A börgöndi bakter, miközben az ellen-vicinálist várja szerelvényem, hosszan integet nekem. Felém. Erre azért nem számítottam még reggel. Egyáltalán nem is gondoltam, hogy Börgönd felé veszem az irányt. Azonban a MÁV új menetrendje Százhalombatta és Pusztaszabolcs irányába tereli a Tapolcára tartó gyorsokat. Ennek több következménye is van. Az első, hogy a Barátság-olajvezeték láttán majdhogynem sokkot kapok, mondván nem Almádiba, hanem egyenesen Pécsre tartok. A második, hogy visszaintegethetek a joviális börgöndi bakternek, bár lehet, hogy a non-verbális beszélgetést az én biccentésem kezdeményezte. A harmadik fejlemény, hogy átzötyögök Pallag Zoli faluján, Seregélyesen. A negyedik következmény, hogy bő két óra alatt ér a gyorsvonat Székesfehérvárra. Az ötödik, hogy megint vonattal indíthatok egy cikket. És, hol van ekkor még a Balaton?

Aztán feltűnik a Balaton is. És feltűnik az is, hogy egészen sokan várják az Olvasóligetben a Karafiáth Orsolyával történő beszélgetést. Az idén a ligetet úgy kell elképzelni, hogy az öltözők mellett a strandépület emeleti szegletében kialakítottak egy mini-könyvtárat. A mini-könyvtár előtt pedig két szék, és egy asztal várja a fellépőket. Tisztiorvosok szoktak ilyen helyszínen hőségriadót bejelenteni, vagy vízmérnökök isznak egy pohárnyi Balatont sajtótájékoztatók performanszaként.

Az Öböl-TV fiatal riporternője alighanem a világ legrövidebb Karafiáth-interjúját készíti el hozzávetőlegesen 10 másodperc alatt. Orsolya vagy azt válaszolja, hogy „igen”, vagy azt, hogy „nem”. A „nemigen” hosszabb időt venne igénybe. A közönség, talán túlzás, hogy izgatottan, de azért látványosan várja a kezdést. Egy tucatnyi tizenéves iskolás törökülésben ül, a kerti székeken és egy-két babzsákon itt strandoló egyetemisták, középkorú nyaralók foglalnak helyet türelmesen.

Jánossy Lajos első kérdésére Karafiáth a megtalált hangról kezd el beszélni. A bökkenő csupán annyi, hogy mikrofon nélkül nem nagyon lehet hallani Karafiáth megtalált hangját. Amíg megjön a mikrofon, addig is beszélni kell, a kíváncsi közönség tanácstalanul fészkelődik, a vérmesebb előre húzódik, a tétovább a hallótávolságon kívülről figyel. Azonban onnét csak a bűfében falatozók kajabálását lehet hallani, a hang fizikája felöblősíti-felhangosítja a lenti zajokat, és akkor a víz visszhangjáról még nem is beszéltünk.  A gyerekek egy ideig ülnek, aztán elmennek. Talán a mikrofon és a pódiumtávlat hiánya, talán a kérdező jelenléte teszi, de Karafiáth a rá jellemző maníroktól mentesen beszél. Se paróka, se dizőzruha. Avagy csak annyi modorosság van itt és most, ami Karafiáth természetes sajátja.
(Fotó: Sarankó Márta)

A megtalált hang jóformán magától, természetesen jambikus lejtésű Karafiáthnál, ezt még az egyetemen vette észre verstantanára, Vilcsek Béla. Jánossy a szemérmesség zsilipjét nyitja meg; a szerepversek eltávolított és mégis visszaközelített perszonalitását. Lotte Lenya, Karády Katalin. Sanzonok, tánczenék. Titkos énekek. Moll-akkordok. A költészet evidenciája. Az elrejtőzés és a szereplés kettőssége és kényszere. Mivel alig hallom, ezeket jegyzetelem sebtében, mintha attól jobban hallanám, hogy leírom. „Gyerekkoromban nagyregényeket akartam írni. Olyan hatalmas terjedelmű, nagykönyveket, mint, amik a polcon voltak.” – vezet át Karafiáth önéletrajzi válasza a regény problémájához. A regényírás problémájához. A Maffia-klub után újabb regényt készül írni, ebből fel is olvasott egy részletet. Az inkább negatív kritikák után ezúttal tudatosabban ügyel a kompozícióra és a szerkezetre.

A szereplíra másik vetületére, a lírai én mellett a mediális énre is rákérdez Jánossy, avagy milyen a világ bulvárszemüvegen át. „Vittek az utak, nincs ellenemre, végeredményben szórakoztat” – mondja Karafiáth, aki szemmel láthatóan tisztában van a bulvárjelenlét előnyeivel és hátrányaival. Pontosan tudja, hogy meddig van hatással a tévében főzött babfőzelék az eladott példányszámokra. Hogy egy darabig igen, de aztán már nem.
Igyekszik nem keverni a kettőt, mármint a babfőzeléket és a versírást. Emiatt is hárítja el a mosolyogtató „írjon verset egyenes adásban”, illetve „hogyan telik egy mai költő egy napja” jellegű felkéréseket. „Nem csak azt tudom, mit vállalok el, hanem azt is, hogy mit nem. Amikor provokálok, akkor is a nyíltszíni tapsért teszem.” A gyalázkodó bejegyzésekkel, agresszív üzenetekkel pedig nem tud mit kezdeni, ellenben képtelen megállni, hogy ne olvassa el őket permanensen. „Orsikám, nem lehetsz egyszerre Nina Hagen és Tolnay Klári” – ekképpen oldja fel a  szerepdilemmát Jánossy, és ekképpen ad remek végszót nekem. A végére, nagyjából a slusszpoénnal egy időben pedig megérkezett a mikrofon is.

Szegő János