hirdetés

Németh Gábor: Egy szimpatizáns

2014. november 16.

Szép, civil pillanat. Aztán előhívja a képet, lenagyítja, ráírja a hátára, golyóstollal, “Egy szimpatizáns”, és elküldi. Viccből. Viccből meg szeretetből. De tényleg, mivel szimpatizálhattam? Mi az úristennel? - Németh Gábor írása a Litera és az OSA Archívum közös, Kellett Európa című sorozatában.

hirdetés

Szaka Józsefnek, szívből

Áttántorogtam akkoriban mindenféle köztereken. Körülbelül, mint akit közterelnek. úgy. Mennek valakik elöl, te meg mész szépen utánuk. Legalább nem kell odafigyelni. Kiesett az egész, nagyjából. Kiesett a közélet. Nem figyeltem oda. Vagy nem eléggé, magánélet miatt. Ott voltam a Jurta Színházban? Nyilván ott voltam. Néztem leghátulról, hogy alakul az SZDSZ. Néztem, és megvolt előre a véleményem az egészről. Meglett. Előre kellett volna menni, átfurakodni, és aláírni valamit. De én akkor már haragudtam rájuk. “Rájuk” - azok meg kik? Az Eörsire nyilván nem, meg az Ottíliára se. Akkor a Rajkra? A Demszkyre? Ugyan már. Haragudtam nagyjából az egész világra.
Micsoda hülyeség.
Ezek azt hiszik, hogy elég az oroszokat elzavarni. És pluszba rá a szabad választások.
Elzavarni, ez is milyen. Tovariscsi konyec. Ahogy a Móricka elképzeli.
Föltápászkodik a továris, mert megcsörren a tábori telefon, nehézkesen föláll, csippent a ravaszkás szemével, megtörli a bicskáját,zsebre vágja, odacsoszog, fölveszi, beleszuszogja, hogy, nu, hárásó, meg hogy szicsász, és a végén frankón elmegy, nem mondom, hogy nem, de majd úgy megy el, mintha jönne.
Bájbájszása, lopott karórák.
Szerintem nem lesz ennyire vicces.
Majd az lesz, mint amikor végre leszedik a kötést a gennyes sebről. Mert sose volt rendesen kitisztítva. Attila meg bocskai, vagy mi a faszom. Vitéz lóbányai. Másznak kifelé a sebből az apró, fehér férgek.
Nagyjából ez volt elgondolva.
Tüntetni azért eljártam, megszokásból, de úgy, mintha alapjában véve mégiscsak valami szórakozás volna. Megyünk, vegyem azt, a Népköztársaság úton, “hidat építs, ne gátat”, például, és akkor az emberfolyam szélén, úgy nagyjából a Bajza utca sarkán, áll egy ötéves kisfiú az apjával. Áll, fogja a kezét, vágyakozva nézi a tömeget. Apa, néz föl az apjára, nem mehetnénk úgy haza, hogy közben egy kicsit tüntetünk?
A gyereket még értem, de én minek mentem oda?
Kötelességemnek éreztem? Egyáltalán, mikor van ez? 1990? 1991? Pedig akkorra már levettem a kezem az országról, ha jól emlékszem. Hazamegyek, lefekszem, csináljátok helyettem. Legfeljebb egy kis egészségügyi séta. Ahogy elnézem, én vagyok ezen a képen a legöregebb. Krisztus+. Itt se a jövőnek integetek, hanem a Józsinak. A Szaka Józsi gyakornok az apám lapjánál, általában meccsekre jár fotózni, alig múlt húsz, most viszont fölmászott valami öreg kőoroszlán hátára, és onnan fotózza a tömeget, tömegfotózási gyakorlat, de meglátom, ő dettó, megörülünk egymásnak. Szép, civil pillanat. Aztán előhívja a képet, lenagyítja, ráírja a hátára, golyóstollal, “Egy szimpatizáns”, és elküldi. Viccből. Viccből meg szeretetből.
De tényleg, mivel szimpatizálhattam? Mi az úristennel?
1990 nyara lehet. Mi volt akkor? Ki emlékszik rá? Az biztos, hogy már hazajöttünk Velencéből. Onnan tudom, hogy látszik a csuklómon a “porta fortuna”. Világoskék vagy zöld fonál, szerencse miatt. Végett. Ha leszakad, majd történik valami. Valami jó. Ettől persze még lehetne Róma után is, de akkorra már levágattam a hajam, itt meg még hátra van fogva. Levágattam 1991 elején, mert megszületett a lányunk. Hogy amikor fölé hajolok, ne hulljon az arcába.
Szólhattam egy pillanattal előbb Szilvinek, hogy ott van a Szaka az oroszlán hátán, nézzen már oda, mert ő is nevet. Ha nem is pont oda, de arrafelé. Csak mi ketten nevetünk a képen. Sokat sétáltunk akkoriban. Végigsétálja majd velem az egész kilencvenes őszt, ami felé tartunk. Hatodik, hetedik, nyolcadik hónap, és két hét a kilencedikből. Trastevere, Lista di Spagna, Piramide, San Giovanni in Laterano, Villa Borghese, Via Veneto, Villa Doria Pamphili, Porta Portese, keresztbe-kasul lesz járkálva egész Róma.
Sajnáltuk a buszra a pénzt.
Ahogy elnézem, most már végigsétáljuk az egészet.
Áll egy ember atlétatrikóban a Palazzo Falconieri udvarán, atlétában és mackóban, úgynevezett külügyi alkalmazott, de úgy külügyi, hogy közben nyilvánvalóan belügyi, ha érted, mire gondolok. Vakargatja a trikón át a mellét, ha nagy ritkán hívnak minket otthonról telefonon, úgy csinál, mintha nem tudna magyarul.
Ezek majd meddig maradnak? Gondolkoztam ezen?
Találtunk egyébként a pincében egy óriási, penészszagú mackót, Roskó Gábor sokáig haza akarta vinni, de aztán meggondolta magát a repülő miatt. Azt meg ki felejthette ott?
Jönnek a hírek, akadozva, de jönnek a taxisblokádról.
Fölmerül, hogy meg kéne itt várni, amíg megszületik a lányunk. Sangue romana, ahogy majd két év múlva Donna Anna, a kedvenc boltosunk mondja, mikor elhozzuk a másfél éves Sárit, megmutatni.
Miért jöttünk haza?
Ezért?
Volt akkoriban az olaszoknak egy ilyen kis egyszemélyes autójuk, nem is autó, hanem csak lefedett motor, nagyjából, háromkerekű kisteherautó, négyzetméternyi platóval, azon lehet mindenfélét szállítani. Szerintem azt simán elvezetném, akár hatvannal, nem lehet valami óriási lejsztung. Fölszeded a Campón a fonnyadt salátaleveleket. Meghámozzák a puntarellét, nem is hámozzák, hanem hosszában négybe vágják, és bedobálják egy láda vízbe, azután is marad mindenféle mocsok, azt is föl kell valakinek szedegetni. Ha az óvodában megkérdezték, mi akarok lenni, általában azt mondtam, utcaseprő, pedig esküszöm, nem akartam bosszantani senkit.
Nem nagyon volt pénzünk. Jártuk a várost. Hetente egyszer leültünk valahol egy kávéra, az volt a luxus, luxus, mert állva olcsóbb lett volna, ha csak odaállsz a bárhoz, maximum 500 líra. Viszont mindenhol van víz, ingyen, tényleg, sétálsz, kitikkadsz, de mire teljesen kitikkadnál, biztosan találsz egy kicsi árnyékot, leülsz, arrafelé a padok kőből vannak, jóféle hideg pad az árnyékban, jártatod körbe a szemed, és előbb-utóbb észre veszel egy csapot, folyik belőle ingyen az ezeréves, jéghideg víz.
Néha vettünk a piacon a péknél egy darabka pizza biancát. A pék olyan, mint egy rokonszenves bérgyilkos, a késsel kérdezi, mekkorát vágjon. Odacsap, megfelezi, belöki egy fecni zsírpapírba. Üres tészta, megkenve egy lehelet olívaolajjal, jó sós, és rá van szórva szájíznek némi szurokfű.
Leülsz a szökőkút szélére, iszod hozzá a jéghideg vizet.
És kábé a metróval kimehetsz a tengerhez.
Piramide, Ostiense, Basilica San Paolo, EUR Magliana, Tor di Valle, Vitinia, Casal Benocchi, Acilia, Ostia Antica, Lido Nord, Lido Centro, Stella Polare, Castel Fusano, C. Colombo.
Örs vezér tér, végállomás.

 

Szaka József fotója

Németh Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.