hirdetés

Krasznahorkai László: "Nincs már sehol semmi"

Látogatóban Krasznahorkai Lászlónál

2002. december 19.

A pilisi faluban hosszas bolyongás után két élő járókelővel találkozunk. Az egyik áll. A másik a kocsma felé imbolyog. A Rózsahegy utcát keressük, de olyan nincsen itt egyáltalán - Úttörő néven viszont ismernek egy utcát, amelyik fekvésében a keresettel kísértetiesen megegyezik. (Később megtudjuk, maga Krasznahorkai László keresztelte át, miután évekkel a rendszerváltás után sikerült meggyőznie a polgármestert, hogy már nem fognak visszajönni az oroszok.) Megérkezünk: a tájba simuló faház egyszerű és nyugodt belső terébe lépünk. A nappali falát a keleti kultúrákkal kapcsolatos könyvek elképesztő gyűjteménye tölti be. Az óriási ablakokon át a kilátás annyira imponáló, hogy beszélgetés közben egyfolytában kifelé pislogunk, s az interjú felét végül a teraszon készítjük el.

hirdetés

Ha valaki ezt a gyönyörű környezetet látja, elkezdi érteni, miért van az a köztudatban, hogy a magyar írók közül az az öt-hat él meg az irodalomból - közöttük te -, aki a német könyvpiacon sikeres.
     
Ez esetemben teljes tévedés. Én éppen azért élek itt, mert nem tudok megélni az irodalomból, mint ahogy semmi egyébből sem. Mint hajdani szentendrei, én egyetlen helyre nem akartam lakni jönni, mikor Szentendréről lakni jönni kellett, ebbe a legendás mód rossz hírű faluba, viszont épp e hír miatt, meg hogy nem volt itt se víz, se csatona, se gáz, tehát az égadta világon semmi hatszáz megátalkodott breugheli figurán kívül, itt voltak egyedül minden mértéket alulmúló árú telkek. No, egy ilyet vettem én meg ebben a különben gyönyörű völgyben, viszont helyzetemnél fogva, vagyis mert nem tartozom azok közé, akik meg tudnak élni az irodalomból, úgynevezett baráti kölcsönből hajtottam végre ezt, amit különben kizárólag törleszteni és törleszteni és törleszteni voltam mind e napig képes, visszafizetni, eljutni a dolog végére: nem. Az úgynevezett "németországi ötök", akik közé tehát nem tartozom, viszont kívánkozom, különben ismereteim szerint megint csak nem könyveik honoráriumából élnek meg abban a köztudomásúlag tejjel-mézjel folyó Kánaánban. Bár ott magasabbak a szerzői jogdíjak, mint Magyarországon, hiszen itt nagyjából annyi honoráriumot fizet egy magas színvonalú irodalmi kiadó egyik kedvenc szerzőjének, amennyiből az a szerencsétlen szűk másfél hónapig képes megélni Magyarországon, szóval ennél azért magasabbak a német honoráriumok, de nyilván sok kedves magyart megdöbbentene, ha megtudná, mennyivel magasabbak, nem sokkal ugyanis, és csak azok keresnek kissé jobban, akik a könyveik kapcsán felolvasókörutakra mennek - ez a szisztéma évtizedek óta működik ott. Meg aztán: valóban volt egy időszak, amikor a magyarok iránt komoly érdeklődés mutatkozott Németországban; egyrészt azért, mert unták a lengyeleket és a cseheket, másrészt a magyarok iránt közismerten létezik egyfajta német szimpátia. Ennek mára vége van, ráadásul egy magyar író külföldön nem a szerzői jogot, hanem a fordítás jogát adja el, és ez lényeges különbség. És ezek mindig előlegek - éppen ezért jegyezte meg egyszer Esterházy: amikor meglátod, édes fiam, az előleget, akkor tudd meg, hogy annyi lesz összesen a pénzed, a szerződés összes többi pontját nyugodtan elfelejtheted. És ez tényleg így van. Az irodalmat ma már nem becsüli semmire semelyik nyugat- és közép-kelet-európai társadalom, azért lehet az, hogy Magyarországon ötezer példány már sikernek számít. Lényegében a német volt az utolsó, amelyik megbecsülte, tíz-tizenöt évvel ezelőtt még volt egy olyan olvasóközönség, amelyik képes volt úgy bemenni egy könyvesboltba, hogy számára nem ismert kelet-európai szerzőket is megvett. Ennek most valóban vége: masszív gazdasági válság van a kultúrában, a néhány nagy német kiadón túl a többi vegetál.
 

Bár ez a pilisszentlászlói ház nagyon is kézzel fogható, az embernek folyamatosan az a képzete van veled kapcsolatban, hogy nem vagy itthon. Azt gondolom, hogy ez metaforikusan tökéletesen alkalmazható a helyzetedre. Sőt, azt is mondhatnám, hogy számomra a leginkább ennek a nem-itthonlevésnek a különféle árnyalatai karakterizálják a művészetedet. Minden írói gesztusodban visszaköszön ez; a könyveidben, az alkalmi cikkekben - gondolok itt Kertész Imre Népszabadság-beli köszöntésére. Lehet-e úgy benne lenni bármiben - nevezzük mondjuk a magyar irodalomnak vagy létezésnek -, hogy közben sosincs itthon a résztvevő?
     
A magyar irodalom és a létezés között persze lehetne némi különbséget tenni, de hogy válaszoljak is: igen, lehet. Erre alkalmas műveket kell írni. És akkor az ember magában az irodalomban "benne van", legfeljebb az irodalmi köztudatban nem, mint Kertész Imre évtizedeken át, hogy egy az utóbbi időkben ismert példát mondjak. De hogyha neked olyan érzésed támadt, hogy nem vagyok itthon, ez azért van, mert egyrészt tényleg gyakran nem vagyok itthon, aminek különben nem az az oka, hogy én folyamatosan feltöltött bukszával a zsebemben, miközben egy hatalmas Havanna-szivar áll ki nyílegyenesen a számból, állandóan utazgatom össze-vissza a világban, hanem például az, hogy volt egy korábbi könyvem, a Háború és háború, amelyhez feltétlen szükség volt a regény szóba jöhető helyszínein tanulmányozni, hogy az általam keresett ókori Európa-határ egyfelől: milyen, másfelől: mi van a helyén, s ehhez oda kellett menni. Ezeket a szó szoros értelemben vett tanulmányutakat svájci kiadóm s néhány jóakaratú külföldi barátom segítségével különböző ösztöndíjakból oldottam meg. De: van ennek az itthon-nemlétnek egy másik oka is. Én Magyarországon nem találom a helyem. Gyakran megyek száműzetésbe Amerikától Kelet-Ázsiáig bárhová, hogy ne legyek itt, tényleg, akárhová elmegyek, csak itthon ne kelljen lennem, ami a végén persze azzal jár, hogy viszont onnan, ahová így elvetődöm, rendszerint megtörve, még magányosabban, csalódottan és kiábrándulva érkezem vissza újra meg újra. Mert nincs már hely a világon, ahonnan ne megtörve, magányosan, csalódottan és kiábrándulva érkezne haza az afféle alak, mint én. S ami még rosszabb, ebből az is következik, hogy a vágyódásainknak sincs már semmi értelme, mert lassan, sok évnyi kényszerű vándorlás után egyre határozottabban azt súgja valami: nincs hely sem, ahová érdemes lenne elvágyódni. Hogy nincs már sehol semmi. Itthon tehát egy negatív vonzás, külföldön pedig egy pozitív taszítás. És ha mindez úgy hangoznék, mint valami új fejlemény az életemben, akkor itt rögtön hozzáfűzöm: nem csupán most nem találom a helyem itthon, nem találtam én azt korábban sem. Abba születtem bele, hogy azzal az esztétikai és morális érzékenységgel, amire engem ítéltek, ebben az országban nem lehet megmaradni. Elég egy érzékeny, sérülékeny ember az egyik oldalon, s már ott is a halálos veszély a brutális másikon. Persze különböző módszerek vannak, hogy az ember mégis valahogy megmaradjon: én például boldogan ittam magam részegre, amikor csak lehetett. Egészen addig tettem ezt, amíg az egészségem nem sínylette meg annyira, hogy azt kockáztattam: drámai hős leszek egy olyan korban, amely már szarik a drámára, és amely kornak egy drámai befejezés annyi, mint amikor egy adott kagylóhéjat épp porrá őről a tízezer és tízezer többi kagylóhéj közt az olajba fulladt kócsagokkal színesített tengerparti fövenyen a Nagy Daráló. Ha bármit jelentene, ha bármire felhívná a tappadt figyelmet, ha bármilyen érzékeny ifjúnak erőt adna egy efféle drámai zárlat, bevallom, a leghatározottabban felléptem volna ebben a szerepben, azt hiszem. De nem jelent semmit, nem hívná föl semmire, és nem adna semmiféle erőt, hisz még annak a lőporfüstnek a szagát sem szívták be igazán, tüdőre, amely abból a vadászfegyverből származott, amellyel Márai agyonlőtte magát a biztos távolban. És ez nem volt azért mindig így. A diktatúra évei alatt az ország nagyobb fogadókészséggel bírt volna arra a lőporfüstre... Egyszóval ilyenfajta színészi ambíciók értelmetlenné válása után egyet tehettem: beletörődtem abba, hogy gyakorlatilag száműzöttként élek. A Háború és háborút követő években tulajdonképpen már az összes utam kényszer hatása alatt történt: minden esetben azért mentem el, mert nem volt helyem Magyarországon. Nem csupán a magyar irodalmi életben, ahol olykor kifejezetten alávaló cikkekkel, alávaló szándékú szórakoztató rádió- és tv-műsorokkal vagy alávaló hallgatással igyekeztek meg nem történtté tenni, amit addig én vagy más csináltunk abban a tudatban, hogy mindannyiunk nagyobb örömére tesszük, tehát nem pusztán ott, a magyar irodalmi életben nem volt helyem, hiszen ott amúgy is nehéz volna helyet találni annak, amit én "képviselek" - még ha, biztos vagyok benne, nem is egyedül. Nincsen helyem egyáltalán: a legjobb elmék is félrehúznak, és privát sarkokban mondják el, hogy nagyon becsülik, amit én művelek, sőt, kacsintanak rám huncutul... de hát a világ, teszik hozzá még huncutabb képpel, megváltozott, így "ennek" ma nem lehet sajnos olyan teret adni, amekkorát érdemelne - és akkor jönnek az érvek, hogy miért nem.. És szörnyű, de ezek az érvek mégcsak nem is érdekesek, mivel egy ilyen társadalomban, amely ilyen mértékben és ilyen vakon vetette alá magát a Nagy Molochnak, a kérdésnek egyáltalán nincs is értelme. Van itt művészet, méghozzá a maga módján olykor kifejezetten magas minőségben, de csak olyan, amelyiknek létezik ára, tehát amelyik kifejezhető forintban, és amelyiknek az előállításához ugyanakkor pénzre van szüksége a művésznek, mert jön, mint a végzet, a villany, a csatorna és a gáz.. És még az sem volna helyes, ha az ellenkezőjét állítanánk annak, hogy e művészet művészei ne szenvednének olykor attól, hogy ez így van, hiszen gyakran nagyon tehetséges emberekről van szó. Csak az a baj, hogy másokkal együtt ők is úgy gondolják: itt valami olyan legyőzhetetlen, megmásíthatatlan, felülbírálhatatlan kényszer van, amelyet vagy elfogad az ember, vagy - és akkor itt megáll mindenki, és nem gondolkodik azon, hogy hát bizony pedig elgondolkozhatna egyszer: vajon olyan biztos-e, hogy tényleg nem lehet ecset nélkül festeni, hangszer nélkül zenélni, és nemhogy számítógép, de papír és toll nélkül írni, és így tovább. Valahogy, az ördög egyetlen intésére, mindenki elhitte, hogy ez lehetetlen. De csak képzeljünk el egy világot, MOST AZONNAL, amelyről tudomásunkra jut, hogy vannak valahol benne művészek, akik ecset nélkül festenek, hangszerek nélkül zenélnek és toll és papír nélkül írnak. Már a puszta gondolatától is boldog leszek. Hogy ez a világ akár lehetne a miénk is, itt.
 

Nem lehet, hogy egy adott kor legkiválóbbjai örök idők óta mindig ezt érzékelték, amit most te? Nem lehet, hogy a közeg mindig ilyen, és csak utólag tűnnek szépnek bizonyos korszakok?
     
Nem azt akarom mondani, hogy a múlt olyan káprázatosan szép, hisz a közelmúltba történetesen majdnem belehaltam, csak volt valami az emberekben ebben az elnyomott helyzetben, ami reményt adott arra, hogy ha az általunk akkor elképzelt demokratikus eszmények szerinti társadalom jönne létre, akkor abban ezekkel a morális-esztétikai igényekkel egy elviselhető országot tudnának - talán - létrehozni. De, ismétlem, semmiképp sem akarom idealizálni azt, ami volt. Már hogy tenném! Inkább azt akarom mondani, hogy még az a kevés is kihullt a rostán, eltűnt, elveszett, ami nem hagyta az embert a helyzetébe belevakulni, azaz a méltóságáról egy kanálnyi millióért, vagy egy kanálnyi ingyen osztott levesért, kinek mi van a kanálban, lemondani teljesen. És - a kérdésedre visszatérve -: persze, így van, valószínűleg minden független szellem úgy érezte a saját korában, hogy a neki megadatott társadalom elviselhetetlen, s ebből könnyen jött a következtetés: hogy minden emberi társadalom elviselhetetlen, mely nem magas erkölcsi és esztétikai eszmények szerint létezik. És ez nem csak a nyugati civilizációkra tűnik igaznak, érvényesnek látszik ez a keletieknél is: nem más, mint Konfuciusz figyelmeztetett állandóan az övét megelőző korai-Zhou-korra mint eszményre, amelyhez kortársainak igazodnia kéne. És Konfuciusz, aki a kétfajta létezés közti tragikus különbségből építette föl a világ legemelkedettebb erkölcsi rendszerének poétikus vízióját, a Krisztus előtti hatodik-ötödik században élt.
 

Ebben a helyzetben mit ad neked egyáltalán az írás, az irodalom? Mit jelentenek a könyvek? Nyilvánvalóan nem kivezető utat, mint ahogy az írás személyes üdvtörténetként sem működik számodra. Akkor, mondjuk, az ellenállás legszelídebb formája? Vagy bizonyos jelzések adása a szerepe?
     
Amikor sikerül végletesen megfogalmaznom az álláspontomat, akkor a beszélgetőtársam mindig figyelmeztet a világ bármely pontján: uram, ha ön ilyen sötét képet fest a világról, akkor miért ír? Finoman szólva azt akarja tudni, hogy miért nem lövöm magam ott, azonnal fejbe, sőt: miért nem tettem meg ezt már korábban. Egész biztos vagyok benne, hogy valami minimális megelégedést kis körben kiváltana, mint ahogy idővel ki is fog, ha ez az egyébként igen enyhe zavaró tényező, amit én jelentek az irodalomban, egyszer csak megszűnne. '89 előtt tényleg úgy éreztem egyébként, hogy már az is szép, hogy nem állítanak kivégzőosztag elé. Mert ha igazán megértették volna, mi van a Sátántangóban, akkor minimum azt kellett volna tegyék velem, amit Petriékkel. Nem értették, talán mert nem is érdekelte őket - ez akkor már, a nyolcvanas években egy nagyon cinikus rendszer volt, ami tulajdonképpen csak a személyes túlélésre játszott. A helyzet aztán ebből a szempontból nem nagyon változott; ha valaki venné a fáradságot, és megnézné, hogy mik vannak a '89 után írott könyveimben, akkor arra jutna, hogy ezek - finoman szólva - megint csak nem a mi új, s úgymond: szabad társadalmunk apoteózisai. Ez az eljövendő könyveimre természetesen ugyanúgy vonatkozik, vagyis mindre áll, hogy "társadalomellenesek" - abban az értelemben, hogy legmélyebb eresztékeinél próbálják meg szemügyre venni azt a társadalmi rendszert, amely a miénk, és amelyet én elviselhetetlennek tartok, mert szemben áll minden egyes értékkel, ami nekem fontos. Néha arra gondolok, valóságos csoda, hogy az NKA példának okáért egyáltalán pénzt ad az én könyveim megírására és kiadására, mint ahogy annak érzem azt is, hogy ti egy virágzó irodalmi site szerkesztőiként éppen nálam ültök. De azért itt szeretnék valamit megmagyarázni. Mert kritikus megjegyzéseim nem jelentik, hogy azt hinném, vagy hittem volna bármikor, hogy az irodalom közvetlenül beleavatkozhatna annak a társadalomnak a működésébe, amelyet bírál vagy elutasít. Sokkal, de sokkal finomabb, szinte áttekinthetetlenül bonyolultabb, lépcsőzetesebb az a hatás, amit művész gyakorolhat a saját társadalmára, ha egyáltalán a közvetettségnek ebben a méretében ez még hatásnak és befolyásnak nevezhető. A keleti kultúrában a dolog szinte radikálisan oldódott meg: a művészet esetében szó sem lehetett arról, hogy az bármiféle kapcsolatban állhatna saját korának közvetlen realitásával, ellenkezőleg: a valódi művész nem volt "tagja" a társadalomnak, ahogy egy szent sem az, így aztán művészete sem a társadalom betagolható, definiálható, megragadható részeként létezett, hanem egy kifejezetten spirituális, bár még a valóság részeként érzékelt térben. Li Tai-baira, Wang Xi-zhire vagy magára Konfuciuszra soha, illetve Japánból is hozván példát: Hasegawa Tohakura, Bashora vagy akár Kawabata éteri lényére saját korukban és ma sem úgy gondolnak, mint közönséges emberekre, tudni lehet és lehetett, hogy rájuk más törvények vonatkoztak, tudni lehet és lehetett, hogy ha ezek beléptek egy ajtón egy szobába, akkor ők nem azon az ajtón léptek be, mint ahogy nem is azon távoztak onnan, mint a többiek.
 

Úgy gondolom, hogy a Kelettel való találkozás gyökeresen megváltoztatta - ha nem is az életedet, de - gondolkodásodat, a világ értékeiről alkotott képedet.
     
Így van. Az ember megtanulja, megismeri, mintegy megtudja a saját kora által a tudás összességének nevezett halmaz egy részét, és fel sem tűnik neki, hogy amit így megtudott, azt folyton az egész "világra vonatkozóan" tudta, ismerte meg. Így esett ez persze velem is, annál nagyobb volt hát a döbbenetem, amikor a véletlen elvetett Ázsiába, ahol szembesülnöm kellett valami egész elképesztővel, azzal tudniillik, hogy ott is, ők is megismertek, megtanultak, megtudtak egy tudást, és nekik sem lett gyanús, hogy amit így megtudtak, azt "az egész világra vonatkozóan" tudták meg...! Nos, az a döbbenetes és az az elképesztő, hogy ez a két "világ" nemhogy nem ugyanaz, de mégcsak nem is hasonlít egymásra!!! S akkor nekem, aki egyre jobban belemerültem a sajátom után egy másik civilizáció szintúgy lenyűgöző tudásába, meg kellett értenem, mégpedig világosan meg kellett, hogy a "világra" vonatkozó kijelentéseinknek nincsen univerzális kiterjedésük, sem ott, sem itt. Hadd mondjak egy példát. A kínai kultúra számára, ami azt jelenti, hogy a kínai ember számára nem létezik metafizika mint különálló entitás. Nem is értik, és ez nagy nehézséget jelent nekik attól fogva, amióta a mandzsu uralom vége felé elkezdtek megismerkedni a nyugati filozófiával, s meg kellett értsék példának okáért ezt a fogalmat, mert az ő számukra a metafizikai nem válik szét a reálistól, nem két külön létezést jelent, hanem az egyik benne van a másikban, a kínai ember számára csak egyetlen valóság van, abban van, ha van egyáltalán az, amit mi metafizikainak nevezünk, de nem külön attól. Most képzeld el, megérkezel hirtelen, előkészület nélkül ebbe a világba, ahol mindaz, amit te mint transzcendentálisat gondolsz el, ott van előtted, körülötted, a hátad mögött, alattad és fölötted, a járdán, a sárban, az esőcseppben a falevél meghajló ívén, egy távoli csecsemősírásban, ahogy feléd sodorja egy éjjel az enyhe szél. Az első találkozás egyébként úgy történt, hogy megérkeztem Mongóliából a Góbi-sivatagon átvonatozva Pekingbe, és zsebemben egy folyamatosan cserélt whiskysüveggel folyamatosan jártam a várost. Tulajdonképpen nem a külsőségek voltak váratlanok a számomra, hanem egy tény lett egyre fontosabb, amivel nem tudtam mit kezdeni. Éreztem ugyanis, hogy itt VAN valami, ami körbevesz, csak nem látom, mi az, bármerre lépek, ott van az orrom előtt, de nem tudom, nem értem, nem vagyok képes megragadni. Aztán egyszer csak megértettem, hogy uramisten, én nem a Mao-kori Kínában, én nem a posztkommunista Kínában, én nem a lobogó vöröst hihetetlen gyorsan a yüan pirosára-kékjére váltó merkantilizmus visszataszító poklába züllött Kínában vagyok, hanem az utolsó működésben lévő ókori birodalomban: hogy ez a hely még mindig az, hogy ez a hely még mindig ugyanaz, ami a Zhou-korral, Konfuciusszal, Lao-cevell és Qin Shi Huang-divel kezdődött, s amely a Tang-dinasztia fantasztikus civilizációjával folytatódott, és amelynek végül a folytonossága máig fennáll! Ez a felismerés egészen fejbe vert - még jó, hogy volt nálam whisky. Később elvetődtem Japánba, majd hosszabban is éltem ott, Kyotóban, s megtudtam, mi a különbség beszélni arról, hogy lehetséges tökéletes szépség, illetve meglátni ezt a tökéletes szépséget a valóságban. Végül eljutottam a történeti Buddha alakjához, elkezdtem a reménytelen küzdelmet, hogy megtudjam, mit mondott ő VALÓJÁBAN, s ez a találkozás, a Buddha feltételezett filozófiája, olyan hatással volt rám, mint semmi más ifjúkorom óta. Rendkívüli tudás ez, szinte megközelíthetetlen, szinte elérhetetlen. Sok millióan hiszik, hogy tudják, miben áll. Nekik nagyon jó, nekem nagyon rossz. Mert én nem bírom kiverni a fejemből a körülményeket. Hogy a Buddha szavait legalább kétszáz évig nem írták le. Hogy a Buddha a szavait egy olyan nyelven mondta el, a maghadain, amelyről nem tudunk szinte semmit. Hogy minden, amit a Buddha szavainak hisznek, az jó kétszáz évvel későbbi fordítás pálira és szanszkritra és így tovább. De csak belesejtenie magát az embernek, mi lehetett az, amit a Buddha a Tripitakában megőrzött valamiből kikövetkeztethetően mondhatott, több, mint ami megváltoztathatja egy ember életét.
     
(Kimegyünk a teraszra, ahol továbbra is Buddha tanításairól, valamint a japán kertek művészi tökélyéről esik szó sok más egyéb mellett - a nemrég befejezett új regénytől nem függetlenül.)
 

Mindennek fényében más lesz-e az új könyved, mint az eddigiek?
     
Új regényem valószínűleg februárban jelenik meg, és az Északról Hegy, Délről Tó, Nyugatról Utak, Keletről Folyó címet viseli. Már évek óta szerettem volna egy olyan regényt írni, amiben nem szerepel ember. Na, ez az. Boldogan írom le banális eszközökkel: hogy Japánban játszódik, főhőse egy kyotói kolostor, hogy a kép, amit nyújtani igyekszik, egy villanó kép a teljes univerzumról, persze a magam igen szerény eszközeivel. Három évig tanulmányoztam a klasszikus matematikai halmazelméletet, a botanika néhány különleges ágát, köztük a bryológiát, a mohákra vonatkozó tant, a történeti meteorológiát, a japán könyvtörténetet, a japán kolostorépítészet történetét, kristályfizikát és kristálymorfológiát, ásványtant és még sok egyebet az egyes tudományterületek jeles művelőinek a bostoni MIT-től a kyotói templomépítőmesterekig tartó jótékony árnyékában, mire ez a könyv megszületett. S az egész megy tovább, mert már benne vagyok egy újabb, a most befejezettel azonban párhuzamos regényben, mely egyrészt megfelel a klasszikus regényről alkotott elképzeléseinknek, de amelynek egy közös vonása lesz emevvel, hogy tudniillik a tárgya közös: ugyanaz a kyotói kolostor és annak kertje. Meg az imént említett tanulmányok is sokkal részletesebb formában támasztják majd alá azt az épületet, mely reményeim szerint valóban regény lesz: hősökkel, magyar állapotrajzzal, sorssal, végzettel, komikummal és szánalommal.

A kortárs magyar irodalomban nem nagyon van olyan író, akinek hasonlóan szerves kapcsolata lenne az Internettel, mint amilyen neked a Háború és háború és annak CD-ROM-változata kapcsán volt, illetve kellett, hogy legyen.
     
Ez igaz, de olyan sem nagyon volt még, hogy ennyire ne vettek volna tudomást arról, hogy valami létezik... Ez a CD-ROM nemcsak az első, hanem az utolsó ilyen jellegű vállalkozás is, legalábbis az én esetemben. Saját magam hoztam létre egy-két lelkes segítőtárssal. Mert nagyon untam már, hogy folyton el kell meséljem itthon is, és külföldön is, hogy a Háború és háború cím alatt nem pusztán egy könyv formában megjelent művet kell érteni, hanem sok egyebet, amely egy e cím alatt álló mű része. Aki az egész Háború és háború című művel meg kívánt ismerkedni, annak meg kellett csináljam a CD-ROMot. Mert csak ez tartalmazza a teljes vonatkozó anyagot, mégpedig a következőképpen. A Háború és háború négy nagy fejezetből áll. Az első alatt két esztendőn át, 1996-tól 1997 végéig, erre kiválasztott irodalmi folyóiratokban publikált, egy mondatos üzenetek együttesét kell érteni, amelyek mintegy a cseppjei voltak a teljes koncepció második fejezeteként említendő, s az 1998-ban a Magvető által megjelentetett Megjött Ézsaiás című klasszikus szerkezetű novellának. Ez a novella egy őrült és részeg monológja annak a Korim Györgynek, aki viszont aztán az egész mű harmadik fejezeteként a Háború és háború című 1999-es regény főhőse. Végül a negyedik fejezet már a valóságban esett meg, amely fejezet azzal foglalkozott egy Fehér György által rögzített dokumentumfilmben, hogy hogyan teljesedik be a regényfőhős utolsó akarata, s hogyan kerül fel a regény utolsó mondata egy schaffhauseni múzeum falára, azaz miképp lépi át egy fiktív alak, Korim György Gyuláról, a fikció határát. A CD-ROM ezt a négy fejezetet közli kronologikus sorrendben, de hozzátesz még valamit. Bevezet egy új alakot, aki a CD-ROMot használó öntudatlan hozzájárulásával mintegy a Korimra vonatkozó írott anyag megsemmisítésére tör. Külön kiadtam egy füzetet a CD-ROMhoz, amely az egész irodalmi koncepciót rendkívül fontos fényképekkel és idézetekkel igyekszik kiterjeszteni. Végezetül el kell áruljam, hogy a CD-ROMban összefoglalt és kiteljesített irodalmi terv nem ért véget, azzal, hogy átirányítottam a valóságba, szabadjára is eresztettem a dolgot. Ennek következtében belépett a történetbe az a Mario Merz, aki központi szerepet játszik a fiktiv Korim életének végén. Mario Merz, a világhírű s a szívemhez nagyon közel álló alakja az újabb kori képzőművészetnek, azzal az ötlettel ajándékozott meg ugyanis, hogy tovább vezette Korim valóságban zajló dolgait: eljött Gyulára, Korim szülővárosába, hogy építsen számára egy iglut, az ő évtizedek óta épített rendkívüli szobrainak sorozatában egy vadonat újat, csak neki, Korimnak, ennek a szerencsétlen, fiktív alaknak, valami jóvátételként, hogy itt kell bolyongania a fikció és a valóság közti hideg térben. Merz nagyon öreg és beteg, az iglu még nincs sehol, azaz hogy mégis csak van: Merz terve, Merz jelenléte Gyulán, az az egész elképesztő történet, ahogy helyet kerestünk neki együtt a polgármesterrel, felejthetetlen, s örökre nyitva hagyja a Háború és háború teljes történetét...
     
Úgy hallom filmes körökből, hogy amennyire elszigetelt vagy az irodalomban, amennyire nem tartasz kapcsolatokat, annyira jó együttműködő partner vagy a filmkészítésben. Tarr Bélával való viszonyodról legendák keringenek.
     
Hát, elég nehezen tudom elképzelni, hogy kettesben írjak meg egy regényt, tehát az irodalom nyilvánvalóan másképp működik, mint a film. A normál adottságú magyar entellektüelek különben megtettek mindent, hogy - a Werckmeister-harmóniák kapcsán - egymásnak ugrasszanak minket. Tarrt az utolsó nagy magyar filmrendezők egyikének tartom, és mindig kérdezik, nem érzem-e sértőnek, hogy én találtam ki az egészet, ő pedig megkapja érte a babérokat. Ugyan mi a fenét válaszolhatnék erre? Egyrészt nem igaz, hogy én találtam ki az egészet, én a regényeket hoztam, és segítettem mindenben, ami lehetséges volt. A filmet azonban egyedül Tarr Béla csinálta, még ha valóban voltak is segítői, mégpedig nagyszerű, zseniális, érzékeny alakok, igazságtalanul csak egyet említenék most közülük, Vig Mihályt. Szóval, én csak egy vagyok a sorban Tarr mellett, mégha a szerepem tényleg fontos is, ez kétségtelen. De összességében nemhogy sértőnek találom, hogy az úgynevezett babérokat ő aratja le, hanem igazságosnak is. Nekem egy babér amúgy is rosszul állna, marhára nem megy a szemem színéhez, már próbáltam, nem kellett, mint tudják, másrészt meg elég nekem, ha egy ilyen nagy rendező úgy érzi, hogy inspiráló a munkájára az, amit én csinálok, szóval, nem és utoljára is: nem, nagyon örülök, ha Tarrt valami kitüntetés éri, ő az az ember, aki ezt már nagyon-nagyon régóta nagyon-nagyon megérdemli. Tehát minden babér, amit ő kap, megtisztelő rám nézve, megtisztelő, hisz részt vehettem a műveletben, amelynek a végén néhány különleges és kivételes film született.
     
Ahogyan látsz, ahogyan írsz, amit itt elmondasz, az valóban egy tőről fakad és konzekvensen egy irányba mutat. Adódik-e ezenközben alkalmasint bármiféle "kegyelmi pillanat"?
     
Válaszként akkor engedj meg egy történetet. Vig Mihály barátomról van szó, aki egyébként negyvenvalahány évesen hirtelen elkezdett egyetemre járni, magyar-népművelés szakos Pécsett. Együtt sétáltunk az utcán, és én panaszkodtam neki, hogy ez a mai ifjúság milyen borzalmasan távol áll a szellemitől, hogy amikor én voltam fiatal, akkor azért voltunk egy páran, akik olvastunk, zenét szereztünk, képeket festettünk, egyszóval gondolkodtunk és megszállottan kerestünk valamit, ami összekapcsolt bennünket, és hogy ez mennyire kiveszett. Miska erre azt mondta, hogy szerinte tévedek, mert azok az emberek, akikre én gondolok, számra megvannak ma is, csak nem látszanak. És mutogatván fölfelé az ablakokra, akkor, azon a pécsi estén, megkérdezte: honnan tudod, hogy nem ül ott fönn egy? Csak nem akar veled, egy úgynevezett íróval találkozni... Más dolga van. Nem bírja elviselni ezt a világot, és valamilyen módon próbálgat egy másikat. Talán létrehozni. Talán csak szomorú, ezért nem ér rá. És ebből a szomorúságból majd lesz valami. Egy újabb rés, hogy a tűrhetetlenből ki lehessen látni a tűrhetőre. Vagy, mondta Miska, ő, ott, egymagában, épp téged olvas. Nagyon mélyen hatott rám, amit mondott, hisz ez arról szólt, hogy talán csak rossz szögből nézünk. Hogy talán létezik egy másik szög, amelyből rálátunk arra, amit annyira óhajtunk valamennyien, elégedetlenek és nekikeseredettek, az egyetlen embert, aki olvas minket, ott, az ablakok mögött. Mert már egyetlen egy: elég.

Keresztury Tibor - Székely Judit

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.