Diákok és kollégák szavain mélázva, megállt a kis kőhídon. A lent elevező kajakost bámulta, és észre sem vette, hogy egymás mellett könyökölnek. Aztán még ott a hídon beszélgetni kezdtek. Nevettek az elevezőn. Májusi meleg volt, de a délelőtti zápor miatt tiszta és friss a levegő.
   Ebben a városban mindent kiszúrnak az emberek, és rögtön kombinálni kezdenek. De őt nem érdekelte, mit mondanak. Feliratos tisörtökben jár, holott kötelező volna a nyakkendő is. Viszont a lány jobban szerette volna, ha elmaradnak a megjegyzések. Talán vallásos szülei miatt leginkább. Most azonban őt sem érdekelte a szóbeszéd.
   Mert őt is meglepte, mennyire odavan a férfiért. Egészen elerőtlenedett, és szinte a karjaiba vetette magát, hiszen évek óta szeretne túlesni azon a valamin, aminek nevet sem mer adni, annyira fél tőle, vagy talán annyira vágyódik rá. Valaki, aki olyan, mint ő, aki figyel rá, aki kitalálja a gondolatait, akitől tanulhat. Csak az apja ilyen, de hát az apjának mégsem adhatja oda magát, te jó ég, micsoda istenkáromlás a gondolata is. Erre itt áll mellette valaki, akinek olyan a kisugárzása, a mágneses tere, hogy ő már csupán ennyitől felvillanyozódik (nemsokára érettségizik fizikából).
   És akkor ott a hídon megszólal a telefonja, és az anyja szakadozott mondatokban közli vele, hogy az apja, Bukarestből hazafelé, valahol a földvári szerpentinen belerohant egy fekete terepjáróba, illetve fordítva, a terepjáró rohant bele, holnap kell koporsóval érte menni Szentgyörgyre. Az apjáért. Igen, meghalt.
   Nem véletlen, nem lehet az, sőt, égi jel, egyértelmű törvénykezés, igenlő biztatás, menjen a férfival, szinte hátbavágás, gondolná a lány, ha abban a pillanatban képes volna gondolkodni. A víz felé fordulva, fojtottan zokogni kezd.
   Zokogásával a következőt teszi: belapátolja legtitkosabb vágyait, rászórja a földet, mintha temetne, keményre döngöli, holott szeretne a férfihoz bújni, vagy csak kezét szorongatva állni a víz fölött, parányivá zsugorodva, mintha fénypötty volna egy elúszó vízbuborék tetején, kezét a férfi tenyerébe rejtve, ugyanakkor tartva őt, hogy maradjon, hogy meséljen neki a megtaníthatatlanról, hogy szavak nélküli mozdulatokkal sodorja le róla a haszontalan szavakat, és mutassa meg neki, van-e istennek titkos gondolata az emberről.
   A férfi is szeretné, ha szólna hozzá a lány. Szavakkal és szavak nélkül. Mégsem tehet semmit. Annyira reménytelen a lányt szóra bírni, mint vuvuzelával eljátszani Mahler Gyászindulóját. Meghívja egy konyakra, mondja neki, az most segít, beülnek a gesztenyefák alá. Rendel két dupla konyakot, aztán a lányét is ő issza meg. Sőt, újabb konyakot kér, majd újabbakat, és már rosszul van, de nem hagyja abba, a lány pedig nem szól, nem hívja haza, nem mozdul, csak néz, némán átnéz rajta. Tagadásának nincs nemje. Amit a férfi, középiskolai filozófiatanárként, ha forogna a nyelve, úgy mondana, hogy a lány nemje soha nem került ilyen közel az igenhez.
   A lány akkor pattan fel, és menekül el, amikor a férfi hányni kezd. Reggelig hányni fog, több hullámban. A mellkasa és a gyomra úgy behorpad, mint pillepalack, ha szájával lefelé fordítva kiöntik belőle a vizet.
   Aztán másnap délután beindul a zaba. Egy hét alatt húsz kilót hízik. Eszik, mert felejteni akar.
   Kronosz felfalja gyermekeit, mert nem szeretné, ha közülük akár egy is emlékezne a bosszú diktálta jövendölésre. Mindent megemésztek!, ez Kronosz lázadása a jóslat ellen. A salak pedig, ami beleiből kipréselődik: az emlékezet lázadása a felejtés ellen.
   Az istenek szép kövérek. Ám hagyjuk őket, inkább üljünk oda a kövér férfi mellé, és meséljük el neki a fenti történetet. Ajándékozzuk meg vele, legyen az övé. Mi mással tudna a valóság ellen lázadni?

Láng Zsolt