VI. rész
Összetört álmok

Immár második éve dolgoztam férjem szüleinek cégénél, amikor elmentünk a munkatársaimmal abba a gyömrői bárba, ahol találkoztam azzal az ismeretlen fiúval. Hiába teltek a napok, bennem örökre megváltozott minden. Akartam, hogy újra olyan legyen minden, mint rég, de egyetlen éjszaka elég volt ahhoz, hogy megváltozzak, és én nem tehettem semmit ellene. Attól a naptól kezdve lázadni kezdtem a sorsom ellen. Felébredt bennem, hogy több és jobb lehetek annál, mint amit mutattam, mutathattam magamból eddig. Ettől az új érzéstől, a szabadság leheletétől szinte megfulladtam.

Vissza akartam kapni a régi életem. Megszoktam a régi dohos levegő illatát, azt a sűrű, nehéz, fáradt oxigént, ami – mint egy tolldunyha – betakarta a fejemet, elvéve tőlem a friss levegő élvezetét, mély kómába ringatott. Ha valaki hozzászokott valamihez, még ha rossz is az, úgy tud ragaszkodni hozzá, mintha nem tudna létezni nélküle.

A friss oxigénnel dús levegőtől fuldokoltam. Régen biztosan tudtam, hogy hol van a helyem, mit kell tennem a sötétségben, tudtam, hogy ki vagyok. Soha nem hittem, hogy a szabadság szele ennyire nyomasztó lehet. A tudat tébolyulttá tesz: aranykalitkában élek, pedig szabadon szárnyalhatnék akár. Attól a bolond éjszakától kezdve még inkább éreztem az általam emelt átláthatatlan korlátokat.

„Már megpróbáltam a saját utamat járni” – gondoltam vissza az évekkel ezelőtti válásom ötletére. De amikor kudarcot vallottam, beletörődtem, hogy ez így helyes. Berendezkedtem az életemben: engedtem, hogy mások akarata irányítsa a sorsomat. Folyton döntöttek helyettem és engem megannyiszor kihagytak a döntési mechanizmusokból. Jámborul, mint a vágásra szánt birka, mentem a számomra kijelölt úton. Megtanultam nem panaszkodni, lerázni magamról az út porát. A bántást nem értettem meg, a kialvó szerelem lángját nem kerestem tovább, a fáradtsággal nem törődtem, a gondokat kikerültem.

Amikor kinn ültem a verandánkon, a házunk előtt a kis fonott kanapén, magamra húztam a kedvenc kockás takaróm, a csillagokat szemléltem hajnalig. A csillagok nem meséltek, nem ringattak álomba a mámoros, csípős éjszakán. Nem adtak választ a kérdésemre, melyet belesuttogtam az éjszaka mély sötétjébe: „Mikor lett minden valahogy mindegy?”

Az után a feledhetetlen éjszakát követően rám szakadt a felismerés: csupán élem az életem és egyáltalán nem élvezem azt.

A verandán lévő fonott kanapé vált az éjszakai otthonommá, a bánatom helyévé. A csillagok némán hallgatták a történeteim. Néma vallomásom hallatán némelyik a mélybe vetette magát, de a sötétség néhány pillanat alatt elnyelte a suhanó reménysugarat. Eleinte sírtam, hullott a könnyem szakadatlan, némán, hangtalan. A sós könnyek rózsákat martak a bőrömbe, a szemem alá duzzadt táskákat rajzoltak reggelre. Miközben én harcot vívtam a sötétség undorító szellemeivel, a körülöttem lévő emberek boldogok és elégedettek voltak. S nem látták, hogy én szenvedek.

Az igazi üresség és mély fájdalom akkor tört rám, amikor elfogytak a könnyeim, nem folyt többé az arcomon az enyhítést adó sós zivatar. Üres tekintettel bámultam az égre, a kongó semmiség olyan hasadékot húzott a szívemben, mely átláthatatlan, fekete űrként tátongott bennem. Már nem fájt. Semmi. Titkon cigarettára gyújtottam, mélyen beszívtam a kátrányos füstöt, mintha belőle akarnék friss levegőt meríteni, s lassan engedtem csak ki, hogy még egyszer marjon egyet a belső szerveimen. Hazai borokkal vegyítettem a keserű élvezetet. Már-már szertartássá vált számomra az esti rítus: miután lehunyta szemét a nappal és elkezdik táncukat a világító szentjánosbogarak, elkezdődhet az én szertartásom is. Minden éjszaka kiültem a fonott kanapéra, időt kértem, hogy felkészülhessek a másnapra. Reggelre eltüntettem a borvörös, dohányfüstös éjszakák nyomait, hogy drága anyám útmutatása szerint, én is jó anya és odaadó feleség legyek.

Vakon látni

Egyszer találkoztam egy zseniális zenésszel. Csupán néhányszor beszéltünk az életünk során. Akkoriban még fiatal és szertelen voltam. Ő éppen kis hazánkban töltött néhány napot, turnéja egyik színhelyeként. Szlovák cigányzenész, aki a világot járva zenét tanult és közben saját zenéjét igyekezett megosztani másokkal. Érdekes tapasztalattal gazdagított engem: mindenben hasonló volt hozzám, hozzánk, átlagos emberekhez. Meglepett és lenyűgözött a belőle áradó erő és tartás, amellyel uralni akarta és uralni is tudta a körülötte lévő dolgokat. Soha nem engedte, hogy segítsenek neki. Mindent egyedül tett. Egyedül közlekedett, egyedül lakott, egyedül járt koncertezni, tudott főzni és mosott is magára. Tette mindezt annak ellenére, hogy teljesen vak volt. Fekete, hosszú, hullámos haja mindig lófarokban volt összekötve hátul. A szeme szinte mindig teljesen be volt csukva, mintha bántaná a fény. Látszott, hogy nem használta a szemmozgató izmait, ezért megmerevedtek és a redők ráborultak a szemgolyóira, eltakarva azoknak a színét, a lélek tükrét. Az arca mégis mindent elárult róla: derűs, határozott jellemű, életvidám ember volt. Mostanában gyakran gondolok rá. Biztosan tudom, hogy ő már akkor sokkal többet látott a világból, mint én ez idáig láthattam. Egyik éjszaka, a koncertje után együtt mentünk haza. Útközben megkérdeztem tőle, mit kívánna egy jó tündértől, aki mindent megadhatna neki, amire csak vágyik. Szinte biztos voltam a válaszában. Csupán azért kérdeztem meg őt, hogy aztán joggal sajnálhassam. Teljesen meglepett az én északról jött ismerősömnek az őszinte és egyszerű válasza: békés családot, igaz szerelmet, jó hegedűt, a hangjegyek tökéletes ismeretét és szerteágazó zenei tudást kívánt magának. Nem hagyhattam a kérdést annyiban:

– És a szemed világa? – kérdeztem.

– Ja? Azt nem. Én nem láttam soha. Nem tudom, milyen a napfelkelte, nem tudom, milyen egy illatos, tavaszi virágokkal teli zöld mező. De a képzeletemben olyan tarka, melyet te el sem képzelhetsz. A lélekkel mindent látni lehet – mondta és a szívére mutatott nevetve.

Rá kellett volna jönnöm, hogy miről beszél. De akkor még nem tudtam, hogy a legtöbbször nem akarom meglátni a felszín alatt a valódi értékeket. Soha nem tekintettem a függöny mögé. Megszerettem egy gazdag, jóképű fiút. Hozzámentem, mert úgy volt helyes. Azt hittem, mi is olyanok leszünk majd, mint a szüleim, akik mindig, minden helyzetben szeretettel és tisztelettel bántak egymással. Még amikor veszekedtek, sem volt bennem bénító félelem és bizonytalanság, mert a düh és hangos szó mögött mindig éreztem, hogy szeretik egymást. Éveken át próbáltam megfejteni a titkukat, rájönni arra, hogy mit ronthattam el. Nem értettem, hogy Nándi és én miért hidegültünk el egymástól, annak ellenére, hogy igyekeztem jó anyám utasítása és tanítása szerint vezetni az életem. Azt hittem, megszereztem tőlük a titkos receptet. De ami anyámnak a dicsőségére vált, az nekem a szégyenem lett. Anyám szerint a legnagyobb dicsőség, ha az asszony jó anya és jó feleség. Újra és újra meg akartam tanulni az életem szabályait, de amikor úgy látszott, hogy most végre rendben vagyok, váratlanul összeomlott minden. Ismét a gyógyszerekhez nyúltam. Muszáj volt. Nem bírtam elviselni a kudarcomat.

A borvörös, dohányfüstös éjszakában Istennel pereltem: „Miért engedted meg azt az éjszakát? Miért? Hisz mindig hű voltam. Mindig azt tettem, amit tennem kellett. S most bűnössé tettem magam és lázad a szívem, lángol a lelkem a bűnös vágytól! Miért tetted? Miért engedted meg nekem?”

Felébredt bennem az, amiről azt hittem, hogy már rég meghalt, soha, soha nem is létezett. Talán jobb lett volna, ha mindent elmondok a férjemnek, hogy kiömöljön a bennem lévő, csordultig telt pohár. De otthon senki nem vett észre semmit. A hétköznapok ugyanúgy teltek, mint azelőtt. Eleinte féltem, hogy meglátják rajtam a változást, de nem tűnt fel senkinek a vívódásom.

Nándi ugyanúgy köszöntött, mint eddig bármikor: megcsókolt, az ajtóból odavetett néhány elsietett mondatot és útnak indult.

– Akkor, ahogy megbeszéltük, két-három nap múlva jövök. Vigyázz a fiúkra! – mondta.

Örültem a mostanra megszaporodott üzleti utaknak. Ilyenkor fellélegezhettünk egy kicsit, a fiúkkal laza napokat tartottunk: McDonald’s-ben ettünk, délután fociztam velük, lógtunk a játszótéren. De ez alkalommal betegesen rosszul éreztem magam. Hirtelen rám tört a felismerés, a mélységes bűntudat: „Ő értünk dolgozik, napokig távol a családjától kénytelen élni, értünk fárad mindennap. És én örökké hálátlan és elégedetlen vagyok. Örök hűséget fogadtam neki, soha nem néztem félre eddig. S most mégis én lettem a megcsaló. Minden titkos gondolatom egy olyan férfiról szól, akit nem is ismerek, és akinek mégis odaadtam mindenem. Hogy tehettem ezt?” – sajnáltattam, emésztettem magam egész álló nap. „Az a csélcsap és vakmerő, bennem lakó cudar, aki mindenáron élni akar, aki nem fél semmitől és megszerzi magának, amit megkíván” – korholtam magam főzés közben is.

Eldöntöttem, hogy leszámolok a bennem megbúvó kéjes vágyakkal. Beosztottam a nappalom minden percét, hogy ne legyen időm kósza gondolatokra. Reggel hatkor keltem. Elsőként én zuhanyoztam le. Gyorsan felöltöztem, hogy fél hétkor ébreszthessem a fiúkat. Reggelit készítettem nekik, suliba vittem őket. Pontosan fél nyolckor búcsúztam el tőlük az iskola előtt. (Kivéve a hétfői és szerdai napokon, mert akkor hajnalban mentünk az edzésekre.) Aztán keresztülutaztam a városon, hogy eljussak a Kőbányai úton lévő munkahelyemre. Itt reggel kilenc körül kezdtem meg a munkát. Minden energiámat belefektettem a munkámba: újraterveztük a tíz éve kitalált felöltőket (ami abban az időben nagyon tetszett a karcsúsított vonalai és finom szabása miatt, de mára divatjamúlt, unalmas ruhadarabbá szürkült). A tervezők mégsem akartak változtatni a ruhadarabon. Pedig nekem annyi ötletem lett volna, hogy az egyébként jó alapötlettel rendelkező kabát valóban hordható legyen, ne csak a szolid ötvenesek számára. Általában fél öt körül indultam el a fiúkért az iskolába. De kedden és csütörtökön tovább maradtam a munkahelyemen, mert jó anyám vitte a délutáni fociedzésre a fiúkat, ami másfél órát tartott. Olyankor körülbelül fél hétre értek haza. Szombatonként apa vitte őket a közelünkben lévő pályára, ahol ő is találkozott a barátaival, jól elbeszélgettek, miközben a fiúk rúgták a bőrt. Este fél hat körül szoktam hazaérni a munkából. Gyorsan nekilátok a főzésnek. Hét körül ülünk a vacsoraasztalhoz. Nem vagyok egy nagy zseni a konyha területén, de az évek során egészen jól hozzászoktam a gyors főételek elkészítéséhez. Az abszolút kedvenc a paradicsomos spagetti. Ma is azt ettünk. Este nyolckor a fiúkat fürdetem. Fél kilenc körül végre sikerül őket ágyba dugni. Később kimegyek a konyhába, elpakolok, mosogatógépbe teszem a vacsora után maradt koszos edényeket. Kikészítem a vasalnivalókat. Rendbe teszem a fürdőszobát a fiúk után, precíz pontossággal tisztogatom a csempét és a padlót. Amikor végre a házban minden tiszta és fényes, már este tíz óra is elmúlt. Addigra minden elcsendesedik. Kiülök a teraszra, betakarózom a kockás takaróval és beszélgetek a néma csillagokkal, a távoli Istennel, a csenddel, a sötétséggel… Holtfáradt vagyok ma is. A gondolatok mégsem hagynak pihenni. A férjem még mindig nincs itthon, egyedül vagyok, és én újra azon az estén rágódom, ezredszer is: „Azt hittem, hogy szerelmes csak egyszer lehet az ember. De akkor mi ez? Meghalok, ha nem láthatom őt.” Érezni akartam újra az illatát, tapintani a bőrét, belenézni a szemébe, megfogni a kezét, beletúrni a puha, fekete, göndör hajába. Meghalni, még egyszer.

Egész nap az a zene járt a fejemben, amit akkor hallgattunk együtt a Kéklagúnában. Másnap reggel, amikor a fiúkat vittem az iskolába, a kocsim rádiójában az a melódia csendült fel, az édes Mariah Carey–Luther Vandross-szám: My love, there’s only you in my life, The only thing that’s right… Én is dúdoltam a dallamot.

A tárcám mélyén még mindig ott lapult a kis névjegykártya, amit akkor kaptam. Őrizgettem, de soha nem vettem szemügyre közelebbről, a kezembe se vettem azóta. „Hiszen mit mondhatnék neki? Az a történet már befejeződött. Egy anya már nem teheti azt, amihez kedve van” – zártam le magamban ezt a felesleges gondolatsort. Alig vártam, hogy a férjem végre hazajöjjön és kimutathassam neki, hogy még mindig őt szeretem.