hirdetés

Németh Gábor: Zsidó vagy?

Részlet a regényből

2004. április 7.
A legszebbet csak később tudom meg.
Egy cseppnyit ilyenkor mindenkiből arra szánnak, hogy beletegyék egy pókba. Beinjekcióztak engem is egy pókba, és várták, milyen hálót sző. Hogy milyen hálót sző a pókom. Ha szép rendeset, akkor nincsen meghasadva a tudatom, de ha összevisszát, akkor sajna meg van, akkor skizofrén vagyok.
hirdetés

"Minek hol van a helye? Nem ott,ahol az emlékezet szinte kilöki?"
Csaplár Vilmos


"Az apám jó ember volt, ez egy mondat, én találtam ki. Ő, függetlenül ettől a mondattól, jó ember, és most már akkor ez is egy mondat, mindentől akár függetlenül, akár nem."
Kukorelly Endre


Jön, ki szeretné, szedné a májamat, mert ez a kötelessége, rám jár, fekete a feketében, sántítva sündörög, pedig madár, figyel, figyel, hogy figyelek-e, vagy már alszom, figyeli, hogy alszom, pedig nem, éjjel jön, lila feketében, aztán rám ugrik, a mellkasomra telepszik, megölel a szárnyával, nem mozdulok, mintha lekötöztek volna, úgy nem, nem tudok megmozdulni, üvöltenék, de nem jön ki hang a számon, sötét lesz egy darabig, aztán derengeni kezd valami fény, mintha alkony volna, egy erkélyen állok, egy városban, legyen mondjuk Budapest, öreg utca, romlott bérházak, úgynevezett bérpaloták, ha akkoriban tudtam volna már úgynevezni, tudtam volna bérről és palotáról, hatodik kerület vagy nyolcadik, egy erkélyen állok a negyediken, nem, állunk, többen, de nem emberek vagyunk, hanem gyufák, meggyújtatlan gyufaszálak, pont olyanok, amilyenekkel állítólag tilos játszadozni, gyufák vagyunk és félünk valamitől, nem tudom, nem derül ki, milyen gyufák ezek, mi közöm van hozzájuk, rokonok-e, vagy csak összehozott velük a kíméletlen élet, a szemközti házat nézem, romos ház, négy vagy öt emelet, belövések nyomai, az ablakkeretről rég lepergett a festék, csendes az utca, semmi rendkívüli, ha csak az indokolhatatlan félelmet nem tekintjük annak, aztán eltűnik minden, egy folyosón megyek, mintha házak között, egyre szűkebb és sötétebb, pedig nekem át kell jutnom rajta, sötét és nyálkás, és jön szembe valami megnevezhetetlen, a világ legfélelmetesebb dolgaiból láthatatlanná összegyúrva, a folyosó vagy sikátor már olyan szűk, hogy mindenképpen hozzá kell érnem, hozzám ér, kimondhatatlan, aztán kiszabadulok, hatalmas, fényes térségre lépek, mintha repülőtér volna, nincsenek határok, hihetetlen tömeg, mintha az  egész világot meghívták volna egy ünnepélyre, körülveszünk valamit, kicsit közelebb kell mennem, mert nem látom jól, egy hatalmas lényt, szárnyas, mint egy szitakötő, fényből, indokolhatatlan békesség árad belőle, az ég meg visszaveri, már nem vagyunk gyufák, hanem fényes árnyak, a lényből áradó nyugalom épp olyan indokolhatatlan, mint a félelem volt az erkélyen, talán ezért kerülök vissza oda, indokolhatatlanságból, a szemben levő ház mögül jön valami, az jön, amitől féltünk és félünk, lassan jön, de feltartóztathatatlanul, az alkony lilája vörösbe hajlik, és akkor megmozdul a ház, felemelkedik, mint egy álomban, írhatnám, ha nem éppen egy álomban volnánk, megremeg, fölemelkedik és széthull, aki látott már házat fölrobbanni, tudja, hogy milyen, én nem láttam, gyerek vagyok, mégis tudom, megemelkedik a ház, és egy másodpercre visszaemlékszik arra, ami volt, minden mozdulatlan marad a robbanásban, csak aztán hullik szét, ahogy a törvény kötelezi, így robbant föl a ház, de hang nélkül, tökéletes némaságban, összeomlott, és akkor előbukkant mögüle, ami elpusztította, óriás fém golyó, nem, mint egy mozdony orra, mintha nem golyó volna, hanem valami más, mi ez, mintha fényből való volna ez is, de ha az a másik lény arany volt, akkor ez ezüst, vagy inkább higany, az arany lény higany testvére, a higany kíméletlenebb, olyan, mint a lázmérő vége, nincsenek rá szavaim, jön, egyre közelebb, amíg a fém hideg szagát meg nem érzem, jön, egészen a végső sötétig.
Belülről ilyen, de milyen kívülről.
Kívülről olyan, hogy kijön a hang belőlem, mégis, fölébreszti apámat és anyámat, villanyt gyújtanak, odarohannak, átölelnek, de én kétségbeesetten próbálok szabadulni, ülök a hideg vizeletemben, a mocsárrá gyűrt lepedőmben, ordítok, hogy ne, ne csinálja, menjen el, ellököm őket magamtól, és nyitott szemmel rettegek tőlük. Rettegek azoktól, akikből vagyok. Nyitva a szemem, de az is nyilvánvaló, hogy nem látok semmit vele.
Kívülről meg ilyen, később elmesélték.
Addig ismétlem, míg kórházba nem visznek, kilenc vagy tíz éjszakán át ugyanaz a műsor, minden éjszaka, tízszer ugyanaz az álom. Nappal meg fáj a fejem. Fáj nappal a gyerek feje. Nagyjából annyira fáj, hogy fölmerül az öngyilkosság gondolata, nem önsajnálatból, hanem praktikus megoldásként, a fejjel együtt nyilván elmúlik a fájdalom, és pont ez volna a cél. Mondjuk kiugrani az ablakon, és odalenn összetörni a fejemet. Lent, az udvaron, ahová a pénzt szoktam papírban dobálni a hegedülő bácsiknak, elég kemény a beton, ott biztos összetörne, és kifolyna belőle minden fájdalom.
Nem összetörik, hanem vizsgálják.
Vizsgálják a Ragyogásom és a Virágszálam fejét. Hervadt virágszál és régi ragyogás. Egyem a szívemet. Heim Pál gyermekkórház. Dr. Bogárdi Mihály utal be oda. Cserébe húsz évvel később szamizdatot viszek neki. Ronda a szamizdat, a borítója világoszöld karton, szárnyas kapcsok fogják össze, és kályhaezüsttel fújtak rá egy számot. Viszem a Beszélőt, kézbesítő vagyok, és pont nekem jutott Dr. Bogárdi, begyűröm a postaládájába. Korábban pedig a gyomrába rúgtam, mert meg akarta vizsgálni a fülemet. Színes fajátékok vannak a rendelőjében, meg régi újságok, ő mondja meg, mi legyen, mondjuk, hagyja abba a gyerek az úszást. Vagy vigyék a Heim Pálba, megnézni az agyát. A Heim Pál jó kis hely, ismerem régebbről. 



Zöld mentővel vittek be.
Vagy az máskor volt?
És máshova vittek?
Rohan az apám, a karjában tart.
Ahogy én tartom majd őt, álmomban, harminchárom évvel később. Két hete volt halott, és mindjárt jött három álom, régebben, más halottaim esetében, többet kellett várnom, néha éveket, vagy annyi sem volt elég, - a nagyapámról például nem tudok álmodni, igaz, egyszer az úgynevezett valóságban, a valóságos Pannónia utcán szembejött velem a híres, irhával bélelt, hosszú bőrkabátjában, akkor már tíz éve volt halott, és én mégis majdnem megszólítottam -, az apám halála után szinte azonnal megjöttek az álmok, mindjárt három, egyetlen éjszaka alatt, az első valami bokszmeccs, az apám bokszolt is, fiatalon, de az álmomban épp olyan idős volt, mint a halálakor, öreg bokszoló, hatvankilenc éves, az ötvenes évek poros fénye vetül rá, a Sportcsarnok büféjében virslit lehetett enni, a bajnokság szüneteiben, átázott papírtálcán ételmaradékok, mindig egy nő ordít, vért szoktak akarni, de az álomból ez hiányzik, furcsa a csend, egy kövér, arctalan férfival verekszik az apám, nincsenek egy súlycsoportban, már beszólnék, hogy ez nem igazság, amikor a kövér, fiatal férfi kiüti az apámat, többen beugranak a szorítóba, mert baj van, készülnek reanimálni, az apám a szemembe néz, a földön fekszik, kicsit felemeli a fejét, és néz a szemembe, nyugodtan, figyelmesen, mintha én tehetnék valamit; a második álomban egy utcasarkon találkozunk, ott áll meg a kettes villamos, megöleljük egymást, tudható, valahogyan, hogy utoljára,  de mintha csak az öltönyét ölelném, azt tartanám a karomban, mintha tisztítóba vinném, olyan kevés test van a szövetben, eltűnik belőle, ott, az utcasarok mögött, úgy érzem, elesett, elesett a ház takarásában, odafutok, de nincs már sehol; a harmadikban ősz van, nedves, fekete sugárút a Pannónia utca, az égből ezüstpénzek hullanak, de ez nem metafora, kérdezem álmomban a lányom anyját, a nőt, akivel élek, hogy mi ez, azt válaszolja, le szokott esni ilyenkor vagy hatszázezer forint, de hát akkor miért nem szedjük fel, nézek rá, és már térdelek is le,  ő meg segít, szánalomból, ezerforintosok is vannak, ezt eddig nem is tudtam, ezresek ezüstből?, távolabb egy ház, az apám háza, ahol laktam, lakni fogok, és ahonnan majd elköltözöm, öt emelet, az ablakokban senki, mit fognak szólni, ha mégis kinéznek, és  meglátják, mit csinál az apám fia.
    Rohan az apám, lefelé a lépcsőn, fekszem a karjában, pislákol valami fény a lépcsőfordulóban, rohan le, mert megjött ugyan a mentő, de ezzel is időt kell nyerni, betesznek, zöld mentő, a többiek meg sárgák lesznek az irigységtől, ha majd az óvodában elmesélem, diftéria gyanúja, avagy Móra Ferenc később tanult szép szavával, a torokgyík réme fenyeget.
Külön szobába tesznek.
Sós vízbe tesznek, onnan is kivesznek.
Külön szoba, egyedül vagyok, üvegfal választ el egy másik külön szobától, azt pedig a következőtől, üvegfallal elválasztott szobák sora, halványulnak, de elég sokáig ellátok, a mellettem lévő üres, a következőben egy fekete hajú lány, egész nap sír, csak néha néz a szemembe. Ezek itt nem tudnak mi kezdeni a sírással. Két üvegen át próbálom megszüntetni. Alig megy. Olyankor átnéz, kicsit átnéz a szemembe. Néha bejönnek, és egy tűt szúrnak a combomba. Messze az éjszaka a legrosszabb, kék lámpa világít az ajtó fölött, csend van, és hiába próbálom odahívni az anyámat, nem jön.
De nem ez a Heim Pál. A Heim Pál az, hogy azt ígérik, vizsgálatra megyünk, aztán valahogy eltűnik a ruhám, és kiderül, hogy azonnal, azon melegében kiveszik a mandulámat. Simlis hely, jó lesz vigyázni, ki tudja, mi van a háttérben, miféle szándékok. Az orvossal összeköt egy gumilepel, arra kapargat ki belőled egy darabot, de előtte még betuszkolnak a szádba egy iszonyatosan rossz ízű szájkosarat krómból, hiába próbálod jelezni valahogy, hogy a kutyáknál például az ilyesmit kívülre teszik, rá a pofájukra, nincs-e itt valami végzetes félreértés, nem valami kezdő gyakorlatozik-e  veled véletlenül, próbálkozik, de sajna nem jut eszébe, hogy akkor ezt pont be, vagy kívülre, mert beteg volt, amikor tanították, csak most ciki volna megkérdezni egy öregebbtől, inkább beletuszkolja a szádba a króm szájkosarat, és azon át kapirgálja ki a torkodból a feleslegesnek ítélt részeidet egy gusztustalan gumilepedőre. Nem lehet beszélni utána se, vagy két napig, viszont kötelező gyógyfagyizni. Addig bosszant valaki, amíg az első nap délutánján elordítom magam, illetve ordítanám, mert a számon szavak helyett kidől a meleg vér. Na, ez a Heim Pál, erre varrjak gombot.
Kórházba megyek.
  Aki kórházba megy, mintha meglátogatná a Tükrök palotáját. Néz körül, és mindenhol magát látja, de nem ismer rá, ez magasabb, az kövérebb, mindenki el van torzulva, miért ismerne önmagára. Négyágyas szobába fektették az anyámat a Kékgolyó utcában, műtétre várt, arra, hogy elintézzék valahogy, legyen szabad kicsit még élni, távolítsák el belőle az akadályokat. Rajta kívül mindenki, mind a három szobatársa azt hitte magáról, hogy a körülmények sajátos és szerencsésnek mondható összejátszása révén került nem-rákosként a rákkórházba. Az országban egyedül itt van olyan gép, itt dolgozik az Ibike, aki naponta rá tud nézni, az uram a fájós lábával is két perc alatt beér, istenien főznek, mit tudom én. A legprimitívebbet találják ki, a beteg meg simán elhiszi, nyugodtan fekszik, nézeget körbe, körülnéz, és nem veszi észre, mi van, hogy kik veszik körül, és ha azok, akik, akkor vajon ő meg ki lehet. Az ország egyik legjobb onkológusa, amint a halála pillanatáig hitegetik, pont addig hiszi el, hogy nem rákos, amíg kell, mert aztán már nem kell elhinnie többé, soha semmit.
Nem ismertem magamra, ahogy körbenéztem.
Ezek ugyanis itt mind tébolyultak.
Na jó, nem mind őrült, vannak olyanok is, akik csak egyszerűen nagyon betegek, nem nagyon van eszük, valami elvette, vagy legalább is nem hagyta meg.


"Harun al Rasidnak az volt a szokása, hogy esténként álruhát öltött magára és nagyvezérével együtt sétálgatva a városban, elvegyült népe közé. Ezen az estén is így cselekedett a bölcs kalifa. Amint utcáról-utcára jártak, egy külvárosi sikátorban gyermeklárma ütötte meg a fülüket. Egy sereg fiút pillantottak meg, akik teljesen elmerültek játékukban."
Esetlen flanelpizsamákban császkálnak a folyosókon, selyempapírt szorítanak fésűre, és úgy próbálnak zenélni, röhögnek és üvöltenek, vagy egyáltalán nem adnak ki hangot.
Megszületik, éppen, mint a többi, szépség és jóság van eltervezve, arra szánják, akik gyanútlanul megcsinálták, és alig telik el öt év, itt ül az asztal alatt, a Heim Pál Gyermekkórházban, a fehér asztallábak, a padló és az asztallap által kijelölt, védett térben, nem ér hozzá a lábak mint látható élek által kijelölt kocka láthatatlan falaihoz, úgy ül bent, hogy még csak véletlenül sem nyúl ki, nem nyúl át a láthatatlan hártyán, az ellenség birodalmába, mert ha kinyúlna, ha átnyúlna, ezek, vagyis onnan nézve azok ott kint nyilván azonnal leharapnák a kezét. Beült a kockába, a saját kockájába, és kockákat vitt magával oda, mert csak a kocka lehetséges, nyilván ez az egyetlen barátságos forma, a kocka még nem árulta el ebben a végtelenül hosszú életében. Szép, színes fakockák, azokkal játszik, de egyáltalán nem látszik játéknak, inkább, mintha valamilyen feladatot teljesítene, mintha kiszemelték volna egy felelősségteljes munkára. Megfelelő embert kényes feladatra. Azt mondta neki egy hang, hogy építsen sírokat. Sírokat épített a kockában, egész álló nap, előbb a hantot vagy mit, aztán rá a keresztet, kis keresztény sírépítő, ezzel volt megátkozva.
Ki gondolhatná, amikor ránéz, mintha tükörbe, hogy na, ez az, éppen ilyen vagyok?
Azt hittem, az látszik, hogy kicsoda az ember.
Hogy miből van, milyen, mire lehet használni.
Rám néznek, lehet, hogy figyelmetlenek, de azért csak észrevesznek ezt-azt. Nemes szépségemet és fenenagy eszemet.
Nem veszik észre. Nem ismernek fel. Nem ismerik fel az isteni Harun al Rasidot. Pedig sokat foglalkoznak velem. Mézesmázos hang, és azon a hangon kérdeznek a családomról. Különféle feladatokat oldunk meg, végtelenül egyszerű, szégyenteljesen egyszerű feladatokat, annyira egyszerűeket, hogy mire ki van hirdetve, meg is van oldva, azért nem oldom meg már a levegőben, amíg hullik ki a borítékból, mert nem hiszek a szememnek. Fekete labirintus, azt mondják rá, hogy park, hogy képzeld azt, hogy elmentél játszani a parkba, szoktál a parkban játszani, nem?, na ugye. Begurult a labda a bokrok közé, és nekem kell megkeresnem a hozzá vezető utat. De keresésről nincs szó, mert az egyetlen út egész egyszerűen látszik, látszik az egyedül lehetséges megoldás a papíron, hogy ne lássam, ahhoz be kéne csukni a szemem. Látom és megmutatom, és el vannak ájulva a meglepetéstől. Rám néztek és úgy döntöttek, hogy majd órákig fog kicsorogni a fejemből a nyál erőfeszítés miatt?
Hülyének néznek?
"Hogyan lesz egy emberből semmirevaló lény, olyasvalaki, aki emberként már számításba sem jöhet."
Más elemekkel próbálkoznak.
Szétvágnak például egy színes képet hét darabra, egy borítékba teszik, nagy hókuszpókusszal előveszik, kiszórják a levegőbe, ahogy az asztalra esnek a darabok, már látszik, hogy mi van ábrázolva, akadályugratás a lóversenyen, ugrik egy sárga ló színes kis lovassal, őrjöngő nézők előtt, összerakom, hogy örüljenek, nagyvonalú vagyok, és nem kérem sértődötten a köpenyemet, hanem összetologatom a kép darabjait. Annyira örülnek, tényleg, hogy látszik, erről fognak otthon beszélni, leülnek a vacsorához, és leteszik a villát, neki támasztják a tányér peremének, és elmesélik, hogy véletlenül odakerült egy zseni.
A gőgös szakaszban vagyok.
Még.
Nem vegyülök el, némán járok-kelek közöttük, mint egy indiai herceg. Mint egy leendő Fáraó.  Még nem derült ki, hogy titkos zsidó vagyok. "Micsoda gyalázatos szörnyűséget eszelt ki itt a Teremtő, gondoltam, miféle taszító formája ez az emberi nyomorúságnak." Bevisznek egy szobába, ágyra kell feküdnöm, gumiból font sapkát tesznek a fejemre, de mondjuk ne menj ki az esőbe ilyennel,  mert nagyon megázol, inkább háló, mint sapka, a gumiszálak találkozási pontjai alá odakennek valamilyen ragacsot kis falappal, bűzös ragacs, minden pontból kiáll egy kis fém, és abba bedugnak drótokat, színes drótok, belevezetik az agyadat egy gépbe dróton, fekszel az ágyon, nem szabad megmozdulni, le kell csukni a szemed, és elernyedni, egyetlen izmod se feszülhet, akkor tudja lerajzolni a gép, hogy mi van legbelül.
Végre eszükbe jutott a megoldás, a szubjektív tényezők kizárása tudományos alapon. Ránéznek majd a papírra, a szép, rendezett vonalakra, és látni fogják, hogy semmi bajom. Jó, fáj a fejem, arra kell adni valami gyógyszert, és az álmomat valahogy elintézni. Elhessegetni a csúnya madarat a mellemről. Nem azért vagytok itt? Aki ilyen szépet tud rajzolni az agyával, az hogy volna beteg.
Nem vagyok bolond.
Csak bolondokkal vagyok körülvéve.
Annyira bolondok, hogy össze-vissza beszélnek, azt mondják például, hogy meg fognak lumbálni, és be fogok tőle szarni, annyira rossz lesz a lumbálás. Hogy olyan rossz még nem történt velem életemben. Ezek szereztek valahonnan egy hosszú tűt, csillog a bolond szeme, és mutatja, milyen hosszút, olyan hosszú tű például eleve nincs, de hagyom, hadd beszéljen, hadd mondja tovább, a bolond, ha jól esik neki, szereztek egy tűt, azt mondja, és beledöfik az ember gerincébe, és a tűn át leszívják az agyvizét.
Kriszta tiszta gyagya, mert vizes az agya.


Akkor még ezt nem találták ki.
Agyvizük a vízfejűeknek van, nyilván, azt még érteném, hogy a vízfejűek vizes agyából le kéne szívni a vizet, bár, hogy miért olyan messziről, miért alulról, azt fel nem foghatom.
Csak aztán elvisznek valakit meglumbálni, és sajnos vissza is hozzák, megmutatják, milyen. Olyan, hogy ráteszik az ágyra, nincs magánál, fehér, elviszik a párnáját, vízszintesen kell feküdnie. Hörög néha, megmozdul, egy napig nem tér magához.
Kezdek hinni a bolondoknak.
A lumbálást elhiszem például.
  Másnap reggel benyit valaki fehérben, és meglátom a szemén, hogy ütött az órám. Úgy csinálok, mint aki a papucsát veszi föl, térdelő testhelyzet, nem ugrott ki a magyar versenyző, kedves hallgatóink, szenzációsan kapta el a rajtot, elkapom a rajtot, és elfutok mellette, egy finom mozdulattal kikerülöm a túl későn indított ellenakciót. Futok.  Végig a folyosón, le valami lépcsőn, merre lehet a kijárat. Szökik a bolond. A kis hülye, azt hiszi, innen csak úgy el lehet szökni. Pecsétes, kórházi pizsamában. Az első sarokról visszahozzák.
Teljes erőmből futok, vajon milyen lehetett a részidőm, szerintem elég jó. Nagyobbak, elkapnak, naná. Küzdök, reménytelen, nem bírok kiszabadulni. Letépik a ruhám, felültetnek egy ágyra, és meglátom a tűt, mégis van olyan tű, ami ennyire hosszú, nem hazudtak a bolondok. Úgy állok ellen, hogy megfeszülök, hogy megfeszítem magam. Törd belém, te szemét, ha annyira akarod az agyvizemet.
A bolond és a gyerek megmondja az igazat.
Hát még, ha a gyerek bolond, ha bolond a gyerek.
Megmondta előre a bolond gyerek, csak elsőre nem hittem neki, most meg itt fekszem, élőhalott, a párnámat elvitték, nem tudom megmozdítani a fejem. Ha megmozdulnék, kidőlnék a saját számon, és lecsorognék mellém a kőre. Valahonnan előkerült még egy kis fájdalom, ezek nem szívnak le semmit sehonnan, vagy lehet, hogy leszívnak, de utána a hosszú tűjükön át cserébe beléd pumpálnak még egy kis fájdalmat.
Egy napig tart, de mintha hosszabb volna. Valamivel. Kitesznek egy székre a látogatási idő alatt, hogy ne ijedjen meg nagyon az anyám. Nem jöhet be, az ajtó üvegén át néz, valamit mondanak neki, könnyes a szeme, megpróbálok mosolyogni, hogy ne féljen annyira, ne legyen annyira szomorú. Válaszul pedig egy hihetetlen dolgot csinál, valamit, ami  a felnőttek kedvesen naiv, de legalább egy hete, azaz évszázadokkal ezelőtt otthagyott világára emlékeztet.
Leveszi a kendőjét, és nyuszit köt belőle.
Egy csomó a feje a nyuszinak, a kendő két sarka meg a két füle, bábozik a nyuszival, az üvegen át, a bábozással küldi be a szeretetét, mert ennyit engedtek meg neki.
Bábozik és mosolyog, ugyanazzal a mosollyal, amivel az azóta már szintén nem létező Szobi utcai Mentőkórház intenzív osztályán látom majd mosolyogni, harminc évvel később, már nem félt semmitől, megfiatalodott, megnőtt a haja és lefogyott, gyönyörű, fiatal anyámmá öregedett a halálában, a tüdőrákban haldoklók végső mosolyával köszönt el, már nem zavarta, hogy figyelik a gépek, nem panaszkodott a megfigyelést elrendelő idegen hatalomra, csak mosolygott, felült, és mosolyogva köszönt el, nyilvánvalóan tudta, hogy örökre, mert másnap hajnalban meg fog halni, világszépre csinálta tehát az utolsó mosolyát, éppen, mint harminc évvel azelőtt, az üvegajtó túloldalán.
Nyuszit köt a kendője sarkából, bábozik egy kicsit, aztán majd elmegy, és sírni fog az utcán, sírni a kisfia miatt, miattam, akit talán soha nem fognak meggyógyítani.
Megszakad érte a szívem.
Szakadna, ha volna.
Lehetne, de nincs, valaha volt, most meg nincs, kiszívta azt is a tű, az agyammal együtt. Kiszívják a szívedet, és megvizsgálják, állítólag több ezer betegséget lehet vele kiszűrni, ez úgy hangzik, mintha tényleg kijönne belőled a betegség, kivennék a tűvel, és csókolom. Beteszik a betegséget üvegekbe, kiszűrik, és mindenféle anyagokkal összekeverik, piros lesz vagy kék, és akkor olyan pirulát adnak, gondolom, a pirulával adják vissza.
A legszebbet csak később tudom meg.
Egy cseppnyit ilyenkor mindenkiből arra szánnak, hogy beletegyék egy pókba. Beinjekcióztak engem is egy pókba, és várták, milyen hálót sző. Hogy milyen hálót sző a pókom. Ha szép rendeset, akkor nincsen meghasadva a tudatom, de ha összevisszát, akkor sajna meg van, akkor skizofrén vagyok.
Pókháló, két bokor között kifeszítve, a legcsodálatosabb szerkezet, amit valaha kitaláltak, megül rajta a harmat, ragyognak a cseppek az ellenfényben, ücsörög a közepén a pók.
Kár volna összetépni.

Németh Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.