NÉMETH ZOLTÁN

Olvashatatlan

Mit tudtunk mi órákon át mondani egymásnak,
abban a sötét némaságban?
Elrejtőztem a kukázók elől a könnyeim mögé.
Minden szó könnyű a semmi súlyához képest,
amely szavakat gyűjt a súlyához.
Körbetekeri a nyakam, és nem vigyáz rám.
Lelki kukázó, aki érzelmekre vadászik a sírgödörben,
aki mellette ül, abban. Te csak merülj!, te sötét éjszaka, alám.
Elosztottuk a szavakat, egymás közt, de nekem egyedül
az érzelmesek jutottak, ami a halálba visz, egyedül.
Megmenekültél, de közben kitaláltad, hogy megmenekülsz,
és ezért megmenekültél. Arról beszéltél egyfolytában,
amiről nem szabad beszélni soha, ha beszélni akarsz
egyáltalán, és végighallgattattad azzal, akit
minduntalan nem végighallgatónak hívtál, mert
arról beszélt egyfolytában, amiről nem szabad beszélnie,
ha beszélni akarna egyáltalán, és végighallgattatta veled.
De akkor már csak egyetlen csupasz, reszkető, meztelen csönd maradt,
két tenyér közé fogva, itta a szavaid.
Mit tudtunk mi órákon át mondani egymásnak, összezárva?
Volt egyetlen szó is, amelyet úgy használtunk, hogy nem tudott róla?
Te ismersz ilyen szót és ilyen hallgatót?
Azt a keveset, amitől nincs több, azt hová vigye, hova rejtse?
Ott maradt egyedül a rejtekhelyen a szavakkal, amelyek nem adtak
helyet maguk mellett, amelyek mellett egyetlen milliméternyi
üres hely sem maradt, ott húzta meg magát.
Akart találni egyetlen szót, tudod, de abban a zűrzavarban nem ment ez sem.
Hiszen tudod: a lelki kukázók könyökig túrnak, és szavak gyűjtik őket,
de abba a használatba, abban a használatban,
szavak gyűjtik őket, elvesztett, elvesztegetett szavak,
szavak, eltűnt, elvesztett árnyak, olvashatatlanok.


Könyvek

Nedves vörös kiáltásod az éjben
Átfordította a plafon repedéseit.
Az ágy lüktetett, derekad alá
Az értelmező kéziszótár 2. kötetét
Raktad, emelvényként és támasztékul.
Megfogtad a kezem, szótlanul
Magad után húztál ebbe a szobába,
Az üres borospalackok közt,
És kiszóltál szerelmemnek, hogy
Készülnöd kell a vizsgára. Már
Benned voltam, amikor megszólaltál újra,
Másodszor is, lágy, ráérős, nyugodt hangon,
Hé, most tanulnom kell, mondtad neki, és
Nyomtad fölfelé a csípőd. Gyöngyhalász
Módján kavicsokat, kagylókat engedtem
A tenger aljnövényzetébe, majd újra
Felemeltem, leengedtem, felzavarva
És egyúttal elsimítva a víz fodrozódását.
A falon a három legtávolabbi bolygó
Közötti rést kerestem, az idegen világot.
Engedelmeskedni kellett határozottan,
Kíméletet nem ismerően, engedelmeskedni
Vadul, arcátlanul, árnyéktalanul a sötétben.
Kitépted magad, egy pillanatra minden
Távolra került az oldalra billent szobából,
Majd visszalendült újra. Az asztalon
Felejtett vázából ütemesen lötybölődött
Ki a víz a párnára. Tollak közt az eleven
Hús, a könnyes szem, a gát,
Amikor felszakad az éjszaka sötétje,
Hogy még sötétebb legyen az elborult
Tigrisszem. Aztán rátetted kezem a felmeredt
Mellbimbókra. Ez a tiéd most, látod,
Jó voltál, megérdemled. Csönd volt. Halkan,
Óvatosan csöpögött a csap a konyhában.
Amikor a hatvanadik vízcsepp is leért a kagyló
Aljára, akkor szólaltál meg újra. Miért
Csináltad, te undorító féreg, mondtad
Ellentmondást nem tűrő, rekedt hangon,
Ebbe a szobába többé nem teszed be a lábad.
A csönd és víz kimért csöpögésébe aztán még
Egyetlen mondat szántott bele. Minden
Férfi ugyanazt akarja, megvoltam én is,
Most mehetsz, ahova akarsz, mesélni.


Németh Zoltán: Boldogságtelep, vetélőgépben - Csáth szeretője -
Kalligram Kiadó, 2011
Oldalszám: 144
Méret: Fűzve, 145 x 155 mm
ISBN: 978-80-8101-446-8

Németh Zoltán új versei.
Azt feszegetik, milyen történeteinkkel egymás és a magunk életére törni.
Ez egy egészen másféle nyelvhasználat. Megakad, beakad, akadozik.
Kulcsszavai: az évek óta gyűjtött semmi, a folytonos sehol, lezuhanó csönd, nyelvhamu.
Vesztőhely. Magány és vágy stációi.
Férfianyag, nőanyag, nélküledlét.
Szenvedésautomata, fájdalomgépezet.
Mondatok egyszerre, idegen nyelven, jégbetűkkel. Kínbetűkkel.
Szeretem a veszteségeknek ezt a játékát.

(N. Tóth Anikó)