nemvolthanem
"A nemzet nem hisz saját jövőjében. Az emberek sem. Na meg még a polgárok, illetve a nép van így vele. Nem beszélve a lakosságról, akiket a politikai retorika szokott emlegetni." - Borbély Szilárd jelentése országállapotról, húsz évről 2 flekken.
- 2009. január 14.
Egy-két éve, mintha a szellemi élet valamiféle zavarodottságot mutatna hazánkban. Mintha az elitek az eltelt húsz év tapasztalatával a hátuk mögött, egyszerre csak döbbenten belátták volna, hogy a rendszerváltás közéleti és szellemi reményei egyként illúziók voltak, és az ország jövőjének alakítása pedig már rég kikerült a fennhatóságuk alól. Többé alig van ráhatásuk a történések irányára. Ez a döbbenet azonban nem a dühös ellenállást és az ideges keresést, hanem mély csendet eredményezett, amelyben a magyar kultúra folyamatai mintha megdermedni látszanának, az elitek téli álomra hajtották fejüket. A hó, a csend, halálos hideg, a döbbenet, és főként a rezisztencia, az a bizonyos passzív hat át mindent, immár minden nemzeti pátosz nélkül.
A köztereket ellepő hangulat az önmegvetéssel vegyes méla undor, ami néma keserűségbe fullad. Mintha a tehetetlenség belátása lebénította volna az elitek kritikai gondolkodását, kivéve Tamás Gáspár Miklóst (de erről én máskor sem mernék kompetencia híján szólni), a morális elveket viszonylagossá tette és a cinkos hallgatás veszi körül a rendszerváltás húszadik évfordulója körüli eseményeket. Az ország, a nemzet, a haza mintha elvesztette volna a jövőt és a jövőbe vetett hitet. Mindenki, a vasúti kalauztól az állami vállalatok csúcsmenedzsereiig, úgy teszi még, úgy-ahogy, a dolgát, hogy közben nem hisz a jövőben. A retorikák még működnek, a morális kétarcúság még a helyén van, de a jövőtől, nevezzék azt kormányváltásnak vagy euróbevezetésnek, senki nem remél semmit, és alig is hiszi, hogy meg fog történni. De már ez sem érdekel senkit. A nemzet nem hisz saját jövőjében. Az emberek sem. Na meg még a polgárok, illetve a nép van így vele. Nem beszélve a lakosságról, akiket a politikai retorika szokott emlegetni. Hogy ők kik lehetnek, és milyen jogokkal bírnak, nem tudni. Talán ők a sokat emlegetett Fogyasztó, aki a szolgáltatók és a szolgáltató állammal áll szerződéses jogviszonyban. De fogyasztóvédelem nélkül.
Nagyon is úgy tűnik, hogy a Magyarország a rendszerváltó évek után vészesen elbizonytalanodott saját önértelmezését illetően. A trianoni döntés következtében a térbeli keretek, a történelemnek topográfiai és politikai stabilitást adó térségi tudat mély zavaradottságról tanúskodik. A magyar elit gondolkodására is érvényes az a zavarodott tanácstalanság, amelyben bizonytalan, hogy milyen nagyobb egész részének tudhatja magát. Vajon a nyugati vagy a keleti kulturális-civilizációs modellek terméke az ország? Mi a kapcsolata a szomszéd népekkel és saját határon túli népességével, akikhez családok sokaságát rokonsági, a határon túli terekhez családtörténeti szálak vezetik. Szkizoid az a kettősség is, ahogy a környező új állami-politikai alakulatokat nem kívánja tudomásul venni a magyar térségi tudat, miközben folyton-folyvást beléjük ütközik. De minderről nem szeretnék szólni.
Roppant veszélyes az, ahogy az elitek a rendszerváltásra és az azóta eltelt húsz évre tekintenek. Mert úgy tűnik, a múlt, nem a jövő tartja fogva őket. És úgy tűnik fel, hogy az eltelt húsz év, mint a közös bűn, kovácsolja őket össze, na meg a lelkiismeretfurdalás, amely mindenről hallgatást parancsol. ’Magyarország nem volt, hanem lesz’, harsogták soká a szónokok a retorika grammatikája szerint. De ez sem így hangzott el. A Hitel című könyvét Széchenyi ekként zárta: „Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; én azt szeretem hinni: – lesz!” Ma olyan jövő, amely a vasúti kalauzt és a csúcsmenedzsert is lelkesítheti, a legtávolabbi horizonton sem ködlik fel. Aki ma hasonló szónoki szerkezeteteket szokott hangoztatni, arról az ország fele határozottan tudni véli, hogy kényszeres hazudozó. Ezért nem hisz neki. Magyarország másik fele sem tudja ma azt mondani, hogy az ország jövőjében hisz. Ők a múltban hisznek. És a belgák hova álljanak?
A köztereket ellepő hangulat az önmegvetéssel vegyes méla undor, ami néma keserűségbe fullad. Mintha a tehetetlenség belátása lebénította volna az elitek kritikai gondolkodását, kivéve Tamás Gáspár Miklóst (de erről én máskor sem mernék kompetencia híján szólni), a morális elveket viszonylagossá tette és a cinkos hallgatás veszi körül a rendszerváltás húszadik évfordulója körüli eseményeket. Az ország, a nemzet, a haza mintha elvesztette volna a jövőt és a jövőbe vetett hitet. Mindenki, a vasúti kalauztól az állami vállalatok csúcsmenedzsereiig, úgy teszi még, úgy-ahogy, a dolgát, hogy közben nem hisz a jövőben. A retorikák még működnek, a morális kétarcúság még a helyén van, de a jövőtől, nevezzék azt kormányváltásnak vagy euróbevezetésnek, senki nem remél semmit, és alig is hiszi, hogy meg fog történni. De már ez sem érdekel senkit. A nemzet nem hisz saját jövőjében. Az emberek sem. Na meg még a polgárok, illetve a nép van így vele. Nem beszélve a lakosságról, akiket a politikai retorika szokott emlegetni. Hogy ők kik lehetnek, és milyen jogokkal bírnak, nem tudni. Talán ők a sokat emlegetett Fogyasztó, aki a szolgáltatók és a szolgáltató állammal áll szerződéses jogviszonyban. De fogyasztóvédelem nélkül.
Nagyon is úgy tűnik, hogy a Magyarország a rendszerváltó évek után vészesen elbizonytalanodott saját önértelmezését illetően. A trianoni döntés következtében a térbeli keretek, a történelemnek topográfiai és politikai stabilitást adó térségi tudat mély zavaradottságról tanúskodik. A magyar elit gondolkodására is érvényes az a zavarodott tanácstalanság, amelyben bizonytalan, hogy milyen nagyobb egész részének tudhatja magát. Vajon a nyugati vagy a keleti kulturális-civilizációs modellek terméke az ország? Mi a kapcsolata a szomszéd népekkel és saját határon túli népességével, akikhez családok sokaságát rokonsági, a határon túli terekhez családtörténeti szálak vezetik. Szkizoid az a kettősség is, ahogy a környező új állami-politikai alakulatokat nem kívánja tudomásul venni a magyar térségi tudat, miközben folyton-folyvást beléjük ütközik. De minderről nem szeretnék szólni.
Roppant veszélyes az, ahogy az elitek a rendszerváltásra és az azóta eltelt húsz évre tekintenek. Mert úgy tűnik, a múlt, nem a jövő tartja fogva őket. És úgy tűnik fel, hogy az eltelt húsz év, mint a közös bűn, kovácsolja őket össze, na meg a lelkiismeretfurdalás, amely mindenről hallgatást parancsol. ’Magyarország nem volt, hanem lesz’, harsogták soká a szónokok a retorika grammatikája szerint. De ez sem így hangzott el. A Hitel című könyvét Széchenyi ekként zárta: „Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; én azt szeretem hinni: – lesz!” Ma olyan jövő, amely a vasúti kalauzt és a csúcsmenedzsert is lelkesítheti, a legtávolabbi horizonton sem ködlik fel. Aki ma hasonló szónoki szerkezeteteket szokott hangoztatni, arról az ország fele határozottan tudni véli, hogy kényszeres hazudozó. Ezért nem hisz neki. Magyarország másik fele sem tudja ma azt mondani, hogy az ország jövőjében hisz. Ők a múltban hisznek. És a belgák hova álljanak?
Hozzászólás
Írjuk már le végre: két Magyarország létezik, nem feltétlenül a politikai árok mentén széthasadva! E két Magyarországon különböznek az erkölcsök, és a hozzájuk tartozó etikai normák, különböznek a szavak, mozdulatok, szagok, csendek. Az egyik Magyarország felírja a magyar ember képére, hogy román (mert Erdélyből települt át), a másik mindent tudni akar a trianoni tragédiáról, egyszersmind a kozmetikázás nélküli magyar történelemről, többek között ezért is harcol az oktatás becsületének és színvonalának visszaállításáért. A másik Magyarországot ez nem érdekli, a tanárra is kezet emel, vagy éppen elküldi az anyjába, mert ma már ezt is lehet, sőt, kezd divatba jönni. Az egyik Magyarország harcol azért, hogy a gyerekei intelligens felnőttek legyenek, a másik magasról tojik rá, tűzijátékot vásárol szilveszterre, meggyújtja, aztán belenéz, hogy miért nem jön ki a rakéta. (Fehér Béla: Két Magyarország c. írásából, Magyar Nemzet, 2009. január 21.)
Túltettem magam azon a csekélységen, hogy kompetencia híján, nem bátorságra, inkább botorságra vall itteni hozzászólásom. Mégsem szeretném, ha a továbbiakban hűtlen lennék ehhez az önként bevállalt botorsághoz. Úgy hozta a véletlen, hogy az ország állapotáról szóló jelentést, először hétköznapi, otthoni ruhában olvastam végig. Azonban a második nekifutásra már felkészültem, fehér inget, nyakkendőt és fekete öltönyt kerítettem magamra. Érezve, hogy kijár az ünnepélyesség, ezekben az emelkedett percekben, amikor jövőképünk elhalálozása feletti gyászt élem át. Morcosan pötyögök a klaviatúrán, miközben botor, Janus-arcú szavaim fedezéke mögött, biztos vagyok magamban. Hiszen országunkat, népünket, nemzetünket és jövőnket féltő írást olvasok. Megbecsülésem jeléül, már régebben felcímkéztem számukra egy külön fiókot, és most meglepődve látom, milyen gyors ütemben szaporodnak a jelenkor szerzőinek figyelmeztető, intő és óvó szavai, a régi, megsárgult lapok felett. Szeretném hinni (sajnos nincsen más a kezemben), hogy „a hó, a csend, halálos didergés, a döbbenet” nem temet minket maga alá, hanem az izmok összehúzódására kényszerít. Üljük már körbe közös asztalunkat, és ne kelljen fel senki addig, amíg el nem magyaráztuk egymásnak, hogy vezetőink útmutatásait követve, vesztesei voltunk két világháborúnak! Ne álljon fel egyikünk sem, amíg tudomásul nem vettük, hogy ezután kollektív büntetés következett, ahol az igazságot a győztesek igazsága és szabályai jelentették, életképtelen diplomáciánk arcrángatózása kíséretében. Nincsen jövőnk, múltunk tudomásulvétele, és az egymásra épülő események megértése nélkül. Ezután már egyszerű, következménynek tekinteni a következő közel fél évszázadot, amelynek utolsó legnagyobb társadalmi átalakulását, a rendszerváltást jelentette. Az időközben valami furcsa egyenlősdiséghez szokott társadalom tagjainak, ezután végig kellett nézni egy gyorsított ütemben pergetett filmet. Ennek a filmnek a tudomány már régebben címet adott, mint eredeti tőkefelhalmozás, csak erős idegzetűeknek való epizódjai. Gyakorlatilag a társadalom vagyonának széthordása, felvásárlása és szabadrablása a hazánkba interpretált modernizált film témája és tartalma. És mi végignéztük az előadást, új vezetőink, új ígéreteire koncentrálva. Most meg valahogy az államcsőd közelébe kerültünk, én nem is értem hogyan. De mindezek után is, véleményem szerint, a nemzeti érzés, nem hamis pátoszok és illúziók polgárok karjába adott infúzióját jelenti, hanem a jó és rossz tudomásulvételét, a megtörténtek megértését, és népünk történetének kudarcainkon felülemelkedő szeretetét. Jó lenne (és ezek csak vágyak) ha a szellemi elit, képes lenne irányítani nemzeti ön-értésünk folyamatait. Borbély Szilárd egységes felületként kezeli az elitet, nem tudom miért. Mivel jelenkori problémáink között magasra emeli fejét, hogy az elit, átpolitizáltsága miatt, nem tudja felvállalni azokat a feladatokat, melyekre hivatott lenne, melyre képességekkel rendelkezik. A közösségeinkre hatni tudók, képtelenek túltenni magukat, „riválisaik” világnézeti és politikai különbségein, állóháborúra, lövészárok építésre, tartós sárdobálásra rendezkedve be. Igaz, hogy képzettek, hogy elitek, mégsem értenek meg egy olyan rangsort, amelyet fontos lenne érteniük, és amelyet más népeknél az összefogás pillanataiban érteni látszanak. Azt, hogy először is embernek születtünk. Férfiaknak és nőknek. Ezt követően magyarok vagyunk. Kultúránk van, beszéljük nyelvünket, itt élünk. És minden más ezután következik, világnézeteink és politikai meggyőződéseink is, harmadrangú dolgok. Még tisztelnünk is lehetne egymást, ezen másságainkban. E sorrendet az aktuálpolitika felborítani igyekszik. Sajátos indokokat őrizgetnek a mellényzsebben.
Roppant veszélyes az, ahogy az elitek a rendszerváltásra és az azóta eltelt húsz évre tekintenek... úgy tűnik fel, hogy az eltelt húsz év, mint a közös bűn, kovácsolja őket össze, na meg a lelkiismeretfurdalás, amely mindenről hallgatást parancsol. Az eltelt húsz év, mint a közös bűn! Bizony! Hiszen "mindössze" annyit kellene elismerni, hogy nem a szabadság jött el, hanem a kiszolgáltatottság. (Egyeseknek: szabadrablás!) Még csak nem is a szólásszabadság, hanem csak a hülyeség, hazugság parttalan áradása! Esetleg még azt is elismerhetnék, hogy a magyar rendszerváltás inkább volt egy jól sikerült puccs, egy nagy nézettségű Kész Átverés Show - mint demokratikus átalakulás! Mindez a magyar szellemi/irodalmi élet (egykoron: elit) kártékony közreműködésével! (Tisztelet a kivételnek: Spiró, Odze, Tóth Erzsébet, Háy János, Győrffy Ákos, Borbély Szilárd! Szóljon valaki, ha valakit kihagytam!)