kétségtelenül szexi “filmes” szerep attributumai vonzanak, a hozzá vezető út a legkevésbé sem.

A forgatókönyvírás közel áll az epikához, ugyanakkor szövegdinamikai szempontból igen kötötten egy speciális területen tájolható be. Úgy képzelem, elsősorban olyan szépirodalmi szövegeket vetsz be, amelyek dialógusközpontúak. Ha így van, kik a szerzők? És közülük kik a legsikeresebbek a hallgatók között?

Úgynevezett szépirodalommal egyfelől adaptációs szempontból, másrészt a kulturális tudás részeként foglalkozunk. Adaptációs szempontból a novellák, az elbeszélések vannak kitüntetett helyzetben, mert ezek gyakran jól érzékelhető, egyszerű drámai szituációkra épülnek, erős karaktereket ábrázolnak, konfliktus köré szerveződnek, tehát tartalmazzák egy lehetséges forgatókönyv elemeit. Talán meglepő, de a dialógust hagynám a végére, a jól megírt prózai dialógus többnyire alkalmatlan arra, hogy egy az egyben átemeld egy forgatókönyvbe, mert gyakran bonyolult önreflexiót, vagy olyan hatáselemeket tartalmaz, amelyeket a színésznek kell a jelenetbe hoznia. A film nagyon konkrét, földhözragadt műfaj, csak különleges esetekben tűri el a cizellált dialógust, nyilván mindenkinek ismerős az “ember így nem beszél” fordulat, a moziból kifelé jövet, a nézők általában ösztönösen egyfajta realizmust, élőbeszédszerűséget kérnek számon, rosszul tűrik a stilizációt. Persze, az “ember” úgy sem beszél, ahogy akkor beszélnek a színészek a filmben, amikor azt “hitelesnek” érezzük, a jó filmes dialógus rafináltabban egyszerű, mint mondjuk a dokumentarista eszközökkel rögzített emberi beszéd. Az is igaz, hogy az élet ebben a tekintetben is utolérhetetlen, néha egyszerű halandók remekműveket produkálnak a villamoson, olyan összetett és sűrű, ugyanakkor gyönyörűen redundáns közléseket, amiket a legzseniálisabb forgatókönyvíró sem tudna kitalálni. Az adaptáció jellegzetes csapdája az, hogy a hallgatók a novellába mint szövegbe szeretnek bele, a számukra vonzó írói látásmódot filmre adaptálhatatlan reflexiók és önreflexiók, finom megfigyelések, az írói hang textuális nyomai teszik csábítóvá, csak ezzel kezdetben nincsenek tisztában. Az írás esztétikai hatásmechanizmusának elemei nagyrészt szövegszerűek, bármily meglepő is ez, ezért tartom nevetségesnek a szövegirodalom kifejezést, és az úgynevezett történetreneszánsz ünneplését. Az irodalom történeteit a megírásuk módja teszi érdekessé. Zoltán Gábor és Hazai Attila egy-két írásából azért elég jó filmek születtek.

Időnként keletkezik igény rá, hogy különböző osztályokban ún. “kortárs irodalmat” adjak elő. A kortárs irodalom művelőinek üzenem, hogy a helyzet súlyos, a hazai irodalomoktatás ugyanis a legjobb esetben is véget ér Bodor Ádámmal, tisztelet a tisztelendőknek, ezért, ha egy hallgatótól azt kérjük, hogy nevezzen meg kortárs írókat, a legfiatalabb megemlített szerző is minimum ötven éves. A saját korosztályukat egyáltalán nem olvassák, nem értesültek róla, hogy a magyar irodalomtörténés nagyrészt folyóiratokban zajlik, ugyanis nem nagyon tudják, hogy léteznek ilyenek. A dolgok úgy állnak, hogy jelenleg Mán-Várhegyi Réka és talán Gerlóczy Márton képezi a kivételt. Nádas, Esterházy, Kertész, Krasznahorkai, Bartis, Parti Nagy nevét már hallották, de ez inkább csak name-dropping, konkrét olvasmányélmény ritkán kötődik hozzájuk. Garaczi meg olyan, mint a megbízható cucc, úgy kell becsempészni, de mindig beüt, ha előjövök vele.

És mi a helyzet a drámákkal, amelyek - formailag biztosan - a filmdramatur-gia, ha akarom, határterülete?

Az adaptáció kapcsán már említett okokból, tehát a szituációteremtés, a karakterépítés és a konfliktusok dinamikája szempontjából a rokonság nyilvánvaló. Ahogy én látom, a drámai dialógusnak viszont már kevés köze van filmeshez, többnyire színtiszta stilizáció és beszédaktus. A filmes hallgatók tantervében persze ott van a drámatörténet, de inkább a már említett kulturális tudás, szótár részeként.

De lóugrásban haladok; úgy kellett volna kezdjem, a terep, amin dolgozol, elég szerteágazó. .Az oktató szabadságfoka igen nagynak tűnik. Te milyen témákat, módszereket dolgoztál ki? Vannak visszatérő, standard elemek a munádban? Kipróbáltak, jól beváltak?

Talán az eddigiekből kiderült, hogy nehezen formalizálható ügy ez, a hallgatók figyelméért minden órán meg kell harcolni, bármilyen stratégiát raktározol el, súlyos vereségek vannak. És én többnyire az éppen születő, konkrét szöveggel, filmtervvel foglalkozom. A szentenciák banálisak ezen a területen. Értsd meg az ötletedet! Köszi szépen.

Ha filmesekről beszélünk, az egyik legfontosabb kérdés az időhöz való vi-szony. Mintha a lassúság, a csend kiszorulna a filmnyelvből …

Igen, a film közbeszéde felgyorsult. A fimet fogyasztó, jellemzően harminc alatti korosztályok extrém sebességű képözönben, az interneten nőttek föl, multitask-ra szocializálódtak, nehezen tűrik az “unalmat”. Ez nem föltétlenül jár együtt a szofisztikált képolvasás képességével. Az “unalmon túli“ művé-szetet tanulni kell, hozzá kell lassulni. De az általánosítás most is figyelmetlenség volna, vannak azért, akik továbbra is bíznak a lassú képekben, kitartott pillanatokban, csöndes figyelemben. Nemrég fölkerült Karinthy csodálatos Nihilje a literára. A pre-avantgard sorokat - “Mert az a fontos, hogy figyeljenek / Az emberek és jól érezzék magukat” - ma kétfelől is termékenyen lehetne értelmezni, az imperatívusznak mintha egyaránt volna casual és haute couture olvasata.

És milyen a viszonyuk a nyelvhez, a köznapi illetve az irodalmi nyelvhez? A srlílusrétegekhez? Tudom, hogy Hajnóczyt sokszor előveszed, na az ő esetében mit látsz, mi marad zárványban, mi frissül, kap más árnyalatokat? Vannak-e még hozzá hasonló példáid?

Az élet vad, tragizáló szemléletére fogékonyakat ma is lenyűgözi Hajnóczy, de nem lehet nem észrevenni, hogy a legjobb irodalomban is van valami romlékony, időnek kitett összetevő, amit csak az tud reanimálni, aki fölébreszteni a szöveg egykori, tágan értett intertextusát. Soha nem fogom elfelejteni azt a leckét, amit vagy húsz éve a szegedi bölcsészkaron kaptam a diákoktól, akik az általam ragyogó gyémántként fölajánlott Galoppot szürke kavicsként, értetlenül forgatták. És aztán jött Cserjés Katalin, aki ugyanezen az egyetemen képes volt újraéleszteni, szexivé interpretálni a Hajnóczy-corpust. Filmes szempontból Hajnóczy nagyon kemény dió, nemrég szemtanúja voltam Gothár Pétert osztályában az éveken át tartó, nemes küzdelemnek, amit a Hazai-novellákkal csodálatosan bánó Benkó Tomi A véradóval folytatott.

Miben látod a Te szűrődön át felsőfokú oktatás legnagyobb buktatóit, az oktatáspolitika korlátait, és merre nyitnál, szabadítanál fel energiákat?

Amiben Montecuccoli. Ez az ország végérvényesen le fog szakadni, ha vezetői továbbra is ilyen cinizmussal negligálják a hosszú távú érdekeit. Magas színvonalú felsőoktatás nélkül nincs működőképes gazdaság, de fogalmazhatnék élesebben, nincs életképes társadalom. Az európai filmes iskolákhoz képest az SZFE anyagi helyzete szégyenletes, de föltehetően a többi hazai művészetoktatással foglalkozó intézményekhez képest is elég rossz. A jelenlegi költségvetés nem legitimálja a gyakorlati képzést, annak az elemi feltételei sincsenek a kor színvonalán biztosítva. A tanárok európai összehasonlításban értelmezhetetlen bérért dolgoznak, a vizsgafilmek elkészítéséhez szükséges minimális büdzséért a Filmalaphoz kell pályáznunk, ez szerintem több mint kínos, hiszen illúzióvá teszi az Egyetem autonómiáját. Egykor, az úgynevezett puha diktatúrában a Balázs Béla Studió azért jött létre, hogy teret adjon a Főiskoláról éppen kikerülő, fiatal filmeseknek, a fiatal film befogadó műhelyévé, a korszerű filmnyelv kidolgozásának katalizátorává vált. Ez akkor is így volt, ha a kultúrpolitika célja világosan az volt, hogy gettóba terelje a veszélyes gondolatokat. A BBS egykor két (!) nagyjátékfilm büdzséjével gazdálkodhatott, a pénz elosztásáról a műhely tagjai döntöttek. Ez ma azt jelentené, hogy az állami kültségvetésből 6-700 millió forintot minden évben arra költenénk, hogy a legfrissebb filmes törekvéseket támogassuk, hozzáteszem, a filmek bemutatási kényszere, tehát a nézettséget mindenek fölé helyező, demagóg elvárások nélkül! Ráadásul a főiskolás vizsgafilmeket akkoriban a Főiskola saját erőből és technikával volt képes legyártani, nem kellettek hozzá önzetlen szponzorok, bevállalós producerirodák, önkizsákmányoló segéderők, névleges összegért eszközöket kölcsönző külsős cégek. Ma ebből a szempontból sokkal rosszabb a helyzet, mint a Kádár-rendszerben volt. És akkor még egy szót sem beszéltünk arról, hogy a vizuális kultúra alsó- és középszintű tanításának, a képek írásának és olvasásának helyzete katasztrofális Magyarországon. Pedig egy, a mediatizált képek nyelvén manipulált országban a vizuális analfabétizmus ugyanolyan veszélyes következményekkel jár, mint a szövegalkotás és -értés deficitje.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.