hirdetés

Egyébként mindig alkotói válság van, nem? - 2. rész

Nagyvizitben Németh Gábornál

2014. július 19.

A Litera ezúttal sem vizitbe, sem vendégségbe nem ment, hanem hazatalált. Németh Gábor íróhoz, egykori főszerkesztőnkhöz vezetett utunk. A csobánkai kertben vele beszélgettünk sporújságírásáról, alternatív diszkóról, Mészölyről és a Felelet-vitáról, régebbi és készülő könyvekről, végül és nem utolsó sorban Mensárosról és a Rubin Szilárd Aprószentekjéből készült színházi előadásról.

hirdetés

Jó néhány könyv azért van, bármennyire is tartaléklángon lobogsz, és ebből, nyilván tetszés szerint szúrhatunk ki tájékozódási pontokat. Mit szólnál, ha A semmi könyvéből című könyvedről beszélnénk, hiszen ez egy korai mű. Mennyire egy írói program része, kezdete? Flaubert-re reflektál, valahol ott kezdi, ahol más szeretné befejezni.

Hát igen, azután volt is egy csend, azt hiszem. Egy jó hosszú.

Akkor ennek a környékét egy picit beszéljük át, hogy emlékszel erre?

Nagyon erősen problematikussá vált számomra a történet, bármilyen történet elbeszélése. Gyanús lett minden konstrukció, pusztán a megalkotottsága, a valahonnan valahova tartása miatt. Úgy éreztem, amilyennek a világ énfelőlem nézve látszik, ez a kép összeegyeztethetetlen azzal a hübrisszel, ami egy regény megírásának alapfeltétele. Nem gondoltam, hogy a világ koherensen, érvényesen vagy győztesen leírható lenne. Viszont egy csomó dolgot meg érdekesnek találtam. Szóval azt gondoltam, hogy azért leírni le lehet ezt-azt. Vannak jelenetek, képek vagy szituációk, amelyek maguknál többet jelentenek valamivel, de nincsen arra nekem semmiféle stratégiám, hogy ezt egy győztes világképbe szervezzem. Viszont éppen ez a belátás mintha mégis csak lehetne kiindulópontja egy könyvnek. Ez a fajta nézelődés, a világnak ez a szétszórtsága vagy fragmentáltsága együtt, egy könyvvel állítható; éreztem efféle paradoxonnak a lehetőségét, tehát, hogy egyfelől lehetetlen, másfelől meg mégis csak lehetséges volna valamit írni. Az jutott eszembe, mi lenne, ha egymás mellé pakolnánk egy csomó regényt egy polcon, egy kukac keresztülfúrná magát rajtuk, egy-egy bekezdésbe random beletalálva. A kukac által fúrt girbe-gurba lukba bevezetnénk egy cukorspárgát, és akkor ez a spárga legyen ez a könyv szerkezete. Kössünk össze összeköthetetlen, esetleges dolgokat, és nézzük meg, mi lesz; ez volt A semmi könyvéből koncepciója. Némileg ironikus lejelzésével annak, hogy lehetne akár történetet is mesélni, hiszen a könyvnek van egy olyan lehetséges olvasata, hogy mégiscsak van két-három visszatérőnek is értelmezhető, megnevezetlen figura, hogy egy férfi és egy nő elkezd egymás felé közeledni, de a könyvben nem találkoznak; mielőtt találkoznának, azelőtt befejeződik a könyv. Ennyi van, ami némi linearitásgyanút kölcsönözhet a regénynek.

Nagyvizit - Németh Gábornálfotók: Valuska Gábor (kattintásra megnyílik a galéria, benne még több képpel)


És aztán?

Aztán az történt, hogy azóta gyakorlatilag alkalmi munkákat végzek. Kis túlzással. Tehát a következő könyvek, azok mind olyan szövegekből állnak, aminek megírására valaki fölkért.

És a Zsidó vagy?

A Zsidó vagy?-ban is vannak bekezdések, amelyek más helyeken, alkalminak nevezhető szövegek részeként jelentek meg először.

Minek kellett történnie, hogy ebből, a fent elemzett kezdőpontból, eljuss addig az önbizalomig, hogy mégis csak lehet nagy lélegzetű, történetelvűbb regényt írni?

Nem tudom, hogy lehet-e. Nincsen bennem semmiféle önbizalom ezzel kapcsolatban. Az elmúlt nyarat a Farkasokkal töltöttem. A Rubin féle Farkason kívül egy dolgot csináltam, ami nagyon-nagyon jólesett: Farkas Péter Nehéz esők című könyvét szerkesztettem a Magvetőnek. A fülszövegbe beleírtam, amit nekem írt egy magán-emailben: „Miért nem írhatunk úgy, ahogy Apuleiusz óta megszoktuk? Vagyis nem egészen, inkább csak arról lenne szó, hogy van egy Kafka plusz Joyce cezúra, és durván fogalmazva, azóta nem történt semmi. Ötleteim persze nekem sincsenek.”

Nagyvizit - Németh Gábornál

Pedig azt gondolnánk, hogy van valamiféle nevelődési folyamat.

Nem, semmi ilyesmi nincs. Nem nevelődöm. Nincsen történetreneszánsz, meg posztmodernzsákutca, nem, nem. Most Szemző Tibornak voltam az opponense a MOME-n, akinek az egész művészete abszolút érvényessé teszi az összes neoavantgárd és késő modern kérdést. Tételesen nem igaz, hogy ezek zárójelbe kerültek volna. A neoavantgárd nem stílustörténeti korszak, hanem egy kérdezési mód vagy egy észjárás. Éppúgy, ahogy a Bauhaus sem az. És az én számomra semmi sem érvénytelenítette, és nem is cáfolta meg semmi. Szentjóby, Najmányi, Molnár Gergely. Erdély. Tandori. Major János. Egy másik regiszterben Tamás Gáspár Miklós.

De azért a Zsidó vagy? esetében mégis nagyobb, határozottabb bizalommal voltál egy életanyag iránt, ami csak a tied. Egyszeri, eseti ez a könyv?

Egyetlen dolgot éreztem: van az életemben egy trauma, amit soha nem beszéltem ki. Kibeszéled, jó. De miért publikálod: ez egy teljesen természetes kérdés. Talán hiúságból. Talán, hogy könnyebben letehesd. A dolog fejlődéstörténetileg úgy nézett ki, hogy kaptam különböző megrendeléseket, és azon vettem észre magam, a különböző szövegek egy ponton mindig elhajlanak, valami rettenetesen személyesnek az irányába, olykor csak egy bekezdés vagy kettő erejéig. Mintha valami nehézkedése lenne ennek, amivel kellene foglalkozni, és az a képzetem támadt, hogy amíg én ezt nem fogom magamból munkaszerűen kidolgozni, addig nem fogok tudni normálisan reagálni felkérésekre sem, mert a tárgytól a személyhez mindig visszahajlik az egész. Arról lesz szó, amiről nem akarok beszélni, vagy nem tudtam, hogy akarok róla beszélni, a tárgyról nem lesz szó. Jó, láttunk már ilyet ezerszer, de mégis, engem zavart. Úgy éreztem, van ott valami izgalmas, aminek a végére kéne járni. Nekem ez abszolút terapikus dolog volt, de mégis konstrukció, mert én egy bizonyos nyelven, a vallomásos irodalom közvetlenségével nem tudtam megszólalni, nem tudtam magam komolyan venni. Visszavetíteni a felnőtt én reflexióit, de megtartani a gyerek nézőpontját, ezt próbáltam, illetve ezeket összekeverni, úgy csinálni, mintha már a gyerek is látta volna mindezt olyan élesen, ahogy visszatekintve a felnőtt. Egyébként meg látta is, csak nem ilyen fogalmi rendszerben.

Nagyvizit - Németh Gábornál

Ez az ellentmondás nagyon érdekes: van benned egy nagyon erős kételkedés magadban, meg az írással szemben is, viszont amikor ez az egész feloldódik, akkor az nagyon személyes élményben gyökerezik. Viszont ehhez a személyes élményhez való viszonyt eltakarod.

Úgy tűnt, hogy nem tudom folytatni azt a hangot. A könyv eléggé amorf alakzat. Úgy tesz, mintha lenne szerkezete, van is, de félbehagy dolgokat, nem megy bele mindenbe. Utólag eszembe jutottak más momentumok is, amiknek még helye volna ott. Még az sincs teljesen kizárva, hogy egyszer átírom. Majd. Lehet, hogy nem, nem tudom, de hogy nem zárult le, az biztos. A hangját, azt nem tudtam fönntartani, és nem is föltétlenül akartam.

Akárhogy is, az kijelenthető, hogy az önéletrajziság, az alanyiság vagy a személyes tapasztalat előtérbe került.

Én úgy éreztem, hogy mindig így volt, tehát már az Angyal és bábuban is. Csak ott álarcokban bujkál. Nem közvetlenül jelenik meg, hanem közvetetten. Annak is van egy naplószerű része, ahol direktebben személyes a tónus. Nem tudok nem személyeset írni, legfeljebb csak álruhásat.

Nagyvizit - Németh Gábornál

Beszélnél Rubin Szilárdról? Honnan jött, hogy volt? Mi lesz, mi lett?

Igen. A Rubint, azt hiszem, Keresztesi miatt kezdtem el olvasni, mert rettenetesen lelkesen beszélt róla egyszer egy JAK-táborban, talán éppen meg is látogatta előző nap, Szigligetről ment át Tapolcára, ennek kapcsán kezdett beszélni Rubinról. Ahogy beszélt róla, kíváncsivá tett. Tudtam, persze, hogy van egy ilyen nevű szerző, még talán azt is, hogy nekem fontos embereknek milyen fontos. Földényinek, Esterházynak. A Csirkejátékot egyébként, bármilyen hülyén hangzik, korábban azért nem olvastam el, mert a „csirke" szót szívből utálom. Tényleg, undorodom tőle. Gyerekkorom óta utálom, mert Badacsonylábdihegyen, a meggyfa alatt, amin olvasni szoktam, volt egy tyúkól, és ezek a szörnyetegek ott lenn lótetűt ettek, konkrétan az volt a kedvencük. Na most, aki látott már csirkét lótetűt zabálni, az tud valamit az apokalipszisről. Pipiskedő, végtelenül ostoba, vérszomjas gecik. Esküszöm, pusztán ezért, hogy Csirkejáték a regényének a címe, ezért nem olvastam Rubint vagy tíz évig. Közben a Rubin név meg nagyon tetszett, tehát minimum ambivalens viszonyom volt a szerzőhöz. Az, hogy Rubin Szilárd, az marha jó név, nem? Gyémántkemény. A Csirkejátékról aztán olvasás közben kiderült, hogy semmi köze a badacsonyi csirkékhez, mi több, semmilyen csirkékhez se, egy amerikai játék tükörfordítása. És amikor megtudtam, miről szól az Aprószentek, hogy mit írt Rubin negyven évig, az megint nagyon személyes ügy, hogy miért kezdett el érdekelni.

A hetvenes évek végén Túlpartról címmel szamizdat interjúkötetet készítettünk
Farkas Péterrel, úgynevezett másként gondolkodókat kerestünk meg, olyanokat is, aki benne voltak a hivatalos kultúrában. Nekem jutott a Mensáros. Írtam neki egy levelet, visszaírt, hogy ő most éppen nincsen nagyon jól, egy szanatóriumban fekszik, nem szeretne interjút adni, de beszélgessünk, látogassam meg. Ez úgy 1979 őszén volt. Egy teljesen elvarázsolt helyen feküdt, azóta megtudtam, hogy menedék- vagy búvóhely volt különböző, válságos helyzetbe jutott művészeknek, afféle Varázshegy kicsiben. Nagypolgári villa a létező szocializmus közepén, néma ápolónők surrogtak föl-alá, a moribundusok bármikor fogadhattak látogatókat, mindenkinek volt egy cellája. A Kis-Svábhegyen, a fogas végállomása mögött be kellett menni egy kis utcába, azóta többeknek meséltem, jó páran tudnak a helyről. Mensáros ott feküdt egy komoly szívroham után, cellaszerű, szerzetesi puritanizmussal berendezett szobában, egy vaságy meg egy ütött-kopott, fehér éjjeliszekrény volt benne, azon konkrétan két könyv, a Biblia, meg Rousseau-tól az Egy magános sétáló álmodozásai. Fönt voltam nála három vagy négy este, éjszakába hajlóan. Őt akkoriban „a bűn" foglalkoztatta, valószínűleg tulajdonképpen egész életében a bűnnel foglalkozott, ez érdekelte. Elmesélte, hogy amikor nagyon fiatal színész volt, valami vidéki városban, már nem tudja, hogy hol, volt egy szörnyűséges bűneset, egy fiatal lány ölt gyereklányokat, és őt annyira érdekelte, hogy miért és mitől lesz ilyen az ember, hogy lejárkált a tárgyalásokra. És hogy fél Európa odajárt, világhírű pszichiáterek jöttek tanulmányozni az esetet. Elment az ítélethirdetésre is, amelyen ez a lány, akinek nem emlékszik a nevére, meséli '79-ben, ez a lány azt mondta, az utolsó szó jogán azt kéri, hogy akasszák föl, mert, amikor öl, akkor a gyönyörnek egy olyan fokára jut, hogy őt semmi más nem érdekli, mint hogy megismételje. És ha ő innen egyszer kiszabadul, akkor megint ezt fogja csinálni, úgyhogy inkább akasszák föl ez a kívánsága. – Így idézte fel nekem Mensáros a Piroska utolsó szavait, de ennek a mondatnak ebben a formában nyoma nincs sehol a jegyzőkönyvben. Ott az áll, hogy „nem kérek kegyelmet, mert azt akarom, hogy vége legyen ennek a szenvedésnek”. Ezt mondja a Jancsó-Ladányi Piroska – ez azért eléggé más hangoltságú szöveg, bár a lényeges mozzanat, a „nem kérek kegyelmet”, az ott van mind a kettőben. Aztán az Aprószentekben találkoztam ismét ezzel a történettel, megdöbbentettek az azonosságok és az eltérések. Elolvastam az első oldalt: két orosz kiskatona darócköpenyben, mint két ferences, viszik a málhás zsákokat a ködben. Nagyon erős kép, van a hasonlattól valami különös lebegése, azonnal az jutott eszembe, hogy ebből Gothárnak filmet kell csinálnia. Meg is kerestem vele, amire ő azt mondta, hogy filmnek nem látja most esélyét, de színházi előadásnak igen. Így kezdtünk el dolgozni.

Nagyvizit - Németh Gábornál

Nyilván nem véletlen akadtál meg a Rubin-műnél, egy ilyen gyötrő anyaggal dolgozni, amelyből az Ahol a farkas is jó lett, nem szokványos alkotói élmény. Kötelező és lehetetlen is egyszerre a távolságtartás. Hagyott nyomokat benned?

Az jut eszembe erről, hogy 1986-ban, az Írószövetség közgyűlésén találkoztam először Temesivel élőben, és kábé kétszer akkora volt széltében-hosszában, mint amilyennek a korábban látott fotók alapján feltételeztem. Ezen annyira meglepődtem, hogy ezt a bemutatkozáskor szóvá is tettem, ami nyilván a hülyeség minősített esete. Ez közvetlenül a Por megjelenése után volt. Rám nézett, és tök komolyan azt válaszolta, hogy „Majd ha egyszer végigmész egy ekkora regényen, rájössz, hogy nemcsak te mész át a regényen, hanem az is átmegy rajtad.” Ezt a dumát iszonyatosan, kínosan nevetségesnek találtam, föl is kellett azonnal a minyonos pultot keresni, hogy mégse röhögjek szemtől-szembe. Ami a nyomokat illeti, gondolom, bármi, amivel viszonylag sokáig, tehát mondjuk három másodpercnél tovább foglalkozol, az nyomokat hagy rajtad. A három másodpercet azért mondom, mert állítólag azon belül kell fölkapni a leesett cumit a földről, addig nem történik vele semmi. A legérdekesebb az volt, hogy úgy éreztem, mire minden jegyzőkönyvet végigolvastam, hogy ugyan a Piroska-ügy egyre homályosabb, és egyre nehezebb volna egy fikarcnyi határozott állítást tenni róla, viszont tisztán kezd látszani Rubin alkata, meg az a kétszemélyes teológia, amit Pilinszkyvel kialakítottak, és ami Sztavrogin nyomán a Szent és a Bűnöző alakját összemossa. A mélyén gigantikus méretű elfojtás sugárzik, kábé akkora erővel, mint Csernobil a betonszarkofág alatt. Rubin Farkasa már ott áll Pilinszky Fabulájában. Képzeld el ezt a két delikát palit, amint a játszótéren ülnek egymás mellett a cementpadon, mondjuk Simone Weilről beszélgetve, és közben nézegetik a közeli gimiből kirajzó kamaszokat. Beleszeretni egy kivégzett sorozatgyilkos fényképébe, hogy élő emberbe lehetőleg soha többé ne kelljen, mert avval nyilván csak a macera van, ezt tudhatjuk, ha máshonnan nem, hát a Csirkejátékból meg a Római Egyesből. Mit meg nem tesz az ember, hogy az életét megússza. Gyötrő anyag, igen.

A Zsidó vagy? traumafeldogozó munkája után kitárult-e, felszabadult-e valami, ami lehetővé teszi, hogy a tárggyal foglalkozz, és ne juss egyfolytában vissza a személyhez/személyeshez? Mi az a tárgy, ami izgat annyira, hogy elmerülj benne?

Azt hiszem, nem, és bármit is mondtam korábban, valójában nem is akarom ezt. Meg azt is hiszem, hogy hiába is akarnám. Nyilván soha nem fogok tudni kizárólag a tárgyammal foglalkozni, még akkor se, ha tudatosan száműzök a szövegből mindent, ami direktben személyes, mert a foglalkozás lényege föltehetően az ahogyan, és nem az amit, és az ahogyan, az végképp te vagy, az aztán semmi másról nem szól, mint rólad.
A második kérdésre általánosságban azt lehetne válaszolni, hogy bármely tárgy alkalmas lehet az elmélyülésre, éppen a fentebb mondottak miatt. Van egy kedvenc Wittgenstein-idézetem, nagyjából úgy szól, de inkább megkeresem, jó? Beleírtam már mindenféle szövegekbe. „Ha a kályhát kontempláltam, és azt mondják nekem - de most csak a kályhát ismered, akkor eredményem mindenképpen kicsinek tűnik. Mert úgy állítják be, mintha a kályhát a világ tengernyi dolga között tanulmányoztam volna. Ám ha a kályhát kontempláltam, akkor ő volt a világom, s vele szemben minden más elsápadt.” Ez, hogy mondjak valami leleplezően bulvárosat, így a vége felé, maga a Nyilas-attitűd. Úgy tartani a célra, hogy minden egyéb kifakuljon. Aztán persze a végén nem érteni, hogy tudtál ennyire belegabalyodni. Az elmúlt három napban például reggeltől estig azt nyomoztam, pontosan melyik Pozsonyi úti házban töltötte 1944 júliusát Szép Ernő. Közben simán eladhattak volna rabszolgának. Észre se vettem volna.
Konkrétan meg az van, hogy az alkalmi munkák mellett úgy tíz éve alakul egy hosszabb elbeszélés, ami valóságosnak nevezhető, személyes élmények analízisszerű leírásán alapszik, azokat kölcsönöztem a kitalált elbeszélőnek, akinek az a foglalkozása, hogy filmekhez keres helyszíneket. Ezúttal, „történetünk" idejében egy Byronról szóló orbitális vámpírgiccs utolsó jelenetéhez. Azt a tengerpartot keresi, ami alkalmasnak látszik arra, hogy a Lord végre elhamvadhasson a felkelő Nap fényében. De mindenféle mást talál. Sűrű helyzeteket. Halálosan fontos jelentéktelenségeket. Minden van benne, mint a búcsúban. Csak nem bírom befejezni. Akkor most tényleg ezt a szerencsétlenkedést hívjam elmerülésnek? Sekélyes volna, nem?

 

 

Jánossy Lajos - Keresztury Tibor - Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.