hirdetés

Németh Gábor: Laufer

2018. május 30.

A védőkesztyű, ha volt is valamikor, könnyűnek találtatott. – A Szépírók Társasága kétnapos konferenciát szervezett Erdély Miklós születésének 90. évfordulója alkalmából, melynek részeként írókat kértek fel, hogy gondolják tovább Erdély Ásványgyapot című szövegét. Most Németh Gábor írását olvashatják.

hirdetés

“Ha mást látok, azt gondolhatom, hogy ugyanazt látom megváltozva.”

(Erdély Miklós)

 

A  Pénzjegynyomdában, amelyet a hozzá nem értők mindegyre és őrjítő egyhangúsággal Pénzverdének neveznek, ezzel is bizonyítva az emberiség totális alkalmatlanságát az ítélethozatalra minden olyan dologgal kapcsolatban, amelyről nincsen közvetlen tapasztalata;

szavam ne feledd,

a Pénzjegynyomdában, ahol anyám az új forint bevezetése előtt naponta vehette föl a fizetését, hogy a már halott pénzt az utcán ágseprűvel  terelgető köztisztasági alkalmazottak széles, hebehurgya lendítéseit kikerülve, járandóságával még időben a legközelebbi közértbe érhessen;

a Pénzjegynyomdában, az úgynevezett nyári diákmunka első hetének végén, miután nyomdahibás személyi igazolványokat, tehát végső elemzésben lehetséges személyeket semmisítettem meg egy primitívnek mondható lyukasztógéppel;

a Pénzjegynyomdában, ahol számtalan piros kottavonalat húztam a felkaromra a frissen vágott papírtömbök borotvaélével, mint aki a belfalcolást mindenféle spirituális mellékzönge nélkül, mintegy mellesleg, pőre önmagáért gyakorolja;

A Pénzjegynyomdában, ahol, mondhatni, éhbérérét, tonnaszám hordtam az embermagasságúra föltornyozott ötszázasok fölvágatlan íveit a krokodillal, ezért tizenhat évesen több pénzt láttam már, mint ennek a kiherélt, ősi területeitől megfosztott országnak a miniszterelnöke egész eddigi fondorlatos és szánalomra méltó életében;

VISSZA ERDÉLYT!

tehát a Pénzjegynyomdában, az úgynevezett nyári diákmunka első hetének végén egy váratlan fordulattal a Mosóba helyeztek.

A Mosó az épület értelmezhetetlenül kihalt emeletén, használaton kívül helyezett férfivécé rejtekében helyezkedett el, ha mondjuk, ahogy sohasem, egy tetszőleges illető, heveny bélgörcsöktől szenvedve, berontott volna a helyiségbe, joggal föltételezhette volna, hogy a pisszoárok melletti ajtó egyenesen a megkönnyebbülésbe visz, holott a szomorú igazság az volt, hogy az ajtó a mosóba nyílt, melyet cellának nevezni több okból is inkább pontosság, mintsem a fölül- vagy alulstilizálás indokolhatatlan gesztusa volna, lévén két és félszer két és fél méter alapterületű, mely alapterület nagyrészét, gondolnád-e, maga a mosó, azaz a lauferek mosására szolgáló gép foglalta el, mintha a mosás valami titkolt, vagy legalább is szégyenletes tevékenység volna.

Valószínűleg elkerülhetetlen, hogy ezen a ponton eláruljam, mi a lófasz az a laufer: körülbelül egy méter szélességű, nagyjából tizenöt méter hosszú lenvászon, amely szűz állapotában minden bizonnyal hófehér, tapintása a lepedőkét idézi, egyetlen funkciója, hogy  a  nyomóhengerekről a fölösleges festéket magába szívja, így biztosítva a nyomtatás, a nyomtatott anyag makulátlanságát.

Semmi nem akadályozhatná meg, elvileg, hogy egyszerűen futónak fordítsam, legfeljebb az az impertinens gőg, ami, jól megfigyelhető, általában az úgynevezett szakértelemmel jár kart karba öltve, legyen az az értelem bármilyen, és az a szak bármi, lásd, még hülzni, dűzni, sperhakni, satöbbni - mintha tényleg úgy volna, hogy bármihez a világon kizárólag a  németek érthetnének.

Ha a laufer bemocskolódik, lehozzák hozzánk, a mosóba.

Maga a gép valamikor a harmincas években készülhetett, egykor olajzöld festék boríthatta, amíg a lúg le nem marta róla a legtöbb helyen.

Igen egyszerű alkalmatosság, két hengerből áll, egy kádból, amely értelemszerűen a két henger között van elhelyezve, valamint egy motorból, ami a laufert áthúzza a lúgon át az egyik hengerről a másikra.

A gépmester vénséges vén öregember volt, tehát alig néhány évvel fiatalabb, mint én most, agyonmosott, szürke munkásruhában ült a gép túloldalán, és nem használt  fölösleges mondatokat, a helyzet az, az a búbánatos igazság, hogy ennek a lenyűgözően rokonszenves, mogorva, talán legjobban az öreghalászt megformáló Anthony Quinn és Spencer Tracy szerencsés hibridjére emlékeztető öregembernek egyetlen szavára sem emlékszem, így aztán a nevére sem.

Minden okom megvan rá tehát, hogy visszamenőleg Laufernek nevezzem el.

A betanításom, köszönhetően Laufer kivételes pedagógiai képességeinek, és az orvosok szerint ez idő tájt még irígylésre méltó intelligenciahányadosomnak, néhány perc alatt eredményesen  lezajlott.

A feladat kettős volt, segíteni a szennyes vásznat, hogy átfutva a lúggal teli kádon, minél tökéletesebben illeszkedjen az előttem forgó hengerre, majd később, hogy az immár száraz és tiszta laufer ráncmentesen tekeredjen vissza eredeti helyére.

Maga a tevékenység arcpirítóan egyszerű.

Balról-jobbról a hüvelyk- és mutatóujjad közé szorítod a vászon szélét, mutatom,  és folyamatos húzással kényszeríted az optimális szélességre.

Az összes többit a gépmester, a Laufer csinálta, nem mintha “az összes többi“ olyan kimeríthetetlenül sokelemű halmaz lett volna, de hát mégis, adjuk meg a tiszteletet annak, akinek jár, ő volt az, aki ismerte, és tökéletesen végrehajtotta azt a három további mozdulatot, ami a mosási és a szárítási folyamat zökkenőmentességének biztosítására szolgált.

A védőkesztyű, ha volt is valamikor, könnyűnek találtatott.

MENE TEKEL UFARSZIN

A lúg először kioldja a bőrből a zsírt, aztán pár nap alatt kikezdi a hámrétegeket,  melynek következtében egy idő után  sóvárogni kezdesz a száraz vászon  igazgatásával járó, másféle kínra, majd a súrlódás okozta enyhe égési sebek miatt visszavágysz a lúg enyhet hozó nedvességére, oda és vissza vágyakozol tehát, míg végül nem marad más, mint a vakhit, hogy ha szerencsésen forgatod az ujjaidat, a véres sebek valahogy nem ejtenek pecsétet a szárazon futó, tiszta lauferen, tehát a tulajdonképpen a becsületeden.

A mester persze évtizedekkel előttem járt, és vastag, áthatolhatatlan rinocéroszbőrt növesztett a kezére, amely kesztyűt, ha számításaim szerint legkésőbb a kilencvenes években koporsós temetésben részesítették, netán a Talmud előírásait figyelembe véve, vásznakba tekerve helyezték örök nyugalomra, szerintem máig hibátlanul megőrzött.

Megőrzött, de ki?

A helyiségnek egyetlen ablaka volt, ő háttal, én szemben ültem vele.

Az ablak a nyomda udvarára nyílt, ott száradtak, négy-öt emelet hosszában lógva, a frissen mosott lauferek, azt nézhettem, ha a kezemben futó lauferről eg-egy pillanatra felemeltem a tekintetetem.

Torinóban a Lepel, akárhogy is néztem,  hitelesnek látszott.

Hihető másolatnak.

Egy hétig dolgoztam a mosóban.

A Laufer két napig, a szempár legyen itt és most indigókék, figyelte, hogyan dolgozom, mintha várna valamire vagy valakire.

Aztán megenyhült, nem mintha az enyhülésnek az érzésen kívül bármilyen, fölidézhető jelére emlékezhetnék.

Tizenöt évvel később fölkértek, hogy nyissak meg egy kiállítást.

Először nyitottam meg textilkiállítást életemben.

“Régen volt, mikor utoljára
valamit először csináltam
életemben.”

Laufer lesz a címe, textilművészek állítanak ki, “nyilván fogalmad sincsen, mi az a laufer”, mondta a textilművész, aki fölkért, a megszokottan impertinens gőggel, “de majd elmagyarázom”.

Fogalmad, az neked nincsen róla, bazmeg, gondoltam vissza erősen.

A textilnyomó gépek mosatlan laufereit festették tovább a művészek, úgynevezett művészetükkel fölmagasztosítva a végtelen szolgálatban elfáradt végeket, nyilván nem teljesen függetlenül a libazsíros vattától, a méztől, a filctől, az ásványgyapottól, a kátránytól, a sztanioltól, a fiúingmerevítőnek használt macesztől, valamint az almazöld,  az operálandó beteg fejére húzott, műtét után eldobható papírsapkától.

Pécsettt (sic!) rendezték meg a kiállítást.

Kibéreltek nekem egy szobát, kilátással, hogy megírhassam a megnyitót,  ott, ebben a luxuscellában tekertem a hófehér papírt a sebtiben szerzett kölcsönírógép munkahengerére.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.