hirdetés

Neszlár Sándor: Volt bennem egy dacos gesztus

2018. november 15.

Pont arról szól ez a szöveg, hogy egy teljesen más olvasói stratégiát kell választani ahhoz, hogy élvezhetően tudjon működni. Ebből a szempontból lehet akár kísérleti regénynek is hívni. De számomra ezek a meghatározások nem annyira fontosak. – Neszlár Sándorral Kiss A. Kriszta beszélgetett.

hirdetés

Kezdésként két mondatodat idézném fordított sorrendben: „1095. Riporterként izgalmasan és kíváncsian kérdezni. 1094. Diktafonról mondatokat lejegyezni." – Ez lesz az én célom. Te tudnál erre egy kötetbeli mondatoddal válaszolni?

Hirtelen most nem jut eszembe egy sem, csábító lenne azt az opciót választani, hogy mostantól csak számokat mondanánk egymásnak... de a viccet félretéve, gondolkozom rajta, majd a végén térjünk vissza rá. Mindenesetre ismerős a helyzet, amikor a bemutatóra készültem, akkor hasonló módon próbáltam a megfelelő mondatot kiválasztani annak, akiről tudtam, hogy el fog jönni. Ott annyival volt könnyebb a dolgom, hogy nem egy mondathoz kellett egy másikat találnom, hanem egy személyhez a hozzá legjobban illőt, volt akinél egyből beugrott, hogy mit kéne választanom, és volt akinél sokáig kellett törnöm a fejem. De természetesen nekem az lesz a célom, hogy izgalmasan és kíváncsian válaszoljak.

Az Egy ács nevelt fiának lenni a második könyved, ennek a kötetbemutatója volt a 2018-as őszi Margó Fesztiválon. Korábbi köteted, az Inter presszó lassan tíz éve jelent meg, azonban bőven olvashatunk még tőled különálló szövegeket. Mit gondolsz, ez a kötet mennyiben kapcsolódik az eddigi írásaidhoz és miben különül el?

Lényegében az Inter presszó után rögtön elkezdtem foglalkozni ezekkel a mondatokkal, képekkel, szövegtöredékekkel. Nagy szabadság volt számomra, hogy nem kellett egy konkrét könyvben vagy akár egy hosszabb történetben gondolkozni, hanem mindig csak egy önálló mondatban. Úgy gondoltam, hogy ami az Inter Presszóban foglalkoztatott, azt most nem szeretném folytatni, inkább valami új megközelítést, formát akartam kipróbálni. Amikor már olyan állapotban volt a kézirat, vagyis a mondatok sokasága, hogy kötetbe rendezhettem őket (ez több évet, rengeteg húzást, átírást, szünetet, sorrendezést jelentett), rájöttem, hogy mégis hiányoznak a hosszabb történetek. Akkor kezdtem el írni a Tiszatáj Online-on megjelenő Új Appendix című szövegeket, amelynek az volt az apropója, hogy egy éven keresztül minden héten egy adott fényképhez valami személyes történetet írtam. Idén pedig a Terepszemle című sorozat indult el, amely a SZIF Online-on olvasható: ezek havonta megjelenő, általában Budapestről szóló hosszabb lélegzetű írások. Ez a két szöveg nagyban befolyásolta, hogy ismét visszakanyarodjak a történetmesélés klasszikus módszeréhez, és jóllehet teljesen másképpen működnek, de azért mégis nagyon erős interakció van közöttük és az Ács között.

Fotó: Valuska Gábor

Visszatérve a mostani kötetre: az első fejezet szól a futásról, aztán egyre fogynak ezek a mondatok (amit az Előszóban jelzel is). Az első 42 futós mondatot látványosan el is különíted az eltérő számozással, azonban nem kezdesz új számozást, hanem folytatod. Ezzel a futás mint a mindennapokból kiszakadó, azokat mégis nagyban meghatározó élmény jelenik meg?

Új számozást ugyan nem kezdtem, de új fejezetet azért igen, így lett egy kis csalás az első két rész számozásában, mert a második fejezet a 43. mondattal kezdődik, amely korábban viszont tényleg az első mondat volt. De utána már helyre áll a rend, és a fejezetek mindegyike 50 mondatot tartalmaz. Erre azért volt szükség, mert az első 42 mondatot utólag illesztettem a kötet elejére. Szóval ennek a számozási kavarodásnak leginkább technikai okai vannak, de nincs itt szó a futás filozófiáról, se kiszakadásról, se semmiről, a futás egy jó apropó volt számomra a kezdetekkor, és az a tapasztalatom, hogy ez az olvasónak is megkönnyíti, hogy felvegye a szöveg ritmusát és megértse a működését. Később viszont már nincs túlzottan szükségük rá.

Már az Inter presszóra is jellemző, hogy szinte megfoghatatlan, bizonytalan az elbeszélő. Itt is így van, csak ebben a kötetben még gyakrabban, mondatonként, és nem fejezetenként változik a nézőpont. Honnan jött az ötlet, hogy „még jobban elbizonytalanítsd" az elbeszélőt, egyúttal az olvasót?

A szándékom alapvetően nem az volt, hogy elbizonytalanítsam az olvasókat, a szöveg tétje inkább az volt, hogy egymás mellé lehet-e állítani ilyen sok különböző nézőpontú, megközelítésű, terjedelmű, szándékú, grammatikájú mondatot. Eleinte egyáltalán nem is foglalkoztam azzal, hogy a különböző nézőpontokat egy kicsit összefésüljem, de a végső szerkesztés során már látszódott, hogy az ötvenes blokkokban valami egységet kell alkotni. Ekkor kezdtem el törekedni arra, hogy egy-egy fejezetben a személy és a szám azért megegyezzen, ezáltal kicsit egységesebbé váljon a szöveg.

Legtöbb esetben – a már címben is megjelenő – főnévi igeneves mondatok dominálnak, de találhatunk E/3-as, E/2-es nézőpontúakat, illetve kérdéseket is. Ebben volt valami rendszer, vagy ez is inkább a szerkesztés során vált tudatossá?

Az elején nem volt rendszer – a végére igyekeztem ezt kialakítani. Azt figyeltem meg, hogy bizonyos mondatok nagyon jól működnek egymás mellett: kiegészítik, megerősítik vagy éppen elbizonytalanítják egymást, ami még nyitottabbá tudja tenni a szöveget. Máskor pedig pont ellenkezőleg: azt tapasztaltam, hogy ha nagyon hasonló típusú mondatok kerülnek egymás mellé, akkor az egy idő után repetitívvé és unalmassá válnak.

A főnévi igenév mint forma honnan jött, mi az oka annak, hogy ezt használod a leghangsúlyosabban?

Ösztönösen, vagy talán inkább véletlenül alakult így. A futással függ össze: annak idején elkezdtem vezetni egy futónaplót, amibe mindig pontosan leírtam, hány kilométert futottam, mennyi idő alatt, milyenek voltak a körülmények stb. Idővel ezeket mindig kiegészítettem egy-egy személyes mondattal: hogy ment a futás, mit kéne változtatni, illetve különféle érzésekkel, benyomásokkal, amik hirtelen eszembe jutottak... ezek lettek a számozott mondatok, amiket idővel megkedveltem, és elkezdtem magamban futós mondatoknak hívni. Mindig törekedtem a rövid mondatokra, és végül úgy alakult, hogy a főnévi igenéves formát használtam a leggyakrabban.

Van ez a látszólagos személytelenség, azonban ennek ellenére önéletrajzi elemekkel van tele a szöveg. Az, hogy mégis ennyire enigmatikus és szokatlan formátumú a mű, azt a szándékot takarja, hogy nem akartál túlságosan feltárulkozó lenni, vagy nem akartad ilyen könnyen adni az információkat?

Az biztos, hogy nem akartam önéletrajzot írni. Másfelől azt is tapasztalnom kellett, hogy bármennyire is szeretné az ember saját magát elrejteni, akarva-akaratlanul beugranak emlékek – főleg így, hogy nagyon rövid és asszociatív mondatokat kezdtem el írni. Nagyon sok olyan mondat található például, amely az elbeszélő vélt gyerekkoráról szól, hiszen ezek értelemszerűen fontosak és meghatározóak. A célom mégsem az volt, hogy a saját életemet mutassam be, sokkal inkább, hogy olyan élethelyzeteket villantsak fel, amelyek az olvasónak is működő, ismerős dolgokká tudnak válni. De sokszor azért is választottam nagyon személyes élményeket, mert ezekben biztos voltam: ezeket megtapasztaltam, meghatározó emlékeimnek számítottak, ezekkel könnyebb volt kísérletezni, elvenni belőlük és hozzájuk toldani.

Fotó: Margó Fesztivál

Megkerülhetetlennek tűnik, hogy 1111 + 100 többé-kevésbé különálló mondatban ne legyenek közhelyek. Nem tartasz attól, hogy elkezdik idézni vagy kiemelni azokat a mondataidat, amik nem annyira személyesek, nem egy konkrét dologról szólnak, hanem inkább klisé-szerűek?

Valóban kijelenthetjük, hogy ebben a könyvben könnyen találhatunk közhelyeket – bár az is kérdés, kinek mi számít giccsnek vagy közhelynek. Közhely, hogy az egész életünk egy nagy közhely, de azt gondolom, hogy valami, ami annak tűnik, közben könnyen lehet, hogy éppen egy nagyon személyes emléket idéz fel, az olvasón múlik mit ért, hall, lát bele egy-egy mondatba. Nagy kérdése viszont a szövegnek (amit én íróként nem tudok megállapítani), hogy vajon fönntartható-e a figyelem és az érdeklődés 1111 mondaton keresztül, ha nincs átfogó története. Alapvetően arra törekedtem, hogy az egyszerűbb, „pattogós", asszociációra épülő mondatok a vége felé ritkuljanak, és egyre több hosszabb mondat, történet következzen egymás után – pont amiatt, hogy a közhely-szerűség elkerülhető legyen.

Valóban látványos jellegzetessége a kötetnek, hogy a vége felé egy-egy mondat reflektál az előző(k)re, a kisebb-nagyobb blokkok történeteket adnak ki. Ez mi miatt alakult így?

Ennek a szövegnek számos érdekes tanulsága volt számomra. Az egyik az, hogy rájöttem, főnévi igenévvel nem tudok hosszabb történetet elmondani, illetve nagyon nehéz az érdeklődést hosszabb ideig fenntartani. Ez valamelyest sikerült az első 42 mondatban, mert ott egy konkrét verseny történetét írja le a szöveg, bár ez is kicsit fel lett hígítva: ha nagyon akarom, mondhatnám, hogy ez egy adott maraton története, de főleg inkább arról szól, hogy milyen állapotban tud lenni az ember futás közben. A korábbi verziókban a könyv elején is voltak „történetek" (tehát, amikor az olvasó mondatról-mondatra felfedezett egy összefüggő sztorit), de arra jutottam, hogy ezek ott még nem igazán működnek. A végéhez közelítve azonban már tényleg több ilyen mondat található, amelyek tudatosan összekacsintanak. Érdekes felfedezéssé vált ugyanakkor, hogy olyan mondatok is, amikről én egyáltalán nem feltételeztem, hogy akár párbeszédbe léphetnek egymással, elkezdtek interakcióba kerülni. Így történhet meg akár az is, hogy egy újraolvasás során más „összekacsintások" tűnnek ki az olvasónak, illetve nekem is. Szükséges volt ugyanakkor, hogy meglegyen a kötet egészének is a ritmusa. Fontos volt valami egységet kialakítani és ebben a forma jelentett segítséget. Igyekeztem arra figyelni, hogy az ötven mondatos fejezetek nagyjából hasonló terjedelműek legyenek, ezen belül pedig arra koncentráltam, hogy hasonló ritmikájú mondatok szerepeljenek benne. Itt szeretném kiemelni (időrendben) Kollár Árpádnak, Tóth-Czifra Júliának, Csányi Dórának és a Magvető Kiadó igazgatójának Dávid Annának a szerepét, akik a meglátásaikkal, tanácsaikkal segítették, hogy a kötet egységes és harmonikus legyen.

Érdekes, hogy azt mondod, sokszor neked is meglepetést okozott a szöveg. Mit gondolsz, lesz majd olyan a kötet recepciójában, ami szintén meglepetést fog okozni számodra: hogy egyesek felfedeznek majd olyan összefüggéseket a mondatok között, amikre te nem gondoltál?

Íróként van egy dolog, amit soha nem kaphatok meg: hogy mindenféle előzetes tudás nélkül olvashassam a szövegemet. Emiatt lesznek számomra izgalmas visszajelzések a recenziók, láthatom majd ugyanis, hogy egyeseknek mik működtek és mik nem. Biztosan sok olyan dolog lesz, ami számomra nem volt egyértelmű vagy tudatos az írás és a szerkesztés közben, de annak az adott olvasónak beugrik a szövegről. A korábbi könyvem esetében is nagyon érdekes volt ezeket olvasni, és látni, hogy kinek mi vált fontossá. Az eddigi visszajelzések szerencsére azt mutatják, hogy amit elképzeltem, az nagyjából működik is, az olvasók képesek azonosulni a felvillantott eseményekkel, helyzetekkel, utalásokkal, és ami a legizgalmasabb, hogy a saját életükön, referenciáikon keresztül adnak értelmet a mondatoknak.

Számos utalás található különböző szerzőkre, többek között Mészölyre, Ottlikra, Tandorira, de talán leghangsúlyosabban Esterházyra: tekintve, hogy te is számozott mondatokban írsz. Ezzel az értelmezési irányt is megszabod, vagy „csak megfutod a tiszteletköröket" (csak hogy a futóregény témájánál maradjunk)?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy rengeteg olyan helyzet volt, amikor adta magát, hogy valamit bele lehet csempészni az általam olvasott és nagyra tartott szerzők szövegeiből. Az egyértelmű volt, hogy Esterházyt – főleg a Harmonia Caelestisszel – megemlítem, de hangsúlyosnak egyikőjüket sem érzem, így őt sem. Az meg végképp nem szerepelt a szándékaim között, hogy ezzel utat vagy értelmezési irányt jelöljek ki, de ha róluk van szó, bármikor lefutom a tiszteletköröket, amit szó szerint értek, vagyis nagyon fontos szerzőknek gondolom őket, nélkülük sokkal szegényebb lenne a magyar irodalom.

Az olvasónak nincs könnyű dolga, amikor arra szeretne rájönni, hogy a főnévi igeneves mondatok kire vonatkoznak, hiszen egyszer mintha egy meghatározott hang, maga a szerző beszélne (leginkább, amikor egy évszámból ki lehet következtetni a születései évet), máskor egy irodalmi vagy történelmi személy jelenik meg, és olyan is előfordul, amikor a nemet sem jelölöd pontosan. Neveznéd regénynek ezt a kötetet vagy nem fontos számodra a műfaj meghatározása?

Inkább az utóbbit választanám: nem fontos számomra, hogy besoroljam egy adott műfajba. Ennek ellenére lehet ezt regényként olvasni, persze nem a hagyományos értelemben, hanem inkább amiatt, mert mégiscsak nagy ívet fut be. Pont arról szól ez a szöveg, hogy egy teljesen más olvasói stratégiát kell választani ahhoz, hogy élvezhetően tudjon működni. Ebből a szempontból lehet akár kísérleti regénynek is hívni. De számomra ezek a meghatározások nem annyira fontosak.

És gondolkodtál már azon, hogy ez közelít egy verseskötethez – ha másért nem, az olvasásmódját tekintve?

Lehetne, ugyanakkor vannak hosszú, összefüggő történetek is. És a rövidebb, tömör mondatokra is az jellemző, hogy valami nagyobb lélegzetű dolgot mutatnak be. Emellett itt azért tisztességesen végig vannak írva a sorok, nem úgy, mint a verseknél ugye, amivel szoktam is ugratni a költő barátaimat. De valóban: ahhoz, hogy a szöveg értelmet nyerjen, itt is szükség van az olvasó együttműködésére.

Az összes mondat közül van egy személyes kedvencem: „826. Összetépni egy testvér iskolai rajzát." – mégpedig azért, mert e néhány szó mögött úgy tűnik, olyan dolgok húzódnak meg, amelyekből akár egy regénytrilógiát is megírhatnál (de van még ehhez hasonló bőven). Te magad ezt nagyjából úgy fogalmaztad meg a kötetbemutatódon, hogy egy cseppet mutatsz meg a pohár vízből. Jogos tehát az az érzésem, hogy nem is áll szándékodban csupán egy vagy kettő történetet elmondani, hanem az 1111-ből az olvasó minden egyes mondat mögé egy külön történetet gondolhat?

Pontos a fogalmazás: nem kell, de gondolhat. Felidézhet benne valami személyes élményt és akkor a narrátor helyébe tudja magát helyezni, akkor a saját történetét fogja olvasni. Vagy elképzelhet egy fiktív szituációt is. De át is ugorhatja. És talán emiatt válhat sokkal szabadabbá ez az olvasás, mint egy hagyományos regény esetében. Ha pedig már említetted ezt a mondatot, ez állítólag tényleg így volt: gyerekkoromban eltéptem a nővérem iskolai rajzát (bár én magam erre nem emlékszem, csak a családi elbeszélésekből tudom). Itt van tehát ez a nagyon személyes, konkrét eseményt leíró mondat, ami kifejezetten a kettőnk kapcsolatát ábrázolja, az olvasó mégis mögé tud tenni egy olyan élményt vagy érzést, ami kizárólag az övé lesz. Ez is mutatja, hogy még a számomra legszemélyesebb mondatok is tudnak bárki számára sajátként működni.

Visszatérő motívum a futás és a vallás (ami a címben jelenik meg leghangsúlyosabban, de máshol is előtűnik). A kettő között van számodra valami összefüggés?

Nem, ezt nem gondolnám. Illetve itt nem is a vallás a hangsúlyos, hanem a keresztény kultúra, amiben élünk, és ami meghatározza a mindennapjainkat, miket gondolunk a világról, miket teszünk adott napokon, ünnepeken. Éppen ezért úgy éreztem, hogy sokkal könnyebben lehet rá asszociálni, pont úgy, mint a cím esetén. A futásnak a legvégére viszont már csak annyi köze volt ehhez a könyvhöz, hogy otthon futónadrágban írtam.

Egy ács nevelt fiának lenni – egy mondatból lett cím vagy címből mondat?

Egy mondatból lett cím. A címötlet nagyon sokáig az 1111 volt (és volt egy olyan is, hogy Mondatok) – évekig elégedett is voltam ezzel, aztán egy idő után úgy éreztem, ez így önmagában nagyon kevés. Visszatérő tapasztalatom volt, hogy bármikor, amikor beszéltem erről a szövegről az ismerőseimnek, barátaimnak, mindig elmondtam, hogyan képzeljék el: számozott, főnévi igeneves, futós, asszociatív mondatok – majd kérték, hogy mondjak egy példát, ami pedig legtöbbször ez volt: „Egy ács nevelt fiának lenni." Ez a mondat működni látszott, hiszen úgy tűnt, aki ezt megértette, az gyakorlatilag értette az egészet. Korábban úgy gondoltam, hogy nincs hierarchia a mondatok között, nem lehet különbséget tenni közöttük – idővel azonban, a szöveg összerendezése közben, rájöttem, hogy mégiscsak vannak olyan fejezetkezdő- vagy záró mondatok, amik kiemelkednek a többi közül. És akkor van ez a cím, ami gyakorlatilag össze tudja foglalni az egész szöveget, tud egy csepp lenni abból a bizonyos pohár vízből, vagy inkább tengerből. Ugyanakkor megvannak ennek a hátrányai is: aki egy Jézus-regényt vár, vagy egy olyan művet, ami kizárólagosan a vallás köré épül, az csalódni fog.

Néha olvashatunk az írás folyamatára való reflexiókat (pl. „888. Háromszor leírni egymás után ugyanazt a számot."). Az is fontos volt, hogy magát az írás aktusát is beemeld a szövegbe?

Nem is úgy fogalmaznék, hogy fontos volt, inkább adta magát. Amikor az ember programszerűen írja a különálló, asszociatív mondatokat, akkor óhatatlanul megesik vele, hogy az adott pillanatot is rögzíti, ami történetesen az írás maga. Így fordultam az írás aktusának ábrázolásához és jelzéséhez. Ilyen mondatokból eleinte elég sok volt, majd a kötet szerkesztője, Dávid Anna jelezte, hogy ki kéne szedni néhányat. Olyan szempontból azonban mégiscsak fontosnak mondanám, hogy mindenképpen szerettem volna, hogy a szöveggel való „babrálás" is tematizálódjon.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy egy rohanó világba írtál egy futó-regényt. Talán nem túl meglepő a kérdésem, hogy szem előtt tartottad-e a megváltozott olvasói szokásokat: vagyis, hogy sok embernek már nincs ideje nagyregényeket olvasni, ezért inkább a kisebb terjedelmű írásokhoz fordulnak. Van ennek bármi szerepe abban, hogy te a másik végletet, a mondatot választottad?

Ha szem előtt tartottam volna az olvasói szokásokat, akkor nem biztos, hogy egy ilyen szerkezetű könyvet írok, mert ezzel a szöveggel (főleg az elején) nincs túl egyszerű dolga az olvasónak. Szokatlan logika mentén követik egymást a mondatok, melózni kell velük, mert nem biztos, hogy elsőre olyan könnyen adják magukat. Az idő szempontjából viszont valóban praktikus lehet, hogy bárhol föl lehet lapozni és el lehet merülni benne, nem kell feltétlenül az elejétől kezdeni. Lehet olvasni bárhol, metrón, villamoson, de le is lehet tenni, majd később ismét elővenni, és nem szükséges visszalapozni, felidézni hogy hol tart a történet, vagy hogy az a bizonyos szereplő ki is pontosan. Csakugyan, ahogy te is említetted, elvileg senkinek semmire nincs ideje, nemhogy egy nagyregény elolvasására, mégis úgy látom, hogy az utóbbi időben a könyvek mintha egyre nagyobbak és vastagabbak lennének. A mondatok viszont ettől teljesen függetlenül lettek számomra fontosak. Volt bennem egy dacos gesztus is, hogy mindent az elejéről kezdjek újra, hogy visszatérjek az alapokhoz, és szép lassan mondatról mondatra építsek fel egy új szöveget.

Ez a fel-fellapozgatva olvasás nem teszi tönkre azt az olvasói folyamatot, ritmust amelyet a szerkesztés során szem előtt tartottál?

Én gondolhatok bármit az íróasztalnál, lehet nekem egy elképzelt ideális olvasóm (van is), aki a lehető legmegfelelőbb ütemben, tempóban és módon olvassa ezt a szöveget, aztán jön az igazi olvasó, aki azt csinál vele, amit akar. Szerintem nem jár rosszul, aki követi az „instrukcióimat", vagyis hogy a mondatokat abban a sorrendben olvassa, ahogyan vannak – de ebben már nekem nem lehet beleszólásom, mindig az olvasóé a döntés. A döntésről jut eszembe, közben mégis csak eszembe jutott a válasz az első kérdésedre, az Appendix rész első mondatát választanám: „Amikor kérdeznek, nem az igazat, hanem az egyszerűbbet válaszolni."

 

A szerzővel legközelebb itt találkozhatnak:

Kiss A. Kriszta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.