hirdetés

Németh Gábor: (mint egy könnyű mojito)

2009. január 19.
„Úgy három hete van még, aztán lelövik, tényleg, mint egy kutyát, és megpróbálják levágni a fejét.” – Németh Gábor készülő regényéből közlünk egy fejezetet, amelyről annyit, hogy „az itt és most magára maradó szöveg nincsen még készen, utólagos előtanulmány.”
hirdetés

Theo Van Goghot kicsit kövér, rendetlen embernek képzelem, a haja őszes-szőke kóc, tegnap beborozott, most mintegy mellesleg, de gezonde roker, ahogy a honlapján hívja magát,  sodor magának valami ébresztőt a kávéhoz, a háza lehet vagy háromszáz éves, a csatornára néz, szerintem alsónadrágban van, rövidlátó, tehát régi, rézkeretes szemüveget hord, ami picit bezöldült már itt-ott, a hajlatokban. Ül az első emeleten, kávézgat, azon gondolkodik, le kéne menni, fölhozni a lapot.

Úgy három hete van még, aztán lelövik, tényleg, mint egy kutyát, és megpróbálják levágni a fejét. És, hogy ne legyen félreértés, a mellébe szúrnak egy üzenetet.

Vagyishát nem -nak, nem az általános alany szúrta bele.

Mohammed nyilván hollandul szólt neki oda.

Nézte egy darabig az enyhén kacsázó lépteit, egy falmélyedésből, sarokról vagy kapulajból, esetleg beállt valami üzlet portáljának védelmébe, egy szélfogóba, mit tudom én.

Megvárta, míg elhalad előtte, aztán követni kezdte.

Elnézést, uram. Egy pillanatra…

Megölni valakit egyfelől nem túl bonyolult, másfelől végtelenül szerencsétlen, béna ügymenet, ha csak nem vagy profi, márpedig ez a fiú nem volt profi, vagy legalább is nem technikai értelemben.

Theo van Gogh megfordul, szinte szolgálatkészen, de legalább is udvariasan, félelem nélkül, nem kifejezetten félelemre idomított létező, flegmán puha arc, ám fortyogó indulatok a mélyben, irónia, az élet szeretete, ilyesmik.

Azt beszélik, ilyenkor kinyílik az idő.

Teljes nagyüzem, működik az érzékelés, hangok, neszek, színek, szagok miriádjai, és nagyon komoly ügyosztályok próbálják összerakni, hogy mi van, mi lesz, mire lehet számítani.

Farkasszemet néztek.

Akkor valószínűleg még vissza lehetett volna csinálni.

Fölreppen mondjuk egy sirály.

Pár lépésre tőlük, a csatornában inog kikötve egy vörös-fekete bárka, penészes ponyvával letakarva, és azon az alkalmasan behorpadt ponyván összegyűltek mindenféle magok, oda szállt le a sirály, a horpadásba, de egy éppen kinyíló ablakról visszaverődő fénysáv megriasztotta. Két erős szárnycsapással löki föl magát a levegőbe, az arab fiú kiszabadul a farkasszemből, kicsit oldalra fordítja a fejét, rögzíti a sirály röptét, és közben, minden kétségbeesés nélkül, inkább csak hűvösen konstatálja, hogy vége, most képtelen megtenni, talán máskor, de nem most, most lehetetlen. Most az van, hogy ki kell jönni ebből valahogy.

Hány óra van, meg tudná mondani?

Ezt kérdezi, ahelyett, hogy gyomron szúrná.

Hogyne, válaszolja Theo Van Gogh, kilenc múlt tíz perccel.

Köszönöm, uram.

Nincs mit.

Minden jót.

A viszontlátásra.

De nem volt ott semmiféle sirály.

Egyáltalán nem így volt ez az egész.

Theo Van Gogh biciklivel indult el. Ezek itt Amszterdamban úgy bicikliznek, mintha járnának, a legtermészetesebben suhannak el, két centiméterre a testemtől, egy pillanatnyi megingás nélkül, a legszebb ívekben kanyarodnak, mintha zsinóron húznák őket, a járás e fajtájához képest az enyém, ez a ritmusos bicegés szinte kezdetlegesnek látszik, egy biciklizni nem tudó ügyetlen, sajátosan primitív próbálkozása a haladásra a drótszamarak földjén, szerintem ez, a biciklizni-nem-tudás be se férne a fejükbe, azt hinnék, viccelek.

Oh, really? Why don't you see a doctor?

Biciklivel indult el valahová.

Kitolta a kapualjból a gépet, és már indult is, féllábbal hanyagul a pedálra lépve, a másikat már úgy, menetközben vetve át a vázon. Egy igazi cenga.  Ősöreg darabnak képzelem, a váz rozsdás, nincs rajta lámpa, és rég elveszett a kormányra húzott, porhanyósra öregedett fekete marokgumi. Talán egy hatvan éves Peugeot, valahazöld francia postásbicikli.

Az úgynevezett valóságban Mohammed Bouyeri a sarok védelméből lépett ki, felszólítás nélkül, némán lőni kezdett a hollandra, és mindjárt kétszer el is találta.

A szemtanú elmondása szerint Van Gogh könyörgött, vagy ne túlozzunk, nem volt az a könyörgő típus, egyszerűen kérte, na jó, kérlelte az arabot, hogy akkor ezt most hagyja abba, ne lőjön többször, beszéljék inkább meg a dolgot. Erre volt szocializálva. Erre szoktatta magát az éléssel, dühös, kíváncsi, okos, szenvedélyes vagy éppen hebehurgya mondatokra, így persze érthető, hogy elkapta az innen nézve jogosnak mondható indulat, ami nyilvánvalóan egész kultúrájából, az úgynevezett liberális demokráciák szokásrendszeréből, az anyatejjel magába szívott kartezianizmusból következett: ha már agyonlősz, legalább tudjam meg pontosan, hogy miért.

De az arab nem akart beszélgetni.

Nem beszélt, hanem kiürítette rá a tárat.

Eldől a bicikli, elzuhan Van Gogh-gal, mintha csak rosszul számította volna ki a kanyar ívét.

Megfigyeltem, bevallják-e vagy sem, az olvasók messze legjobban a szerelmi történetekre buknak, elég fantasztikus, mert mi történhet, de tényleg, míg élek, nem fogom megérteni. Édes, jó istenem. Meglátja, megszereti, egy pillanat műve, aztán összejönnek valahogyan, könnyen vagy nehezen, szex, piac szerint részletezve, viták baromságokon, nehézségek, az úgynevezett harmadik, (negyedik-ötödik), aztán elkezdenek működni a szociális és kulturális különbségek, szakítás egy, szenvedés, kibékülés, szakítás kettő, és a végén vagy mindkettő belehal, vagy vagy csak az egyik.

Miféle történetek ezek, egyáltalán, a történetek mifélék, miért hiszik az emberek, hogy történetet olvasnak, amikor mondatokat olvasnak. A mondatokba vannak az úgynevezett érzelmek beszerelve, pénzért, már-már grammatikainak nevezhető katarzis érődik el, rejtély, hogy mégis hogyan lehet akkor aztán ezt idegen nyelvekre fordítani. A megfelelő sorrendben leütött billentyűkkel. Mikor melyik bináris kódot alkalmazod, azon múlik az egész.

Az, akit lassan azért megteszek a regény főhősének, éppen a hírhedt piroslámpás negyedben mászkál.

Volna valami munkája, ami miatt visszajár ide, mondjuk legyen location scouter, ez még nincs meg magyarul, nevezzük helyvadásznak, mert a helyszíncserkész, bár pontosabb volna,  rosszabbul hangzik, és nevetséges asszociációkat kelt, khaki ing, légy résen, átfúrt juhargubó, nemzeti keresztény kurzus, szóval a helyvadász, ahogy a neve is mondja, helyekre vadászik, helyszíneket gyűjt, lehetséges helyszíneket keres filmekhez,  az övén  apró digitális Leica, talán perverzióból, a polgári élet röhejes, sznob illúziója, barna retró bőrtokban. Tíz megapixel, négy plusz tizenkettes zoom,  elég jó alapobjektív.  Ráesteledett. A tokba csúsztatta a gépet. Pár sört legurít, meg később majd sodor egy spanglit. Körülnézett, így elsőre semmi biztató, a sarkon koreaiak tűntek fel, mintha kipakolta volna őket egy kisbusz, hét férfi fekete öltönyben, fiatal, félvér lány vezette őket, farmeröltönyben, épp csak a piros esernyőt hagyta otthon, anélkül is fölfelé bökött ujjával, fölmutatott, mintha volna odafönt valami, még a kurváknál is érdekesebb látnivaló, az égen. Különleges holland telihold, szép kövér gouda, kizárólag koreaiaknak. Fölnéztek hát, mind a nyolcan, a hét koreai, meg én.

Legyen inkább én, akin villám sújt keresztül.

Így nézzek be, föl és be, a félig nyitott ablakon, a regénynek ezen a pontján.

Arról szólna a regény, hogy megy valaki gyanútlanul, sétálgat Amszterdamban, egész konkrétan a piros lámpás negyedben, nézi a húsokat a grillezőben, néha meglibben egy függöny, hívogatják a harisnyakötők, és akkor váratlanul fölnéz egy házra, a második emeletre, föl és be, egy félig nyílt ablakon, bele egy szempárba, és az nem engedi el. Nagyon komoly és nagyon hűvös tekintet, mintha nem is egy kurváé volna, aki éppen dolgozik, hanem mondjuk egy nővéré, nővér az intenzívről, aki a szemével mondja, hogy lazulj le, mert éppen vége az életednek, néznek egymásra, és ez a valaki, akiről a könyv szólna, nem nagyon bírna megmozdulni, a falnak döntené a hátát, bámulná a nőt, vagy inkább lányt, addig, amíg valaki az ablakhoz nem lépne, egy férfi, fekete zakóban, és össze nem rántaná a függönyt. Így indulna a fergeteges cselekmény. Egy könyv, azt hiszed, strandravaló, mint egy könnyű mojito, de nem az, vagy mégis, csak megduplázták benne a rumot, rád süt a nap, megüt rendesen, úgy, hogy nem felejted el.

„Van valami, ami rosszabb az unalomnál: az unalomtól való félelem. Ezt a félelmet élem át, valahányszor kinyitok egy regényt. Nem tudok mit kezdeni a hős életével, nem tudom elfogadni, nem hiszem el. A műfajnak, miután eltékozolta lényegét, nincs többé tárgya. Haldoklik a jellegzetessége, és haldoklik a cselekmény. S azon is érdemes elgondolkozni, hogy semmi nem történik az érdeklődésünkre számot tartó regényekben, miután a világ egyszer s mindenkorra száműzettetett belőlük.”

Írta Cioran nagyjából ötven évvel ezelőtt.

És máshol pedig, hogy mindenkinek magyarul kellene meghalnia, hogy a magyar volna az egyetlen nyelv, amely méltó a haldokláshoz. E kettőből a magyar regényre vonatkozó lehetséges következtetések. Cioran egyébként gyűlölte a magyarokat, egészen kivételes intenzitással, ez volna a dolog finom fűszere, mint amikor a méregerős lecsóba egy késhegynyi cukrot pottyantasz, épp csak, hogy jobban kihozza az összes többi ízét.

Amúgy meg tényleg láttam egy lányt a piros lámpás negyedben, szerintem nem volt több tizenötnél, kivilágított kirakatban állt, illetve csak készülődött a kirakatban álláshoz, még nem lépett a tér apró reflektorral kijelölt centrumába, a kirakat látszólag üres volt, tulajdonképpen épp ezért, a kirakat látszólagos üressége miatt néztem oda, pont úgy vonzott, ahogy  a nagyáruházak elé állított grillsütők abban a kivételes pillanatban, amikor a megsütött csirkék már, az előkészítettek még nincsenek a helyükön.

Lassított felvétel.

Az ürességre kaptam vissza a fejem, így láthattam a takarás mögé, ahol a lány állt, szándéka szerint még láthatatlanul, mintha egy külvárosi tehetségkutató rögtönzött színpadának kulisszái mögött várna fellépésre, ún. aranylamé bikiniben volt, ami perverz ellentétben állt gyerekesen fejletlen, vagy inkább, fogalmazzuk ezt pontosan, gyerekesen fejlett testével, lapos has, alig-mellek az arany háromszögek takarásában, és fölháborító kétségbeeséssel kifestett arc, legalább öt évet próbált fölvinni rá, aki fölvinni próbált, érzékire rúzsozott ajkak, romlottra pingált szemhéjak, és apró festégrögök az elhihetetlenül hosszúra festett, brutális szempillákon.

Nem volt idevalósi.

Thainak néztem. Thaiföldön ejthették csapdába a fehér vadászok, képzeljük el ezt egy régi Tarzan-film modorában, de Johnny Weissmüller, azaz a barbár megmentő nélkül, az álnok hollandok parafakalapban és koszos vászonöltönyben, a vállukon a jó öreg karabély, egy fa üregébe banánt tesznek, jön az áldozat, jön, megszagol, gyanútlan végképp, köröz a fa körül, aztán lecsap a banánra, megmarkolja, és nem bírja többé elengedni, tiszta kísérleti helyzet, ahogy a bírvágy legyőzi a szabadságét, így ejthették el, valami üveggyönggyel, Kínában hamisított Prada, egy cével írt Gucci, vagy mittudomén. (Megvették kilóra, az apjától, nyilván.) Nyers deszkákból rótt ládában, elkábítva hozták ide, csak a ládára előbb még ráégettek egy esernyőt meg egy poharat, hogy ne törjék össze a lányt fejjel lefelé, hogy ne eméssze meg a hajó gyomra, természetesen nem emberszeretetből, hanem józan üzleti számításból.

Meg se álltam, egy pillanatra sem, nem akartam, hogy észrevegye, hogy észrevettem, hogyan készülődik a takarásban, nem akartam zavarba hozni, megsérteni a magányát, amihez nyilván joga volt, ennyi azért meg lett neki hagyva, ennyi magány, mielőtt kilép, és álmosan, tulajdonképpen alig észrevehetően táncolni kezd, mintha csak magának tenné, a saját örömére. Nem akartam a magányát elvenni tőle. Változatlan sebességgel sétáltam tovább, épp csak egyetlen, villámszerű pillantással törve meg a léptek ritmusát.

Akartam vagy sem, éppen a szemébe néztem.

Hatalmas, fekete bogár, megborzong, összerándul.

A holland nézhetett fel így a vértócsából, amikor Mohammed  előhúzta a kést.

Németh Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.