hirdetés

Németh Gábor: Egyéjszakás kaland

2014. október 1.

Előkerülnek a csendőrruhák, mondta a rendszerváltás hírét hallva egy másik barátom, a SZETA egyik alapítója, aki évekkel korábban elhúzott innen. Augusztusban Csopakon töltöttem pár napot a feleségemmel. Egy barátnőjénél laktunk. Két autóval mentünk, ő az öreg Volkswagenjével, én meg az apámtól levetett kis Polskival. Némán napoztunk a mólón, még utoljára jól megnéztem a haját a fényben. - Németh Gábor írása A szabadság színes ceruzái kötetből. 

hirdetés

Állok a Kékgolyó utcai Onkológia kertjében, 1989 novemberében, nézem, ahogy az anyám második férje, a Mentőkórház nyugalmazott igazgató-főorvosa guggol a virágágyás közepén, és négylevelű lóherét keres. Vajon hány embert láthatott meghalni? Keresi a szerencsevirágot az anyámnak, akiből odabenn, valamelyik opál ablak mögött, éppen kioperálnak valamit. Keresi a főorvos a zöldben a legkevésbé rossz indulatot. Ezt tervezte el, ezzel készül a szövettanira. Bízik a szerencsében, akkor még úgy tudja, személyes tapasztalatból, hogy le lehet győzni a rákot. Majdnem mindenki úgy tudja, egyébként, minden beteg, már aki egyáltalán értesíti magát a bajról. Az anyám kórtermében négyen fekszenek, a másik három biztos benne, hogy véletlenül van itt. Tulajdonképpen szerencsések, mintha csak megtalálták volna a négylevelűt. Itt dolgozik az Ibike férje, itt van az a műszer, ami pont neki kell, satöbbi. Micsoda mázli! Csak az anyám tudja úgy, hogy rákos. Valószínűleg túl sokat tartózkodott a szabadban 1986. április 26-án. Nem beszéltek erről, és azóta se sokat, a pajzsmirigytumor gyakorisága Csernobil után több mint tízszeresére emelkedett Magyarországon. Remélem, ez a mondat sikeresen kerülte el az aktuálpolitizálást.
Térdel a főorvos az ágyásban, és nem talál semmit.
Körülbelül egy négyzetméteres, szabálytalan alakú folt, az vajon hány lóhere lehet. Nem nagyon tudom nézni, amit csinál, inkább az eget nézem, miféle felhők jönnek-mennek. Eszembe jut az anyám régi trükkje, hogy két lóherét kell letépni, szorosan összefogni, eligazgatni, ha elég ügyes vagy, még viszonylag közelről is egyetlen négylevelűnek látszanak. Talán elmenne az altatás utáni delíriumban. Nincs, aki megkockáztatja. Nézem, ahogy térdel az anyám férje az ágyásban, nézem az egyre elkeseredettebb kutatást, látom a tarkóján, hogy eszébe jut a trükk.
Feláll, a szemében civil reménytelenség.
1989, a Kígyó éve. Már a szabadságé, vagy még a rabságé?
Nem nagyon tudom összerakni.
A Hősök terére például nem mentem már el.
Valahol a Balatonon voltam, arra fogtam rá. Rossz kedvem volt az egésztől, fogalmam nincs, miért. Tévén néztem végig az újratemetést. Nem éreztem megrendülést. Nem éreztem, amit éreznem kellett volna. Hamis volt Orbán Viktor fehér inge, kiszámított az indulata. Végül Mensáros hangjára hagyatkoztam. Eszembe jutott, ahogy egy őszi estén, hetvennyolcban, a szanatóriumi szobájában elmeséli a letartóztatását követő éjszakát. Beültették valami lépcső alá dugott kis fülkébe, fölkapcsoltak egy asztali lámpát, és elé lökték az összes feljelentést, amit róla írtak.
Tessék, Mensáros elvtárs, olvasgassa.
Tizenöt évvel később megtudom, hogy Orbán Viktor a beszéd előtt pár nappal fölment Ember Judithoz, aki akkoriban filmet forgatott a fiatal demokratákról, fölment megnézni a musztert. Hogyhogy kíváncsi vagy, Viktor, eddig nem érdekelt az egész. Meg akarom nézni, mekkora legyen a borostám, válaszolta a leendő szónok. Tudod, Viktor, mondta erre neki Ember Judit, nem szeretnék ebben az országban élni, amikor majd te leszel a miniszterelnök.
Előkerülnek a csendőrruhák, mondta a rendszerváltás hírét hallva egy másik barátom, a SZETA egyik alapítója, aki évekkel korábban elhúzott innen.
Augusztusban Csopakon töltöttem pár napot a feleségemmel. Egy barátnőjénél laktunk. Két autóval mentünk, ő az öreg Volkswagenjével, én meg az apámtól levetett kis Polskival. Némán napoztunk a mólón, még utoljára jól megnéztem a haját a fényben. Úgynevezett mézszőke tincsek. A 73-as út bekötőjénél váltunk el. Aztán pár hónap múlva papírt is kaptunk róla, a születésnapomon. Próbálom felidézni. Még megálltunk egy pillanatra, kiszálltunk, hogy végleg elköszönjünk. Akkoriban már úgy csókolt meg, jobbról-balról, mintha pofon akarna ütni, azzal az elkeseredett lendülettel. Nyilván megérdemeltem. Aztán visszaült a piros Bogárba, és elindult Budapestre. Én Veszprém felé mentem a 73-ason a sárga Polskival, Mihályiba tartottam, a műfordítótáborba, ahonnan aztán majd elszökik egy keletnémet műfordító, a Piknikre, hogy soha többé ne legyen “demokratikus” német. Sütött a nap, kevesen jártak az úton. Mihályiban éppen harangoztak, amikor odaértem, vagy csak a teheneket hajtották hazafelé? Akkor már szabad ember voltam, vagy mi? Azt a kietlenséget kellett volna szabadságnak hívnom? Hallgattam, ahogy két kínai lány magyarul beszélget egy örmény fiúval. Megnéztem, hogy áll az agyonmosott, piros melegítő a leendő köztársasági elnökön. Pár napig kézen fogva járkáltam egy német lánnyal. Mint aki nagy betegség után újra járni tanul. Olyan voltam, nagyjából, mint egy bábu. Visszautaztam Budapestre. Pár hétig egy halott barátom szerelménél laktam, Újpesten. Ha megérzik, hogy egyedül vagy, azonnal gondjaikba vesznek a nők. Főznek rád, elintézik, hogy tiszta ruhád legyen. Bérbe adják neked a lakásukat, mert éppen külföldre távoznak.
A Kis-Svábhegyre költöztem föl, de tényleg, mintha csak a Varázshegyre. Az élet féltett gyermeke. Csodálatos remetelakás. Volt egy teraszom hátrafelé, burjánzó kertre nézett a nyugágy. Pokrócrend, egy kis puha góc, megleszek itt. Befejezem az első könyvem. Egye fene, jöjjenek Mercurius szeszélyei. Leszámoltam a nőkkel. Nem veszem többé komolyan a szerelmet. Tortát találok a küszöbömön. Megcsinálják a horoszkópom. Följönnek, beszélgetni, a kegyetlen pasijukról, ottmaradnak éjszakára, sírnak, szorongatják a kezem. Nem akarok semmit tőlük. Majd, ha akarok, szólni fogok. De semmi komolyat, soha többé, az hétszentség. Úgynevezett egyéjszakás kalandok, az emberi kor legvégső határáig, nagyjából ez volt kitalálva. Überszuper! Végül is, a vér nem válik vízzé. Az apám élete, ahogy Móricka elképzeli. Lehet, hogy később megpróbálom megvenni ezt a lakást. Csend van, szépek a fények, és olyan kényelmes, mint egy jól bejáratott bőrdzseki. Írok, napozok, eljárok focizni, néha tekerek valamit, vagy megiszom egy fél üveg whiskyt, átsétálok a Csaplárhoz, nem föltétlenül ebben a sorrendben.
Járkálok a városban, minden este kikötök valahol, mondjuk a Csejdyvel, tisztára pörög, a Narancs körül mozog, megismerkedem a húgával, meg a húga barátnőivel, egyetemisták, Fiat Unókkal rohangálnak az éjszakában, és mindegyik tud olaszul, hozzájuk csapódom.
Még nem tudom, hogy meg fog halni az anyám.
Tudok a betegségéről, hogy vizsgálják, mi van, tudok a strúmájáról, a félelméről, hogy “nem megy kés alá”, mert fiatalon majdnem belehalt egy epeműtétbe, nem akar kockáztatni. Évek óta halogatja. Jóindulatú daganat, de befelé nő, előbb-utóbb meg kéne oldani. Be kell menni valami vizsgálatra, előtte találkozzunk, gyönyörű ősz van, hármasban elmegyünk az erdőbe sétálni, meg ebédre, a Náncsi nénihez, előszületésnap, harminchárom leszek.
Úgynevezett krisztusi kor.
A Jóisten azt súgja, hogy vágjam le a szakállam.
Állok a tükör előtt, elég nehéz egy tizenkét éves szakállt levágni. Előbb a körömolló, aztán a borotva, háromszor. Ég az arcom, nézem a tükörben, ki jött elő. Sietni kell, találkozom az anyámékkal. Mit fog az arcomhoz szólni? A Szobi utcában áll a Wartburg, szemben a Mentőkórházzal. Rohanok, nehogy elkéssek. Rohanok a Lenin körúton. Szembe rohan velem a férje, megállít, nem értem, mi van. Rám néz, nem látja, hogy meg vagyok borotválkozva. Megfogja a vállam, indulunk a kocsi felé, gyorsan beszél, mire elérjük a Szobi utca sarkát, megértem, azt mondja a szája, hogy rákos az anyám. Valami ürüggyel szállt ki a várakozó autóból, úgy tudott elém jönni, az anyám nem akarja elrontani ezt a napot, még nem akarja megmondani, de ez szerinte hazugság, és ő nem tud hazudni nekem egy egész napig. Próbáljuk kibírni valahogy. Húsz méterem van, hogy fölkészüljek, de a Jóisten már reggel elintézte az egészet. Mosolyog az anyám, ragyog a szeme, megsimogat, örül, hogy tizenkét év után újra az arcomhoz érhet. Jólesik a tenyere. Túl vagyunk a túlélhetetlenen. Járkálunk az avarban, meleg fények, elkészül néhány fotó. Milyen arcot vágjak. Csodálatos levesek, valószínűtlen túrógombóc. Följönnek megnézni az új lakást, az anyám beül a nyugágyba, csillog a napszemüvege, úgy csinál, mint aki elégedett. Jó lesz itt nekem, most már megnyugodott, nem lesz semmi baj, ezt hazudja az arcával. Én meg azt, hogy nem tudom, hogy most már soha többé semmi nem lehet teljesen jó.
Zuhog az eső, egy Fiat Unón kereket cserélek, ezek a csajok tisztára meg vannak bolondulva. Az egyikük oroszlán, rázza az arany sörényét, folyton nevet, a szemüveg mögül az esőben. Azt mondja, holnap menjek el a Vén Diákba, ott fognak táncolni. Miért mondja, mikor látom, hogy nem rám nevet, csak általában a világon.
A születésnapom előestéjén állok az FMK-ban, lesz valami koncert, szemben velem egy lány. Egy perce kérdeztem meg tőle, hogy nem lát-e rajtam valami furcsát. Néz, hosszan, a szája elé kapja a kezét. Egyáltalán nem vettem észre, mondja. Ehhez képest Perczel Annának, akivel két napja, még szakállasan, órákig beszélgettem a konyhájában, délután be kellett mutatkoznom.
Elkezdik az első számot, lemegyek a pincébe, meginni valamit.
Valamiket.
A koncert után beülünk nyolcan egy kombiba, de már csak hátul van hely, a csomagtartóban, valaki odalök egy üveget, meghúzom, egy idegen ölbe hajtom a fejem. Már épp kezdek elaludni, amikor a Vén Diákhoz érünk, eszembe jut, hogy pont ide jövök. A pultnál a Fülöp tolja, vigyorog, itt mennek a legjobb számok. Fekete farmerban vagyok, a hajam hosszú, laza varkocsban összefogva. A nyakamban, a fekete pulóver alatt aranylánc a csillagjegyemmel, Garaczitól kaptam, ma délelőtt találta az utcán. Éjfél múlt, most táncol a Skorpió a Nyilassal. Két perce tart a születésnapom. Bemegyek a parkettre, darabokra vágnak a fények. Meglátom az Oroszlán sörényét, átfúrom magam a tömegen, hogy köszönjek. Azt kiabálja, jó hogy jöttem, be akar nekem mutatni valakit. Megfogja kezem, húz kifelé a sűrűből, egy sötét sarokban ül a lány, feláll, nyújtja a kezét, mosolyog, körülbelül a legszebb mosoly a világon. Megfogom a kezét, és melléülök. Kérdez valamit, válaszolok. Kérdezek, válaszol. Háromig beszélgetünk a sarokban. Hívunk egy taxit, hogy hazakísérjem. Fázom a hátsó ülésen, kérem, hogy meséljen valamit pulóver helyett. Elvisz magával a tengerpartra. Éget a nap, lehunyom a szemem. Egészen Zuglóig tart a tenger. Reggel felé elalszunk, arra ébredek, hogy olaszul beszél a telefonba.
Délelőtt be kell mennem a munkahelyemre. Délután pedig a bíróságra, az utolsó tárgyalásra. Ahogy szállok le az egyesről az Árpád hídnál, eszembe jut, hogy a születésnapomon fel szoktam hívni az anyámat. Tíz óra tíz perckor, amikor megszülettem. Felnézek az órára, négy percet kell várni. Lemegyek az aluljáróba, tényleg, mintha maga volna a pokol. Keresek egy tízforintost. Hidegen zörög a fém. Ahogy fölveszi, rögtön megértem, hogy utoljára csinálom. És azt is, hogy tudja, hogy tudom, hogy tudja, hogy tudom.
Felmegyünk hozzá a mosolygós lánnyal, december ötödikén, a születésnapján. Leszállunk a hatosról, virágot akar venni, habozás nélkül kiválasztja az anyám kedvencét. Tíz perce vagyunk ott, kimegyek valamiért az előszobába, és mire visszajövök, az anyám úgy fogja a kezét, mintha tudná, hogy ő lesz majd az unokái anyja.
Nyolc napig élt még az anyám.
Amikor szülni vitték, agyon akartak lőni minket, na jó, nem minket, a menekülő felkelőkre vadásztak az oroszok, azért lőtték géppisztollyal a mentőautót. Az intenzíven, a vége felé, félni kezdett a gépektől, félt valami idegen hatalomtól, félt, hogy megfigyelik. Mégis mosollyal búcsúzott, amikor utoljára láttam. Felült az ágyon, fiatal volt az arca, mint régen. Mint amikor még nem tudja az ember, hogy mi az, ami vár rá.

Szilágyi Lenke fotója

Németh Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.