hirdetés

Németh Gábor: Mintegy mellesleg

2017. december 24.

Az ember rengetegszer valóban örül annak, hogy él. És az öröm olyankor nem tűnik öncsalásnak, hanem az is valóságos tapasztalat, és ellentmond annak, hogy tragizáld ezt a belátásodat, a hiábavalóságnak, a megfoghatatlanságnak, a leírhatatlanságnak a tapasztalatát. – A hónap szerzőjével, Németh Gáborral Fehér Renátó készített interjút.

hirdetés

Mindjárt egy lopott kérdéssel indítanék: „Mit tartatnak egy író fiókjában?”. Nyilván tudod, hogy ez honnan van.

Persze, az ige miatt tudom, elég sokat vitatkoztunk róla. A hetvenes évek végén, egy kérdőívben szerepel, amit Farkas Péterrel állítottunk össze. Nagyon bájos epizódja az életünknek. Huszonegy-két évesek vagyunk. Nehéz volna pontosan definiálni, hogy milyen indulatokkal, de mindenképp megszületik ez az ötlet, hogy kérdezzünk meg néhány rendszerkritikus értelmiségit. Miközben zajlik a demokratikus ellenzék alakulása, amiről nekem speciel fogalmam sincs ebben az időszakban, illetve a Péter révén aztán kezdtem róla híreket kapni. De ezt az egészet, legalább is bennem,  tulajdonképpen valami késő kamaszkori indulat motiválta. Két interjúcsoport volt: az egyik kérdőív civileket szólított meg, a másik pedig úgynevezett mértékadó személyiségeket. A "civileket" Garaczi Laci és Tóth Gábor Ákos kérdezte, mi Péterrel a "nagy neveket", körülbelül száz interjú készült. A rezümé a párizsi Magyar Füzetekben jelent meg. Lényegében ugyanazt kérdeztük minden kérdésssel: „Nem gondolja Ön, hogy ez nem egy demokratikus ország?”. Mintha már azokra is haragudtunk volna, akiket megkerestünk. Ennek a kérdőívnek volt az az egyik kérdése, hogy „Mit tartatnak egy író fiókjában?”. A válasz pedig 89-ben derült ki. Hát semmit, alig valamit.

Én úgy érzékeltem, mintha nagyon keveset beszélnétek erről az anyagról, ami a lpartrólmet „viselte”. Volt a Lettre-ben egy összeállítás és egy miniesszéd róla, de a feldolgozása, mintha elmaradt volna, kevésbé lenne megközelíthető. Ennek az van a hátterében, amit említesz, hogy ezt egy kamaszos hevületnek gondolod, ezért iróniával viszonyulsz hozzá, vagy megtörtént, jó volt, de például kevéssé nyertetek ki belőle akkor magatok számára információt?

Egyrészt mindig viszolygok ettől a partizánromantikától, főleg, hogyha efféle „vessetek a mókusok elé”-szituációról van szó, ami itt volt akkoriban. A Petri is ironizál ezen valamelyik interjújában, hogy a retorzióknak az volt a maximuma, hogy kiutasítottak egy amerikai egyetemre. Ugyanakkor meg azt a diskurzust sem szeretném folytatni, amitől hányok, apák és fiúk, satöbbi. Kétségtelen, hogy az én szerepem különlegesen periférikus, annak ítélem meg, és nagyon gyors kiábrándulás követte, mire a generációm nagyjából kezdte észrevenni a szamizdat létezését, addigra nekem már a visszás dolgok tűntek fel: a klikkesedés, a bezárulás, a gőgösség, a sznobizmus, a hierarchikus viszonyok. Valahogy az volt az érzésem, hogy a rosszfajta szociometrikus vízjelét ismétli az egész országnak, megint. Megint ugyanaz van: vannak egyenlőbbek. Épp Abody Rita írt nekem mostanában, és felidézte, hogy állunk a tévészékház előtt valamikor 1989-ben, mindenki euforikusan ünnepel, én meg összefont karral, sápadtan, mint Ahab kapitány, figyelem, hogy mi történik. Akkor nem értette, hogy hogy lehetek ilyen szkeptikus, lelketlen, satöbbi.

Ez az illúziótlanság az Ez nem munkának több szövegében is felmerül. Ma persze trend is azt gondolni, hogy ezek az illúziók elvesztek, merthogy elvesztek, de neked mintha ott, az adott pillanatban ez a szkepszis meg illúziótlanság már meglett volna.

Volt ez a szubkulturális élményem, ami egyrészt abból adódott, hogy a demokratikus ellenzék meghatározó generációjánál fiatalabbak voltunk, tehát eleve volt ez a kisöcsi-szituáció. De ez csak az egyik része, és inkább egyéni, lélektani probléma, egyáltalán nem érdekes. Azt viszont tényleg komolyan gondoltam, hogy az eufória  - tévedés. Addigra már eléggé látszott, hogy mennyi földolgozatlan, kibeszéletlen traumája van ennek a társadalomnak. Hogy mi minden égett az idegrendszerekbe. Szégyenként, vagy éppen a szégyent túlkompenzálva, valamiféle perverz büszkeségként. Tehát az nem úgy megy, hogy kihirdetjük, hogy szabadság van, és akkor onnantól fogva szabadok is vagyunk. És volt annak az elemi megsejtése, hogy a szabadság kietlenség, hogy nem árnyas liget, inkább sztyeppe, fújnak mindenféle szelek, irtózatosan meg kell dolgozni, hogy kinőjön valami vékony kis zöld. Nem megkapjuk ajándékba, egyáltalán nincs Mikulás-ünnepség.

Az sem volt hihető, hogy ez a változás viszont legalább kereteket képes kínálni? Hogy ha jól kezdünk el működni, akkor a keretek adottak lesznek ahhoz, hogy ezek a traumák, felelősségek, szégyenek felszínre kerüljenek, mérséklődjenek?

Utólag még erősebben gondolom, mint akkor, hogy azonnal alkotmányozó nemzetgyűlést kellett volna összehívni. Mondom innen, okosan. Akkor lehet, hogy elhinném, hogy ezek a keretek léteznek. Nem volt Magyarországnak értelmezhető, komolyan vehető alkotmánya. Nem volt benne a feltételnélküliség. Nem voltak benne valóságos korlátok. Azt gondolom, hogy ezek nélkül nincsen normális ország. Ezeket nem kell feltétlenül írásba foglalni, lásd Anglia. A common sense. Előfordul, hogy a kollektív tudás őriz valamit arról, hogy mit lehet és mit nem. Itt ez nem volt meg organikusan, és nem is volt szándék rá, hogy akkor legalább konstrukívan meglegyen. És ez nagyon ijesztő volt már akkor is. Nem akarom a mostani tudásunkat visszavetíteni, például azt a vélelmet, hogy a fél Parlament besúgókból állt. [A beszélgetés elkészülte után, Ungváry Krisztián A szembenézés hiánya című új könyvéből vált világossá, hogy az 1990-1994 közötti parlamenti ciklus 386 képviselője közül 35-ről van adat az ÁBTL azonosító rendszerében. Közülük –Ungváry kutatásai alapján – huszan tekinthetők tényleges hálózati személynek. – a szerk.]. Az nem volt kérdés, hogy az állambiztonság simán átépíti magát a következő rendszerbe. Ezt ott rögtön elvétettük. Innen nézve az lett volna normális, ha nem ott van a törésvonal, ahol azonnal nyilvánvalóvá vált: az MDF és az SZDSZ között. Hogy születhetett volna konszenzus a demokratikus nemzeti minimumról. De fontosabb volt az eredendő konfliktus fenntartása. Normálisan annak kellett volna következni, hogy az MSZMP utódpárt nélkül eltűnik, úgy, ahogy van. Aztán fölélednek a szellemtörténet értelmezhető hagyományai, például lesz egy magyar szociáldemokrata párt, és létrejön egy nagykoalíció, ami megteremti azt a peremfeltétel-rendszert, amit a kérdésedben feltételezel. A demokratikus minimumot képező elveknek elvileg olyan evidenseknek kellene lenniük, mint az illemszabályoknak, hogy például igyekszünk nem hangosan fingani társaságban.

Most optimistán tételezzük lehetségesnek, hogy egy feltételezett konszenzusos, de mégiscsak politikai elit által, parlamentárisan használható és biztonságos terep jön létre, ami aztán a mi életünket is keretezi. Hogyan bontható ez le az egyéni életstratégiák szintjére?
Mert mind a könyveidben, mind a nyilatkozataidban körvonalazódik egy oppozíció, amit talán 1989, és az ezzel egybeeső krisztusi kor mint fordulópont implikál. Sokat emlegeted, hogy gyerekkorodban plakátragasztó vagy utcaseprő akartál lenni. Aztán – és erre szövegszerű nyomok vannak A tejszínrőlben, a Mormotában, az Ez nem munkában is – ezeknek a tevékenységeknek a helyét a semmittevés, a semmirevalóg, a lustaság vette át. Mit jelent prózapoétikailag és életstratégiailag a lustaság apoteózisa? Mennyiben az új korszakra adott válasz ez?

Ez abból az elemi félelemből táplálkozik, hogy az a meghatározatlanság vagy más néven univerzalitás, amibe beleszületsz, az egyszer csak leszűkül, vagy egyre szűkebb lesz. Végül már úgy érzed, hogy mozdulni se tudsz. Sokszor emlegetem ennek kapcsán Szerb Antalt, akinél N. N., aki történetesen mérnök, egy napon arra ébred, hogy ő egy mérnök, akit történetesen N. N.-nek hívnak. Ettől iszonyodom, ezért van ez a kényszeres, mániákus ismételgetése ennek a félelemnek. Állandó melóval leplezem a lustaságot, pedig az ideális állapotom tényleg a bámészkodás volna. Ez a lelassult figyelem. Ha ellépek három lépésre a szövegeimtől, akkor látom rajtuk ezt mint poétikát. Lelassítani valamit és szétszedni analitikusan, de közben nem hűvösen, ha lehet, hanem fönntartani valami érzéki izgalmat.

Azon a kifejezésen, hogy hűvös, azt érted, ami az érzéki izgalom ellentéte? Mert szerintem a hűvös egy nagyon fontos szó a te prózaírói attitűdödben, és éppen pozitív konnotációkkal.

Igen, talán nem is a hűvösség a jó szó. Szétszedni valamit, de nem retrospektíve, nem lezárt leltárként lajstromozni az elemeket, hanem föltételezve, hogy az analízis megint életet visz bele, és ezáltal, paradox módon, mintegy a szemünk láttára, újra megtörténik, ami egyszer már megtörtént.

Túl azon, hogy folyton felmerül szerepeknek és meghatározottságoknak a kérdése, a nem-azonosulás konstans vágya, a már megtörténtnek ez a nem-retrospektív analízise impicite mintha a nosztalgia ügyével érintkezne, mintha lenne ezzel valamilyen munka, még ha ez nem is munka. Hogyan viszonyulsz a régihez ebből az élet- és prózastratégiából, amit semmittevésnek, szemlélődésnek nevezünk?

Visszasírni nem tudom, de időnként odasírok. Nem is akarom, nincs mit rajta visszasírni, de ha visszatalálok oda, akkor a fájdalomnak valami olyan erős élessége van, hogy azt nyilván lehetne nosztalgiának hívni. Ezzel a korlátozással. De az egész mégis elgondolhatatlan a rezignáció állandó jelenléte nélkül, nem stilizálnám föl. Múltkor eszembe jutott, hogy az ötvenes évek végén-a hatvanasok elején hócipőt húztunk, minden gyerek egyformát, amikor havazás volt. Hogy mi van egy ilyen tárgyban, meg ebben a kollektivitásban, hogy mindenkinek az van? A szegénységnek ez a perverz esztétikája. Hogy az valahogy megejtően  szép, amikor mindenből egyféle van.

És itt és most, ezen ponton is ez történt meg: a hócipőre úgy gondolsz, mint egy nevetséges dologra, ami mindenkinek egyforma van, másrészt a szegénységnek az esztétikájáról beszélsz. Tehát itt is karambolozik megint ez a két viszonyulás.

Igen, mert egyfelől az egyszemélyes civil létet univerzalizálta, adott neki valami tágas dimenziót, miközben borzasztóan szűk volt az egész. Fura. Mindenkinél ugyanazok a konyhaszekrények. A könyvek. Szívszorító látni, amikor meghalnak ezek a könyvtulajdonosok, és az antikváriumokban hirtelen egész könyvespolcok tűnnek fel, azok, amik előtt a nyolcvanas évek bulijain ácsorogtam. Évtizedekig nem lehetett beszerezni a Modern Könyvtárat, aztán egyszerre csak bárhova mész, ott vannak. Ezeket egy tömbben tolják bele a halottak a rendszerbe.

Akkor keményebben kérdezem: mintha ezeknek az emléknyomoknak, történeteknek, tárgyaknak, a róluk való tudásnak, hely- és miliőismeretnek és tapasztalatnak olykor valamilyen – szándékosan használok erős szót – generációs fölényével élnétek. A tanú fölényével. Átadhatóak-e ezek a tapasztalatok, „élmények”? Be lehet-e valamit szerezni belőlük akár a te szövegeid által?

Hát, nagyon kicsi esélyét látom ennek. Kirohad a referencia. Talán az élménynek a szerkezetét át lehet adni, vagy ha elég erősen sikerül megírni, akkor az érzelemnek a természete átmegy, de hát mit jelentenek ezek, semmit. Halálra vannak ítélve ezek a szövegrétegek. A tanítás során vannak helyzetek, amikor óhatatlanul el kell mesélnem valamit a Kádár-rendszerről, és akkor mindig kiderül ez a mérhetetlen süllyedése annak a világnak, minden egyes elemét el kell magyarázni. És látom, hogy iszonyatosan érdekli őket, hogy hogy volt. És hálaisten, bizonyos vonásai teljességgel értelmezhetetlenek a számukra.

Akkor ezzel azt is mondod, hogy generációk nem érthetik meg a szüleiknek az életét, maximum azoknak a szerkezetét.

Erről az jut eszembe, hogy mész a tizenhárom éves fiaddal, mert kell venni neki egy új edzőcipőt. És te kurvára nem látsz semmilyen különbséget két edzőcipő között, bár az egyik halálosan ciki szerinte, annyira, hogy gyakorlatilag rá se lehet nézni kétszer, a másikat pedig azonnal meg kell vásárolni, mert egyszerűen tökéletes. Mert abban a regiszterben meg te nem tudsz működni. Mindenki kiépíti a saját ízlését, és az az ízlés, amikor éppen születik, akkor korszerű. Ezt értem a megértés reménytelenségén. Minden nézőpont konstrukció. És onnan csak a valóság egy bizonyos aspektusa látszik.

És akkor ebből adódik a következő kérdés: ez veszteség-e? Nem érteni például ezt a helyet, ahol ülünk: nem érteni a Bambit. Nem érteni a hetvenes éveket.

Annyiban veszteség, hogy jó lenne azt a fajta értést, ami a kortárs értése, az időben minél tovább kiterjeszteni. Mennyire izgalmas volna, ha abban az artikulált finomszerkezetben értenél meg mindent, ahogy most gondolod, hogy megértesz. Ha vissza tudnék menni 1872-be, és azt a világot érteném olyan finoman, az nyilván jó lenne. Ilyen értelemben mindenképpen veszteség. Ezt olyankor látod, amikor véletlenül valamire, mert nagyon elkezdesz vele foglalkozni, kicsit jobban rálátsz. Egy pici szeletére mondjuk a húszas-harmincas éveknek. Ahogy nekem például beakadt a Napraforgó utca, a kísérleti lakótelep Pasaréten, a Közmunkatanács… Hogy elmész valahova huszonkétszer, látod, hogy nagyon különböző iskolázottságú és ízlésű építészek hogyan hozzák létre azt az érzékeny konszenzust, amit azért nehéz másnak értelmezni, mint a modernitás gyakorlati képviseletének. És aztán elkezded érzékelni azt az abszurdumot, ami utána történik: hogy hogyan vesznek vissza modernitásból a legkiválóbb építészek, mondjuk Molnár Farkas, és jön létre ez az új nemzeti izé. Ahogy visszahátrál valami rosszfajta konzervativizmusba. Hogyan találkozik az amerikai mozik art decója a magyar népmesék ornamentikájával a Híradó mozi frízein. Vagy elkezded olvasni a Tér és formát, és azt látod, hogy Borbiró Virgil, és a haladónak tekinthető, modernista építészek hogyan ünneplik a fasizmust, csodálják a korszak olasz urbanista törekvéseit. Iszonyatosan irigykednek, hogy az olasz fasiszta államnak mi a viszonya a modern építészethez. És általában, látod a harmincas évek Magyarországának ezt az ájult örömét, ahogy az olasz fasizmusra néz, mint valami hallatlanul izgalmas, progresszív kísérletre. A neoklasszicizmus és a futurizmus találkozása a tárgyalóasztalon. Na, ez a nagyon izgalmas: lejönnek valamiről azok a közhelyek, amiket amúgy már tudtál, és hirtelen zavarba ejtő lesz bármilyen ítélet, amit hozol, mert mindig kiderül még valami, ami átszínezi-finomítja az egészet. A The New York Review of Booksban volt pár éve egy esszé, ami arról szólt, hogy függ össze a modernista funkcionalizmus és a totalitarianizmus.  A náci koncentrációs táborokat egy volt Bauhaus-tanítvány tervezte. És hogy ennek mi köze ahhoz a nyolcvanas évekbeli Kornis-megállapításhoz, hogy a McDonald’sban jössz rá, hogy mik voltak a haláltáborok. Mit próbál korrigálni a hetvenes években a házgyári konyhaprogram, hogy nő ki belőle a progresszív ipari formatervezés  hamvába holt kalandja.  És hogyan van köze mindennek Fekete György frizurájához, nyakbavalójához. Hogyan lesz a kifinomult Bauhausból két mozdulattal lágymányosi vagy új-budai lakótelep. És persze, egyfelől jó lenne a múltat olyan artikuláltan érteni, mint a jelent, viszont a jelenben meg állandóan a jövőhöz képest a gyanútlanságod a feltűnő. Tehát például az a joviális derű, amivel a korai nácikat, konkrétan Adolf Hitlert kezelte a humanista, felvilágosult, “ejrópai” értelmiség: „hülye bohóc, mit ugrál, tanulatlan kispolgár?”.

A jelen gyanútlan lenne a jövővel szemben?

Igen, sőt szerintem ez most is van. Tudnak olyan jóvátehetetlenségek történni, amik teljesen világosan és logikusan levezethetők a nyolc évvel korábbi állapotból, csak te azt akkor nem láttad. Mondjuk amikor Orbán Viktor kötcsei beszédét az a rövid életű lap, aminek a nevét is elfelejtettem, leközli. Minden benne van. Hogy politikai ellenfeleinket szélsőségesként kell stigmatizálni, mert így mindenki minket fog a középnek tartani, és hozzánk fog menekülni. Minden dolgot megígért és meg is csinálta. Kétharmadra törni, az a nyílt bejelentése annak, hogy te antidemokratikus vagy. Az ott van benne.

Tehát, ha nem lennénk gyanútlanok, akkor ezeket a dolgokat felismernénk. De – akár ebben a konkrét esetben – elkerülhető-e bármi akkor, ha nem vagy gyanútlan?

Tökéletesen egyetértek Tamás Gáspár Miklóssal, a magyar társadalom, amennyiben van ilyen, bár szerintem ez egy optimista elgondolás, utálta a Kádárt, de egy szabad választáson is megválasztotta volna simán. Ilyen értelemben ez az egész úri huncutság, amit magyar politikai életnek neveznek,  el van a valóságtól szeparálva. A magyar társadalomnak, a lakosságnak a nagy része teljesen intakt ettől az egésztől, amiről beszélünk, és ez inkább a rendszer automatikus démonitásának köszönhető, mint az egyes politikai pártok gonoszságának. Már nagyon régóta teljesen érdektelen számukra ez a történet. Ha volt egyáltalán bármiféle hitük ezzel kapcsolatban, akkor elvesztették. Ezért nyilván semmi se történt volna. Tehát igazad van, nem a gyanútlanság a probléma.

Amikor azt mondod, hogy számodra optimista elgondolás, hogy létezne egyáltalán olyan, hogy magyar társadalom, akkor nekem ez rímel arra, amit a Litera-nagyvizitben mondasz: hogy a világ egységesként való leírása hübrisz. Hogy a fragmentáltság lett a belátás, ami kiindulópontot kínál. Ezek a gondolkodási alakzataid prózaformává is adaptálódnak, ami talán a Mormota esetében a legevidensebb. Kaleidoszkópszerű mozaikpróza. Az Ez nem munkában pedig egyenesen hivatkozások vannak, oda és visszautalással kötve össze egyes történet(törmelék)eket. Hogy ez alaptapasztalat: nem te döntesz úgy, hogy nem lesz egységes egész, hanem olyan, hogy nem lehet belőle egész.

Most megint vetítik a Bemben Kuroszava filmjét, A vihar kapujábant (Rashomon), aminek már az alapszövege is fantasztikus. A szerzője,  Akutagava pedig nekem egyébként is az egyik  kedvencem. És emlékszem, hogy mekkora tapasztalat volt tizenhat évesen látni ezt a filmet. Megérteni, hogy a világ ilyen: nincsenek igazolható tényei. Csak nézőpontok vannak. Nincsenek helyes és helytelen leírások, csak leírások. Még sajnos az sem igaz, hogy ha esetleg kellő számú leírást veszel, körberajzolódik valami, ahogy a végtelen számú érintő sokszög közelít a körhöz.  Még ez az illúzió sincsen.

Ugyanakkor az attitűd és a prózai beszéd, amivel ehhez viszonyulsz, valami derűt, józan cinizmust hordoz. Az egység utáni sóvár vágyról való lemondás nem par exellence tragikus.

Az előbbi belátásból természetes módon következne valami tragizáló attitűd, de az meg hazugnak tűnik, mert közben meg az ember rengetegszer valóban örül annak, hogy él. És az öröm olyankor nem tűnik öncsalásnak, hanem az is valóságos tapasztalat, és ellentmond annak, hogy tragizáld ezt a belátásodat, a hiábavalóságnak, a megfoghatatlanságnak, a leírhatatlanságnak a tapasztalatát. Ezeket jó szívvel nem tudod tragédiaként átélni, hanem azt látod, hogy a legjobb pillanatokban vagy a legérdekesebb figuráknál mindig megjelenik valami fura, hiteles derű. A fantasztikus anekdota szerint, ami nem tudom, hogy hogyan kerülhetett ki, George Tábori apukája a gázkamrába ajatajában azt mondta, hogy „csak Ön után, Herr Weiss.”. Leír egyfajta attitűdöt, és nagyon-nagyon sok zsidóvicc hordozza ugyanezt a tapasztalatot, hogy a végén azért ez az esély még mindig megmarad, röhögni az egészet. „A rendszer nem vált be, stop.” A nevetés méltósága.

Magától értetődő ennek az attitűdnek a görcsmentessége is a dolgok megoldhatatlanságára vonatkozóan. És ez összeér azzal a Salinger-jelenettel, amiről tudom, hogy neked is nagyon fontos, a Seymour: Bemutatásban van: „Nem próbálnád meg, hogy ne célozz annyira?” Ezt az attitűdöt járod köl a Xantusról írva is, amit aztán a „mintegy mellesleg”-szókapcsolattal címkézel. Mennyire olvasod ezt az attitűdöt magadra, arra a mégis csak nagyon reflexív prózára, amit csinálsz?

Nekem – mint a Xantus esetében is – imponál, ha valaki ilyen, és mint megerősítés vagy minta, beépül. Talán a fontoskodás az, ami nem túl rokonszenves. Azokat a figurákat nagyon bírom, akik fontoskodás nélkül tudtak utólag mégis fontosnak tűnő dolgokat csinálni. Az eleganciája ennek, az nagyon tetszik. Az a kisfilm jut eszembe, amiben az olimpiai száz sík döntőjét futják, és egy fotós négyszer-ötször megelőzi a mezőnyt, mintegy mellesleg, letérdel és lefényképezi őket, pedig finoman szólva nem a futás a szakmája. Ez is valamiféle kívülállás, nyilván.

Esetedben akkor mintha minta és alkat találkozna és szervesülne. De most visszamennék a legelső kérdéshez. Mi van épp az írói fiókban?

Nagyon keveset írok úgy, hogy az ne jelenne meg rögtön, vagy ne volna fölhasználva, mert általában azért írok meg valamit, mert megkértek rá szépen ésvagy pénzért. Ritka kivétel, hogy magamtól akarnék valamit, mint például most, amikor Kész regény rám eső folytatását fogom megírni, a Szisi, bocsánat, Szilasi László alias Poletti Lénárd a magáét már megcsinálta. Nagyon sokat kellett gondolkodnom azon, hogy ki lett ebből az emberből, Gabriely Györgyből, akit annak idején megképeztek a levelek. Ugye, azt is el kéne dönteni, hogy túlélte-e azt a régi történetet. Ma reggel például arra gondoltam, hogy kómában volt tizenhét évig, tehát kb 1934-től 1951-ig, és ezzel a gondolattal eljátszottam egy darabig. Szóval még ebben a játszadozós állapotban vagyok. Van egy régebbi ötlet is, amit még nem vetettem el teljesen. Csobánkán, ahol lakom, a költözésünk napján valaki az utcán elmesélte, hogy a svábokat iszonyatos sebességgel, órák alatt telepítették ki, alig vihettek magukkal valamit. Ott maradtak az éhes “sváb” kutyák, és elkezdtek bandázni a faluban. Ott volt kétszáz ház üresen és háromszáz kutya, akik falkában, össze-vissza grasszáltak. A csobánkai főtéren áll a sváb kitelepítettek emlékműve, és az is egy reménytelenül várakozó kutyát ábrázol. Arra gondoltam, hogy ez a Gabriely az évek során kiábrándult, hiénaszerű figura lett, aki az üres, lakatlan házakban maradt értékek, könyvek, képek után kutat. A méhészeti szakirodalom számon tartja, hogy egy ókori görög szerzőnek eltűnt egy műve a méhekről. Most ott tartok, hogy ezt fogja megtalálni, az egyetlen, fordításban fennmaradt példányt. Szóval rengeteg kérdés merül föl. Némi szakirodalma van a sváb kitelepítésnek, és a Csobánka történetéről szóló monográfiában vannak például konkrét tárgylisták. Valamiért azt gondolom, hogy ilyenkor muszáj tudnod, hogy mi volt. Egyébként elég szabadon gondolkodom arról, hogy mit találhatsz ki, meg mit nem, de közben meg valahogy azt izgalmasnak tartom, ha a részletek megfelelnek a valóságnak, legalább a belátható léptékben. Úgyhogy ez most itt tart. Ez van a fejemben.

Eredetileg bizonytalan marad Gabriely sorsának kimenetele, de most tizenx év után újra felvesszük a fonalát. És mindehhez előzményként maga a Kész regény: ahogy Gabriely odacsöppen egy világvégi helyre, ahol be is él, de kívülálló is marad, és nyomozni kezd, és vannak ezek a misztikus felhangok, meg az az álom a dizőzről, miközben az elbeszélés mégis hordoz valami evilági kedélyességet… Többször legalábbis a Twin Peaks miliője jutott eszembe.

Igen, mert talán pont azzal a pofátlansággal írtuk. Semmit nem beszéltünk meg. Publikálva volt az első hét levél a Magyar Naplóban. És aztán megkérdeztem a Szisitől, hogy nem gyanús-e neki valami azokban a szövegekben, ő meg szemérmesen azt mondta, hogy dehogynem, de mennyire kínos lett volna, ha elkezd válaszolni, és azok a levelek mégsem neki szólnak. És akkor elkezdett mégis válaszolni, konkrétan borítékban jött a gépelt kézirat, effektíve leveleztünk. Valahogy egyikünk számára sem merült föl, hogy meg kéne beszélni, hogy ez mi, amit csinálunk, hová tart. Egymást generálták a levelek. Így aztán a legőszintébben mondom, hogy fogalmam sincs, hogy a szereplőkkel mi történt, tehát ezt most kell majd kitalálni. Kertész valahol, egy interjúban azt mondta, hogy azért nem szeret krimit olvasni, mert mindig kiderül a végén, hogy ki a gyilkos, de ez hülyeség, érdektelen: mindenki gyilkos. Ez elsőre bonmot-nak látszik, de minden olyan narratív típusú szerkezet, ami információ-visszatartással és késleltetéssel működik, a végén csalódást kelt. Mindegy mi a magyarázat, ha megkapod, fintorogsz egyet, hogy ennyi?! Addig jó, amíg nem derül ki.

 

(Fotók: Valuska Gábor)

Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.