hirdetés

Németh Gábor: Félhomályban: romlások, javulások.

2018. július 14.

Nincsen találat. Nem hiszem el, beírom még egyszer. Semmi. Aztán halványan fölrémlik, hogy ennek az egésznek, amit csinálok, valahogy köze van Mészölyhöz. – Esterházy Péter virtuális könyvtárából Németh Gábor választott könyvet, méghozzá Akutagava Egy őrült élete című művét.

hirdetés

Békés Mártonnak

„Tehát: írok: kéjért, félelemből, szabadságért és szabadságból;
és mert 'nem szeretem ezt a kábító, undorító és dühítő világot,
meg akarom változtatni', zitat ende, írom."
(Esterházy Péter)

Nyilván a szélseperte-szélcsiszolta lett volna az evidens választás, mert el- vagy visszaloptam legkevesebb háromszor, de Csuhai István emlékezetes cikkében szerencsére vagy sajnos már le(el)vadászta előlem.

Akkor jöjjön a második az evidencia-listámról, az ezüst is szépen csillog, gondoltam, amikor ma reggel megérkezett a gyengéden sürgető e-mail, amelyben a könyvtároskisasszony az ígéretemre figyelmeztetett. Hogy hoznám be végre a nálam veszteglő példányt.

„Örökös félhomályban élt. Mintha egy törött pengéjű, finom kardra támaszkodott volna."

Akutagava 1927 júniusában fejezte be az Egy őrült életét. Állítólag – ő állítja – „önéletrajzi" szövegnek szánta. Július 24-én bevett egy marék Veronált, esztétikai okokból, mert minden egyéb halálnemet visszataszítónak tartott.

„Nagyon nehéz civileknek megmagyarázni." (Ottlik)

Akutagavához amúgy A vihar kapuján át, vagy a Pókfonálon le, tehát végső soron Akira Kuroszava és Hajnóczy Péter nyomait követve vezetett az út, a hetvenes évekből nyolcvanas évek Bozótmélyébe. A hottoko álarc és Az éneklő borz volt az első két kötet, aztán évtizedek alatt begyűjtöttem három különböző A vihar kapujábant, utolsóként éppen a legelsőt, Lomb Kató 1960-as fordítását. Ha kinyitod, túlságig száraz, porrá morzsolódott teafűszaga csapja meg az orrodat. Bizonyos értelemben Akutagava volna a legfontosabb, ha volna legfontosabb. „Most olyan világban élek, amely áttetsző, olyan, mint a jég, ez a beteg idegzetű világ" – írja búcsúlevelében. Beszélik, neorealista. Szembefordult a japán irodalom lustán uralgó naturalizmusával. Nem ista, azt hiszem. Esetleg s(S)emmista. Az emlékezetem, ami egy lukas garast nem ér, azt mondja, A lélek mérnökében van ez a két csodálatos mondat. Ezerkilenszáznyolcvanháromban a halálra ítélt Mozgó Világ mellett a Jelenkor volt a menedékem. Ott jelent meg A lélek mérnöke, négy részletben. Életbevágó mottókkal.

„I have nothing to say and I am saying it and that is the poetry." (John Cage) (–) „Az útipapírok átadása is ilyen fenyegetően folyt. Például: Tessék parancsolni, uram. (–) Ahogy nézte a parányi hadihajókat a négyszögletű lencsében, valami okból hirtelen a zeller jutott eszébe – az enyhén illatozó zeller egy harmincszenes bifsztekadagon." (1) (Akutagava Rjúnoszuke)

Valószínűleg az 1982-es Kriterion-kiadásból idézhette.

A lélek mérnökének második passzusa A manöken címet viseli. A szöveg címmel együtt szó szerinti átvétel az Egy őrült élete című Akutagava-írásból. Idézőjelek csak később kerülnek köré, a Bevezetés részeként publikált, 1986-os kiadásban. Esterházy itt még jelöletlenül veszi át. Ahogy az Akutagava-szöveg összes belső címét. Ezen kívül majdnem az összes átvett cím alá saját szöveget ír, még egy kivétel van, a Párbeszéd, ebben viszont „szövegromlás"-ra cseréli az eredeti „kapitalizmus"-át, és az újraközlésben a cím elé teszi a nyitó idézőjelet.

A fentebb már citált evidencia az Egy őrült élete utolsó szövegének, a Vereségnek az utolsó két mondata, tehát a két legteljesebb magyar nyelvű kiadás utolsó két mondata, egyben az utolsó két, nyilvánosságnak szánt Akutagava-mondat.

Megnézem, rosszul emlékeztem. Mindkét kiadásban ez áll: „támaszkodna", a „támaszkodott volna" helyett.

Hogy egyszerűbb legyen megtalálni, a Digitális Irodalmi Akadémia keresőjébe írom. Nem jön fel semmi. Nincsen találat. Nem hiszem el, beírom még egyszer. Semmi. Aztán halványan fölrémlik, hogy ennek az egésznek, amit csinálok, valahogy köze van Mészölyhöz. Mintha Esterházy Mészölytől idézné Akutagavát. Ez tényleg evidencia-történet (Tandori), egymáshoz valók, mindannyian. Igaz, ettől még meg kellene találnia a keresőmotornak. Akárhogy is van, összetartoznak.

Az Anakamphos, naná. Meg Paul Valery szövege Tolnai Virág utca 3-jából, és persze az egész könyv. A latin betűk. A Piros történet, József Attilától. Jacques Tati Playtime-ja. Erik Satie. A Kronos Quartet. Morandi és Carlo Carrá. A Koldustánc, nyilván.

Vagy Kierkegaard, az utolsó MOZGÓ VILÁG-számok egyikéből, Hegedűs 2 László képregényéből:

„Életem teljesen értelmetlen. Ha különböző szakaszait vizsgálom, olyannak tűnik, mint a Schnur szó a szótárban, mely egyszer zsineget, aztán pedig menyet jelent. Az hiányzott csupán, hogy a Schnur szó harmadszor tevét, negyedszer pedig tollseprűt jelentsen."


Ez a szöveg azóta mérték. Zsinór. Szmájli.

Beírom a Mészölybe.

Bingó! A Megbocsátás mottója, 1984-ből. Olvasom. „Visszajön a répa", mint a kínai mesében: mégis jól emlékeztem, csak éppen arra, hogy Mészöly hogyan idézi rosszul, és javítja jóra: „Mintha egy törött pengéjű, finom kardra támaszkodott volna."

Idekívánkozik, csak úgy, a végére.

Nem ismertem senkit, aki ennyire tudott örülni mások szövegének. Mint egy gyerek, aki ajándékot kapott, amivel úgy játszik, ahogy akar, és amit nem vehet el senki tőle. Az Esterházy-korpusz: ünnep. Azt ünnepli, hogy a világ: szöveg, hogy a világ: egy, tehát minden szöveg: Egy. Szerintem boldognak kell elképzelnünk.

© Esterházy Péter Archívum / Esterházy Marcell

Németh Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.