Kedvenc zeném? Túl sok van. Lehetne valami késői Johnny Cash, mondjuk a Hurt, vagy Massiv Attack, José González, Sigur Ros, több minden a Kronos Quartettől, leginkább a Ghost Opera, abból különösképp a Bach-betét környéke, vagy egy másik, elég ismert Bach-szvit - Cello Suite No.1 i-Prelude (Bwv1007). Utóbbit a telefonom csengőhangjaként is használom, bár hogy mostanában egy tévéreklám hangkulisszájaként néha visszaköszön, elgondolkodtam rajta, hogy lecserélem. Egyszer baráti körből elhívtak egy olyan estére, amikor mindenki magával hozta a kedvenc zenéjét, én ezt a rövid darabot vittem. Ott is megfigyelhettem, hogyan hat másokra is. Minden hangfalon másképpen szólal meg a zene – a mostaniakban túl sok a basszus, alig van középhangjuk – de ott is átjött az, ami miatt akár még csengőhangként is szívesen hallgatom újra és újra. Ez a zene nem gépiesül el – egyszer próbáltam zenei szakkönyvekben utánaolvasni, ilyesmiket írtak róla, hogy lehet „gótikus kőcsipkének” nevezni azt, amit Bach csinál, lehet azt mondani, hogy nem csak önkifejezés, nem csak játszadozás egy témával, hanem a misztikussal való kapcsolatkeresés… Nem tudom, ilyesmit nem éreztem, hanem végtelenül könnyed virtuozitást, és hogy ami feszültség van bennem, az feloszlik, eltűnik, csendesül…. Hogy honnan tudott ilyesmit Bach, ezt a Tamás templom környékén járva sem tudtam meg, ahogy a Bach múzeumban sem jöttem rá semmire. Csak arra, hogy Bach műveinek fele elveszett hála fiai nemtörődömségének – mert ők már más zenét szerettek. Én inkább az apjukét.

Balogh Robert